Magyar Szó, 1998. február (55. évfolyam, 29-52. szám)
1998-02-01 / 29. szám
1998. február 1 vasárnap Már az is csodának számít, hogy Kis-Jugoszlávia küldöttséget menesztett Strasbourgba, az Európa Tanács közgyűlésének ülésére. Hivatalos körökben ugyanis nagy volt a fölháborodás amiatt, hogy - úgymond - az Európa Tanács illetéktelenül értékelte a maradék Jugoszlávia helyzetét, beavatkozva ezáltal egy szuverén ország belügyeibe. Belgrád mintha megfeledkezett volna arról, hogy a földkerekségen alig van egy-két ország, amely belügynek tekinti a kisebbségi kérdést, valamint arról is, hogy a múlt év elején éppen Slobodan Milošević invitálta meg az EBESZ tényfeltáró bizottságát, amely rekordidő alatt nemcsak a választási csalást állapította meg, hanem ajánlásokat is tett a helyzet - a többi között a kosovói kérdés - megoldására. Panaszként, vádként fölvetni a rosszindulatú, elfogult „beavatkozás”-t a sötétben tapogatózó politikára utal, és legkevésbé arra a készségre (amit egyébként lépten-nyomon hallani lehet), hogy Belgrád mindig is a párbeszéd és a nyitás híve volt. A jugoszláv (többpárti?) küldöttség strasbourgi fölszólalásából Európa még egyszer meggyőződhetett afelől, hogy a belgrádi politikai szótár („Kosovo, a bölcső”, „Kosovo, a szent szerb föld”, „a JSZK tiszteletben tartja az összes emberi és kisebbségi jogokat” stb.) mit sem változott az elmúlt fél évszázad alatt. S ha csak az idejétmúlt szólamokat érné kifogás, nem is lenne baj. Európa, a világ a gyakorlatot minősíti aggasztónak. Nemcsak a rezsim eljárását nehezményezi, hanem a kosovói albánok egy részének radikalizálódását is. Általánosítva ítéli el az erőszakot. Belgrád számára viszont ez sérelmet jelent, mivel azt várta el a nemzetközi közösségtől, hogy terroristáknak bélyegzi meg az albánokat vagy legalábbis fegyveres csoportjaikat. Tagadhatatlan, az Európa Tanács helyzetjelentése, valamint a Belgrádhoz és a kosovói albánokhoz intézett fölhívása nem ítélte el egyértelműen a terrorizmust, de alighanem nem is tehette ezt, mert még mindig nem világos, hogy ki áll az eddigi merényletek mögött. Egyesek szerint a kosovói albánok szervezett hadserege, mások úgy vélekednek, hogy az otthonukat védelmezők kisebb-nagyobb csoportja. Ibrahim Rugová és még néhány neves albán politikus rendre azt állítja, a Kosovói Felszabadító Hadsereget voltaképpen a szerb titkosrendőrség verbuválta és „működteti”, hogy a rezsimnek oka legyen az albánok elleni kemény föllépésre. Bárhogy van is, való igaz, hogy a kosovói albánok az önállósulást tűzték ki célul. Köztársaságot akarnak, s miként az Európa Tanács közgyűlésének szerdai ülésén tapasztalható volt, vannak olyan körök, amelyek támogatják törekvésüket. Igaz, kisebbségben vannak, de léteznek. S ha Belgrád ezek után sem kezdi meg az érdemi tárgyalásokat az albánokkal, akkor az eset csakugyan reménytelen. A Kosovóban élő szerbek számára egyenesen kilátástalan. Őket most már nemcsak az aggasztja, hogy a hivatalos Belgrádnak nincs közmegelégedést kiváltó elképzelése a helyzet rendezésére, hanem az is - miként a belgrádi, majd a prištinai szerb-szerb párbeszéden bebizonyosodott, hogy az ellenzék is eltérően vélekedik a kérdésről. A demokratikusnak mondott ellenzék - Zoran Dindictyel az élen - a történtelmi jogra hivatkozva Szerbiát (körzetesített?) nemzetállamnak definiálja, miközben a kosovói albánokhoz a korlátozott időtartamú különleges státusra vonatkozó terv áll legközelebb. Legalábbis egyelőre az efféle átmeneti állapotot szorgalmazzák, amelynek letelte után az önállósulás következne. A „demokratikus ellenzék” politikai vakságára utal (de még inkább a hivatalos Belgrádéra), hogy mindeddig nem fedezték föl: az erőviszonyok egyre inkább (vagy kísértetiesen?) hasonlítanak