Magyar Szó, 2001. július (58. évfolyam, 151-171. szám)

2001-07-02 / 151. szám

2 KÜLPOLITIKA Belgium megtépázott ambíciói M­indig jelképes fontosságot ka­pott, hogy ki az elnöklője az Európai Uniónak, olyannyira, hogy néha már nem látszott, hogy az el­nöklő ország határozza-e meg az EU fejlődésének adott félévét, vagy a fej­lődésnek éppen időszerű sajátossá­ga találta meg a legmegfelelőbb el­nöklőt. Közismert, hogy az EU lé­pésképtelenségének időszakában olyan országok adták az elnöklőt, amelyekben nem is voltak kormá­nyok vagy éppen választások előtt álló kormányok voltak - Franciaor­szág előző elnöklése idején például a féléves időszakból 5 hónap elmúlt, mire az országnak köztársasági elnö­ke lett. Most viszont, amikor az 1999-es évet az új, 6 éves költségve­tés elfogadásával és az EU pénzügye­inek megreformálásával kellett zár­nia a társulás legerősebb gazdaságá­nak, a pénzügyek rendezésében leginkább érdekelt országnak, Né­metországnak a képviselője volt az elnök, méghozzá ezt az elnöklést Schröder kancellár mindössze há­rom hónappal a nagy választási győ­zelem után vette át Ausztriától. A múlt évben — amikor az intézményi­ reformokat kellett tető alá hozni, és ezzel utat kellett nyitni az EU bővü­lése előtt - pedig az évet annak a Franciaországnak az elnöklésével zárhatták, amely mindig a reformok és a továbblépés motorja volt a tár­suláson belül. Az elnöklőnek ez a vé­letlenszerű, de jelképes fontosságú megválasztása persze nem volt ele­gendő minden probléma megoldá­sához, az 1999-es és a 2000-es évet záró csúcsértekezlet egyformán ho­zott szép eredményeket és vérsze­gény kompromisszumokat. Mégis hasonlóan jelképes fontosságúnak tarjuk, hogy az EU történelmének egy nagy jelentőségű fordulópont­ján az elnöklő július elsejétől éppen Belgium lett. Az az ország, amely nemcsak az EU alapító tagja, hanem már az Unióba a határok eltörlésé­nek, a gazdasági és egyéb közösség megteremtésének azt a tapasztalatát vitte, amelyet az ún. Benelux álla­mok jelentettek Európában. Most, amikor annyi nemzeti érzékenysé­get és elfogultságot kell egyeztetni a közösség követelményeivel az az or­szág elnökel, amely öt parlament­nek a létrehozásával és működteté­sével (a közös állam kétházas parla­­mente mellett külön parlamentje van Flandriának és Vallonföldnek, sőt a lakosság 10 százalékát képező németek autonómiájának is) elég tapasztalatot szerzett a nemzeti ér­dekek egyeztetésében. Abban az időszakban, amelyben Európa ép­pen visszanyert önbizalmát kell meg­szilárdítani olyan ország elnökei, amely csúcsszinten teremtette meg azt a társadalmat, amely Európát je­lentheti: a „postindusztriális társada­lom laboratóriumának” nevezett tár­sadalmi szerkezettől az európai érté­keket megtestesítő szociális model­len át olyan gazdaságig, amelyben a nemzeti jövedelemnek csak 1,4 szá­zalékát adja a mezőgazdaság, és mindössze 27 százalékát az ipar. N­agy ambíciókkal készült neki Belgium ennek a féléves elnök­lésnek. Sőt, szinte már az év első fe­lében elnöklőként viselkedett, ki­váltva a svédek csendes, de érezhető neheztelését. Ezt az tette számára le­hetővé, hogy az első félévben elnök­lő Svédország nem volt alkalmas bi­zonyos feladatok ellátására. Onnan, hogy nem vezette