Magyar Szó, 2004. május (61. évfolyam, 101-125. szám)

2004-05-01 / 101. szám

2004. május 1., 2., 3. A Jasenovac és a horvátok Tudósítónktól Janjo Tudman forog a sírjában - írta e heti számában a Ná­ciónál című zágrábi hírmagazin azután, hogy Vladimir Seks, a horvát parlament elnöke Jasenovacon, a Kővirág emlékmű előtti megemlékezésen kegyelettel szólt a II. világháború alatti jase­­novaci áldozatokról, tartózkodott a létszámukra vonatkozó politikai kommentártól, átugrotta a fasizmus és a kommunizmus áldozatai­nak valamikor kedvelt politikai kiegyenlítését, valamint félreérthe­tetlenül elítélte és civilizációellenes szörnyűségnek nevezte az usz­­tasa mozgalmat. Seksről köztudomású, hogy tud, ha akar, a gond, hogy csak akkor akar, ha az irányvonal követeli ezt. Az avis csodát művel - írta a Naciónál -, utalva arra, hogy Ivo Sanader kormányfő és pártelnök is pártja egy héttel ezelőtti rijekai 9. kongresszusán, a tudmani ideológiával ellentétben, amely Horvátországot harcra ké­szen kizárólag a Horvát Demokratikus Közösséggel, a HDZ-vel azo­nosította, kijelentette, hogy „Horvátország mindenekfölött!”, és hogy a HDZ kész az együttműködésre a demokratikus színtér min­den pártjával és aktivistájával. Most, amikor megjött a Horvátország uniós felvételi kérelmének pozitív véleményezése, semmi ok sincs arra, hogy Zágráb belső torzsalkodással tönkretegye az unióba lé­pés történelmi alkalmát - hangsúlyozta Sanader. Minél közelebb Európa, annál inkább lágyul a HDZ. Az uniós felvétel ugyan valószínűleg csak a viszonylagosan távoli jövőben vár­ható, de már most is látszik, hogy a nyugati demokrácia szabályai­hoz való akár nem közvetlen alkalmazkodás is jó hatással van a hor­vát politikai színtérre, amelyen a jobboldali kirohanások és a naci­onalista megszállottság manapság nem kelt már érdeklődést, nem jár politikai profittal - írta a Nációnál. A tekintélyes horvát hetilap vezércikke szerint Tudman azért fo­rog a sójában, mert ő a fentiekkel ellentétben olyan pártnak alapí­totta a HDZ-t, amely a „nemzeti megbékélés” jelszava alatt történel­mileg megkegyelmez és újraerősíti az usztasa mozgalmat, és Jaseno­vac ebben az egymás eszén való eszmei túljárás küzdőteréül szolgált neki. Bizottságai arcátlanul csökkentették a kivégzettek létszámát, jeles történészei azt hazudták, hogy „a tábor Tito kezébe kerülvén a háború után is működött”, és hogy ott Pavelic idejében operette­ket játszottak; megbízottjai a kommemorációkon figyelmesen egyengették az eszmei árnyalatokat és ügyeltek arra, hogy a jaseno­vaci népirtás alapján mégse feltétlenül barbár és kriminális jelen­ségnek említsék az usztasa mozgalmat.” De az avis csodát művel. Seks Jasenovacon, az egykori fasiszta haláltábor helyén nevén nevezte a gyereket, hátat fordítva az egész tudmani álnokságnak, amely Horvátországot eltávolította a civili­zált világtól, és amiben, sajnos, annak idején bizonyos mértékben neki magának is része volt. A HDZ ma már elvben usztasa irányvé­teléből kigyógyult szervezetnek nevezhető, ha taktikailag eltekin­tünk a ténytől, hogy soraiban még mindig vannak usztasabarát egyének, akik részt vettek a jasenovaci pogrom tényének meghami­sítására irányult műveletekben - olvashattuk a Nácionál e heti szá­mának vezércikkében. A Globus című zágrábi képes hetilap viszont felrótta a katolikus egyháznak, hogy az idén sem volt hajlandó a Kővirág alatt, az egy­kori haláltábor helyén imát mondani az usztasa gaztettek áldozata­iért, ott, ahol megtették ezt más vallásközösségek képviselői, Sava vladika szlavóniai püspök, Kötél Da-Don horvát főrabbi és Alem Cmkic sisaki imám. A Globus szerint a katolikus egyház Horvátor­szágban ideologizáltnak