Magyar Szó, 2001. július (58. évfolyam, 151-171. szám)
2001-07-02 / 151. szám
2 KÜLPOLITIKA Belgium megtépázott ambíciói Mindig jelképes fontosságot kapott, hogy ki az elnöklője az Európai Uniónak, olyannyira, hogy néha már nem látszott, hogy az elnöklő ország határozza-e meg az EU fejlődésének adott félévét, vagy a fejlődésnek éppen időszerű sajátossága találta meg a legmegfelelőbb elnöklőt. Közismert, hogy az EU lépésképtelenségének időszakában olyan országok adták az elnöklőt, amelyekben nem is voltak kormányok vagy éppen választások előtt álló kormányok voltak - Franciaország előző elnöklése idején például a féléves időszakból 5 hónap elmúlt, mire az országnak köztársasági elnöke lett. Most viszont, amikor az 1999-es évet az új, 6 éves költségvetés elfogadásával és az EU pénzügyeinek megreformálásával kellett zárnia a társulás legerősebb gazdaságának, a pénzügyek rendezésében leginkább érdekelt országnak, Németországnak a képviselője volt az elnök, méghozzá ezt az elnöklést Schröder kancellár mindössze három hónappal a nagy választási győzelem után vette át Ausztriától. A múlt évben — amikor az intézményi reformokat kellett tető alá hozni, és ezzel utat kellett nyitni az EU bővülése előtt - pedig az évet annak a Franciaországnak az elnöklésével zárhatták, amely mindig a reformok és a továbblépés motorja volt a társuláson belül. Az elnöklőnek ez a véletlenszerű, de jelképes fontosságú megválasztása persze nem volt elegendő minden probléma megoldásához, az 1999-es és a 2000-es évet záró csúcsértekezlet egyformán hozott szép eredményeket és vérszegény kompromisszumokat. Mégis hasonlóan jelképes fontosságúnak tarjuk, hogy az EU történelmének egy nagy jelentőségű fordulópontján az elnöklő július elsejétől éppen Belgium lett. Az az ország, amely nemcsak az EU alapító tagja, hanem már az Unióba a határok eltörlésének, a gazdasági és egyéb közösség megteremtésének azt a tapasztalatát vitte, amelyet az ún. Benelux államok jelentettek Európában. Most, amikor annyi nemzeti érzékenységet és elfogultságot kell egyeztetni a közösség követelményeivel az az ország elnökel, amely öt parlamentnek a létrehozásával és működtetésével (a közös állam kétházas parlamente mellett külön parlamentje van Flandriának és Vallonföldnek, sőt a lakosság 10 százalékát képező németek autonómiájának is) elég tapasztalatot szerzett a nemzeti érdekek egyeztetésében. Abban az időszakban, amelyben Európa éppen visszanyert önbizalmát kell megszilárdítani olyan ország elnökei, amely csúcsszinten teremtette meg azt a társadalmat, amely Európát jelentheti: a „postindusztriális társadalom laboratóriumának” nevezett társadalmi szerkezettől az európai értékeket megtestesítő szociális modellen át olyan gazdaságig, amelyben a nemzeti jövedelemnek csak 1,4 százalékát adja a mezőgazdaság, és mindössze 27 százalékát az ipar. Nagy ambíciókkal készült neki Belgium ennek a féléves elnöklésnek. Sőt, szinte már az év első felében elnöklőként viselkedett, kiváltva a svédek csendes, de érezhető neheztelését. Ezt az tette számára lehetővé, hogy az első félévben elnöklő Svédország nem volt alkalmas bizonyos feladatok ellátására. Onnan, hogy nem vezette be az eurót, ezért Belgium formálisan már az első félévben átvette az euró-övezethez tartozó országok fórumai elnöklésének tisztjét. Addig, hogy a semleges Svédország helyett - nem hivatalosan, de ténylegesen - az EU-nak a NATO felé való képviseletében is Belgium lépett fel. És ki is használta ezt a sajátos helyzetet. Onnan, hogy Guy Verhofstadt belga miniszterelnök már május elején előállt egy tervezettel az EU átalakításával kapcsolatos nagy munkához, amelyet a belga elnöklést záró decemberi csúcsértekezleten kell elfogadni, sőt (Delors volt európai bizottsági elnökből, Amato volt olasz és Dehaene volt belga miniszterelnökből