be az eurót, ezért Belgium formálisan már az első félévben átvette az euró-övezethez tartozó országok fórumai elnöklésé­nek tisztjét. Addig, hogy a semleges Svédország helyett - nem hivatalo­san, de ténylegesen - az EU-nak a NATO felé való képviseletében is Belgium lépett fel. És ki is használta ezt a sajátos helyzetet. Onnan, hogy Guy Verhofstadt belga miniszterel­nök már május elején előállt egy ter­vezettel az EU átalakításával kapcso­latos nagy munkához, amelyet a bel­ga elnöklést záró decemberi csú­csértekezleten kell elfogadni, sőt (Delors volt európai bizottsági el­nökből, Amato volt olasz és Dehae­­ne volt belga miniszterelnökből meg Geremek volt lengyel külügy­miniszterből) egy bizottságot is ki­nevezett a konkrét javaslat decem­berig történő elkészítésére, addig, hogy (például Verhofstadt budapes­ti és Mádl Ferenc brüsszeli látogatá­sakor) a tagjelöltekkel már az év első felében az EU nevében tárgyalt. De erre a fellépésre kényszerítette, hogy­­ az „áttekintthetőnek” minősí­tett svéd elnökléssel szemben már előre „nagy ambíciójúnak” nevezett belga elnöklés szellemében­­ Belgi­um komolyan és nagy lendülettel lá­tott hozzá e félév rendkívüli felada­tainak megoldásához. Ez a félév ugyanis történelmi fordulópont az EU életében. Az eddigi nagy viták és vérszegény kompromisszumok vagy éppen a problémák megkerülése helyett az év végén el kell fogadni az EU jövendő fejlődését meghatározó koncepciót, az Európai Egyesült Ál­lamok és a „többsebességű Európa” felé haladás munkálatainak beindí­tását, a munkaformák és határidők konkrét meghatározását, hogy 2004- re megszülethessen a döntés. Az ed­digi munkálatok alapján elő kell ké­szíteni, hogy január elsejével az eu­rópai hétköznapok része lesz az euró, azzal, hogy jövő év július else­jével már el kell tűnniük a nemzeti valutáknak. Ha tartani akarják az első felvételre 2004-ben meghatáro­zott határidőt, akkor az idén le kell zárni a tagjelöltekkel való tárgyalá­sok zömét stb. M­egoldhatatlan feladatok elé ke­rült Belgium, és ez tépázza meg azt a nagy ambíciót, amellyel ez az ország - részben már az év elejé­től - átvette az EU idei második félé­vi elnöklőjének tisztjét. Az EU to­vábbfejlesztése tekintetében pilla­natnyilag csak az akadályok látsza­nak. Elsősorban is az, hogy mekkora az eltérés Schröder német kancellár Egyesült Európai Államok elképze­lése meg a Jospin francia minisztere­­lelnöknek a „nemzet­államok föde­­rációjáról" „Európa több, mint sza­badkereskedelmi övezet, Európa egy civilizáció és egy társadalmi mo­dell” jelszóval felvázolt elképzelése között. Közben látható, hogy a vá­lasztási győzelem után az euró beve­zetésére biztosan népszavazást kiíró Blair brit miniszterelnök mindkettő­vel szemben bizalmatlan, és a többi tag állásfoglalása teljesen kiszámít­hatatlan, elsősorban lehetetlen fel­mérni milyen hatással lesz az az irányzat, amely Ausztriában már előbb kormányra vitt egy fajüldöző pártot, nemrég győzelemre segítette Berlusconit Olaszországban, a „nem” kimondására késztette a dá­nokat stb. Az euró már egy év múlva a nemzeti valuták helyébe lép, és közben a németeknek csak 29 száza­léka támogatja bevezetését stb. És mindennek betetőzésére itt van a legújabb fejlemény: az