Magyar Szó, 2014. november (71. évfolyam, 255-279. szám)

2014-11-01 / 255. szám

2014. november 1., 2., szombat-vasárnap M/KKUfio kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD3 Ebola-sokk, terápia nélkül Szabó József Metrón és taxival is utazott a New York­ban élő Craig Spencer, miként sokan mások a városban. Tekézett is, ami arrafelé szintén gyakori időtöltés. A 33 éves Spencer doktor mégis az érdeklődés középpontjába került. Sokan sajnálják emiatt, sokan pedig retteg­nek, amiért a neve hirtelen ismertté vált az amerikai metropolisban, sőt az egész ország­ban. Néhányan pedig még a lakása közeléből is elköltöznének, annyira megijedtek. Nem tőle, hanem attól a betegségtől félnek, amelyet nemrég behurcolt az országba, hogy azután a múlt héten az egyik helyi kórház külön kórter­mébe vigyék. Spencer doktor szervezetét ugyan­is az ebola támadta meg. Az a vírus, amely az utóbbi időben óriási gondot okoz Afrikában, de a kontinensen kívül is. Az Egyesült Államokban már néhány bete­get regisztráltak Spencer doktor a negyedik, de New Yorkban ő az első fertőzött. A rendkívül veszélyes kórt Guineában „szerezte”, ahol az Orvosok Határok Nélkül (MSF) ismert segély­­szervezet tagjaként segített az ebola-fertőzöttek gyógyításában. New York-ban a lakosság egy része most attól retteg, hogy a ragály elterjed a városban. A hatóságok igyekeznek megakadályozni a páni­kot, s megnyugtatni az embereket. Közben azt is vizsgálják, kikkel került kapcsolatba az orvos, illetve, kiket fertőzhetett meg. Barack Obama elnök az utóbbi időben szin­tén sokat tett azért, hogy a lakosságot megnyug­tassa, illetve megakadályozza a pánikhangulat kialakulását. Eltökéltségét bizonyítandó, a múlt hétvégén a Fehér Házban fogadta Nina Pham nővért, aki nem sokkal előtte gyógyultan hagyta el a dallasi kórházat. Az ebolavírus először 1976-ban jelent meg Afrikában. A kontinensen azóta időnként felütötte a fejét a kór, de mindig elcsendese­dett, nem öltött globális méreteket. A Kongó mellékfolyójáról elnevezett, erősen fertőző vírus ellen alighanem éppen ezért nincs még megbíz­ható orvosság, sem hatékony gyógymód, csupán néhány kísérleti gyógyszer. Mindazonáltal az ebola a legrettegettebb betegségek egyike. Bár az utóbbi hetekben több fertőzött is meggyógyult, még mindig gyógyíthatatlannak számít. Világméretű járványról ezúttal sem beszél­hetünk, de egyre nő a veszélye, hogy ez a járvány az egész bolygón végigsöpör. Nemrég érte el Európát és az Egyesült Államokat. Csak ezután kezdtek gyakrabban beszélni róla. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a­­ tudatlanság és tájékozatlanság gerjesztette­­ (tömeg)hisztéria terjedése is. A nyáron, amikor a vírus már több ezer emberrel végzett Afrikában, a fejlett nyugati országokban még senki nem aggódott túlságosan. Amióta az év elején ismét felütötte a fejét Afrikában, már csaknem ötezer emberrel végzett, több mint tízezret pedig megfertő­zött. Az áldozatok és betegek száma valószí­nűleg jóval magasabb, némely afrikai ország­ban ugyanis a hatóságok eltitkolják az adatokat, hiszen rohamosan nő a járvány áldozatainak száma. Ez komoly kihívások elé állítja az érin­tett kormányokat, amelyek képtelenek kezelni az előállt helyzetet. Félő, hogy ezek az álla­mok gazdasá­gilag is bele­rokkannak a betegségbe. Több afri­kai kormány egészségügyi vészhelyzetet hirde­tett, de az intézkedés hatástalannak bizonyult. Ez az eddig a legsúlyosabb az ebola­­járvány változatlanul Nyugat-Afrikát sújt­ja leginkább, köztük is legjobban az 1989 és 2003 között két polgárháborúban is megtépázott Libériát. A legtöbben e nyugat-afrikai országban haltak meg, és itt a legmagasabb a fertő­­­­zöttek