meg Geremek volt lengyel külügyminiszterből) egy bizottságot is kinevezett a konkrét javaslat decemberig történő elkészítésére, addig, hogy (például Verhofstadt budapesti és Mádl Ferenc brüsszeli látogatásakor) a tagjelöltekkel már az év első felében az EU nevében tárgyalt. De erre a fellépésre kényszerítette, hogy az „áttekintthetőnek” minősített svéd elnökléssel szemben már előre „nagy ambíciójúnak” nevezett belga elnöklés szellemében Belgium komolyan és nagy lendülettel látott hozzá e félév rendkívüli feladatainak megoldásához. Ez a félév ugyanis történelmi fordulópont az EU életében. Az eddigi nagy viták és vérszegény kompromisszumok vagy éppen a problémák megkerülése helyett az év végén el kell fogadni az EU jövendő fejlődését meghatározó koncepciót, az Európai Egyesült Államok és a „többsebességű Európa” felé haladás munkálatainak beindítását, a munkaformák és határidők konkrét meghatározását, hogy 2004- re megszülethessen a döntés. Az eddigi munkálatok alapján elő kell készíteni, hogy január elsejével az európai hétköznapok része lesz az euró, azzal, hogy jövő év július elsejével már el kell tűnniük a nemzeti valutáknak. Ha tartani akarják az első felvételre 2004-ben meghatározott határidőt, akkor az idén le kell zárni a tagjelöltekkel való tárgyalások zömét stb. Megoldhatatlan feladatok elé került Belgium, és ez tépázza meg azt a nagy ambíciót, amellyel ez az ország - részben már az év elejétől - átvette az EU idei második félévi elnöklőjének tisztjét. Az EU továbbfejlesztése tekintetében pillanatnyilag csak az akadályok látszanak. Elsősorban is az, hogy mekkora az eltérés Schröder német kancellár Egyesült Európai Államok elképzelése meg a Jospin francia miniszterelelnöknek a „nemzetállamok föderációjáról" „Európa több, mint szabadkereskedelmi övezet, Európa egy civilizáció és egy társadalmi modell” jelszóval felvázolt elképzelése között. Közben látható, hogy a választási győzelem után az euró bevezetésére biztosan népszavazást kiíró Blair brit miniszterelnök mindkettővel szemben bizalmatlan, és a többi tag állásfoglalása teljesen kiszámíthatatlan, elsősorban lehetetlen felmérni milyen hatással lesz az az irányzat, amely Ausztriában már előbb kormányra vitt egy fajüldöző pártot, nemrég győzelemre segítette Berlusconit Olaszországban, a „nem” kimondására késztette a dánokat stb. Az euró már egy év múlva a nemzeti valuták helyébe lép, és közben a németeknek csak 29 százaléka támogatja bevezetését stb. És mindennek betetőzésére itt van a legújabb fejlemény: az írek népszavazása elvetette a nizzai szerződést. Az EU a már régebben is alkalmazott struccpolitika szellemében úgy tesz, mintha semmi sem történt volna: azt emlegetik, hogy a következő népszavazás majd változtat a döntésen, legfeljebb abban látják a problémát, hogy - az ír miniszterelnök szavaival - „nagy a szakadék az európai intézmények és a polgárok között”, tehát az intézmények munkájának változtatásával, a polgárokhoz közeledéssel, sokban propagandával, „felvilágosító munkával” minden megváltoztatható. Mert nem akarnak szembenézni az igazsággal: az írek az EU bővítése ellen szavaztak, mert nem akarják elveszíteni azt az európai segélyt, amelynek fellendülésüket köszönhetik. De a jelek szerint a többi tagállamban is hasonló a helyzet, hisz a közvélemény-kutatás szerint az EU bővítésének csak Görögországban van kb. 50 százalékos támogatottsága, az EU átlag jóval ez alatt marad, hisz Franciaországban vagy Ausztriában 18-20 százalékos többségben vannak a bővülés ellenzői. Mert Spanyolország (amely 2000 és 2006 között 43 milliárd eurót kap a „strukturális alapból), Olaszország (29 milliárd euróval), Görögország (21 milliárddal) és Portugália (20 milliárddal) hallani sem akar a fejlesztési segélyek, Franciaország pedig a mezőgazdasági segélyek csökkentéséről. És