írek népsza­vazása elvetette a nizzai szerződést. Az EU a már régebben is alkalma­zott struccpolitika szellemében úgy tesz, mintha semmi sem történt vol­na: azt emlegetik, hogy a következő népszavazás majd változtat a dönté­sen, legfeljebb abban látják a prob­lémát, hogy - az ír miniszterelnök szavaival - „nagy a szakadék az euró­pai intézmények és a polgárok kö­zött”, tehát az intézmények munká­jának változtatásával, a polgárokhoz közeledéssel, sokban propagandá­val, „felvilágosító munkával” min­den megváltoztatható. Mert nem akarnak szembenézni az igazsággal: az írek az EU bővítése ellen szavaz­tak, mert nem akarják elveszíteni azt az európai segélyt, amelynek fellen­dülésüket köszönhetik. De a jelek szerint a többi tagállamban is hason­ló a helyzet, hisz a közvélemény-ku­tatás szerint az EU bővítésének csak Görögországban van kb. 50 százalé­kos támogatottsága, az EU átlag jó­val ez alatt marad, hisz Franciaor­szágban vagy Ausztriában 18-20 szá­zalékos többségben vannak a bővü­lés ellenzői. Mert Spanyolország (amely 2000 és 2006 között 43 milli­árd eurót kap a „strukturális alap­ból), Olaszország (29 milliárd euró­­val), Görögország (21 milliárddal) és Portugália (20 milliárddal) halla­ni sem akar a fejlesztési segélyek, Franciaország pedig a mezőgazdasá­gi segélyek csökkentéséről. És nincs pénz az igényeknek a bővítés utáni kielégítésére. BÁLINT István O­któber 5-e után remélni lehe­tett, hogy legalább egy dolog megváltozik: nem fog többé minden politikai válság a lehető legna­gyobb feszültségekkel járó forgató­­könyv szerint zajlani. Nem így történt. Milosevicet sikerült megdönteni, de vé­gül ismét az ő túszaivá váltunk. Egyik ol­dalon a nyomásgyakorlás politikáját folytató amerikai kormányzat, a mási­kon a volt diktátor „láthatatlan” szövet­ségesei a hadseregben, a „jugoszláv” al­kotmánybíróságban, a montenegrói el­lenzékként szövetségi szinten kormány­zó pártokban. Mindezt tetézte Kostuni­ca groteszk „legalizmusa”, amely rövi­den abból áll, hogy ha az a Szerbiai De­mokrata Pártnak megfelel, akkor Milo­sevic törvényeit tiszteletben kell tartani, Milosevic alkotmánybíróságát és vezér­kari főnökét is meg kell hagyni tisztsé­gében, így alakult ki a március végi, meg a jelenlegi válság is. A Bush-kormányzat tudta, hogy a nyomorgó Szerbia kormánya nem en­gedheti meg magának az újabb nemzet­közi elszigeteltséget, ha komolyan gon­dolja, hogy az országot visszavezeti Eu­rópába. Igaz, racionálisnak tűnt az az érvelés, amely szerint Milosevic fölött először Szerbiában kell ítélkezni, ne­hogy nemzeti márorrá avassák a nacio­nalisták, ha a „külföldiek kezébe kerül”. Meg is kezdődött az igazság feltárása: az ún. hűtőkocsi-ügy kiteregetése után a médiumok közül már nem csupán a B92 RTV foglalkozott a volt rezsim által elkövetett háborús bűnökkel. A Nyugat tehát várt, elegendőnek tartotta azt, hogy a JSZK egyelőre csak a Hágával való együttműködést rendező törvényt fogadja el, későbbre hagyva a vádlottak kiszolgáltatását. Kostunica csütörtök esti drámai hangvételű szózatában illegálisnak ne­vezte a szerbiai kormány döntését. Em­lékeztetett arra, hogy az együttműködés kérdését rendezni kívánták törvénnyel is, meg rendelettel is. Csupán utalt arra, hogy