Magyar Szó, 1998. február (55. évfolyam, 29-52. szám)

1998-02-01 / 29. szám

1998. február 1 vasárnap M­ár az is csodának számít, hogy Kis-Jugoszlávia küldöttséget me­nesztett Strasbourgba, az Európa Ta­nács közgyűlésének ülésére. Hivatalos körökben ugyanis nagy volt a fölhábo­­rodás amiatt, hogy - úgymond - az Európa Tanács illetéktelenül értékelte a maradék Jugoszlávia helyzetét, be­avatkozva ezáltal egy szuverén ország belügyeibe. Belgrád mintha megfeled­kezett volna arról, hogy a földkereksé­gen alig van egy-két ország, amely bel­­ügynek tekinti a kisebbségi kérdést, valamint arról is, hogy a múlt év elején éppen Slobodan Milošević invitálta meg az EBESZ tényfeltáró bizottságát, amely rekordidő alatt nemcsak a vá­lasztási csalást állapította meg, hanem ajánlásokat is tett a helyzet - a többi között a kosovói kérdés - megoldásá­ra. Panaszként, vádként fölvetni a rosszindulatú, elfogult „beavatkozás”-t a sötétben tapogatózó politikára utal, és legkevésbé arra a készségre (amit egyébként lépten-nyomon hallani le­het), hogy Belgrád mindig is a párbe­széd és a nyitás híve volt. A jugoszláv (többpárti?) küldöttség strasbourgi fölszólalásából Európa még egyszer meggyőződhetett afelől, hogy a belgrádi politikai szótár („Ko­sovo, a bölcső”, „Kosovo, a szent szerb föld”, „a JSZK tiszteletben tartja az összes emberi és kisebbségi jogokat” stb.) mit sem változott az elmúlt fél év­század alatt. S ha csak az idejétmúlt szólamokat érné kifogás, nem is lenne baj. Európa, a világ a gyakorlatot mi­nősíti aggasztónak. Nemcsak a rezsim eljárását nehezményezi, hanem a ko­sovói albánok egy részének radikalizá­­lódását is. Általánosítva ítéli el az erő­szakot. Belgrád számára viszont ez sé­relmet jelent, mivel azt várta el a nem­zetközi közösségtől, hogy terroristák­nak bélyegzi meg az albánokat vagy le­galábbis fegyveres csoportjaikat. Tagadhatatlan, az Európa Tanács helyzetjelentése, valamint a Belgrád­­hoz és a kosovói albánokhoz intézett fölhívása nem ítélte el egyértelműen a terrorizmust, de alighanem nem is te­hette ezt, mert még mindig nem vilá­gos, hogy ki áll az eddigi merényletek mögött. Egyesek szerint a kosovói al­bánok szervezett hadserege, mások úgy vélekednek, hogy az otthonukat védelmezők kisebb-nagyobb csoportja. Ibrahim Rugová és még néhány neves albán politikus rendre azt állítja, a Ko­sovói Felszabadító Hadsereget volta­képpen a szerb titkosrendőrség verbu­válta és „működteti”, hogy a rezsim­nek oka legyen az albánok elleni ke­mény föllépésre. B­árhogy van is, való igaz, hogy a kosovói albánok az önállósulást tűzték ki célul. Köztársaságot akarnak, s miként az Európa Tanács közgyűlé­sének szerdai ülésén tapasztalható volt, vannak olyan körök, amelyek tá­mogatják törekvésüket. Igaz, kisebb­ségben vannak, de léteznek. S ha Belg­rád ezek után sem kezdi meg az érde­mi tárgyalásokat az albánokkal, akkor az eset csakugyan reménytelen. A Ko­­sovóban élő szerbek számára egyene­sen kilátástalan. Őket most már nem­csak az aggasztja, hogy a hivatalos Belgrádnak nincs közmegelégedést ki­váltó elképzelése a helyzet rendezésé­re, hanem az is - miként a belgrádi, majd a prištinai szerb-szerb párbeszé­den bebizonyosodott­­, hogy az ellen­zék is eltérően vélekedik a kérdésről. A demokratikusnak mondott ellenzék - Zoran Dindictyel az élen - a történ­­telmi jogra hivatkozva Szerbiát (körze­­tesített?) nemzetállamnak definiálja, miközben a kosovói albánokhoz a kor­látozott időtartamú különleges státus­ra vonatkozó terv áll legközelebb. Le­galábbis egyelőre az efféle átmeneti ál­lapotot szorgalmazzák, amelynek letel­te után az önállósulás következne. A „demokratikus ellenzék” politikai vak­ságára utal (de még inkább a hivatalos Belgrádéra), hogy mindeddig nem fe­dezték föl: az erőviszonyok egyre in­kább (vagy