Magyar Szó, 1999. szeptember (56. évfolyam, 226. szám)
1999-09-26 / 226. szám
1999. szeptember 26., vasárnap Magyar Szó Hadsereg vagy jótékonysági szervezet? Egyesek szerint a KFH megszűnt létezni, mások szerint folyamatban van nemzetközi legalizálása F elborzolta a kedélyeket a KFH demilitarizálásáról szóló szeptember 20-i egyezmény. A kosovói szerbek, a hivatalos Belgrád és Moszkva is élesen kikelt ellene, a Nyugat viszont kedvezően értékelte az okmányt. Mivel augusztus vége, szeptember eleje óta számos, egymásnak ellentmondó információ látott napvilágot a kérdéssel kapcsolatban, talán a leghelyesebb, ha az eligazodást a BT június 10-i, 1244. számú határozatára alapozzuk. A szóban forgó BT-határozat felhatalmazta a NATO vezette nemzetközi erőket, hogy a nemzetközi átmeneti (civil) közigazgatással együttműködve szavatolják a mintegy 900 000 menekült hazatérését, a törvény és a rend fenntartását, az emberi jogok védelmét, a földúlt tartomány újjáépítésének kezdetét, a lényegi autonómia és önkormányzat létrehozását stb. A BT-okmány 15. cikke kimondja: a KFH kötelessége, hogy eleget tegyen annak a demilitarizálási követelménynek, amelyet a KFOR vezetője (Michael Jackson) és az ENSZ-főtitkár külön megbízottja, lényegében a nemzetközi közigazgatás vezetője (Bernard Kouchner) egyeztet és véglegesít Jackson és Kouchner szigorúan a BT-dokumentum értelmében járt el, hiszen az okmány egy szóval sem említi (még csak lehetőségként sem), hogy a KFH feloszlatását, átszervezését a kosovói szerbekkel, Belgráddal vagy bárki mással is egyeztetni kell. Emiatt érthetetlen a kosovói szerbek, Belgrád és Moszkva fölháborodása. Más kérdés, hogy a nemzetköziek másmilyen okmányt is aláírhattak volna a KFH-val, ehhez azonban Belgrádnak és Moszkvának másmilyen BT- döntést kellett volna kiharcolnia. A kosovói albánok fegyveres szervezetének feloszlatásáról és átszervezéséről szóló megállapodás csak hosszú vajúdás után született meg. Hashim Tagi, a KFH vezetője az utolsó pillanatig olyan egyezményt próbált nyélbe ütni, amely a KFH-t a tartomány fegyveres erőinek, hadseregének minősítette volna. Ennek érdekében Tagi bejárta Európát. A legnagyobb fővárosok külügyminisztereivel tárgyalt, miközben a teljesen elszigetelt Belgrád annyit tehetett csupán, hogy levélben tiltakozzon a szokatlan audienciák miatt vagy propagandájával ítéltesse el a terrorizmus támogatóit. Az albán vezető New Yorkban, az ENSZ székhelyén is megfordult, hogy Albánia ENSZ-nagykövetének vendégeként esetleg Kofi Annannal is ismertesse elképzeléseit. A főtitkár nem fogadta ugyan, de legközelebbi munkatársai tárgyalóasztalhoz ültek vele. Tagi, bár aligha lehet jártas a diplomáciában, a februári rambouillet-i tárgyalások óta meglepően ügyesen manőverez. Mintha egy kicsit utánozná is Slobodan Miloševićet, a „nagy taktikus”. Kezdetben érvel, szabadkozik, de végül fejet hajt. Kemény dió, de a kompromisszum lehetőségét - Milo Sevictyel ellentétben - eddig egyszer sem szalasztotta el. Néhány héttel a megadott határidő előtt úgy tűnt, hogy a KFH mellőzni fogja a BT-határozatot Következett az európai diplomaták kosovói látogatása, sőt Richard Holbrooke egykori békeközvetítő, az USA mostani ENSZ-nagykövete is útba ejtette Pristinát, hogy jobb belátásra bírja Tagiékat. Nagy nehezen megszületett a szeptember 20-án aláírt egyezmény keretterve (a KFH egységei 18-án búcsúszemlére sorakoztak föl), de Taginak még ekkor is fönntartásai voltak az okmánnyal kapcsolatban. Néhány órával a határidő lejárta előtt azonban beadta a derekát. Mit irányoz elő az eltérő reagálásokra okot adó egyezmény? Ha nem a Balkánról lenne szó, nyugodt lelkiismerettel el lehetne