Magyar Szó, 2004. május (61. évfolyam, 101-125. szám)
2004-05-01 / 101. szám
2004. május 1., 2., 3. A Jasenovac és a horvátok Tudósítónktól Janjo Tudman forog a sírjában - írta e heti számában a Nációnál című zágrábi hírmagazin azután, hogy Vladimir Seks, a horvát parlament elnöke Jasenovacon, a Kővirág emlékmű előtti megemlékezésen kegyelettel szólt a II. világháború alatti jasenovaci áldozatokról, tartózkodott a létszámukra vonatkozó politikai kommentártól, átugrotta a fasizmus és a kommunizmus áldozatainak valamikor kedvelt politikai kiegyenlítését, valamint félreérthetetlenül elítélte és civilizációellenes szörnyűségnek nevezte az usztasa mozgalmat. Seksről köztudomású, hogy tud, ha akar, a gond, hogy csak akkor akar, ha az irányvonal követeli ezt. Az avis csodát művel - írta a Naciónál -, utalva arra, hogy Ivo Sanader kormányfő és pártelnök is pártja egy héttel ezelőtti rijekai 9. kongresszusán, a tudmani ideológiával ellentétben, amely Horvátországot harcra készen kizárólag a Horvát Demokratikus Közösséggel, a HDZ-vel azonosította, kijelentette, hogy „Horvátország mindenekfölött!”, és hogy a HDZ kész az együttműködésre a demokratikus színtér minden pártjával és aktivistájával. Most, amikor megjött a Horvátország uniós felvételi kérelmének pozitív véleményezése, semmi ok sincs arra, hogy Zágráb belső torzsalkodással tönkretegye az unióba lépés történelmi alkalmát - hangsúlyozta Sanader. Minél közelebb Európa, annál inkább lágyul a HDZ. Az uniós felvétel ugyan valószínűleg csak a viszonylagosan távoli jövőben várható, de már most is látszik, hogy a nyugati demokrácia szabályaihoz való akár nem közvetlen alkalmazkodás is jó hatással van a horvát politikai színtérre, amelyen a jobboldali kirohanások és a nacionalista megszállottság manapság nem kelt már érdeklődést, nem jár politikai profittal - írta a Nációnál. A tekintélyes horvát hetilap vezércikke szerint Tudman azért forog a sójában, mert ő a fentiekkel ellentétben olyan pártnak alapította a HDZ-t, amely a „nemzeti megbékélés” jelszava alatt történelmileg megkegyelmez és újraerősíti az usztasa mozgalmat, és Jasenovac ebben az egymás eszén való eszmei túljárás küzdőteréül szolgált neki. Bizottságai arcátlanul csökkentették a kivégzettek létszámát, jeles történészei azt hazudták, hogy „a tábor Tito kezébe kerülvén a háború után is működött”, és hogy ott Pavelic idejében operetteket játszottak; megbízottjai a kommemorációkon figyelmesen egyengették az eszmei árnyalatokat és ügyeltek arra, hogy a jasenovaci népirtás alapján mégse feltétlenül barbár és kriminális jelenségnek említsék az usztasa mozgalmat.” De az avis csodát művel. Seks Jasenovacon, az egykori fasiszta haláltábor helyén nevén nevezte a gyereket, hátat fordítva az egész tudmani álnokságnak, amely Horvátországot eltávolította a civilizált világtól, és amiben, sajnos, annak idején bizonyos mértékben neki magának is része volt. A HDZ ma már elvben usztasa irányvételéből kigyógyult szervezetnek nevezhető, ha taktikailag eltekintünk a ténytől, hogy soraiban még mindig vannak usztasabarát egyének, akik részt vettek a jasenovaci pogrom tényének meghamisítására irányult műveletekben - olvashattuk a Nácionál e heti számának vezércikkében. A Globus című zágrábi képes hetilap viszont felrótta a katolikus egyháznak, hogy az idén sem volt hajlandó a Kővirág alatt, az egykori haláltábor helyén imát mondani az usztasa gaztettek áldozataiért, ott, ahol megtették ezt más vallásközösségek képviselői, Sava vladika szlavóniai püspök, Kötél Da-Don horvát főrabbi és Alem Cmkic sisaki imám. A Globus szerint a katolikus egyház Horvátországban ideologizáltnak