az errefelé ezerszer elátkozott k. u. k. monarchia viszonyaira. Eleinte az úgynevezett nemzetköziek annak egységét támogatták, s végül a jóllakatási stratégiához nyúltak. Egyelőre persze nem tartunk ott. Most még „csak” aggódik az EU, a NATO, az ENSZ, tépelődnek az esetleges konfliktusba belekeverhető szomszédos országok. Mennyivel más lenne a helyzet, ha Belgrád teljesítette volna a Felipe González-féle bizottság javaslatait, ha eleget tett volna a daytoni békeszerződésből eredő kötelezettségeinek, ha másként viszonyult volna a jogutódlás kérdéséhez stb. Évekkel ezelőtt az orrunk előtt becsapódott az európai kapu. A Belgrád kezében levő kulcs azóta sem nyitja a zárat. Érdekes mód a boszniai szerb entitás nyugati fele rátalált a járható útra, s a nyugati szövetségesek máris a segélyprogramok kidolgozásán fáradoznak, jelentős kölcsönök folyósítását helyezik kilátásba. Pale még nem adta föl a harcot - újabban rendkívüli elnökválasztásokat követel -, de nyilvánvaló, hogy egyre inkább elszigetelődik, elvész fővárosi státusa. Be kell persze vallani, hogy Milorad Dodik új kormányfő rendkívül ügyesen mozgatja a szálakat, s bátor kijelentései (Karadjicot, Mladicot és a többi gyanúsítottat kiadja Hágának, Boszniának egységes államnak kell maradnia, mindenki térjen vissza otthonába stb.) azzal kecsegtetnek, hogy szert tesz nemcsak az eddig hozzáférhetetlen újjáépítési kölcsönökre, hanem megnyeri magának a Brckóval foglalkozó nemzetközi döntőbíróságot is. A testület február 5-én Bécsben kezdi meg a tárgyalást, s a jelek szerint a banjalukai irányzatnak nagy esélye van arra, hogy a javára ítéljen a döntőbíróság. A héten döntőbírósággal „fenyegetőzött” Franjo Tudman, aki a nemzet és az állam állapotát ecsetelve úgy fogalmazott, hogy Zágráb és Belgrád viszonyának további alakulása a Prevlakáról szóló kétoldalú egyezménynek, valamint a jogutódlás rendezésének a függvénye. Tuđman szerint Prevlaka biztonsági kérdés és nem területi, s a jelzett egyezményt is ebben a szellemben kell megkötni. Ha a Belgráddal folytatandó tárgyalások nem járnak eredménnyel, Zágráb nem egyezik bele a katonai megfigyelők mandátumának meghosszabbításába, a kérdés rendezését nemzetközi döntőbíróságra bízza. Tuđman biztos a dolgában, s nem is alaptalanul, hiszen a BT három héttel ezelőtt - az 1992. szeptember végi jugoszláv-horvát megállapodásra hivatkozva - ismételten megerősítette Horvátország nemzetközileg elismert határait. Márpedig - zágrábi állítás szerint - a Prevlaka földnyelv a XIV. század óta Horvátországhoz tartozik. S most már csak elmélkedni lehet afölött, hogy a Dayton utáni napokban igazat mondott-e Momir Bulatovic egykori montenegrói elnök. Akkoriban ugyanis azt álította, Tuđman egyetért azzal, hogy a félszigetet Jugoszláviához, illetőleg Montenegróhoz csatolják... A jelek szerint Belgrádnak a jogutódlással kapcsolatos eddigi álláspontja is tarthatatlan, ami csak megerősíti azokat az állításokat, miszerint a délszláv térségben Jugoszláviának van a legcsökönyösebb és a legterméketlenebb diplomáciája. HORVÁTH András DÉLSZLÁV VÁLSÁG Nehezen nyit a belgrádi kulcs Kosovói hétköznapok (Goran Tomažević felvétele) J A MAGYAR TÁRSADALOM DILEMMÁI Iránytű helyett homály Továbbra is megoldatlan a kisebbségek parlamenti képviselete elentős áremelkedésekkel érkezett az új esztendő, a magyar közvélemény azonban ehhez valahogyan már hozzászokott, s a tömegpszichológia alakítói is úgy gondolták, e szükségszerű rosszon jobb átesni mielőbb, mentesüljön e tehertételtől a választópolgár még idejekorán. A sajtó persze továbbra sem mulasztotta el a makroszinten kimutatható - valóban jelentős - eredmények reprezentatív tálalását, bár világos, hogy ebben több szerencsés tényező összejátszása is