tartja a jasenovaci gyülekezést, de nem ki­fogásolja az ideológiával átitatott bleiburgi kommemorációkat. Egy­szer már Stjepan Mesic horvát elnök is kérte a Szentszék közbenjá­rását a horvát katolikus püspökök jobboldali, nacionalista és Hága­­ellenes kirohanásainak megfékezéséhez. Minapi jelentésében a nemzetközi Helsinki-bizottság is bíráló szövegkörnyezetben szólt a katolikus egyház horvátországi tevékenységéről. Úgy fogalmazott, hogy „kiváltságos helyzetben van, társadalmi ítélőbírónak tartja ma­gát, egyes képviselői szélsőséges nacionalista álláspontokat és türel­metlenséget szítanak a vallási kisebbségekkel és az ateistákkal szem­ben”. A jasenovaci kommemoráció bojkottálása azt mutatja, hogy az egyházi struktúrák magatartása a normalizálódás és Horvátor­szág európaiasodásának fékezőjévé válik. A horvát püspököknek azonban végül is meg kell jelenniük a bűntények helyén, a Kővirág kriptájában. Minden más a kötelességük és felelősségük szintje alat­ti lenne. Mert Jasenovac jelkép. Mint ahogy II. János Pál pápa is le­térdelt Auschwitzban, ha követni akarják példáját, számukra sincs Jasenovacnál kötelezőbb hely a lelkiismeret-vizsgálatra és az emlé­kezéstisztulásra - írta a zágrábi Globus. 8 *SZ. REMETE Péter A pokoli béke éve „Irak megszállása a nemzetközi kapcso­latokban kialakult egyensúlyhiány követ­kezménye. Még a nemzetközi terrorizmus is ebből a helyzetből fakad, amelyben az Egyesült Államok az egyetlen szuperhata­lom... Európának kérdéseket kellene fel­tennie, hogy kiderüljön, milyen okok vezet­tek ehhez. Kérdőre kell vonni ennek a megszállásnak a kezdeményezőit, mert kü­lönben a nemzetközi kapcsolatokban a dzsungel törvénye jut érvényre.” „A Bush-kormánynak nem volt terve, és sajnos a megértés hiányáról tett tanúbi­zonyságot. Benne vagyunk a pácban: egyfe­lől nem hagyhatjuk el az iraki népet, így Irakot, másfelől nem tettük eléggé nemzet­közivé a helyzetet ahhoz, hogy az Egyesült Államok mellett mások is vállalják a felelős­séget... Az amerikai kormány makacssága és pökhendisége tűrhetetlen, és emiatt van, hogy folytatjuk azt az utat, amely szerintem szörnyen veszélyes nemcsak az Irakban szolgáló (amerikai) fiatalokra, hanem az irakiakra és a térség stabilitására nézve is.” Bár a világban a közelmúltban elég nagy bukfencek történtek (látszólag nagyot változott), mégis feltűnő a két fenti idézet nagyfokú egybecsengése, hisz ezek a szavak a világnézeti ellenpólusok képviselőitől származnak, az indító sorokat ugyanis Mo­­ammer el-Kadhafi líbiai elnök mondta ki a hét derekán brüsszeli sátorozásakor, az alatta következő „macskakarmos” rész pe­dig az ex-first ladytől, Hillary Clintontól származik. Szóval, kifordítom, befordítom, ismét Irak. Ez van, ezt kell(ene) szeretni. A mö­göttünk levő hét gyorsmérlege alapjában véve nem sokban különbözik az előzőétől, tehát: egyre szaporodó áldozatok, rombo­lás, iszony, káosz... Az e havi amerikai vesz­teséglista 125 katonát számlál, ami a felsza­badított iraki nép heti áldozatmérlege mel­lett elenyésző ugyan, az amerikai fiúk hoz­zátartozói szemében azonban a legkisebb mértékben sem relatív. Fallúdzsában, Nedzsefben, Bagdadban, Kútban, Moszul­­ban... áll a pokol, a most már csaknem min­denütt, diplomáciai szóhasználatban is megszállónak mondott hadsereg élvonala­sai a nagy fejetlenségben hol gyerekeket te­rítenek le (mint múlt vasárnap), hol egy kisbuszba engednek bele egy sorozatot (mint csütörtökön), hol egy egész város­részt simítanak el (lásd Fallúdzsát) repü­lők, helikopterek, tankok és más halálszó­rók segedelmével..., holott tavaly május 1-je óta (jé, most tudatosodott csak bennem, hogy évfordulóhoz érkeztünk?!) hivatalo­san