Magyar Szó, 1998. június (55. évfolyam, 130-154. szám)

1998-06-02 / 130. szám

2 KÜLPOLITIKA Magyar Szó Szobakerékpárral a világ körül HAJÓNAPLÓ 6. Csütörtök, január 16. Útban Luanda felé (a számítások szerint szombaton kellett Angolába ér­nünk) szerdán pontosan 17 óra 55 perckor „átzökkentünk” az Egyenlítőn a Föld déli féltekéjére. Az eseményre a hajóduda hangja hívta fel a figyel­met. Abidjan és Angola között betértünk Ghánába, ami a következőképpen ala­kult: hétvégén horgonyon álltunk Te­ma kikötőváros előtt. Téma mintegy 40 km-re fekszik Accrától, Ghána fő­városától, mely szintén tengeri kikötő. Az arany, gyémánt és egyéb nemesfém bányászatáról elnevezett egykori Nyu­gat-afrikai Aranypart volt brit gyarma­tában a hivatalos nyelv ma is az angol. A horgonyon kellemesen teltek a napok. Én napoztam, vörösödtem az egyenlítői napon, mint a főtt rák. F. J. szokásos szolgálatait adta, ami most in­kább a hajó helyzetének és biztonságá­nak felügyeletére vonatkozott. A gépé­szek üres olajoshordókért banánt, ananászt,­­halat csereberéltek a halá­szokkal, akik rönkből és fából rikolt vi­torlásaikon lebzseltek kora reggeltől sötétedésig a lehorgonyzott fehérha­jók körül. Sötétedés után csónakázási, halászati tilalom van, így visszamentek a kikötőbe. A cserekereskedelemnek köszönhetően vasárnap este pácolt vö­rös sügért rostélyoztunk az úgyneve­zett pápán, ahogy a hajó hátsó fedél­zetét nevezik. Hétfőn reggel 6 órakor bevittek bennünket a témás kikötőbe, majd el­leptek bennünket a hivatalos szervek és megkezdődött a kirakodás. Úgy szá­moltak, ha éjjel-nappal tart a rakodás, másnap reggel már mehetünk is to­vább. Ez azt jelentette, F. I. ismét nem szállhat ki a partra. A trópusi reggel itt is annyira párás volt (akárcsak Monro­­viában és Abidjanban), hogy a lecsapó­dott sós víz patakokban csurgott min­denfelé végig a hajón. Miután a nap felkelt, percek alatt felszáradt minden nedvesség. Ebéd után nagyjából a korábbi vá­rosjáró társaság tagjaival, beleértve a Három Nővért is, kimentünk a város­kába. A hajótól negyed óra gyaloglásra levő kikötőkapuban egy morcos kato­na nézte meg kilépési engedélyünket - az úgynevezett shore pass-t. Gond nélkül kijutottunk. Először a postára mentünk pénzt váltani (1 dollár az 1700 cetlis), majd begyalogoltunk a közeli központba. A külváros Praia külvárosára emlékeztetett, nagyjából a város is akkorának tűnt Miközben be­felé haladtunk, többen integettek au­tójukból „Welcome to Ghana”-t kiáltva vagy azt tudakolták, hogy tetszik ne­künk az országuk. A központ (főtér) egyenlő volt egy nagy, igazi afrikai piaccal. Betértünk körülnézni. A bazárokban ruhaneműt, piperét, élelmiszert, gyümölcsöt árusí­tottak. A többféle méretű banánból volt a legtöbb. A nagyobbakat, ame­lyek kettő átlagos méretűnek feleltek meg - rostélyon megsütötték. A pia­con volt paradicsom, piros és zöld ap­ró, méregerős paprika. A banánhe­gyek mellett ananászhegyek álltak, mellettük a sárguló mangó, papaja, kókuszdió. Mindenfelé sült hallal megrakott tálcák, valamint a napra kirakott ró­zsaszín, nyers sertéslábak is csalogat­ták a vevőket. A fészerre hasonlító ré­szekben csicsóka és amolyan gumó­­gyökérszerűségek éktelenkedtek, ami­ről nem tudtam, eszik-e vagy valami másra használják. Egyik helyen élő, szürke nagy tarisznyarákokat csoma­golt a földön ülő néger nő. Másik he­lyen nagy, fekete, nyálkás csigakupac mozgott a pulton. Csigaházuk belülről gyönyörű, gyöngyházfényű és egyben ciklámenszínű volt. Sütike többször is megkérdezte az eladót, valóban fo­gyasztják-e őket. Az is érdekelte, mivel táplálkoznak a