szerepet kap, többek között a nyolc évvel ezelőtti rendszerváltás mostani kibontakozása, az Európát sújtó recesszió elmúlása, a jugoszláv polgárháború befejeződése, s még néhány más kedvező körülmény. A magyar átlagpolgár figyelme így most már szinte kizárólagosan a leendő parlamenti választásokra irányul, a lapok rendszeresen köztik a közvélemény-kutatások statisztikáit, a népszerűségi tistákat és a különféle mutatókat. Mindezekben némiképp elsikkadni látszik a Magyarországon élő kisebbségek szerepe, mert minden párt úgymond „belülre koncentrál”. Kijózanítólag hathatott a németség egyik reprezentatív személyének minapi tévés megnyilatkozása: amennyiben a kisebbségek parlamenti képviseletét nem sikerül megoldani, a Magyarországon élő németek pártba tömörülnek. A kétarcú politizálás jelei szembeötlőek. Kulcsár Kálmán volt igazságügy-miniszter a Magyar Nemzet hasábjain a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése és érvényesítése közötti ellentmondásokat illetően helytállóan tényszerűsíti, hogy egy nemzetállamban a többségi pozícióban élő nemzetnek korlátlan joga van saját kultúrának fenntartására, fejlesztésére, azaz saját identitásának megőrzésére, ezzel szemben a nemzeti kisebbségekhez tartozókat ezek a jogok csak mint egyéneket illetik meg. A nevezett lapban a minap jelent meg úgyszintén Speidl Zoltán cikke A kisebbségi kérdés nem pártkérdés címmel, s állíthatjuk, a szerző becsületesen körüljárta a témát, támogatja is a kisebbségek parlamenti képviseletét, egyes konstatációi azonban éppen ezért elgondolkoztatóak. A pozitív diszkrimináció elvével kapcsolatban ugyanis felveti, hogy „a tízezer lelkes kisebbség képviselője éppen annyit ér, mint a legkevesebb félmillió embert szolgáló parlamentet”, majd homályosan szól a „kisebbség és a többség közötti átjárhatóság” biztosításáról, hangsúlyozván, hogy „a kisebbség önmérséklete is fontos lesz ahhoz, hogy a többség legjobbjai tudatosan végezhessék el feladatukat”, mert - lám a józan megfigyelés - „a keveseknek adott többlet a sokakat is gyarapítja”. Egyelőre úgy tűnik, a „kevesek” szavazatai a parlamentben ki igyekvő magyar pártok támogatottságát gyarapítja majd, azok pedig ez ügyben rendkívül óvatosak, hiszen például amennyiben a 600-700 ezres cigányság egy komoly pártba szerveződne, képviselőik már nem pusztán egy székhelyet jelentenének a T. Házban a másik tizenkét kisebbségi honatya társaságában. A rövidülő időben tehát a magyar kormányzatnak azt kellene eldöntenie, egyszerűbb-e a „pozitív diszkrimináció” elvét alkalmazva bejuttatnia 13 kisebbségi képviselőt az Országgyűlésbe vagy bevárni annak kockázatát, hogy a kisebbségek pártokká szerveződjenek. SINKOVITS Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A jószomszédság terhe Az ember rokonait, az ország szomszédait nem tudja megválasztani. Az emberi okosság, az ország esetében az okos politika abban látszik meg, mennyire sikerül az adott körülmények között kerülni a súrlódásokat, megőrizni a békét, megteremteni azt a zavartalan együttélést, amit az diktál, hogy az együttélés kényszerén úgysem lehet változtatni, akkor azt kell elviselhetővé tenni. Magyarország esetében fokozottabban érvényes ez az igazság, hisz nem olyan rég volt, amikor szomszédai szövetséget hoztak létre ellene, és a vitás kérdések megmaradtak mára is, de az együttélés kényszerén semmi sem változtathat. Ezért az ország európai integrációjával kapcsolatban nem véletlenül hangsúlyozták, hogy a jószomszédság politikáját is méltányolták, amikor elhatározták, hogy az országot felveszik a NATO-ba, az Európai Unióba, ami egyszerre volt a tények elismerése és a kormánypolitika dicsérete. Sokáig úgy tűnt azonban, hogy ezt a politikát csak Európa kényszeríti az országra, emiatt