béke honol. Ezt a Fehér Ház szóvivője pénteken meg is erősítette. Tehát - némi zavaró elemekkel - béke van, és nyilván az is marad. Aki nem hiszi, járjon utána! A spanyolok közben - annak ellenére, hogy az amerikaiak megtagadták biztosíta­ni a kivonulásukat - elhagyták a „béke oázi­sát”, és hamarosan Norvégia is követi pél­dájukat, Oslo ugyanis nem engedett az amerikai kérésnek, és eredeti tervének megfelelően júniusban kivonja 180 béke­­fenntartóját. Lengyelországban, Szlovákiá­ban, Hollandiában... sőt a veszteséglistára kedden újfenn feliratkozott Ukrajnában is mind hangosabban követelik a katonák ha­zahívását, egyedül Grúzia jelezte, hogy megháromszorozza­­ a jelenleg lakatlan bagdadi ENSZ-képviselet védelmére szánt­­ erőit, amivel mintegy 500 katonája szolgál­na „fenn”. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz csupán a valamit valamiért elven mű­ködő szófogadásról van szó, január óta ugyanis - amikor az ország élére Mihail Szaakasvili, az Amerikában tanult ügyvéd került - a kaukázusi ország a feltétlen Nyu­gat-barátságra épít, így a térségben az Álla­mok egyik legfontosabb szövetségese... Pu­­tyinék őszinte sajnálatára. Grúzia mellett George W. Bush választá­si kampányában egyedül még a kezdettől fogva a tapsonc szerepét játszó nagy koalíci­ós partnerek, Olaszország, Ausztrália és Nagy-Britannia példája kínál használható nyersanyagot, az említettek - otthonukban is mindjobban kifütyült - vezetői ugyanis készségesen mondogatják a jól betanult versikét. Az olasz kormányfő így szerdán is­mét azt hangoztatta, hogy „Olaszország nem kíván kivonulni Irakból, ahol félévszá­zados hagyományainak megfelelően a sza­badságot (nem ám az Egyesült Államokat!) szolgálja”, s a miértet is elmagyarázta, mondván, hogy amennyiben az olasz és más szövetséges csapatokat kivonnák, Irak az etnikai és törzsi konfliktusok és a politi­kai szembenállás következtében véres pol­gárháborúba sodródna. Silvio Berlusconi csöppet sem találta ízléstelennek ezt épp akkor kifejteni, amikor (a tavaly novembe­ri nászinjai pokolgépes merényletben el­hunyt) 19 olasz katona hozzátartozóit fo­gadta. Hogy egyikük-másikuk gondolatban hová kívánta, azt csak találgathatjuk, azt vi­szont nem kell találgatnunk, hogy a továb­biakban odalenn mi lesz „műsoron”. Washingtonban (és nemcsak ott) köz­ben abba a hiú ábrándba ringatják magu­kat, hogy a június 30-i (részleges) hatalom­­átadás után minden megoldódik, így július 1 jén síiták, szunniták és kurdok kéz a kéz­ben, golyózápor helyett virágesőt zúdíta­nak a dicső „felszabadítókra”, miután az ENSZ és a NATO is leszalad majd segítő jobbját nyújtani. ENSZ-ügyben ez távoli mese, és NATO- ügyben sem sokkal közelebbi, Jaap de Hoop Scheffer főtitkár ugyanis épp a na­pokban jelezte, hogy - bármennyire is szor­galmazza az USA - a NATO csak abban az esetben vesz részt az iraki stabilitás megte­remtésében, ha az ENSZ Biztonsági Taná­csa egy új határozattal felhatalmazza, és ha egy majdani szuverén, törvényes, teljes ha­talmú bagdadi kormány ennek alapján ki­fejezetten kéri erre. (És ez akkor is csak tár­gyalási kiinduló alap lenne.) Mivel ilyen bagdadi kormány még a képzelet horizont­ján sem mutatkozik, úgy az észak-atlanti szervezet részvételéről, ENSZ-szerepválla­­lásról, instant stabilitásról, tartós rendezés­ről kb. ugyanolyan időszerű merengeni, mint Államközösségünk közeli EU-csatla­kozásáról. 