csigák. Szép, jó minőségű, tarka, mintás, kézi szövésű és festésű pamut ruha­anyagokat és kész tunikákat nézeget­tünk. Végül a ruhák helyett inkább az olcsó, nagy karimájú háncskalapok vá­sárlása mellett döntöttünk. Karimájuk akkora volt, hogy egymás mellett nem fértünk el. A piacon közfeltűnést kel­tettünk: elöl a nagy kalapban ment a legmagasabb fiú közülünk, a Hosszú. Mivel hol egyikünk, hol másikunk kó­szált el a piacon, annak, aki lemaradt, az árusok ujjukkal mutogatták, merre mentek a többiek. Miután a Hosszú el­tűnt, és közülünk valaki hangosan megkérdezte, hol van, hamarosan az árusok ismételni kezdték a magyar szavakat, miközben ezen jókat vihog­tak. Végül már az egész piac visszhan­gozta a kérdést: Hol a Hosszú, hol a Hosszú...? A piacon a sátrakban kisebb manu­faktúrák is működtek: varrodák, fod­rászat, ahol a lányok alfo-fonatokba fonták egymás haját Mire keresztül-kasul bejártuk a piacot, egészen meg­szoktuk a szagát, bűzét, amely a napon száradó halakból, húsokból és az em­berekből áradt. A piacról a tengerész-­­ klubba mentünk, ahol többen fafara­gásokat vásároltak. Másnap kihajóz­tunk Angola felé. Szerda, január 22. Szombaton reggel 7 órakor lehor­gonyoztunk Luanda előtt. Itt már nem volt olyan párás a levegő, mint Témá­nál. Napközben azonban itt is igen erősen sütött a nap úgy 16 óráig, ami­kor kellemesen elkezd fújni a szél. A tenger sima volt és adriásan kék. Saj­nos iszaposnak, homokosnak látszott a fenék, így hajnalban itt is mocsárszag terjengett, mint Abidjanban. A félkör formájú öbölben sok, főként halászha­jó állt lehorgonyozva. A város néhány magas épületből áll. Fölötte a dombon egy fehér falú régi portugál erődítmény látszott. A lehorgonyzott hajó orrával szemben a város egy földnyelvben folytatódott a félköríves öbölben, mely a fehér ho­­mokú strand felé és több szállodához vezet. A város előtti vörös-rőt színű ko­pár fennsíkra kőolajfinomító és a re­pülőtér épült. A domboldalon színesre festett agyagházak sorakoztak. Vasárnap horgonyon megünne­peltük a születésnapomat, mivel a pa­rancsnok hétfőre valami „zűrzavart” jelzett. A hajón William Wharton és Stephen King mellett az egyik legnép­szerűbb író a cseh Milan Kundera volt. Tisztjelölt barátunktól ajándékba kap­tam Kundera Nevetséges szerelmek című könyvét, amelybe a következőket írta: „Első Afrikában eltöltött születés­napod emlékére (mint az élet fajsúlyá­nak egyik lehetséges mértéke).” A port captain egy üveg ginnel köszöntött fel, a többiek a fülemet húzgálták meg. A hétfő délelőtt valóban zűrös lett: az indiai port captain úgy döntött, ki­megy a partra intézkedni. Szerette vol­na megsürgetni a kikötésünket, hogy mivel segélyszállítmányról van szó, ne tartsák öt napig horgonyon a hajót, mint ahogy ezt a kikötőkapitányság táviratozta. Ahhoz azonban, hogy bár­ki partra szállhasson, előbb be kell lép­tetni a hajót az országba. A vámvizsgá­lat azért, hogy lehorgonyzott hajóra csónakázzon ki, 1000 dollárt kért. Ek­kora összeg kifizetését a parancsnok eleve elvetette. Az az ötlete támadt, hogy mentőcsónakon kell a vámosokat behozni a hajóra, így F. I. hétfő reggel néhány emberével arra kényszerült, hogy leengedje a mentőcsónakot. Ki­tűzték a libériai zászlót, majd a port captainnel együtt hatan beszálltak a narancssárga motorcsónakba. Többen megkérdezték tőlem, elbúcsúztam-e F. I.