az túl sok megalkuvást követel. Az a tény, hogy a kormánypolitika bírálatában azok voltak a leghangosabbak, akiket nem gondolkodtatott el, hogy hirtelen egy gyékényen találták magukat a legelvakultabb magyarfaló román és szlovák politikusokkal, nem tudott változtatni azon, hogy az országon belül sokszor nem talált megértésre az az egyszerű igazság, hogy azokkal a szomszédokkal kell együtt élni, akiket nem mi határozunk meg. A múlt évben mintha fordulat következett volna be. Romániában olyan változás játszódott le, amely azt a reményt támasztotta, hogy sikerül kiküszöbölni a zavaró elemeket. Ennek hatására a két ország közötti együttműködés lendületet vett: Ciorbea új román miniszterelnök budapesti látogatása már márciusban áttörést hozott, Horn magyar miniszterelnök ezt a látogatást októberben viszonozta, Göncz Árpád köztársasági elnök júniusban járt Romániában, Kovács László külügyminiszter már a magyar-román alapszerződés végrehajtását ellenőrző vegyes bizottság alakuló ülésére látogatott Bukarestbe, a véderőminiszterek közötti együttműködés ezekben a napokban már a közös magyar-román zászlóalj felállítására vonatkozó megállapodáshoz vezetett stb. Más formában ugyan, de ebbe a fordulatba épült be a magyar-szlovák kapcsolatok elakadása, majd Horn magyar és Mečiar szlovák miniszterelnök augusztusi győri találkozója után - az önkéntes lakosságcserére vonatkozó szlovák elképzeléssel kapcsolatban - bekövetkezett elmérgesedése is, mivel tudatosította, hogy a kapcsolatok fejlesztésének akadálya Szlovákia szembefordulása Európával. A jószomszédsági politika teljes külső elismerése és a belső megítélésében - a meg nem értés visszaszorulásában - bekövetkezett fordulat után azonban az új esztendő azzal kezdődött, hogy a szlovák külügyminiszter múlt heti és a román elnök e heti magyarországi látogatása már azt mutatta meg, hogy milyen nehéz ennek az okvetlenül szükséges és alternatíva nélküli politikának a folytatása. Minden összeesküdött e politika ellen - ezzel kell elsősorban szembenézni. Mire ugyanis e héten a román elnök és hét minisztere az együttműködés megannyi konkrét kérdésében érhetett el előrehaladást, teljesen lemeztelenedett a dilemma: olyan politikusokkal kell együttműködni, akik a magyar gyerekeket román nyelven akarják történelemre és földrajzra tanítani, mégsincs más választás, mint az együttműködés. A dilemma megértéséhez el kell mondani, hogy az 1996. novemberi választások eredményeként Romániában bekövetkezett változás két lényeges ponton is fordulatot hozott Egyrészt szakított az előző rendszerek politikájával, amely a nemzeti ellentétek szításával akarta elterelni a figyelmet a gondokról és a romániai magyarok pártját, az RMDSZ-t kormányra juttatta, másrészt - az előzővel szoros összefüggésben - határozottan elkötelezte magát az Európához való felsorakozás mellett. Ennek eredményeként a külpolitikában megváltozott a szemlélet. Nemcsak a kolozsvári magyar konzulátus nyílt meg, hanem többéves halogatás után aláírták a román-ukrán alapszerződést is, mert úgy látszott, felismerték: nem Magyarország, hanem Románia érdeke, hogy a magyarok egyenrangú polgárnak érezzék magukat, és Romániának is harcolnia kell azokért az elvekért, amelyeken annyit vitatkozott Magyarországgal, mert csak azok révén javíthat a külföldön élő románok helyzetén. A tragédia ott kezdődött, hogy az új kormány politikája nehézségekbe ütközött. Ciorbea miniszterelnök kormányra kerülésekor még magabiztosan úgy nyilatkozott: „fél év múlva a lakosság is érezni fogja a gazdasági helyzet javulását”. Ehelyett az 1991-ig tartó meredek zuhanás után lassuló visszaesés, az 1993-tól tartó növekedés helyett tavaly 4 százalékkal visszaesett az ország gazdasága, a megtermelt áru