Magyar Szó, 1999. szeptember (56. évfolyam, 226. szám)

1999-09-26 / 226. szám

1999. szeptember 26., vasárnap Magyar Szó Hadsereg vagy jótékonysági szervezet? Egyesek szerint a KFH megszűnt létezni, mások szerint folyamatban van nemzetközi legalizálása F elborzolta a kedélyeket a KFH de­­militarizálásáról szóló szeptember 20-i egyezmény. A kosovói szerbek, a hi­vatalos Belgrád és Moszkva is élesen ki­kelt ellene, a Nyugat viszont kedvezően értékelte az okmányt. Mivel augusztus vége, szeptember eleje óta számos, egy­másnak ellentmondó információ látott napvilágot a kérdéssel kapcsolatban, ta­lán a leghelyesebb, ha az eligazodást a BT június 10-i, 1244. számú határozatára alapozzuk. A szóban forgó BT-határozat felhatalmazta a NATO vezette nemzetkö­zi erőket, hogy a nemzetközi átmeneti (ci­vil) közigazgatással együttműködve szava­tolják a mintegy 900 000 menekült haza­térését, a törvény és a rend fenntartását, az emberi jogok védelmét, a földúlt tarto­mány újjáépítésének kezdetét, a lényegi autonómia és önkormányzat létrehozását stb. A BT-okmány 15. cikke kimondja: a KFH kötelessége, hogy eleget tegyen an­nak a demilitarizálási követelménynek, amelyet a KFOR vezetője (Michael Jack­­son) és az ENSZ-főtitkár külön megbízott­ja, lényegében a nemzetközi közigazgatás vezetője (Bernard Kouchner) egyeztet és véglegesít Jackson és Kouchner szigorú­an a BT-dokumentum értelmében járt el, hiszen az okmány egy szóval sem említi (még csak lehetőségként sem), hogy a KFH feloszlatását, átszervezését a kosovói szerbekkel, Belgráddal vagy bárki mással is egyeztetni kell. Emiatt érthetetlen a ko­sovói szerbek, Belgrád és Moszkva fölhá­­borodása. Más kérdés, hogy a nemzetkö­ziek másmilyen okmányt is aláírhattak volna a KFH-val, ehhez azonban Belg­­rádnak és Moszkvának másmilyen BT- döntést kellett volna kiharcolnia. A kosovói albánok fegyveres szerve­zetének feloszlatásáról és átszerve­zéséről szóló megállapodás csak hosszú vajúdás után született meg. Hashim Ta­gi, a KFH vezetője az utolsó pillanatig olyan egyezményt próbált nyélbe ütni, amely a KFH-t a tartomány fegyveres erőinek, hadseregének minősítette vol­na. Ennek érdekében Tagi bejárta Euró­pát. A legnagyobb fővárosok külügymi­nisztereivel tárgyalt, miközben a teljesen elszigetelt Belgrád annyit tehetett csu­pán, hogy levélben tiltakozzon a szokat­lan audienciák miatt vagy propagandá­jával ítéltesse el a terrorizmus támogató­it. Az albán vezető New Yorkban, az ENSZ székhelyén is megfordult, hogy Albánia ENSZ-nagykövetének vendége­ként esetleg Kofi Annannal is ismertesse elképzeléseit. A főtitkár nem fogadta ugyan, de legközelebbi munkatársai tár­gyalóasztalhoz ültek vele. T­agi, bár aligha lehet jártas a diplo­máciában, a februári rambouillet-i tárgyalások óta meglepően ügyesen ma­nőverez. Mintha egy kicsit utánozná is Slobodan Miloševićet, a „nagy taktikus”­­. Kezdetben érvel, szabadkozik, de vé­gül fejet hajt. Kemény dió, de a komp­romisszum lehetőségét - Milo Sevictyel ellentétben - eddig egyszer sem szalasz­totta el. Néhány héttel a megadott határidő előtt úgy tűnt, hogy a KFH mellőzni fog­ja a BT-határozatot Következett az eu­rópai diplomaták kosovói látogatása, sőt Richard Holbrooke egykori békeközvetí­tő, az USA mostani ENSZ-nagykövete is útba ejtette Pristinát, hogy jobb belátásra bírja Tagiékat. Nagy nehezen megszüle­tett a szeptember 20-án aláírt egyezmény keretterve (a KFH egységei 18-án búcsú­szemlére sorakoztak föl), de Taginak még ekkor is fönntartásai voltak az ok­mánnyal kapcsolatban. Néhány órával a határidő lejárta előtt azonban beadta a derekát. Mit irányoz elő az eltérő reagálásokra okot adó egyezmény? Ha nem a Balkán­ról lenne szó, nyugodt lelkiismerettel el