nincs pénz az igényeknek a bővítés utáni kielégítésére. BÁLINT István Október 5-e után remélni lehetett, hogy legalább egy dolog megváltozik: nem fog többé minden politikai válság a lehető legnagyobb feszültségekkel járó forgatókönyv szerint zajlani. Nem így történt. Milosevicet sikerült megdönteni, de végül ismét az ő túszaivá váltunk. Egyik oldalon a nyomásgyakorlás politikáját folytató amerikai kormányzat, a másikon a volt diktátor „láthatatlan” szövetségesei a hadseregben, a „jugoszláv” alkotmánybíróságban, a montenegrói ellenzékként szövetségi szinten kormányzó pártokban. Mindezt tetézte Kostunica groteszk „legalizmusa”, amely röviden abból áll, hogy ha az a Szerbiai Demokrata Pártnak megfelel, akkor Milosevic törvényeit tiszteletben kell tartani, Milosevic alkotmánybíróságát és vezérkari főnökét is meg kell hagyni tisztségében, így alakult ki a március végi, meg a jelenlegi válság is. A Bush-kormányzat tudta, hogy a nyomorgó Szerbia kormánya nem engedheti meg magának az újabb nemzetközi elszigeteltséget, ha komolyan gondolja, hogy az országot visszavezeti Európába. Igaz, racionálisnak tűnt az az érvelés, amely szerint Milosevic fölött először Szerbiában kell ítélkezni, nehogy nemzeti márorrá avassák a nacionalisták, ha a „külföldiek kezébe kerül”. Meg is kezdődött az igazság feltárása: az ún. hűtőkocsi-ügy kiteregetése után a médiumok közül már nem csupán a B92 RTV foglalkozott a volt rezsim által elkövetett háborús bűnökkel. A Nyugat tehát várt, elegendőnek tartotta azt, hogy a JSZK egyelőre csak a Hágával való együttműködést rendező törvényt fogadja el, későbbre hagyva a vádlottak kiszolgáltatását. Kostunica csütörtök esti drámai hangvételű szózatában illegálisnak nevezte a szerbiai kormány döntését. Emlékeztetett arra, hogy az együttműködés kérdését rendezni kívánták törvénnyel is, meg rendelettel is. Csupán utalt arra, hogy csalódott a Szocialista Néppártban. Még mindig nem tudni, hogy nemrég, amikor a nyilvánosság előtt, meg a Bushnak írt levelében szavatolta, hogy a vonatkozó szövetségi törvényt igenis elfogadják, félre akarta-e vezetni a világot, vagy pedig montenegrói szövetségesei vezették őt félre? Az SZNP általi kikosarazás után Kostunica támogatta, hogy a szerbiai hatalmi koalíció szövetségi kormánytöbbségként rendeletet hozzon a törvény helyett. Az alkotmánybíróság azonnal reagált Milosevic védőinek és a nacionalista jogászprofesszoroknak a beadványára. Ha az azóta számtalanszor meggyalázott forradalom részvevői ahelyett, hogy tavaly ősszel megrohamozták a kordonokat, hallgattak volna ugyanerre az alkotmánybíróságra. Kostunica ma valószínűleg börtönben ülne, arra várva, hogy Slóba majd elfogadja javaslatát, hogy a görögök, meg az oroszok számolják újra a szavazatokat. Olyan alkotmánybíróságról van szó, amely jó előre közölte a Blic napilapon keresztül, mit is fog június 28-án dönteni. Svilanovic külügyminiszter egy hete elmagyarázta, a hatalom csúcsaiból annyi ellentétes üzenetet küldtek a külföld felé, hogy a világ megelégelte a halogatást. Az időzítés elejétől kezdve rossz volt: a Kostunica-Dindic hatalmi harc miatt az utolsó pillanatban hoztak meg minden olyan döntést, amelytől az ország nemzetközi státusa függött. Éppúgy, mint a Milosevic-korszakban, addig halogattak, amíg végül már azt is meg kellett tenni, amit eletében senki sem követelt külföldről. Az amúgy is csak cammogó rendszerváltást ellehetetlenítené, ha a világ ismét hátat fordítana az országnak, márpedig ez egészen biztosan megtörtént volna, ha Vid napján, 12 évvel a szerb nemzetiszocializmus győzedelmes tömeggyűlése után, nem adják át Slobát Hágának („átadják”, nem „kiszolgáltatják”, hiszen az ENSZ bírósága nem idegen állam, hanem gyakorlatilag felsőbb igazságszolgáltatási szerv). A jugoszláv elnököt felháborította a szerbiai kormány „ravaszkodása”, vagyis az, hogy Dindicek Milosevic-féle eszközökhöz folyamodtak csütörtökön. Ugyan mihez folyamodtak volna, amikor a szövetségi kormányban Milosevic egykori klónjai, a jogrendszerben pedig bírái meg törvényei kötik meg a kezüket? Kostunicát viszont nem háborította fel az, hogy a „jugoszláv” SZNP köztársasági szinten akarta rendezni az együttműködés kérdését. Akkor nem jutott eszébe, hogy kizárólag a JSZK és nem a köztársaságok a nemzetközi jog szubjektumai. Arról nem is beszélve, hogy Jugoszlávia - amint a belgrádi Vreme fogalmaz - gyakorlatilag Kostunicából, Pavkovicból s a repülésellenőrzésből áll. És esetleg még egy-két labdázó válogatottból és sportriporterből. Ezek azonban másodlagos kérdések. Az elmúlt hónapok során lefolytatott viták fő témája lényegében ez volt: a Gazimestani Jós („A fegyveres összetűzések sem kizártak”) csak lopott, csalt és hazudott, vagy pedig az általa irányított fegyveres alakulatok esetleg foglalkoztak népirtással, városok bombázásával, hadifoglyok kivégzésével is? Lehet-e szerb nemzetiségű személy háborús bűnös, vagy pedig a NATO-bombák bocsánatossá tették az 1999-es kosovói eseményeket, és visszamenőleg mindazt, ami Vukováron, Srebrenicában, Szarajevóban, Szentlászlón... történt? Ha Kostunica és társai egyáltalán problematikusnak tartják az előző felsorolásban szereplő helyszínekhez fűződő dolgokat, akkor nem is lehetnek annyira biztosak abban, hogy „Milosevic a szerb nép ellen követte el a legnagyobb bűnöket”, és ezért kizárólag hazai törvényszék vonhatja felelősségre. Ám, ha így is lenne, vajon a „legalizmusba” az sem fért bele, hogy a szerbiai politikai terror miatt vonják felelősségre Szerbia egykori „Gazdáját”? Kostunica nem mondta meg népének, hogy a szerbiai meg a szövetségi jogszabályok szerint sem lehetett volna felelősségre vonni Milosevicet, mondjuk a hűtőkocsi-ügy miatt. Ennek ugyanis, jogszakértők szerint, az lenne a feltétele, hogy háborúban elkövetett bűnökről legyen szó. Szerbia és a JSZK pedig nem állhatott hadban Kosovóval, mivel az az ország részének számít. Horvátország és Bosznia esetében is szövevényes a helyzet, mivel nem volt hivatalos hadüzenet. A hágai bíróságot viszont nem kötelezi sem a zabljaki, sem a Bora Jovic-féle alkotmány. Arról nem is szólva, hogy Kostunica, aki nem tud megszabadulni a mindentudó jogász szerepétől, sokáig nem is volt hajlandó elfogadni azt az érvet, hogy az ENSZ- tagság, a nemzetközi szerződések kötelezik a JSZK-t, még akkor is, ha az SZNP moskovaci bizottsága ezt esetleg nem így gondolja. Nem kizárt, hogy Kostunica „legalizmusának”, amely valahogy mindig a volt rezsim hagyatékának megmentésére irányul, voltaképpen az a célja, hogy az újabb állampárthoz (nem mintha a hatalmi koalíció többi tagja nem állampártként igazgatna) csalogassa a szocialista meg a radikális szavazókat. Az SZDP pedig meg akarja nyerni a következő választásokat. Hogy az esetben mi várna ránk, az Obren Joksimovic miniszterük tevékenységéből látszik: minden egészségügyi intézményben saját elvtársait hozza vezető pozíciókba, egy szlovák többségű vajdasági faluban pedig azzal „üti ki” a szlovák jelöltet, hogy — az otthoni, boszniai háborúban megszokott szóhasználattal: „Nem lesz Szerbiában ruszin igazgató”! Időközben még egy állam széteshet Milosevic miatt. Mivel ő már nincs közöttünk, remélni lehet, hogy ez nem olyan módon történik meg, mint az szokás volt, amikor jóslata beteljesülésén munkálkodott. MÁRTON Attila A GAZIMESTANI JÓS ÁTKAI Milosevic utolsó csatája A horvát lapok címoldalai V Budapest, június 30. olt, aki pezsgőt nyitott, volt, aki - mert ez akadt a hűtőben - hideg sört töltött a pohárba. Közben tíz esztendő kínálta magát átgondolásra. Pénteken délelőtt tárcsázom itt élő ismerőseimet, barátaimat. Évekkel ezelőtt települtek át, új életet