-től, mondván, több napig nem fo­gom látni, mert lehet, hogy a parton letartóztatják őket. Szerencsére nem így alakult. A part nem volt messze, így perceken belül visszajelezték, hogy hozzák a vizsgálatot elvégző hivatalos személyeket. A parancsnok úgy döntött, ha már a vízre engedték a mentőcsónakot, az immigration pedig megengedte an­nak használatát, elmehetünk a szem­ben lévő strandra fürdeni. Kedden el is pöfögtünk tizenegyen a homokos strand irányába. De amikor partra szálltunk a halpiac melletti plázson, egy rendőr azonnal ott termett, útle­­velet vagy patraszállási engedélyt kért tőlünk. Ilyesmink nem volt, így visz­­szaparancsolt bennünket. Hiába ma­gyaráztuk neki, hogy megengedte az immigration. Nem értette, így tovább­ra is a hajón való napozás maradt für­dés nélkül. A medence ugyanis üres volt, mert érkezéskor leengedték a vi­zet. Az öböl vize viszont olyan koszos, olajos volt a sok horgonyzó teherhajó­­tól, hogy nem töltötték fel újra. Lehet, hogy jobb is volt nem menni a partra, mert éjjelente a strand felől többször is géppuskaropogás hallat­szott. Angola is (volt) háborús övezet. A portugál fennhatóság után 1978-tól 90-91-ig az oroszok és kubaiak ural­ták. Az ország népe a véget nem érő polgárháború miatt - a marxisták és a néppárt között - segélyre szorul. Há­ború nélkül a világ leggazdagabb or­szágai közé tartozhatott volna. Gazdag kőolajban, gyémántban, halban, szí­nesfémekben, megfelelő éghajlata folytán egykor mezőgazdasági termé­nyekben is. MAJSAI Éva (Folytattuk) Manapság kontinensünkön szinte csak kétféle ország létezik: az, amelyik már tagja az Európai Uniónak, és az, amelyik még csak törekszik bejutni („tisztelet” a kivételnek). Az uniónak a jelenleg esedékes bővítése a kutatási témája Serena Giustinak, a firenzei Európai Egyetem Intézet kutatójának. Mi másról is érdeklődnénk tőle elő­ször, mint hogy hogyan látja Magyar­­ország esélyét az unióhoz való csatla­kozásra - ha már Jugoszlávia egyelőre nem is álmodhat ilyesmiről. - Úgy vélem, Magyarországnak na­gyon jó esélye van az uniós csatlako­zásra, vagyis rendkívül jó a külföldi megítélése. Lényegében már el is érte a bővítés első hulláma, megkezdődtek vele a csatlakozási tárgyalások, és már csak idő kérdése, hogy mikor válik az unió tagjává. Ez tehát azt jelenti, hogy gazdasági és politikai teljesítménye ki­elégítő. Nem rejteget magában bizton­sági problémát, mert nincsenek gond­jai a kisebbségekkel, mint például Szlovákiának, melyet épp amiatt zár­tak ki a felvételre esedékesek köréből. Természetesen úgy vélem, Magyaror­szágnak a csatlakozásból számos elő­nye származna, különösen gazdasági szempontból, valamint a demokrácia megszilárdulása tekintetében. Igaz, az utóbbi valójában már nem okoz na­gyobb gondot Magyarországnak. Per­sze mindennek érdekében kemény ál­dozatokat is kell hozniuk. Mindeneset­re úgy érzem, az európai uniós csatla­kozást kérvényező országoknak néha túlzott elvárásaik vannak a tagság elő­nyeit illetően, és óvatosabbnak kellene lenniük a magyaroknak is ezzel kap­csolatban. Emellett úgy vettem észre, lényeges eltérés van a politikai elit és a tömegek vélekedése között Magyar­­országon. A hatalom ugyanis a csatla­kozást szorgalmazza, a polgárok köré­ben azonban nagy a bizalmatlanság, sőt igen alacsony a csatlakozás támoga­tottsága például a lengyelországihoz viszonyítva. Ez talán a magyar embe­rek mentalitásából adódik, vagy egy­szerűen nagyobb biztonságban érzik magukat, mint a lengyelek, és gazda­ságuk a történelem folyamán maga­sabb fejlettséget mutatott, mint a többi országé. Önmagukban jobban bíznak - de történelmi, kulturális okai is le­hetnek ennek. ■ Hogyan látja az Európai Unió je­lenlegi működését, fejlődését? - Véleményem szerint vannak gon­dok az unión belül, különösen a közel­gő pénzügyi egyesülést illetően. Köz­tudomású, hogy