lehetne mondani, hogy a KFH megszűn­tét. A dolog azonban legalább két néző­pont alapján is megvilágítható. A kosovói szerbek azt nehezményezik, hogy meg­kerülésükkel született meg a kosovói vé­delmi hadtest megalakulásáról szóló egyezmény, s ők ebben kizárólag albán szervezetet látnak, emiatt távoztak is a kosovói ideiglenes tanácsból. Mivel a ko­sovói szerbek az „albán hadsereg” és az egynemzetiségű Kosovo létrehozásától tartanak, követelik a szerb védelmi erők megalakulását is. Momčilo Trajkovićnak, a déli szerbek vezetőjének a véleménye szerint a KFH átalakulásával (lényegé­ben a fennmaradásra kapott eséllyel) legtöbbet veszítettek a tartományban élő szerbek. A nyertesek pedig Tági és Milos­­evic. Belgrád és Moszkva megítélése sze­rint az egyezmény közönséges színjáték, mivel a KFH-nak csak a neve változott meg (akárcsak az egykori M­H-nak a horvátországi és a boszniai háború ide­jén?), ám lehetővé tették számára, hogy megőrizze a katonai szervezet struktúrá­it. A­felől persze lehetnek kételyek, hogy az 5000 fős kosovói védelmi hadtest (3000 állandó taggal és 2000 tar­talékossal) csakugyan az egyezmény ér­telmében tevékenykedik-e? Az okmány szerint természeti katasztrófa és más hu­manitárius segélynyújtás esetén aktivizá­lódik a szervezet a tartomány minden lakosának érdekében, egyébként cere­­moniális szerepe lesz. A politikailag sem­leges hadtest a nemzetközi jog és az em­beri jogok tiszteletben tartásával műkö­dik. Fegyverzetét a KFOR által kijelölt és ellenőrzött raktárban őrzik, s csak a hadtest 200 különféle rangú vezetőjé­nek lehet önvédelmi fegyvere. Afféle polgári védelmi szervezet ez azzal, hogy állományának zömét a (föloszlatott) KFH tagjai alkotják, de nyitott a többi nemzetiség számára is. Mindez azonban nem nyugtatta meg a kosovói szerbeket, akik a NATO 78 na­pos „humanitárius” beavatkozásának be­fejezése óta üldözöttek lettek, s most a KFH átszervezésével - állításuk szerint - még inkább fölgyorsul elköltözésük. Ve­lük szemben Bernard Kouchner, a koso­vói ideiglenes közigazgatás vezetője és más nyugati politikusok is hangsúlyoz­zák, hogy céljuk a többetnikumú Kosovo és nem az albán Kosovo vagy az albán hadsereg létrehozása. Ez ugyan érthető, de szerb szemszögből egészen másként festenek a dolgok. Elsősorban amiatt, mert a Biztonsági Tanács 1244. számú határozatában föllelhető a nyugtalansá­got gerjesztő kicsengés is. Elsősorban az, hogy Kosovo tényleges autonómiáját a rambouillet-i okmány alapján szervezik meg a nemzetköziek (a megállapodást Belgrád nem fogadta el), másrészt az, hogy a „tényleges autonómia és önkor­mányzat” csak átmeneti szakasz a végle­ges rendezés előtt, harmadrészt viszont az, hogy a BT-határozat egy szóval sem említi Szerbiát. Kosovo Jugoszlávia ré­sze. L­ogikus: a harmadik Jugoszlávia szétesése esetén a pravoszláv Szerbi­ának hasonló következményekkel kelle­ne szembenéznie, mint a katolikus Ma­gyarországnak 1918-ban a Monarchia fölbomlásakor. HORVÁTH András Hashim Tagi NÉMETORSZÁGI TARTOMÁNYI VÁLASZTÁSOK Permanens megmérettetés Visszaszorulóban a szociáldemokrácia, erősödnek a „szélsőségek” - vélekednek a szakértők S­zászország volt a hatodik német tartomány, amelyben az idén helyi parlamenti választásokat tartottak. A legnépe­sebb keletnémet tartományban 1990 óta biztosan ül a „nyereg­ben” a Kereszténydemokrata Unió (CDU), amelynek fölényes győzelme ezúttal sem volt kérdéses. Ez már a választási kam­pány során is megnyilvánult: Kurt Biedenkopf CDU-s tarto­mányfőnök magabiztossága odáig ment, hogy úgyszólván prog­ram nélkül járta a „birodalmát”, egyszerűen a népszerű­ségére épített. Ellenfele, a szociáldemokrata Karl-Heinz Kunc­­kel pedig már előre panaszkodott, hogy a pártközpont