1 GIMPEL Tibor Léphaft Pál MtemSlo kulfold@magyar­ szo.co.yu KÜLFÖLD 3 Van-e még baloldal? Május elsejei gondolatok V­isszaszorulóban vagy előretörőben van-e a baloldal - május elseje, a mun­kások, a szakszervezetek és általában a baloldal hagyományos ünnepe kapcsán sokan felteszik most ezt a kérdést. Az újságolvasókat az ezzel kap­csolatban elég ellentétes hírek foglalkoztatják, a kérdéssel elméletben foglalko­zó gondolkodó elméket pedig általában a baloldal helyzete a mai bonyolódó vi­lágban. Mindkét csoportnál a gondolatok folyamatát az a tény indítja el, hogy a baloldal fordulópont elé ért, amely ahhoz a válsághoz hasonlítható, amelybe az addig erős európai kommunista pártok jutottak a Szovjetunió felbomlásakor, egy korszak után, amelyben a magukat eurokommunista pártoknak nevező és a szovjet rendszertől elhatárolódó, egy időben egész Dél-Európában kormányon lévő pártok elbizonytalanodtak. Most az európai baloldalt sajátos helyzete juttat­ta fordulópontra. Az egyik oldalon reálisabb szemlélet alakult ki, amely a balol­dallal kapcsolatos álláspontokat mentesítette a korábbi ideológiai elfogultságtól. (Olyan jelenségekkel, mint pl. hogy Németországban Marxot - Adenauer és Lut­her után - a történelem harmadik legnagyobb németjének nyilvánították, elis­merve fontos szerepét az emberiség gondolkodásának történetében.) A másik oldalon azonban a korábban a kommunista pártokra jellemző teljes elbizonyta­lanodás ütötte fel a fejét Nem is pusztán az európai társadalmak előtt felmerülő problémák miatt, ha­nem sokkal inkább annak hatására, hogy egész Európában válságba került a baloldal egyik legnagyobb vívmánya, a jóléti állam. Mert kiderült, hogy a szociá­lis juttatások miatt drágává lett állam csökkenti Európa képességét, hogy állja a versenyt másképp fejlődő versenytársaival, aminek következtében a bal- és jobboldali kormányok egyaránt fájdalmas reformokra kényszerülnek. Miközben veszélybe kerültek Májusnak a vívmányai is, mire több országban eljutottak a heti 35 órás munkaidőhöz és a modern technika lehetővé tette a kötetlen munkaide­jű, otthon végzett munkát, a dolgozók odajutottak, hogy olcsóbban és bármilyen munkaidővel hajlandóak dolgozni, csakhogy megmentsék a teljesen bizonytalan­ná vált munkahelyüket. R­ájár a rúd a kormányokra - ez a körülmény szülte a problémával nem el­méletben, hanem a napi hírek alapján foglalkozóknál a baloldallal kap­csolatban bevezetőnkben megfogalmazott kérdést. Annak alapján, hogy Európában visszaszorulóban volt a baloldal, nem olyan rég még az EU 15 tagja közül 14-ben a baloldal volt kormányon, a közelmúltban viszont már odajutot­tak, hogy mindössze 4 baloldali kormány maradt. Azok is nagy nehézséggel küsz­ködtek. Nagy-Britannia laburista kormánya látszólag az iraki háborúval kapcsola­tos bonyodalmak és ellenállás miatt került nehéz helyzetbe, a háttérben rejlő iga­zi okokra vetődött fény azonban majdnem kormánybukáshoz vezetett, amikor a kormánypárt 155 képviselője is szembefordult a többek között tandíjemeléssel járó reformokkal. Németországban pedig az iraki háborúval határozottan szem­­beszálló szociáldemokrata kormány támogatottsága a mélypontjára süllyedt, sor­ra veszítette el a tartományi választásokat, mert a szociális juttatások lefaragásá­nak fájdalmas reformjára kényszerült. Amikor aztán Görögországban az 1981 óta mindössze három év megszakítással (a görögök ezt a három évet is nagyon meg­bánták) kormányzó szocialisták is elveszítették a választásokat, teljes lett a diadal a jobboldalon. A görög szocialistákat kisöpörték a hatalomból - rikoltotta a jobboldali sajtó, de még a baloldali Nouvel Observateur is azt a címet adta: Isten veled, rózsaszínű Európa! Nemsokára jött azonban a fordulat, amely a baloldal veresége miatti diadalt visszaszorítva, a reálisabb szemléletet vitte győzelemre: nem a baloldal, a kormá­nyok vannak bajban. Spanyolországban még lehetet azt hinni, hogy az iraki há­borúval való szembehelyezkedés