kísértetiesen?) hasonlíta­nak az errefelé ezerszer elátkozott k. u. k. monarchia viszonyaira. Eleinte az úgynevezett nemzetköziek annak egy­ségét támogatták, s végül a jóllakatási stratégiához nyúltak. Egyelőre persze nem tartunk ott. Most még „csak” aggódik az EU, a NA­TO, az ENSZ, tépelődnek az esetleges konfliktusba belekeverhető szomszé­dos országok. Mennyivel más lenne a helyzet, ha Belgrád teljesítette volna a Felipe González-féle bizottság javasla­tait, ha eleget tett volna a daytoni bé­keszerződésből eredő kötelezettségei­nek, ha másként viszonyul­t volna a jo­gutódlás kérdéséhez stb. Évekkel eze­lőtt az orrunk előtt becsapódott az eu­rópai kapu. A Belgrád kezében levő kulcs azóta sem nyitja a zárat. É­rdekes mód a boszniai szerb enti­tás nyugati fele rátalált a járható útra, s a nyugati szövetségesek máris a segélyprogramok kidolgozásán fára­doznak, jelentős kölcsönök folyósítását helyezik kilátásba. Pale még nem adta föl a harcot - újabban rendkívüli el­nökválasztásokat követel -, de nyilván­való, hogy egyre inkább elszigetelődik, elvész fővárosi státusa. Be kell persze vallani, hogy Milorad Dodik új kor­mányfő rendkívül ügyesen mozgatja a szálakat, s bátor kijelentései (Ka­­radjicot, Mladicot és a többi gyanúsí­tottat kiadja Hágának, Boszniának egységes államnak kell maradnia, mindenki térjen vissza otthonába stb.) azzal kecsegtetnek, hogy szert tesz nemcsak az eddig hozzáférhetetlen új­jáépítési kölcsönökre, hanem megnye­ri magának a Brckóval foglalkozó nemzetközi döntőbíróságot is. A testü­let február 5-én Bécsben kezdi meg a tárgyalást, s a jelek szerint a banjalukai irányzatnak nagy esélye van arra, hogy a javára ítéljen a döntőbíróság. A héten döntőbírósággal „fenyege­tőzött” Franjo Tudman, aki a nemzet és az állam állapotát ecsetelve úgy fo­galmazott, hogy Zágráb és Belgrád vi­szonyának további alakulása a Prevla­­káról szóló kétoldalú egyezménynek, valamint a jogutódlás rendezésének a függvénye. Tuđman szerint Prevlaka biztonsági kérdés és nem területi, s a jelzett egyezményt is ebben a szellem­ben kell megkötni. Ha a Belgráddal folytatandó tárgyalások nem járnak eredménnyel, Zágráb nem egyezik be­le a katonai megfigyelők mandátumá­nak meghosszabbításába, a kérdés rendezését nemzetközi döntőbíróság­ra bízza. Tuđman biztos a dolgában, s nem is alaptalanul, hiszen a BT három héttel ezelőtt - az 1992. szeptember végi jugoszláv-horvát megállapodásra hivatkozva - ismételten megerősítette Horvátország nemzetközileg elismert határait. Márpedig - zágrábi állítás szerint - a Prevlaka földnyelv a XIV. század óta Horvátországhoz tartozik. S most már csak elmélkedni lehet afö­lött, hogy a Dayton utáni napokban igazat mondott-e Momir Bulatovic egykori montenegrói elnök. Akkori­ban ugyanis azt álította, Tuđman egyetért azzal, hogy a félszigetet Jugo­szláviához, illetőleg Montenegróhoz csatolják... A jelek szerint Belgrádnak a jogutódlással kapcsolatos eddigi ál­láspontja is tarthatatlan, ami csak megerősíti azokat az állításokat, misze­rint a délszláv térségben Jugoszláviá­nak van a legcsökönyösebb és a legter­méketlenebb diplomáciája. HORVÁTH András DÉLSZLÁV VÁLSÁG Nehezen nyit a belgrádi kulcs Kosovói hétköznapok (Goran Tomažević felvétele) J A MAGYAR TÁRSADALOM DILEMMÁI Iránytű helyett homály Továbbra is megoldatlan a kisebbségek parlamenti képviselete elentős áremelkedésekkel érkezett az új esztendő, a ma­gyar közvélemény azonban ehhez valahogyan már hoz­zászokott, s a tömegpszichológia alakítói is úgy gondolták, e szükségszerű rosszon jobb átesni mielőbb, mentesüljön e tehertételtől a választópolgár még idejekorán. A sajtó per­sze továbbra sem mulasztotta el a makroszinten kimutatha­tó - valóban jelentős - eredmények reprezentatív tálalását, bár világos, hogy ebben több szerencsés tényező