telje­sen magára hagyta, és „így ezt nem lehet csinálni”. Mindkettő számítása bevált. A CDU a szavazatok 56,9 szá­zalékával vesztett ugyan egy mandátumot a drezdai Landtag­­ban, de abszolút többségére támaszkodva önállóan alakíthat kormányt. Az SPD súlyos vereséget szenvedett, és az öt évvel ezelőtti 16,6 százalék helyett a szavazatoknak alig 10,7 százalé­kát sikerült összekaparnia, ami nyolc mandátum elvesztését je­lenti, és így - harmadik erőként - 14 képviselője lesz a tarto­mányi parlamentben. Ez már megtörtént egy másik keletné­met tartományban, Türingiában is. Ott is a reformkommunista PDS került a második helyre. Az országos trend tehát folytatódott: a szociáldemokraták az alig egy évvel ezelőtti szövetségi választásokon aratott győzelem után kifulladtak, mindenütt veszítik népszerűségüket, szavazótá­boruk pedig átpártol a konzervatívokhoz - a nyugati tartomá­nyokban­­ vagy a reformkommunistákhoz­­ a keleti országré­szekben. Egyébként ugyanabba a hibába estek, mint elődjük, a CDU/CSU. Az „a párt én vagyok” stílusban fellépő Gerhard Schrödernek nemcsak nem áll jól Kohl egykori kancellár szerep­köre, de olyan visszatetszést és kritikaözönt váltott ki, hogy nem­régiben egy tévéműsornak az volt a témája: meddig mehet a karikatúra, hol az a határ, amelyen túl egy közéleti személyiség­nek is lehet magánélete és bizonyos védelme a nyilvánosságtól. Mondani sem kell, hogy Schröder kancellár volt az „apropó”. Hasonlóan siralmas választási eredményei voltak az idén valamennyi tartományban a Szövetség 90/Zöldek koalíciónak is. Mindenütt jelentős számú szavazatot vesztettek, és csak Hes­­senben sikerült bejutniuk a Landtagba. Az előző kormánykoa­lícióban résztvevő liberálisok, Hans-Dietrich Genscher FDP-je is lefelé tart a lejtőn, és még ott is kiszorul a tartományi parla­mentből, ahol eddig volt egy-két képviselője. A választók egyre inkább a natív pártok köré tömörülnek, különösen a keleti or­szágrészekben. Úgy tűnik, a kis pártoknak teljesen újra kell kezdeniük a politikai szervezőmunkát, ha nem akarnak további teret veszíteni. A Zöldek országos vezetősége e célból már hétfőn összeült, és Joschka Fischer külügyminiszter, a párt legismertebb és leg­népszerűbb politikusa álláspontjának felülkerekedésére utal a bejelentés, hogy hamarosan sort kerítenek a vezetőségi struk­túra megreformálására, és várhatóan 2000 márciusa helyett még az idén, de minden­esetre korábban tartják meg a párt kongresszusát is. A közeljövőben ugyanis még két tartomány­ban készülnek választásokra: Schleswig-Holsteinban és Észak- Rajna-Vesztfáliában. És noha a mai világban minden lehetséges és semmi sem biztos, ahogyan Václav Havel megjegyezte, a német nyelvterületen az év folyamán megtartott választások eredményei mintha egy irányba mutatnának: a választók elfor­dulnak a szociáldemokráciától. A múlt vasárnap ugyanis az ausztriai Vorarlbergben is vá­lasztottak, és a Jörg Haider vezette Szabadságpárt komoly elő­renyomulást ért el, míg a többiek hanyatlottak. A vezető bécsi lapok kommentárjai szerint egész Ausztriában átalakulóban van a politikai tájkép, a jobboldal irányába való nyomás érvé­nyesül. A szociáldemokrata néppárti kormánykoalíció már országos vereségtől retteg, és az elemzők azt kalkulálják, hogy a korábban szélsőségesnek is vádolt Haider 30 százalékot sze­rez, ami a szociáldemokraták (körülbelül) 30 és a Néppárt (kö­rülbelül) 20 százaléka mellett úgyszólván kormányozhatatlan­­ná teszi majd az országot A többi párt ugyanis nem képvisel komolyabb erőt. Ausztriában annyiban különbözik a „tájkép”, hogy ott a liberálisok is a baloldali táborba tartoznak. I­gaz, hogy a német szociáldemokraták az újraegyesülés örö­költ terheit nyögik és a