tartja a jasenovaci gyülekezést, de nem kifogásolja az ideológiával átitatott bleiburgi kommemorációkat. Egyszer már Stjepan Mesic horvát elnök is kérte a Szentszék közbenjárását a horvát katolikus püspökök jobboldali, nacionalista és Hágaellenes kirohanásainak megfékezéséhez. Minapi jelentésében a nemzetközi Helsinki-bizottság is bíráló szövegkörnyezetben szólt a katolikus egyház horvátországi tevékenységéről. Úgy fogalmazott, hogy „kiváltságos helyzetben van, társadalmi ítélőbírónak tartja magát, egyes képviselői szélsőséges nacionalista álláspontokat és türelmetlenséget szítanak a vallási kisebbségekkel és az ateistákkal szemben”. A jasenovaci kommemoráció bojkottálása azt mutatja, hogy az egyházi struktúrák magatartása a normalizálódás és Horvátország európaiasodásának fékezőjévé válik. A horvát püspököknek azonban végül is meg kell jelenniük a bűntények helyén, a Kővirág kriptájában. Minden más a kötelességük és felelősségük szintje alatti lenne. Mert Jasenovac jelkép. Mint ahogy II. János Pál pápa is letérdelt Auschwitzban, ha követni akarják példáját, számukra sincs Jasenovacnál kötelezőbb hely a lelkiismeret-vizsgálatra és az emlékezéstisztulásra - írta a zágrábi Globus. 8 *SZ. REMETE Péter A pokoli béke éve „Irak megszállása a nemzetközi kapcsolatokban kialakult egyensúlyhiány következménye. Még a nemzetközi terrorizmus is ebből a helyzetből fakad, amelyben az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom... Európának kérdéseket kellene feltennie, hogy kiderüljön, milyen okok vezettek ehhez. Kérdőre kell vonni ennek a megszállásnak a kezdeményezőit, mert különben a nemzetközi kapcsolatokban a dzsungel törvénye jut érvényre.” „A Bush-kormánynak nem volt terve, és sajnos a megértés hiányáról tett tanúbizonyságot. Benne vagyunk a pácban: egyfelől nem hagyhatjuk el az iraki népet, így Irakot, másfelől nem tettük eléggé nemzetközivé a helyzetet ahhoz, hogy az Egyesült Államok mellett mások is vállalják a felelősséget... Az amerikai kormány makacssága és pökhendisége tűrhetetlen, és emiatt van, hogy folytatjuk azt az utat, amely szerintem szörnyen veszélyes nemcsak az Irakban szolgáló (amerikai) fiatalokra, hanem az irakiakra és a térség stabilitására nézve is.” Bár a világban a közelmúltban elég nagy bukfencek történtek (látszólag nagyot változott), mégis feltűnő a két fenti idézet nagyfokú egybecsengése, hisz ezek a szavak a világnézeti ellenpólusok képviselőitől származnak, az indító sorokat ugyanis Moammer el-Kadhafi líbiai elnök mondta ki a hét derekán brüsszeli sátorozásakor, az alatta következő „macskakarmos” rész pedig az ex-first ladytől, Hillary Clintontól származik. Szóval, kifordítom, befordítom, ismét Irak. Ez van, ezt kell(ene) szeretni. A mögöttünk levő hét gyorsmérlege alapjában véve nem sokban különbözik az előzőétől, tehát: egyre szaporodó áldozatok, rombolás, iszony, káosz... Az e havi amerikai veszteséglista 125 katonát számlál, ami a felszabadított iraki nép heti áldozatmérlege mellett elenyésző ugyan, az amerikai fiúk hozzátartozói szemében azonban a legkisebb mértékben sem relatív. Fallúdzsában, Nedzsefben, Bagdadban, Kútban, Moszulban... áll a pokol, a most már csaknem mindenütt, diplomáciai szóhasználatban is megszállónak mondott hadsereg élvonalasai a nagy fejetlenségben hol gyerekeket terítenek le (mint múlt vasárnap), hol egy kisbuszba engednek bele egy sorozatot (mint csütörtökön), hol egy egész városrészt simítanak el (lásd Fallúdzsát) repülők, helikopterek, tankok és más halálszórók segedelmével..., holott tavaly május 1-je óta (jé, most tudatosodott csak bennem, hogy évfordulóhoz érkeztünk?!) hivatalosan