összeját­szása is szerepet kap, többek között a nyolc évvel ezelőtti rendszerváltás mostani kibontakozása, az Európát sújtó re­cesszió elmúlása, a jugoszláv polgárháború befejeződése, s még néhány más kedvező körülmény. A magyar átlagpol­gár figyelme így most már szinte kizárólagosan a leendő parlamenti választásokra irányul, a lapok rendszeresen köz­tik a közvélemény-kutatások statisztikáit, a népszerűségi tis­­tákat és a különféle mutatókat. Mindezekben némiképp elsikkadni látszik a Magyaror­szágon élő kisebbségek szerepe, mert minden párt úgy­mond „belülre koncentrál”. Kijózanítólag hathatott a né­metség egyik reprezentatív személyének minapi tévés meg­nyilatkozása: amennyiben a kisebbségek parlamenti képvi­seletét nem sikerül megoldani, a Magyarországon élő né­metek pártba tömörülnek. A kétarcú politizálás jelei szembeötlőek. Kulcsár Kálmán volt igazságügy-miniszter a Magyar Nemzet hasábjain a nemzetek önrendelkezési jogának elis­­merése és érvényesítése közötti ellentmondásokat illetően helytállóan tényszerűsíti, hogy egy nemzetállamban a több­ségi pozícióban élő nemzetnek korlátlan joga van saját kul­túrá­nak fenntartására, fejlesztésére, azaz saját identitásá­nak megőrzésére, ezzel szemben a nemzeti kisebbségekhez tartozókat ezek a jogok csak mint egyéneket illetik meg. A nevezett lapban a minap jelent meg úgyszintén Speidl Zol­tán cikke A kisebbségi kérdés nem pártkérdés címmel, s állíthatjuk, a szerző becsületesen körüljárta a témát, támo­gatja is a kisebbségek parlamenti képviseletét, egyes kons­­tatációi azonban éppen ezért elgondolkoztatóak. A pozitív diszkrimináció elvével kapcsolatban ugyanis felveti, hogy „a tízezer lelkes kisebbség képviselője éppen annyit ér, mint a legkevesebb félmillió embert szolgáló parlamentet”, majd homályosan szól a „kisebbség és a többség közötti átjárha­tóság” biztosításáról, hangsúlyozván, hogy „a kisebbség ön­mérséklete is fontos lesz ahhoz, hogy a többség legjobbjai tudatosan végezhessék el feladatukat”, mert - lám a józan megfigyelés - „a keveseknek adott többlet a sokakat is gya­rapítja”. E­­gyelőre úgy tűnik, a „kevesek” szavazatai a parlamentbe­n ki igyekvő magyar pártok támogatottságát gyarapítja majd, azok pedig ez ügyben rendkívül óvatosak, hiszen pél­dául amennyiben a 600-700 ezres cigányság egy komoly pártba szerveződne, képviselőik már nem pusztán egy szék­helyet jelentenének a T. Házban a másik tizenkét kisebb­ségi honatya társaságában. A rövidülő időben tehát a ma­gyar kormányzatnak azt kellene eldöntenie, egyszerűbb-e a „pozitív diszkrimináció” elvét alkalmazva bejuttatnia 13 kisebbségi képviselőt az Országgyűlésbe vagy bevárni an­nak kockázatát, hogy a kisebbségek pártokká szerveződje­nek. SINKOVITS Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A jószomszédság terhe A­z ember rokonait, az ország szomszédait nem tudja megvá­lasztani. Az emberi okosság, az or­szág esetében az okos politika abban látszik meg, mennyire sikerül az adott körülmények között kerülni a súrlódásokat, megőrizni a békét, megteremteni azt a zavartalan együttélést, amit az diktál, hogy az együttélés kényszerén úgysem lehet változtatni, akkor azt kell elviselhe­tővé tenni. Magyarország esetében fokozottabban érvényes ez az igaz­ság, hisz nem olyan rég volt, amikor szomszédai szövetséget hoztak létre ellene, és a vitás kérdések megma­radtak mára is, de az együttélés kényszerén semmi sem változtathat. Ezért az ország európai integráció­­jával kapcsolatban nem véletlenül hangsúlyozták, hogy a jószomszéd­ság politikáját is méltányolták, ami­kor elhatározták, hogy az országot felveszik a NATO-ba, az Európai Unióba, ami egyszerre volt a tények elismerése és a kormánypolitika di­csérete. Sokáig úgy tűnt azonban, hogy ezt a politikát csak Európa kényszeríti az országra, emiatt