mondani, hogy a KFH megszűntét. A dolog azonban legalább két nézőpont alapján is megvilágítható. A kosovói szerbek azt nehezményezik, hogy megkerülésükkel született meg a kosovói védelmi hadtest megalakulásáról szóló egyezmény, s ők ebben kizárólag albán szervezetet látnak, emiatt távoztak is a kosovói ideiglenes tanácsból. Mivel a kosovói szerbek az „albán hadsereg” és az egynemzetiségű Kosovo létrehozásától tartanak, követelik a szerb védelmi erők megalakulását is. Momčilo Trajkovićnak, a déli szerbek vezetőjének a véleménye szerint a KFH átalakulásával (lényegében a fennmaradásra kapott eséllyel) legtöbbet veszítettek a tartományban élő szerbek. A nyertesek pedig Tági és Milosevic. Belgrád és Moszkva megítélése szerint az egyezmény közönséges színjáték, mivel a KFH-nak csak a neve változott meg (akárcsak az egykori MH-nak a horvátországi és a boszniai háború idején?), ám lehetővé tették számára, hogy megőrizze a katonai szervezet struktúráit. Afelől persze lehetnek kételyek, hogy az 5000 fős kosovói védelmi hadtest (3000 állandó taggal és 2000 tartalékossal) csakugyan az egyezmény értelmében tevékenykedik-e? Az okmány szerint természeti katasztrófa és más humanitárius segélynyújtás esetén aktivizálódik a szervezet a tartomány minden lakosának érdekében, egyébként ceremoniális szerepe lesz. A politikailag semleges hadtest a nemzetközi jog és az emberi jogok tiszteletben tartásával működik. Fegyverzetét a KFOR által kijelölt és ellenőrzött raktárban őrzik, s csak a hadtest 200 különféle rangú vezetőjének lehet önvédelmi fegyvere. Afféle polgári védelmi szervezet ez azzal, hogy állományának zömét a (föloszlatott) KFH tagjai alkotják, de nyitott a többi nemzetiség számára is. Mindez azonban nem nyugtatta meg a kosovói szerbeket, akik a NATO 78 napos „humanitárius” beavatkozásának befejezése óta üldözöttek lettek, s most a KFH átszervezésével - állításuk szerint - még inkább fölgyorsul elköltözésük. Velük szemben Bernard Kouchner, a kosovói ideiglenes közigazgatás vezetője és más nyugati politikusok is hangsúlyozzák, hogy céljuk a többetnikumú Kosovo és nem az albán Kosovo vagy az albán hadsereg létrehozása. Ez ugyan érthető, de szerb szemszögből egészen másként festenek a dolgok. Elsősorban amiatt, mert a Biztonsági Tanács 1244. számú határozatában föllelhető a nyugtalanságot gerjesztő kicsengés is. Elsősorban az, hogy Kosovo tényleges autonómiáját a rambouillet-i okmány alapján szervezik meg a nemzetköziek (a megállapodást Belgrád nem fogadta el), másrészt az, hogy a „tényleges autonómia és önkormányzat” csak átmeneti szakasz a végleges rendezés előtt, harmadrészt viszont az, hogy a BT-határozat egy szóval sem említi Szerbiát. Kosovo Jugoszlávia része. Logikus: a harmadik Jugoszlávia szétesése esetén a pravoszláv Szerbiának hasonló következményekkel kellene szembenéznie, mint a katolikus Magyarországnak 1918-ban a Monarchia fölbomlásakor. HORVÁTH András Hashim Tagi NÉMETORSZÁGI TARTOMÁNYI VÁLASZTÁSOK Permanens megmérettetés Visszaszorulóban a szociáldemokrácia, erősödnek a „szélsőségek” - vélekednek a szakértők Szászország volt a hatodik német tartomány, amelyben az idén helyi parlamenti választásokat tartottak. A legnépesebb keletnémet tartományban 1990 óta biztosan ül a „nyeregben” a Kereszténydemokrata Unió (CDU), amelynek fölényes győzelme ezúttal sem volt kérdéses. Ez már a választási kampány során is megnyilvánult: Kurt Biedenkopf CDU-s tartományfőnök magabiztossága odáig ment, hogy úgyszólván program nélkül járta a „birodalmát”, egyszerűen a népszerűségére épített. Ellenfele, a szociáldemokrata Karl-Heinz Kunckel pedig már előre panaszkodott, hogy a pártközpont