kezdve, vállalva annak kiszámíthatatlanságát. Azonos kérdéseket teszek fel mindegyikőjüknek, s ezúttal a név nem fontos, inkább a szabadabban kapott válasz. A jugoszláv exelnök Hágába érkezése kapcsán általában úgy vélik, Dindic kockáztatott, de a gesztusértékű lépés elkerülhetetlen volt, ám ezt már korábban is meg lehetett volna húzni. A felelősség így most a szerb kormányra hárult, de ez remélhetőleg nem vált ki veszélyesebb belpolitikai feszültséget. „Valóban örültem - mondja egyik interjúalanyom -, s ez a dolog rendje: az igazságszolgáltatásnak igaznak kell lennie. Másként nem lehetséges új útra lépni.” Vélhetően egy sérelmezett korszak áll mögöttünk, amely sokakat a szülőföld elhagyására késztetett. De ezt hogyan élték át? Adódtak-e beilleszkedési zavarok? „Az átjövetel akkor a reményt jelentette, hogy egy napon majd jobb lesz” - mondja az egyik. A másik így folytatja: „Gyerekeink feltalálták magukat, én azonban nem tudom megszokni a körülményeket, s bár itt is vannak barátaim, nem kedvelem ezeket az embereket. Titkon azt tervezgetem, hogy nyugdíjasként hazamegyek szülőfalumba.” „Abban az életkorban voltam - állítja a harmadik -, amikor el kellett döntenem, hogyan tovább. S ehhez a továbbhoz a milosevici rendszer nem nyújtott feltételeket. Rendezni kellett a sorsomat, így az átállás nem okozott zökkenőt. A negyedik így fogalmaz: „Kezdetben ittlétemet átmeneti időszaknak tartottam, mostanra minden összekuszálódott, mára Újvidék sem az, ami annak idején volt. Idegenszerű. Sok minden megváltozott. Nem hiszem, hogy lenne erőm otthon az újrakezdéshez.” Az ötödik őszintesége: „Az átjövetel nem jelentett törést. Tíz év után viszont leszögezhetem, bár anyagilag jól jártam, hogy ez egy áldatlan állapot. Ez maga a hontalanság. Otthon sem vagyok otthon, itt sem vagyok itthon.” Ambivalens, amit a továbbiakban is hallok. Pályamódosítások, az eredeti hivatás (szakma) feladása, furcsán idegenszerű élettér, az otthoniak hiánya. Ami ez utóbbit illeti, a kötelékek nem szakadtak el, erre mindenki vigyáz. „Gyökereim jugóban vannak - bizonygatja egyikőjük egy nap visszatérek, ha a feltételek megengedik.” Rokonok, barátok, itt is, ott is. S ami mindvégig jellemző: az áttelepültek nem égették fel otthoni szálaikat, s igyekeznek egyszersmind kapcsolatot tartani azokkal a honfitársaikkal is, akik most Magyarországon élnek. Ezek a kialakult „kolóniák” persze azért inkább esetlegesek, alkalomszerűek, átfogó szerveződés nem tartja őket egybe. Lehet, erre nincs is szükség. Kivételes alkalmakkor - lásd: vajdasági kulturális napok Budapesten - közbehívásos alapon ott van mindenki, aki csak él és mozog. Most persze az az elsődleges kérdés, s ez a latolgatás tárgya: mi lesz az ország jövőbeni sorsa. Az általam megkérdezettek többsége úgy véli, a folyamat visszafordíthatatlan. „Lehet, hogy Dindic bukni fog, de a józan ész győzött” - mondja sorrendben az első. „Tíz év elteltével felzárkózhatunk Európához - állíja a következő de ehhez türelem kell, valamint külföldi segély, s az, hogy a korrupció ne hatalmasodjék el". „Amennyiben a jelenlegi vezetés marad, s az életszínvonal is mérhetően emelkedik, akkor nem kell tartani a szocialista visszarendeződéstől - közli a felhívott -, van elegendő emberi és természeti potenciál, hogy az ország gyorsan talpra álljon (Crna Gorával vagy nélküle). A következő telefonhívás megszólaltatottja gyors átrendeződést prognozál, de csak a megfelelő külföldi támogatás esetén. S ha a szerb nacionalizmus nem tér vissza. „Ami most történt, az még nem garancia - véleményezi beszélgetőtársam -, át kell állni egy egészséges gazdaságpolitikára, s akkor már valóságos változásról beszélhe tUnk ” SINKOVITS Péter A türelem reménye Budapesten élő vajdaságiak a jugoszláv történésekről (Tudósítónktól) Magyarázó 2001. július 1., vasárnap