és a gyilkos madridi merénylet megrázkódtatá­sa vezetett az 1996 óta kormányzó nacionalista jobboldal vereségéhez. De a ko­molyabb elemzések már ott is kimutatták, hogy a választók nemmel válaszoltak az alapvető kérdésre: megérték-e a kormány által végrehajtott fájdalmas megszo­rító intézkedések azt, hogy Spanyolország az EU átlagánál dinamikusabban fej­lődő országgá lett? És a baloldal helyzetével kapcsolatban minden kétely eltűnt, amikor a francia baloldal szinte lesöpörte a térképről a jobboldalt: a választók az ország 22 körzete közül mindössze egyben juttatták többséghez az országban kormányzó jobboldalt. A kormánypártok képviselői rezignáltan megállapították „a szakadást a nép és a kormány között”, de a baloldal eléggé visszafogottan vet­te tudomásul a diadalt. „A baloldal csak a népharag eszköze” - mondták képvi­selői. „A választók kemény ítéletet mondtak a modernizálódás viharairól és a li­berális jobboldal elkerülhetetlen reformjairól” - állapította meg a baloldali Li­beration. Amikor aztán az EU-csatlakozás előtti utolsó percben foganatosított in­tézkedések miatt egyformán bukás elé került a balközép lengyel és a jobbközép szlovák kormány, félreérthetelenné vált: nem a jobb- vagy a baloldalon van a probléma, az európai országok vannak válságban. A bal- és a jobboldal kormányon való váltakozásának Európában eddig megvolt a maga logikája. Az említett jelenség, hogy mind a négy dél-eu­rópai országban a kommunisták is kormányon voltak, de ugyanakkor az egész kontinensen többségben voltak a baloldali kormányok, abban az időben következett be, amikor az európai gazdaság nagy megreformálásának folyamatá­ban a hajógyárakat áruházzá kellett alakítani, és magától adódott a következte­tés, hogy a munkásokkal, a szakszervezetekkel szövetséges baloldal ezt a refor­mot fájdalommentesebben, kisebb ellenállással hajthatja végre. Amikor a követ­kező szakaszban először indult támadás a túl drágának vélt jóléti állam ellen, és vonzónak tűnt a „reaganomica”, „thatcherizmus” stb. formájában jelentkező ne­oliberalizmus, a jobboldali konzervativizmus hosszú uralma következett Nagy- Britanniában, Németországban stb. Amikor kiderült, hogy ez a neoliberalizmus nem képes megbirkózni a munkanélküliséggel és sok más problémával, követke­zett a már említett korszak: az EU 15 tagállamában 14-ben baloldali kormánnyal. Európa most eljutott oda, hogy az elkerülhetetlenné vált fájdalmas reformok miatt bajba kerül minden kormány, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobbolda­li. Az újságolvasók először arra figyelhettek fel, hogy az iraki háború kérdésében nem a bal- és jobboldal között húzódik a frontvonal, hanem azt, hogy egy párt háborúellenes vagy háborúpárti-e, az dönti el, hogy a kormány a háború mellett vagy ellene foglalt-e állást - ellenzéke tehát pártállástól függetlenül ennek ellen­kezőjét hirdeti. Amikor azonban a baloldali kormány Görögországban, a jobbol­dali Spanyolországban egyformán elveszítette a választásokat, a baloldal Német­országban és a jobboldal Franciaországban és Ausztriában egyformán sorra veszí­ti a helyi választásokat, már világosabbá lett, hogy nem a baloldal nehézségeiről, hanem az európai társadalom olyan súlyos válságáról van szó, amely csak a bal- és jobboldal közti határt eltörlő, felelőtlenül ígérgető, lármás jelszavaiban min­dent jobban tudó ellenzéki populizmusnak, és ebben a keretben - a görög jobboldaltól a magyar Fideszig - a populizmus és nacionalizmus jelszavait elegyí­tő, a szélsőjobb szólamait is átvevő, hirtelen paraszt- és munkáspártvá vált jobboldalnak kedvez. És ezen most - az eléggé kisajátított - Május sem segít. ■ BÁLINT István

Next