teljesen magára hagyta, és „így ezt nem lehet csinálni”. Mindkettő számítása bevált. A CDU a szavazatok 56,9 százalékával vesztett ugyan egy mandátumot a drezdai Landtagban, de abszolút többségére támaszkodva önállóan alakíthat kormányt. Az SPD súlyos vereséget szenvedett, és az öt évvel ezelőtti 16,6 százalék helyett a szavazatoknak alig 10,7 százalékát sikerült összekaparnia, ami nyolc mandátum elvesztését jelenti, és így - harmadik erőként - 14 képviselője lesz a tartományi parlamentben. Ez már megtörtént egy másik keletnémet tartományban, Türingiában is. Ott is a reformkommunista PDS került a második helyre. Az országos trend tehát folytatódott: a szociáldemokraták az alig egy évvel ezelőtti szövetségi választásokon aratott győzelem után kifulladtak, mindenütt veszítik népszerűségüket, szavazótáboruk pedig átpártol a konzervatívokhoz - a nyugati tartományokban vagy a reformkommunistákhoz a keleti országrészekben. Egyébként ugyanabba a hibába estek, mint elődjük, a CDU/CSU. Az „a párt én vagyok” stílusban fellépő Gerhard Schrödernek nemcsak nem áll jól Kohl egykori kancellár szerepköre, de olyan visszatetszést és kritikaözönt váltott ki, hogy nemrégiben egy tévéműsornak az volt a témája: meddig mehet a karikatúra, hol az a határ, amelyen túl egy közéleti személyiségnek is lehet magánélete és bizonyos védelme a nyilvánosságtól. Mondani sem kell, hogy Schröder kancellár volt az „apropó”. Hasonlóan siralmas választási eredményei voltak az idén valamennyi tartományban a Szövetség 90/Zöldek koalíciónak is. Mindenütt jelentős számú szavazatot vesztettek, és csak Hessenben sikerült bejutniuk a Landtagba. Az előző kormánykoalícióban résztvevő liberálisok, Hans-Dietrich Genscher FDP-je is lefelé tart a lejtőn, és még ott is kiszorul a tartományi parlamentből, ahol eddig volt egy-két képviselője. A választók egyre inkább a natív pártok köré tömörülnek, különösen a keleti országrészekben. Úgy tűnik, a kis pártoknak teljesen újra kell kezdeniük a politikai szervezőmunkát, ha nem akarnak további teret veszíteni. A Zöldek országos vezetősége e célból már hétfőn összeült, és Joschka Fischer külügyminiszter, a párt legismertebb és legnépszerűbb politikusa álláspontjának felülkerekedésére utal a bejelentés, hogy hamarosan sort kerítenek a vezetőségi struktúra megreformálására, és várhatóan 2000 márciusa helyett még az idén, de mindenesetre korábban tartják meg a párt kongresszusát is. A közeljövőben ugyanis még két tartományban készülnek választásokra: Schleswig-Holsteinban és Észak- Rajna-Vesztfáliában. És noha a mai világban minden lehetséges és semmi sem biztos, ahogyan Václav Havel megjegyezte, a német nyelvterületen az év folyamán megtartott választások eredményei mintha egy irányba mutatnának: a választók elfordulnak a szociáldemokráciától. A múlt vasárnap ugyanis az ausztriai Vorarlbergben is választottak, és a Jörg Haider vezette Szabadságpárt komoly előrenyomulást ért el, míg a többiek hanyatlottak. A vezető bécsi lapok kommentárjai szerint egész Ausztriában átalakulóban van a politikai tájkép, a jobboldal irányába való nyomás érvényesül. A szociáldemokrata néppárti kormánykoalíció már országos vereségtől retteg, és az elemzők azt kalkulálják, hogy a korábban szélsőségesnek is vádolt Haider 30 százalékot szerez, ami a szociáldemokraták (körülbelül) 30 és a Néppárt (körülbelül) 20 százaléka mellett úgyszólván kormányozhatatlanná teszi majd az országot A többi párt ugyanis nem képvisel komolyabb erőt. Ausztriában annyiban különbözik a „tájkép”, hogy ott a liberálisok is a baloldali táborba tartoznak. Igaz, hogy a német szociáldemokraták az újraegyesülés örökölt terheit nyögik és a