csalódott a Szocialista Néppárt­ban. Még mindig nem tudni, hogy nem­rég, amikor a nyilvánosság előtt, meg a Bushnak írt levelében szavatolta, hogy a vonatkozó szövetségi törvényt igenis el­fogadják, félre akarta-e vezetni a vilá­got, vagy pedig montenegrói szövetsé­gesei vezették őt félre? Az SZNP általi kikosarazás után Kostunica támogatta, hogy a szerbiai hatalmi koalíció szövet­ségi kormánytöbbségként rendeletet hozzon a törvény helyett. Az alkotmány­­bíróság azonnal reagált Milosevic védő­inek és a nacionalista jogászprofesszo­roknak a beadványára. Ha az azóta számtalanszor meggyalázott forradalom részvevői ahelyett, hogy tavaly ősszel megrohamozták a kordonokat, hallgat­tak volna ugyanerre az alkotmánybíró­ságra. Kostunica ma valószínűleg bör­tönben ülne, arra várva, hogy Slóba majd elfogadja javaslatát, hogy a görö­gök, meg az oroszok számolják újra a szavazatokat. Olyan alkotmánybíróság­ról van szó, amely jó előre közölte a Blic napilapon keresztül, mit is fog június 28-án dönteni. Svilanovic külügyminiszter egy hete elmagyarázta, a hatalom csúcsaiból annyi ellentétes üzenetet küldtek a kül­föld felé, hogy a világ megelégelte a ha­logatást. Az időzítés elejétől kezdve rossz volt: a Kostunica-Dindic hatalmi harc miatt az utolsó pillanatban hoztak meg minden olyan döntést, amelytől az ország nemzetközi státusa függött. Éppúgy, mint a Milosevic-korszakban, addig halogattak, amíg végül már azt is meg kellett tenni, amit eletében senki sem követelt külföldről. Az amúgy is csak cammogó rendszerváltást ellehe­­tetlenítené, ha a világ ismét hátat fordí­tana az országnak, márpedig ez egészen biztosan megtörtént volna, ha Vid nap­ján, 12 évvel a szerb nemzetiszocializ­mus győzedelmes tömeggyűlése után, nem adják át Slobát Hágának („átad­ják”, nem „kiszolgáltatják”, hiszen az ENSZ bírósága nem idegen állam, ha­nem gyakorlatilag felsőbb igazságszol­gáltatási szerv). A jugoszláv elnököt felháborította a szerbiai kormány „ravaszkodása”, vagyis az, hogy Dindicek Milosevic-féle eszkö­zökhöz folyamodtak csütörtökön. Ugyan mihez folyamodtak volna, ami­kor a szövetségi kormányban Milosevic egykori klónjai, a jogrendszerben pedig bírái meg törvényei kötik meg a kezü­ket? Kostunicát viszont nem háborítot­ta fel az, hogy a „jugoszláv” SZNP köz­­társasági szinten akarta rendezni az együttműködés kérdését. Akkor nem jutott eszébe, hogy kizárólag a JSZK és nem a köztársaságok a nemzetközi jog szubjektumai. Arról nem is beszélve, hogy Jugoszlávia­ - amint a belgrádi Vreme fogalmaz - gyakorlatilag Kostu­­nicából, Pavkovicból s a repülésellenőr­zésből áll. És esetleg még egy-két labdá­zó válogatottból és sportriporterből. Ezek azonban másodlagos kérdések. Az elmúlt hónapok során lefolytatott vi­ták fő témája lényegében ez volt: a Gazi­­mestani Jós („A fegyveres összetűzések sem kizártak”) csak lopott, csalt és hazu­dott, vagy pedig az általa irányított fegy­veres alakulatok esetleg foglalkoztak népirtással, városok bombázásával, ha­difoglyok kivégzésével is? Lehet-e szerb nemzetiségű személy háborús bűnös, vagy pedig a NATO-bombák bocsána­tossá tették az 1999-es kosovói esemé­nyeket, és visszamenőleg mindazt, ami Vukováron, Srebrenicában, Szarajevó­ban, Szentlászlón... történt? Ha