béke honol. Ezt a Fehér Ház szóvivője pénteken meg is erősítette. Tehát - némi zavaró elemekkel - béke van, és nyilván az is marad. Aki nem hiszi, járjon utána! A spanyolok közben - annak ellenére, hogy az amerikaiak megtagadták biztosítani a kivonulásukat - elhagyták a „béke oázisát”, és hamarosan Norvégia is követi példájukat, Oslo ugyanis nem engedett az amerikai kérésnek, és eredeti tervének megfelelően júniusban kivonja 180 békefenntartóját. Lengyelországban, Szlovákiában, Hollandiában... sőt a veszteséglistára kedden újfenn feliratkozott Ukrajnában is mind hangosabban követelik a katonák hazahívását, egyedül Grúzia jelezte, hogy megháromszorozza a jelenleg lakatlan bagdadi ENSZ-képviselet védelmére szánt erőit, amivel mintegy 500 katonája szolgálna „fenn”. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz csupán a valamit valamiért elven működő szófogadásról van szó, január óta ugyanis - amikor az ország élére Mihail Szaakasvili, az Amerikában tanult ügyvéd került - a kaukázusi ország a feltétlen Nyugat-barátságra épít, így a térségben az Államok egyik legfontosabb szövetségese... Putyinék őszinte sajnálatára. Grúzia mellett George W. Bush választási kampányában egyedül még a kezdettől fogva a tapsonc szerepét játszó nagy koalíciós partnerek, Olaszország, Ausztrália és Nagy-Britannia példája kínál használható nyersanyagot, az említettek - otthonukban is mindjobban kifütyült - vezetői ugyanis készségesen mondogatják a jól betanult versikét. Az olasz kormányfő így szerdán ismét azt hangoztatta, hogy „Olaszország nem kíván kivonulni Irakból, ahol félévszázados hagyományainak megfelelően a szabadságot (nem ám az Egyesült Államokat!) szolgálja”, s a miértet is elmagyarázta, mondván, hogy amennyiben az olasz és más szövetséges csapatokat kivonnák, Irak az etnikai és törzsi konfliktusok és a politikai szembenállás következtében véres polgárháborúba sodródna. Silvio Berlusconi csöppet sem találta ízléstelennek ezt épp akkor kifejteni, amikor (a tavaly novemberi nászinjai pokolgépes merényletben elhunyt) 19 olasz katona hozzátartozóit fogadta. Hogy egyikük-másikuk gondolatban hová kívánta, azt csak találgathatjuk, azt viszont nem kell találgatnunk, hogy a továbbiakban odalenn mi lesz „műsoron”. Washingtonban (és nemcsak ott) közben abba a hiú ábrándba ringatják magukat, hogy a június 30-i (részleges) hatalomátadás után minden megoldódik, így július 1 jén síiták, szunniták és kurdok kéz a kézben, golyózápor helyett virágesőt zúdítanak a dicső „felszabadítókra”, miután az ENSZ és a NATO is leszalad majd segítő jobbját nyújtani. ENSZ-ügyben ez távoli mese, és NATO- ügyben sem sokkal közelebbi, Jaap de Hoop Scheffer főtitkár ugyanis épp a napokban jelezte, hogy - bármennyire is szorgalmazza az USA - a NATO csak abban az esetben vesz részt az iraki stabilitás megteremtésében, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy új határozattal felhatalmazza, és ha egy majdani szuverén, törvényes, teljes hatalmú bagdadi kormány ennek alapján kifejezetten kéri erre. (És ez akkor is csak tárgyalási kiinduló alap lenne.) Mivel ilyen bagdadi kormány még a képzelet horizontján sem mutatkozik, úgy az észak-atlanti szervezet részvételéről, ENSZ-szerepvállalásról, instant stabilitásról, tartós rendezésről kb. ugyanolyan időszerű merengeni, mint Államközösségünk közeli EU-csatlakozásáról. 