konzervatívok éppen emiatt buktak meg, de most, hogy a berlini fél leomlásának tizedik évfordulója közeleg, ez ismét egy olyan eseménysorozatot indít meg, amelyen a CDU/CSU fog tündökölni és a népszerűségét növelni. November 8-án kezdődik majd az ünneplés Helmut Kohllal, Mihail Gorbacsov és George Bush sztárvendégekkel, érzelmes filmvetítésekkel és művészi programokkal. S tudjuk, hogy a nyugati politikai gyakorlatban minden nap, minden perc számít. Mondhatjuk úgy is, hogy permanens a megmérettetés, vagyis szakadatlanul folyik a választási hadjárat. PÁLICS Márta KÜLPOLITIKA 3 Kelet-Timor véres függetlensége Elsőrendű világpolitikai probléma lett egy kevesebb mint egymilliós nép ügye: egy távoli szigetrész, Kelet-Timor népének megpróbáltatásai már hetek óta a lapok címoldalán, a rádiók-tévéadók híreiben az első helyen szerepelnek. A héten aztán sűrűsödtek az események, hisz ez a hét azzal kezdődött, hogy a hirtelen létrehozott új nemzetközi haderő, az Interfet első 2300 katonája megérkezett a szigetre, és azzal zárult, hogy Kiki Syahwarki, az Indonézia által bevezetett hadiállapot parancsnoka a hatalmat átadta Peter Cosgrove ausztrál tábornoknak, a csak október közepére teljessé váló - 7500 katonából és 5000 rendőrből álló - nemzetközi haderő parancsnokának. Ennek a nemzetközi érdeklődésnek több összetevője van. Az első forrása mindenképpen a szolidaritás egy sokat szenvedett néppel. Már azért is, mert nincs a világnak még egy népe, amely ennyit áldozott volna a szabadságért, függetlenségért. Az Indonézia által 1975-ben történt bekebelezés óta ennek a népnek egynegyede vesztette életét ebben az egyenlőtlen harcban - a világ melyik népe mondhatja még el magáról, hogy ennyi áldozatot hozott. Most is, az augusztus 30-án tartott népszavazás alkalmával mindenki tudta, hogy véres öldökléshez vezet, ha a függetlenség mellett döntenek, mégis szinte minden felnőtt lakos - a választópolgárok 98,6 százaléka - leszavazott, és 78,5 százalékuk a függetlenségre adta szavazatát. Sok időbe telik, amíg megtudjuk, hogy ez a döntés mennyi áldozatot követelt. Alexander Downer ausztrál külügyminiszter szerint tízezer halott is lehet. Pontosabb adat a Nemzetközi Vöröskereszté, mely szerint a kb. egymillió lakosból 200 ezer menekült Nyugat-Timorra és a környező szigetekre, még legalább annyi a hegyekbe, ahol sem vizük, sem élelmiszerük, gyógyszerük nincs. Ez a borzalom minden képzeletet felülmúl - jelentette egy ENSZ- megbízott, az újságírók pedig szörnyű rémtettekről tudósítottak. És ez a borzalom a Kelet-Timor iránti érdeklődésnek a másik forrása. Mert a gondolkodó ember - akinek az újság, a tévé, az Internet behozza a lakásába a világ minden eseményét - ismét megdöbbenve áll szemben azzal a jelenséggel, amellyel az utóbbi években már annyiszor szembe találta magát vagy az öldöklés formájában, mint Ruandában, Boszniában vagy Kosovóban, vagy enyhébb formájában, hogy valami érthetetlen kannibáli atavizmusból nem tartják elfogadhatónak a kétnyelvű helységtáblákat, iskolai bizonyítványokat. Mi bír egy rendszert arra, hogy erőszakot alkalmazon egy néppel szemben, amikor elszalasztott negyedszázada volt arra, hogy békésen rendezze viszonyát ezzel a néppel? Mi lehet a hajtóereje a hadseregnek, amikor azt hiszi, hogy a nép verejtékén - sokszor éhezése árán - vásárolt fegyvereket egy nép gyilkolására fordíthatja, a konkrét kelet-timori esetben: egymilliós nép ellen 35-50 ezres fegyveres erőt hozhat létre, hogy gyilkolják azokat, akik mást merészelnek akarni, mint a hadsereg? Mi vezérelheti ezeket a fegyvereseket, amikor azt hiszik, hogy a kapott fegyvereket a tegnapi szomszédok gyilkolására használhatják