ez a folyamat cseppet sem lesz könnyű, súlyos kompro­misszumokra kényszerül Franciaor­szág és Németország egyaránt. Maga a bővítés is ellentmondásos ügy, ugyanis a nyugat-európai közvéle­mény sem támogatja igazán. Sértheti például a mezőgazdasági lobbyk érde­két, melyek cseppet sem rajonganak a bővítésért. Sőt azt is mondhatnám, az Európai Unió nincs tisztában azzal, mibe kerül majd neki a bővítés, milyen terhet ró majd ez magára az unióra. Rég elmúlt már az az eufória, mely az 1989-es bársonyos forradalmakat kö­vette, amikor azt hittük, a felszabadult, közép- és kelet-európai országok ha­marosan felzárkózhatnak a demokra­tikus Európához. A legfőbb probléma azonban véleményem szerint az, hogy az uniónak nincs elképzelése a saját jö­vőjéről. Nem világos, hogy csupán gazdasági vagy egyben politikai ténye­ző is kíván-e lenni az európai térség­ben. A célkitűzések megfogalmazásá­nak hiánya nagy fogyatékossága, hát­rahúzó ereje az európai integrációs fo­lyamatnak. ■ Milyen jövő elé nézhet egy ilyen közösség? - Hogy mi lesz az egész integrációs folyamat kimenetele, azt természete­sen nem tudnám megmondani, de el­gondolkoztató, hogy egyes tagállamok nem vesznek részt minden tevékeny­ségben, például Nagy-Britannia a pénzügyi unióban, vagy az, hogy versengés, nézetkü­lönbség van az egyes tagor­szágok között akár a bővítés kérdésében is. Az egyik tag az egyik országot szeretné soraikban látni, a másik a másikat.. A legnagyobb kockázatnak azt tartom, hogy az unió térségekre oszlik: déli, középső és észa­ki térségre, melyeknek elté­rő érdekeik vannak, és kü­lönféle nézőpontokat igye­keznek érvényesíteni az unión belül. A mediterrán térséget Franciaország és Olaszország irányítja, a kö­zépső térséget Németor­szág, az északit pedig Nagy- Britannia, újabban Svédor­szág és Finnország. Elkép­zelhetőnek tartom tehát az ellentétes nézetek ütközését az unión belül a különböző régiók között. Mégis talán bízhatunk abban, hogy az 1975 óta fennálló unió in­tézménye képessé tette a tagországokat a kompro­misszumkészségre és a megoldás fellelésére. Az egész közösség jövője azon­ban sokban függ magának az uniónak a gazdasági fej­lődésétől, átalakulásától is. Ha ebben sikeres lesz, és például meg tudja oldani a munkanélküliség problémáját, akkor szerintem sok más probléma háttérbe szorul majd. ■ Mi segítené elő a közép-európai országok sikeres felzárkózását? - Az Európai Unió akkor válhat po­zitív és konstruktív tényezővé a közép­európai országok átalakulási folyama­tában, ha reális távlatokban szemléljük és demisztifikáljuk a neki tulajdonított mágikus erőt. Ezt a többszintű szerve­zetet annak a fényében kell szemügyre venni, hogy mit tud ténylegesen nyúj­tani rövid és hosszú távon egyaránt. Nyugat-Európának is vannak azonban elvárásai, úgyhogy ez egy kétirányú folyamat. ■ A schengeni határok révén eset­leg kinnrekedő magyarok számára megoldást jelenthet-e a kettős állam­­polgárság intézménye? - Szerintem ez egy súlyos kérdés, melyet az uniónak figyelembe kell vennie, mielőtt engedélyezi az adott ország csatlakozását Meglehet, hogy valóban a kettős állampolgárság intéz­ménye tudná lehetővé tenni a határon túli magyarok kizártságának megszün­tetését. Ha már egyszer magyar vagy, de nem élsz az országban, neked is jo­god lenne betenni a lábad az unióba. De nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg lehetséges. KRAUSZ Magda Közösség jövőkép nélkül Az Európai Unió bővítéséről és Magyarország esélyeiről Serena Giusti nyilatkozik silói Temai piac Az AVON a mentőcsónakból Serena Giusti 1998. június 2., kedd

Next