1 GIMPEL Tibor Léphaft Pál MtemSlo kulfold@magyar szo.co.yu KÜLFÖLD 3 Van-e még baloldal? Május elsejei gondolatok Visszaszorulóban vagy előretörőben van-e a baloldal - május elseje, a munkások, a szakszervezetek és általában a baloldal hagyományos ünnepe kapcsán sokan felteszik most ezt a kérdést. Az újságolvasókat az ezzel kapcsolatban elég ellentétes hírek foglalkoztatják, a kérdéssel elméletben foglalkozó gondolkodó elméket pedig általában a baloldal helyzete a mai bonyolódó világban. Mindkét csoportnál a gondolatok folyamatát az a tény indítja el, hogy a baloldal fordulópont elé ért, amely ahhoz a válsághoz hasonlítható, amelybe az addig erős európai kommunista pártok jutottak a Szovjetunió felbomlásakor, egy korszak után, amelyben a magukat eurokommunista pártoknak nevező és a szovjet rendszertől elhatárolódó, egy időben egész Dél-Európában kormányon lévő pártok elbizonytalanodtak. Most az európai baloldalt sajátos helyzete juttatta fordulópontra. Az egyik oldalon reálisabb szemlélet alakult ki, amely a baloldallal kapcsolatos álláspontokat mentesítette a korábbi ideológiai elfogultságtól. (Olyan jelenségekkel, mint pl. hogy Németországban Marxot - Adenauer és Luther után - a történelem harmadik legnagyobb németjének nyilvánították, elismerve fontos szerepét az emberiség gondolkodásának történetében.) A másik oldalon azonban a korábban a kommunista pártokra jellemző teljes elbizonytalanodás ütötte fel a fejét Nem is pusztán az európai társadalmak előtt felmerülő problémák miatt, hanem sokkal inkább annak hatására, hogy egész Európában válságba került a baloldal egyik legnagyobb vívmánya, a jóléti állam. Mert kiderült, hogy a szociális juttatások miatt drágává lett állam csökkenti Európa képességét, hogy állja a versenyt másképp fejlődő versenytársaival, aminek következtében a bal- és jobboldali kormányok egyaránt fájdalmas reformokra kényszerülnek. Miközben veszélybe kerültek Májusnak a vívmányai is, mire több országban eljutottak a heti 35 órás munkaidőhöz és a modern technika lehetővé tette a kötetlen munkaidejű, otthon végzett munkát, a dolgozók odajutottak, hogy olcsóbban és bármilyen munkaidővel hajlandóak dolgozni, csakhogy megmentsék a teljesen bizonytalanná vált munkahelyüket. Rájár a rúd a kormányokra - ez a körülmény szülte a problémával nem elméletben, hanem a napi hírek alapján foglalkozóknál a baloldallal kapcsolatban bevezetőnkben megfogalmazott kérdést. Annak alapján, hogy Európában visszaszorulóban volt a baloldal, nem olyan rég még az EU 15 tagja közül 14-ben a baloldal volt kormányon, a közelmúltban viszont már odajutottak, hogy mindössze 4 baloldali kormány maradt. Azok is nagy nehézséggel küszködtek. Nagy-Britannia laburista kormánya látszólag az iraki háborúval kapcsolatos bonyodalmak és ellenállás miatt került nehéz helyzetbe, a háttérben rejlő igazi okokra vetődött fény azonban majdnem kormánybukáshoz vezetett, amikor a kormánypárt 155 képviselője is szembefordult a többek között tandíjemeléssel járó reformokkal. Németországban pedig az iraki háborúval határozottan szembeszálló szociáldemokrata kormány támogatottsága a mélypontjára süllyedt, sorra veszítette el a tartományi választásokat, mert a szociális juttatások lefaragásának fájdalmas reformjára kényszerült. Amikor aztán Görögországban az 1981 óta mindössze három év megszakítással (a görögök ezt a három évet is nagyon megbánták) kormányzó szocialisták is elveszítették a választásokat, teljes lett a diadal a jobboldalon. A görög szocialistákat kisöpörték a hatalomból - rikoltotta a jobboldali sajtó, de még a baloldali Nouvel Observateur is azt a címet adta: Isten veled, rózsaszínű Európa! Nemsokára jött azonban a fordulat, amely a baloldal veresége miatti diadalt visszaszorítva, a reálisabb szemléletet vitte győzelemre: nem a baloldal, a kormányok vannak bajban. Spanyolországban még lehetet azt hinni, hogy az iraki háborúval való