csak azért, mert másképp szavaztak, mint ők? Ebben az esetben elsősorban az indonéz társadalom vizsgázik. Már mutatott annyi érettséget, hogy nem kockáztatta az összeütközést a világgal, hanem a szankciók fenyegetése elég volt a nemzetközi katonaság beengedésére, de most meg kell mutatnia: képes lesz-e megbirkózni problémáival vagy pedig a 17 ezer (legalább 3000 népesebb) szigetből álló ország minden pontján megindul az öldöklés a sokfajta nép között. Nem véletlen, hogy Jakartában már hetek óta egymást váltják a kelet-timori függetlenség elleni és melletti tüntetések. De vizsgázik a világ is. Joggal mondta José Samarago Nobel-díjas portugál író: „Ha Kelet-Timort nem mentjük meg, számunkra sincs mentség.” Az emberi társadalom kerül veszélybe, ha nem tudunk véget vetni annak, hogy képesek vagyunk megölni embertájunkat csak azért, mert más, mint mi. Vizsgázik a nemzetközi közösség - ez a Kelet-Timor iránti érdeklődésnek a legigazibb forrása. Ebben az esetben ugyanis néhány lényeges új lépést tett ez a közösség afelé, hogy létrehozzon egy hatékony nemzetközi mechanizmust a világ egyes pontjain bekövetkező borzalmak feltartóztatására. Eddig is volt már példa arra, hogy egy-egy esetben ad hoc kialakult ez a mechanizmus: a Biztonsági Tanács jóváhagyásával, amikor Irakot vissza kellett parancsolni Kuvaitból vagy e jóváhagyás nélkül a kosovói etnikai tisztogatás feltartóztatására. Ennek a mostani akciónak azonban van néhány olyan újdonsága, amely már az óhajtott új vlágrend előhírnöke lehet. Először is elmaradt az a huzavona, amely már többször megnehezítette az ENSZ munkáját, sőt nemegyszer meg is bénította azt, kikényszerítve, hogy az USA a világszervezetet megkerülve lépjen - most a Biztonsági Tanács gyorsan és egyhangúan határozott. Másodszor: az USA - részben éppen az eddigi akciókat ért bírálatok miatt, részben azért, mert az ügyet nem tartotta létfontosságúnak - közölte, hogy nem lehet mindenütt a világ csendőre, a nemzetközi akció mégis beindult az amerikai részvétel nélkül is. De a leglényegesebb fordulat az ENSZ magatartásában következett be. Eddig ugyanis a világszervezet válságának, a vele szemben erősödő bizalmatlanságnak lényeges forrása volt, hogy nem vállalt béketeremtést: tétlenül tűrte a ruandai vérfürdőt; sorsára hagyta Szomália népét, amikor a hadurak a nemzetközi katonaságra is lőttek; a szerbeknek adta át a boszniai Srebrenicát, amelynek megvédésére kötelezettséget vállalt, mert nem tudott fegyvert alkalmazni e védelem érdekében stb. Most azonban, történelmében először, nem arra vállalkozott, hogy őrizze a szemben álló felek megegyezésével megteremtett békét, hanem arra, hogy ezt a békét erőszakkal, a béke ellenségei elleni fegyveres fellépéssel, a polgári lakosság fegyveres védelmével meg is teremtse. Mint a Le Monde írta Kelet-Timor nem Kosovo c. cikkében, a nemzetközi közösség Kosovóban azt mutatta meg, hogy kész élni-bombázni a politikai erkölcsön alapuló nemzetközi lelkiismeret nevében, de még nem kész meghalni az általa vallott eszmékért. Kelet-Timorban már a meghalást is vállalja, mert a nemzetközi katonaság a majdnem néptelen, kísértetvárossá alakult Dilibe, kelet-timori fővárosba vonult be, de az eddig gyilkoló fegyveresek parancsnoka az ellenállást jelezte kijelentésével: Nem akarjuk támadni az ENSZ békefenntartó csapatait, mi csak védjük területünket. Lehet, hogy a világ egyszer a kelettimori közbelépéstől számítha majd az igazi fordulatot az annyira óhajtott új világrend megteremtésében, annak megakadályozásában, hogy gyilkolhasson egy népet az, aki a fegyvertelenekkel szemben géppisztolyokhoz jutott. BÁLINT István Menekültek egy darwini táborban