Kostu­nica és társai egyáltalán problematikus­nak tartják az előző felsorolásban sze­replő helyszínekhez fűződő dolgokat, akkor nem is lehetnek annyira biztosak abban, hogy „Milosevic a szerb nép el­len követte el a legnagyobb bűnöket”, és ezért kizárólag hazai törvényszék vonhatja felelősségre. Ám, ha így is len­ne, vajon a „legalizmusba” az sem fért bele, hogy a szerbiai politikai terror mi­att vonják felelősségre Szerbia egykori „Gazdáját”? Kostunica nem mondta meg népének, hogy a szerbiai meg a szövetségi jogszabályok szerint sem le­hetett volna felelősségre vonni Milosevi­cet, mondjuk a hűtőkocsi-ügy miatt. En­nek ugyanis, jogszakértők szerint, az lenne a feltétele, hogy háborúban elkö­vetett bűnökről legyen szó. Szerbia és a JSZK pedig nem állhatott hadban Koso­­vóval, mivel az az ország részének szá­mít. Horvátország és Bosznia esetében is szövevényes a helyzet, mivel nem volt hivatalos hadüzenet. A hágai bíróságot viszont nem kötelezi sem a zabljaki, sem a Bora Jovic-féle alkotmány. Arról nem is szólva, hogy Kostunica, aki nem tud megszabadulni a mindentudó jogász szerepétől, sokáig nem is volt hajlandó elfogadni azt az érvet, hogy az ENSZ- tagság, a nemzetközi szerződések köte­lezik a JSZK-t, még akkor is, ha az SZNP moskovaci bizottsága ezt esetleg nem így gondolja. Nem kizárt, hogy Kostunica „legaliz­­musának”, amely valahogy mindig a volt rezsim hagyatékának megmentésére irányul, voltaképpen az a célja, hogy az újabb állampárthoz (nem mintha a ha­talmi koalíció többi tagja nem állam­pártként igazgatna) csalogassa a szocia­lista meg a radikális szavazókat. Az SZDP pedig meg ak­arja nyerni a követ­kező választásokat. Hogy az esetben mi várna ránk, az Obren Joksimovic mi­niszterük tevékenységéből látszik: min­den egészségügyi intézményben saját elvtársait hozza vezető pozíciókba, egy szlovák többségű vajdasági faluban pe­dig azzal „üti ki” a szlovák jelöltet, hogy — az otthoni, boszniai háborúban meg­szokott szóhasználattal: „Nem lesz Szer­biában ruszin igazgató”! Időközben még egy állam széteshet Milosevic miatt. Mivel ő már nincs kö­zöttünk, remélni lehet, hogy ez nem olyan módon történik meg, mint az szo­kás volt, amikor jóslata beteljesülésén munkálkodott. MÁRTON Attila A GAZIMESTANI JÓS ÁTKAI Milosevic utolsó csatája A horvát lapok címoldalai V Budapest, június 30. olt, aki pezsgőt nyitott, volt, aki - mert ez akadt a hűtő­ben - hideg sört töltött a pohárba. Közben tíz eszten­dő kínálta magát átgondolásra. Pénteken délelőtt tárcsázom itt élő ismerőseimet, barátai­mat. Évekkel ezelőtt települtek át, új életet kezdve, vállalva annak kiszámíthatatlanságát. Azonos kérdéseket teszek fel mindegyikőjüknek, s ezúttal a név nem fontos, inkább a sza­badabban kapott válasz. A jugoszláv exelnök Hágába érkezése kapcsán általában úgy vélik, Dindic kockáztatott, de a gesztusértékű lépés elke­­rülhetetlen volt, ám ezt már korábban is meg lehetett volna húzni. A felelősség így most a szerb kormányra hárult, de ez remélhetőleg nem vált ki veszélyesebb belpolitikai feszültsé­get. „Valóban örültem - mondja egyik interjúalanyom -, s ez a dolog rendje: az igazságszolgáltatásnak igaznak kell lennie. Másként nem lehetséges új útra lépni.” Vélhetően