szembehelyezkedés és a gyilkos madridi merénylet megrázkódtatása vezetett az 1996 óta kormányzó nacionalista jobboldal vereségéhez. De a komolyabb elemzések már ott is kimutatták, hogy a választók nemmel válaszoltak az alapvető kérdésre: megérték-e a kormány által végrehajtott fájdalmas megszorító intézkedések azt, hogy Spanyolország az EU átlagánál dinamikusabban fejlődő országgá lett? És a baloldal helyzetével kapcsolatban minden kétely eltűnt, amikor a francia baloldal szinte lesöpörte a térképről a jobboldalt: a választók az ország 22 körzete közül mindössze egyben juttatták többséghez az országban kormányzó jobboldalt. A kormánypártok képviselői rezignáltan megállapították „a szakadást a nép és a kormány között”, de a baloldal eléggé visszafogottan vette tudomásul a diadalt. „A baloldal csak a népharag eszköze” - mondták képviselői. „A választók kemény ítéletet mondtak a modernizálódás viharairól és a liberális jobboldal elkerülhetetlen reformjairól” - állapította meg a baloldali Liberation. Amikor aztán az EU-csatlakozás előtti utolsó percben foganatosított intézkedések miatt egyformán bukás elé került a balközép lengyel és a jobbközép szlovák kormány, félreérthetelenné vált: nem a jobb- vagy a baloldalon van a probléma, az európai országok vannak válságban. A bal- és a jobboldal kormányon való váltakozásának Európában eddig megvolt a maga logikája. Az említett jelenség, hogy mind a négy dél-európai országban a kommunisták is kormányon voltak, de ugyanakkor az egész kontinensen többségben voltak a baloldali kormányok, abban az időben következett be, amikor az európai gazdaság nagy megreformálásának folyamatában a hajógyárakat áruházzá kellett alakítani, és magától adódott a következtetés, hogy a munkásokkal, a szakszervezetekkel szövetséges baloldal ezt a reformot fájdalommentesebben, kisebb ellenállással hajthatja végre. Amikor a következő szakaszban először indult támadás a túl drágának vélt jóléti állam ellen, és vonzónak tűnt a „reaganomica”, „thatcherizmus” stb. formájában jelentkező neoliberalizmus, a jobboldali konzervativizmus hosszú uralma következett Nagy- Britanniában, Németországban stb. Amikor kiderült, hogy ez a neoliberalizmus nem képes megbirkózni a munkanélküliséggel és sok más problémával, következett a már említett korszak: az EU 15 tagállamában 14-ben baloldali kormánnyal. Európa most eljutott oda, hogy az elkerülhetetlenné vált fájdalmas reformok miatt bajba kerül minden kormány, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali. Az újságolvasók először arra figyelhettek fel, hogy az iraki háború kérdésében nem a bal- és jobboldal között húzódik a frontvonal, hanem azt, hogy egy párt háborúellenes vagy háborúpárti-e, az dönti el, hogy a kormány a háború mellett vagy ellene foglalt-e állást - ellenzéke tehát pártállástól függetlenül ennek ellenkezőjét hirdeti. Amikor azonban a baloldali kormány Görögországban, a jobboldali Spanyolországban egyformán elveszítette a választásokat, a baloldal Németországban és a jobboldal Franciaországban és Ausztriában egyformán sorra veszíti a helyi választásokat, már világosabbá lett, hogy nem a baloldal nehézségeiről, hanem az európai társadalom olyan súlyos válságáról van szó, amely csak a bal- és jobboldal közti határt eltörlő, felelőtlenül ígérgető, lármás jelszavaiban mindent jobban tudó ellenzéki populizmusnak, és ebben a keretben - a görög jobboldaltól a magyar Fideszig - a populizmus és nacionalizmus jelszavait elegyítő, a szélsőjobb szólamait is átvevő, hirtelen paraszt- és munkáspártvá vált jobboldalnak kedvez. És ezen most - az eléggé kisajátított - Május sem segít. ■ BÁLINT István