konzervatívok éppen emiatt buktak meg, de most, hogy a berlini fél leomlásának tizedik évfordu­lója közeleg, ez ismét egy olyan eseménysorozatot indít meg, amelyen a CDU/CSU fog tündökölni és a népszerűségét nö­velni. November 8-án kezdődik majd az ünneplés Helmut Kohllal, Mihail Gorbacsov és George Bush sztárvendégekkel, érzelmes filmvetítésekkel és művészi programokkal. S tudjuk, hogy a nyugati politikai gyakorlatban minden nap, minden perc számít. Mondhatjuk úgy is, hogy permanens a megmé­rettetés, vagyis szakadatlanul folyik a választási hadjárat. PÁLICS Márta KÜLPOLITIKA 3 Kelet-Timor véres függetlensége E­lsőrendű világpolitikai probléma lett egy kevesebb mint egymilliós nép ügye: egy távoli szigetrész, Kelet-Ti­mor népének megpróbáltatásai már he­tek óta a lapok címoldalán, a rádiók-té­­véadók híreiben az első helyen szerepel­nek. A héten aztán sűrűsödtek az ese­mények, hisz ez a hét azzal kezdődött, hogy a hirtelen létrehozott új nemzetkö­zi haderő, az Interfet első 2300 katonája megérkezett a szigetre, és azzal zárult, hogy Kiki Syahwarki, az Indonézia által bevezetett hadiállapot parancsnoka a hatalmat átadta Peter Cosgrove ausztrál tábornoknak, a csak október közepére teljessé váló - 7500 katonából és 5000 rendőrből álló - nemzetközi haderő pa­rancsnokának. Ennek a nemzetközi ér­deklődésnek több összetevője van. Az el­ső forrása mindenképpen a szolidaritás egy sokat szenvedett néppel. Már azért is, mert nincs a világnak még egy népe, amely ennyit áldozott volna a szabadsá­gért, függetlenségért. Az Indonézia által 1975-ben történt bekebelezés óta ennek a népnek egynegyede vesztette életét ebben az egyenlőtlen harcban - a világ melyik népe mondhatja még el magá­ról, hogy ennyi áldozatot hozott. Most is, az augusztus 30-án tartott népszava­zás alkalmával mindenki tudta, hogy vé­res öldökléshez vezet, ha a függetlenség mellett döntenek, mégis szinte minden felnőtt lakos - a választópolgárok 98,6 százaléka - leszavazott, és 78,5 százalé­kuk a függetlenségre adta szavazatát. Sok időbe telik, amíg megtudjuk, hogy ez a döntés mennyi áldozatot követelt. Alexander Downer ausztrál külügymi­niszter szerint tízezer halott is lehet. Pontosabb adat a Nemzetközi Vöröske­reszté, mely szerint a kb. egymillió la­kosból 200 ezer menekült Nyugat-Ti­­morra és a környező szigetekre, még le­galább annyi a hegyekbe, ahol sem vi­zük, sem élelmiszerük, gyógyszerük nincs. E­z a borzalom minden képzeletet felülmúl - jelentette egy ENSZ- megbízott, az újságírók pedig szörnyű rémtettekről tudósítottak. És ez a borza­lom a Kelet-Timor iránti érdeklődésnek a másik forrása. Mert a gondolkodó em­ber - akinek az újság, a tévé, az Internet behozza a lakásába a világ minden ese­ményét - ismét megdöbbenve áll szem­ben azzal a jelenséggel, amellyel az utóbbi években már annyiszor szembe találta magát vagy az öldöklés formájá­ban, mint Ruandában, Boszniában vagy Kosovóban, vagy enyhébb formájában, hogy valami érthetetlen kannibáli ata­­vizmusból nem tartják elfogadhatónak a kétnyelvű helységtáblákat, iskolai bizo­nyítványokat. Mi bír egy rendszert arra, hogy erőszakot alkalmazon egy néppel szemben, amikor elszalasztott negyed­­százada volt arra, hogy békésen rendez­ze viszonyát ezzel a néppel? Mi lehet a hajtóereje a hadseregnek, amikor azt hi­szi, hogy a nép verejtékén - sokszor éhezése árán - vásárolt fegyvereket egy nép gyilkolására fordíthatja, a konkrét kelet-timori esetben: egymilliós nép el­len 35-50 ezres fegyveres erőt hozhat létre, hogy gyilkolják azokat, akik mást merészelnek akarni, mint a hadsereg? Mi vezérelheti ezeket a fegyvereseket, amikor azt hiszik, hogy a kapott fegyve­reket a tegnapi szomszédok gyilkolására használhatják csak