kétharmada a raktárakban kötött ki, amit kiegészített, hogy a jelentkező ellenállás miatt a kormány vagy visszakozott reformterveivel, vagy kiskapukat keresett. Ennek a helyzetnek még legártatlanabb következménye lett a koalíción belül vita arról, hogy túl gyors vagy túl lassú-e a reform. Sokkal veszélyesebb a múlt visszasírásának jelentkezése, az előző rendszertől eltérően nem a Ceausescu-rendszer utáni, hanem a királyságban megtestesülő „rend és fegyelem” utáni nosztalgia formájában. De a legveszélyesebb, hogy ilyen helyzetben visszatérhet az addig épphogy leplezett magyarellenesség vagy a népszerűség csökkenése megakadályozásának, vagy az elégedetlenség feltörését akadályozó „homogenizációnak” az eszközeként, esetleg egyszerűen csak a berögződöttség hatására. Ma már azok a politikusok és pártok a leglármásabbak, amelyek a mostani válságot az RMDSZ kirekesztésével és a magyaroknak tett „engedmények” visszavonásával akarják megoldani. És az RMDSZ- nek mégsincs más választása, mint mindenképpen megpróbálni megmaradni a kormányban. Magyarország számára pedig nincs más választás, mint fenntartani a jó viszonyt Romániával, függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányon marad-e, a magyarok helyzetének javításában lesznek-e fennakadások vagy kedvező irányban haladnak a dolgok. Nem taktika, hanem nemzeti érdek a jószomszédság - ezt mutatja elsősorban ennek a kérdésnek a magyar-szlovák viszony szemszögéből való vizsgálata. Mert nemcsak arról van szó, hogy Magyarország nem szegülhet szembe azzal az európai - elsősorban osztrák - erőfeszítéssel, amely elejét akarja venni a két ország közti viszony megromlásának. (Bécsben a magyar-szlovákosztrák miniszterelnöki találkozón született meg a döntés, hogy a győri megbeszélés után bekövetkezett elhidegülés miatt elhalasztott szlovák külügyminiszteri látogatásra mégis sor kerül.) Nem is csak arról, hogy Magyarország nem lehet áldozata annak a szlovák taktikának, amely a kisebbségi kérdések megoldatlansága ellenére lehetséges jó viszonyt hirdeti, még kevésbé engedheti meg, hogy az európai integrációval szembeszegülő szlovák makacsság őt is magával rántsa. Mindezen felül egy konkrét kérdés - a bős-nagymarosi vízerőmű körül felújult tárgyalás - mutatja, hogy Magyarországnak azzal a Szlovákiával kell megegyeznie, amely a valóságban létezőt, mert a megállapodás hiánya Magyarországnak okoz kárt. A hágai bíróság ítélete már figyelmeztette, hogy milyen árat kell fizetnie azért, ha a politika a hangzatos szólamok befolyása alá kerül? Hágában ugyanis hat kérdés közül öt és félben Szlovákiának adtak igazat, mert Magyarország 1992-ben felmondott egy nemzetközi szerződést, amit a nemzetközi közösség sohasem bocsát meg, mert a lármás politika a vízlépcső elleni harcot a rendszerváltással azonosította, mert - ahogy az Antall-kormány akkori vízlépcsőügyi köztársasági biztosa a régebbi figyelmeztetésekre emlékeztetve fogalmazott - „univierzáns fuserok tündököltek és tündökölnek ma is a polihisztorok szerepében, korlátlan felelőtlenséggel és gátlástalanul”. Ezzel az előző kormány olyan helyzetet teremtett a mostani kormány számára, amelyben a magyarországi kommentátorok egyöntetű véleménye szerint ,jó döntésre itt nincs mód”, de mégis megegyezésre kell jutni, mert a megegyezés elmaradásának csak Magyarország látná a kárát. Marad azonban a remény, hogy a vízlépcső esete segít annak a következtetésnek a levonásában, amely az ország egész jószomszédsági politikáját döntően befolyásolhatja, a szomszédokat úgy kell elfogadni, amilyenek, ezért a jó viszony fenntartása átkozottul nehéz feladat, de mégsincs más megoldás, mint a hangzatos szólamoktól mentesen vállalni és minél okosabban teljesíteni ezt a feladatot. BÁLINT István