az túl sok megalkuvást követel. Az a tény, hogy a kormánypolitika bírálatában azok voltak a leghangosabbak, aki­ket nem gondolkodtatott el, hogy hirtelen egy gyékényen találták ma­gukat a legelvakultabb magyarfaló román és szlovák politikusokkal, nem tudott változtatni azon, hogy az országon belül sokszor nem talált megértésre az az egyszerű igazság, hogy azokkal a szomszédokkal kell együtt élni, akiket nem mi határo­zunk meg. A múlt évben mintha for­dulat következett volna be. Románi­ában olyan változás játszódott le, amely azt a reményt támasztotta, hogy sikerül kiküszöbölni a zavaró elemeket. Ennek hatására a két or­szág közötti együttműködés lendü­letet vett: Ciorbea új román minisz­terelnök budapesti látogatása már márciusban áttörést hozott, Horn magyar miniszterelnök ezt a látoga­tást októberben viszonozta, Göncz Árpád köztársasági elnök júniusban járt Romániában, Kovács László külügyminiszter már a magyar-ro­mán alapszerződés végrehajtását el­lenőrző vegyes bizottság alakuló ülésére látogatott Bukarestbe, a vé­derőminiszterek közötti együttmű­ködés ezekben a napokban már a közös magyar-román zászlóalj felál­lítására vonatkozó megállapodáshoz vezetett stb. Más formában ugyan, de ebbe a fordulatba épült be a ma­gyar-szlovák kapcsolatok elakadása, majd Horn magyar és Mečiar szlo­vák miniszterelnök augusztusi győri találkozója után - az önkéntes lakos­ságcserére vonatkozó szlovák elkép­zeléssel kapcsolatban - bekövetke­zett elmérgesedése is, mivel tudato­sította, hogy a kapcsolatok fejleszté­sének akadálya Szlovákia szembe­fordulása Európával. A jószomszéd­­sági politika teljes külső elismerése és a belső megítélésében - a meg nem értés visszaszorulásában - be­következett fordulat után azonban az új esztendő azzal kezdődött, hogy a szlovák külügyminiszter múlt heti és a román elnök e heti magyaror­szági látogatása már azt mutatta meg, hogy milyen nehéz ennek az okvetlenül szükséges és alternatíva nélküli politikának a folytatása. M­inden összeesküdött e politi­ka ellen - ezzel kell elsősorban szembenézni. Mire ugyanis e héten a román elnök és hét minisztere az együttműködés megannyi konkrét kérdésében érhetett el előrehala­dást, teljesen lemeztelenedett a di­lemma: olyan politikusokkal kell együttműködni, akik a magyar gye­rekeket román nyelven akarják tör­ténelemre és földrajzra tanítani, mégsincs más választás, mint az együttműködés. A dilemma megér­téséhez el kell mondani, hogy az 1996. novemberi választások ered­ményeként Romániában bekövetke­zett változás két lényeges ponton is fordulatot hozott Egyrészt szakított az előző rendszerek politikájával, amely a nemzeti ellentétek szításával akarta elterelni a figyelmet a gon­dokról és a romániai magyarok pártját, az RMDSZ-t kormányra jut­tatta, másrészt - az előzővel szoros összefüggésben - határozottan elkö­telezte magát az Európához való fel­­sorakozás mellett. Ennek eredmé­nyeként a külpolitikában megválto­zott a szemlélet. Nemcsak a kolozs­vári magyar konzulátus nyílt meg, hanem többéves halogatás után alá­írták a román-ukrán alapszerződést is, mert úgy látszott, felismerték: nem Magyarország, hanem Romá­nia érdeke, hogy a magyarok egyen­rangú polgárnak érezzék magukat, és Romániának is harcolnia kell azo­kért az elvekért, amelyeken annyit vitatkozott Magyarországgal, mert csak azok révén javíthat a külföldön élő románok helyzetén. A tragédia ott kezdődött, hogy az új kormány politikája nehézségekbe ütközött. Ciorbea miniszterelnök kormányra kerülésekor még magabiztosan úgy nyilatkozott: „fél év múlva a lakos­ság is érezni fogja a gazdasági hely­zet javulását”. Ehelyett az 1991-ig tartó meredek zuhanás után lassuló visszaesés, az 1993-tól tartó növeke­dés helyett tavaly 4 százalékkal visszaesett az ország gazdasága, a megtermelt áru