azért, mert másképp szavaztak, mint ők? Ebben az esetben el­sősorban az indonéz társadalom vizsgá­zik. Már mutatott annyi érettséget, hogy nem kockáztatta az összeütközést a vi­lággal, hanem a szankciók fenyegetése elég volt a nemzetközi katonaság been­gedésére, de most meg kell mutatnia: képes lesz-e megbirkózni problémáival vagy pedig a 17 ezer (legalább 3000 né­pesebb) szigetből álló ország minden pontján megindul az öldöklés a sokfajta nép között. Nem véletlen, hogy Jakartá­­ban már hetek óta egymást váltják a ke­let-timori függetlenség elleni és melletti tüntetések. De vizsgázik a világ is. Joggal mondta José Samarago Nobel-díjas por­tugál író: „Ha Kelet-Timort nem ment­jük meg, számunkra sincs mentség.” Az emberi társadalom kerül veszélybe, ha nem tudunk véget vetni annak, hogy képesek vagyunk megölni embertájun­­kat csak azért, mert más, mint mi. V­­­izsgázik a nemzetközi közösség -­ ez a Kelet-Timor iránti érdeklődés­nek a legigazibb forrása. Ebben az eset­ben ugyanis néhány lényeges új lépést tett ez a közösség afelé, hogy létrehoz­zon egy hatékony nemzetközi mechaniz­must a világ egyes pontjain bekövetkező borzalmak feltartóztatására. Eddig is volt már példa arra, hogy egy-egy eset­ben ad hoc kialakult ez a mechanizmus: a Biztonsági Tanács jóváhagyásával, amikor Irakot vissza kellett parancsolni Kuvaitból vagy e jóváhagyás nélkül a kosovói etnikai tisztogatás feltartóztatá­sára. Ennek a mostani akciónak azon­ban van néhány olyan újdonsága, amely már az óhajtott új vlágrend előhírnöke lehet. Először is elmaradt az a huzavona, amely már többször megnehezítette az ENSZ munkáját, sőt nemegyszer meg is bénította azt, kikényszerítve, hogy az USA a világszervezetet megkerülve lép­jen - most a Biztonsági Tanács gyorsan és egyhangúan határozott. Másodszor: az USA - részben éppen az eddigi akció­kat ért bírálatok miatt, részben azért, mert az ügyet nem tartotta létfontossá­gúnak - közölte, hogy nem lehet minde­nütt a világ csendőre, a nemzetközi ak­ció mégis beindult az amerikai részvétel nélkül is. De a leglényegesebb fordulat az ENSZ magatartásában következett be. Eddig ugyanis a világszervezet válságá­nak, a vele szemben erősödő bizalmat­lanságnak lényeges forrása volt, hogy nem vállalt béketeremtést: tétlenül tűrte a ruandai vérfürdőt; sorsára hagyta Szo­mália népét, amikor a hadurak a nem­zetközi katonaságra is lőttek; a szerbek­nek adta át a boszniai Srebrenicát, amelynek megvédésére kötelezettséget vállalt, mert nem tudott fegyvert alkal­mazni e védelem érdekében stb. Most azonban, történelmében először, nem arra vállalkozott, hogy őrizze a szemben álló felek megegyezésével megteremtett békét, hanem arra, hogy ezt a békét erő­szakkal, a béke ellenségei elleni fegyve­res fellépéssel, a polgári lakosság fegyve­res védelmével meg is teremtse. Mint a Le Monde írta Kelet-Timor nem Koso­vo c. cikkében, a nemzetközi közösség Kosovóban azt mutatta meg, hogy kész élni-bombázni a politikai erkölcsön ala­puló nemzetközi­ lelkiismeret nevében, de még nem kész meghalni az általa val­lott eszmékért. Kelet-Timorban már a meghalást is vállalja, mert a nemzetközi katonaság a majdnem néptelen, kísér­tetvárossá alakult Dilibe, kelet-timori fő­városba vonult be, de az eddig gyilkoló fegyveresek parancsnoka az ellenállást jelezte kijelentésével: Nem akarjuk tá­madni az ENSZ békefenntartó csapatait, mi csak védjük területünket. L­ehet, hogy a világ egyszer a kelet­­timori közbelépéstől számítha majd az igazi fordulatot az annyira óhajtott új világrend megteremtésében, annak megakadályozásában, hogy gyilkolhas­son egy népet az, aki a fegyvertelenek­kel szemben géppisztolyokhoz jutott. BÁLINT István Menekültek egy darwini táborban

Next