egy sérelmezett korszak áll mögöttünk, amely sokakat a szülőföld elhagyására késztetett. De ezt hogyan él­ték át? Adódtak-e beilleszkedési zavarok? „Az átjövetel akkor a reményt jelentette, hogy egy napon majd jobb lesz” - mondja az egyik. A másik így folytatja: „Gyerekeink feltalálták magukat, én azonban nem tudom megszokni a körülménye­ket, s bár itt is vannak barátaim, nem kedvelem ezeket az em­bereket. Titkon azt tervezgetem, hogy nyugdíjasként hazame­gyek szülőfalumba.” „Abban az életkorban voltam - állítja a harmadik -, amikor el kellett döntenem, hogyan tovább. S ehhez a továbbhoz a milosevici rendszer nem nyújtott feltéte­leket. Rendezni kellett a sorsomat, így az átállás nem okozott zökkenőt. A negyedik így fogalmaz: „Kezdetben ittlétemet át­meneti időszaknak tartottam, mostanra minden összekuszá­­lódott, mára Újvidék sem az, ami annak idején volt. Idegen­szerű. Sok minden megváltozott. Nem hiszem, hogy lenne erőm otthon az újrakezdéshez.” Az ötödik őszintesége: „Az át­jövetel nem jelentett törést. Tíz év után viszont leszögezhe­tem, bár anyagilag jól jártam, hogy ez egy áldatlan állapot. Ez maga a hontalanság. Otthon sem vagyok otthon, itt sem va­gyok itthon.” Ambivalens, amit a továbbiakban is hallok. Pá­lyamódosítások, az eredeti hivatás (szakma) feladása, furcsán idegenszerű élettér, az otthoniak hiánya. Ami ez utóbbit illeti, a kötelékek nem szakadtak el, erre mindenki vigyáz. „Gyökereim jugóban vannak - bizonygatja egyikőjük egy nap visszatérek, ha a feltételek megengedik.” Rokonok, barátok, itt is, ott is. S ami mindvégig jellemző: az áttelepültek nem égették fel otthoni szálaikat, s igyekeznek egyszersmind kapcsolatot tartani azokkal a honfitársaikkal is, akik most Magyarországon élnek. Ezek a kialakult „kolóniák” persze azért inkább esetlegesek, alkalomszerűek, átfogó szer­veződés nem tartja őket egybe. Lehet, erre nincs is szükség. Kivételes alkalmakkor - lásd: vajdasági kulturális napok Bu­dapesten - közbehívásos alapon ott van mindenki, aki csak él és mozog. Most persze az az elsődleges kérdés, s ez a latolgatás tár­gya: mi lesz az ország jövőbeni sorsa. Az általam megkérdezet­tek többsége úgy véli, a folyamat visszafordíthatatlan. „Lehet, hogy Dindic bukni fog, de a józan ész győzött” - mondja sor­rendben az első. „Tíz év elteltével felzárkózhatunk Európá­hoz - állíja a következő de ehhez türelem kell, valamint külföldi segély, s az, hogy a korrupció ne hatalmasodjék el". „Amennyiben a jelenlegi vezetés marad, s az életszínvonal is mérhetően emelkedik, akkor nem kell tartani a szocialista visszarendeződéstől - közli a felhívott -, van elegendő embe­ri és természeti potenciál, hogy az ország gyorsan talpra álljon (Crna Gorával vagy nélküle). A következő telefonhívás meg­­szólaltatottja gyors átrendeződést prognozál, de csak a meg­felelő külföldi támogatás esetén. S ha a szerb nacionalizmus nem tér vissza. „Ami most történt, az még nem garancia - vé­leményezi beszélgetőtársam -, át kell állni egy egészséges gaz­daságpolitikára, s akkor már valóságos változásról beszélhe­­ tUnk ” SINKOVITS Péter A türelem reménye Budapesten élő vajdaságiak a jugoszláv történésekről (Tudósítónktól) Magyarázó 2001. július 1., vasárnap

Next