kétharmada a rak­tárakban kötött ki, amit kiegészített, hogy a jelentkező ellenállás miatt a kormány vagy visszakozott reform­terveivel, vagy kiskapukat keresett. Ennek a helyzetnek még legártatla­nabb következménye lett a koalíción belül vita arról, hogy túl gyors vagy túl lassú-e a reform. Sokkal veszé­lyesebb a múlt visszasírásának je­lentkezése, az előző rendszertől elté­rően nem a Ceausescu-rendszer utáni, hanem a királyságban meg­testesülő „rend és fegyelem” utáni nosztalgia formájában. De a legve­szélyesebb, hogy ilyen helyzetben visszatérhet az addig épphogy leple­zett magyarellenesség vagy a nép­szerűség csökkenése megakadályo­zásának, vagy az elégedetlenség fel­törését akadályozó „homogenizáció­­nak” az eszközeként, esetleg egysze­rűen csak a berögződöttség hatásá­ra. Ma már azok a politikusok és pártok a leglármásabbak, amelyek a mostani válságot az RMDSZ kire­kesztésével és a magyaroknak tett „engedmények” visszavonásával akarják megoldani. És az RMDSZ- nek mégsincs más választása, mint mindenképpen megpróbálni meg­maradni a kormányban. Magyaror­szág számára pedig nincs más vá­lasztás, mint fenntartani a jó vi­szonyt Romániával, függetlenül at­tól, hogy az RMDSZ kormányon marad-e, a magyarok helyzetének javításában lesznek-e fennakadások vagy kedvező irányban haladnak a dolgok. N­em taktika, hanem nemzeti ér­dek a jószomszédság - ezt mu­tatja elsősorban ennek a kérdésnek a magyar-szlovák viszony szemszö­géből való vizsgálata. Mert nemcsak arról van szó, hogy Magyarország nem szegülhet szembe azzal az eu­rópai - elsősorban osztrák - erőfe­szítéssel, amely elejét akarja venni a két ország közti viszony megromlá­sának. (Bécsben a magyar-szlovák­­osztrák miniszterelnöki találkozón született meg a döntés, hogy a győri megbeszélés után bekövetkezett el­­hidegülés miatt elhalasztott szlovák külügyminiszteri látogatásra mégis sor kerül.) Nem is csak arról, hogy Magyarország nem lehet áldozata annak a szlovák taktikának, amely a kisebbségi kérdések megoldatlansá­ga ellenére lehetséges jó viszonyt hirdeti, még kevésbé engedheti meg, hogy az európai integrációval szembeszegülő szlovák makacsság őt is magával rántsa. Mindezen felül egy konkrét kérdés - a bős-nagyma­rosi vízerőmű körül felújult tárgya­lás - mutatja, hogy Magyarország­nak azzal a Szlovákiával kell meg­egyeznie, amely a valóságban léte­zőt, mert a megállapodás hiánya Magyarországnak okoz kárt. A há­gai bíróság ítélete már figyelmeztet­te, hogy milyen árat kell fizetnie azért, ha a politika a hangzatos szó­lamok befolyása alá kerül? Hágában ugyanis hat kérdés közül öt és fél­ben Szlovákiának adtak igazat, mert Magyarország 1992-ben felmondott egy nemzetközi szerződést, amit a nemzetközi közösség sohasem bo­csát meg, mert a lármás politika a vízlépcső elleni harcot a rendszer­­váltással azonosította, mert - ahogy az Antall-kormány akkori vízlépcső­ügyi köztársasági biztosa a régebbi figyelmeztetésekre emlékeztetve fo­galmazott - „univierzáns fuserok tündököltek és tündökölnek ma is a polihisztorok szerepében, korlátlan felelőtlenséggel és gátlástalanul”. Ezzel az előző kormány olyan hely­zetet teremtett a mostani kormány számára, amelyben­­ a magyaror­szági kommentátorok egyöntetű vé­leménye szerint­­ ,jó döntésre itt nincs mód”, de mégis megegyezésre kell jutni, mert a megegyezés elma­radásának csak Magyarország látná a kárát. Marad azonban a remény, hogy a vízlépcső esete segít annak a következtetésnek a levonásában, amely az ország egész jószomszédsá­gi politikáját döntően befolyásolhat­ja, a szomszédokat úgy kell elfogad­ni, amilyenek, ezért a jó viszony fenntartása átkozottul nehéz fel­adat, de mégsincs más megoldás, mint a hangzatos szólamoktól men­tesen vállalni és minél okosabban teljesíteni ezt a feladatot. BÁLINT István

Next