száma is. Guineában és Sierra Leonében sem sokkal jobb a helyzet. A bajt tetézi, hogy a világ egy része fokozatosan elfordul(t) tőlük. Több nyugati politikus lezárná országa határait a gyanús térségekből érkezők előtt. Az oly sokat szenvedett Libériát már jó ideje el is kerülik a kereskedelmi hajók, noha az ország nagy mértékben függ az importtól. Az ebola megjelenésével a közegészség­­ügyi rendszer az érintett afrikai országokban összeomlott. Gyakran előfordul, hogy a kórházi dolgozók életük kockáztatásával kezelik a fertő­zötteket. A megbetegedettek ugyanakkor gyak­ran az utcán halnak meg, mert ágy híján nem tudják őket kórházban, karanténben elhelyezni. Az egészségügyi dolgozók is nagy veszélyben vannak, mert megfelelő védőfelszerelés híján gyakran maguk is megfertőződnek. Ezek az országok külső segítség nélkül képtelenek megfékezni a kór terjedését. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO attól tart, a járvány még kilenc hónapig is tombolhat, az amerikai hatóságok pedig úgy vélik: az év végéig akár 1,4 millió ember fertő­ződhet meg a leginkább veszélyeztetett - össze­sen mintegy húszmillió lelket számláló - Guine­ában, Libériában és Sierra Leonéban. A WHO a járvány egy másik szomorú vonat­kozására is felhívta a figyelmet. Arra, hogy a három említett országban eddig már mintegy négyezer gyermek maradt részben vagy teljesen árván. A betegségtől való félelem miatt szinte senki nem hajlandó gondjukat viselni. Megmen­tésükre az ENSZ kampányt kezdeményezett. A bezárkózást hirdető politikusok mellett szerencsére rengeteg másként gondolkodó is akad, aki a fenyegető járvány megfékezését nem utazási tilalommal képzeli el. Ők a baj (helyszí­ni) kezelését és a betegség terjedésének megaka­dályozását, valamint a hatékony gyógyszer és védőoltás mielőbbi előállítását támogatják, miként a tévhitek, a hisztéria- és pánikkeltés elleni harcot is. „Ha meghalok, minden csepp vérem Indiát fogja erősíteni” Harminc éve ölték meg Indira Gandhit Harminc éve, 1984. október 31- én lőtték le szikh testőrei Indira Gandhi indiai kormányfőt. Indi­ra a Nehru politikusdinasztiában született 1917. november 19-én, nagyapja, Motilal Nehru a függet­lenségért küzdő Indiai Nemzeti Kongresszus Párt (INC) elnöke, apja, Dzsaváharlál Nehru, Mahát­­ma Gandhi közvetlen munkatársa, majd a független India első minisz­terelnöke volt. (Gandhinak nem rokona, a nevet férje után vette fel.) Politikatudományi és közgazda­­sági tanulmányait a legkiválóbb indiai és brit intézményekben foly­tatta, évekig az oxfordi egyetem­re is járt (az intézménytől később megkapta a tiszteletbeli doktorá­tust). 1941-ben kapcsolódott be az INC munkájába, egy év múlva tevékenysége miatt a brit gyar­mati hatóságok börtönbüntetés­re ítélték. India függetlenségének elnye­rése, 1947. augusztus 15-e után miniszterelnökké választott apjá­nak munkatársa lett, miköz­ben népszerűsége és befolyása is egyre nőtt, s 1959-ben nagyap­ja, majd apja után őt is az Indiai Nemzeti Kongresszus elnökévé választották. Apja halála után, 1964-ben a parlament felsőházának tagja, és Lai Bahadur Sásztri kormányában tájékoztatásügyi miniszter lett. A kormányfői tisztségre 1966-ban választották meg, első hivatali éveit a párton belüli, végül szakadáshoz vezető villongások is nehezítet­ték. Kormányzása alatt államosí­tották a magánbankokat, eltöröl­ték a korábbi uralkodóknak járó kegydíjakat, a harmadik indiai­pakisztáni háborúban India vere­séget mért iszlám szomszédjára, és nukleáris hatalommá vált. Gandhi kormányzásának utolsó két évében - miután a bíróság szabálytalannak ítélte 1971-es képviselővé választá­sát - szükségállapotot hihetett és rendeleti úton kormányzott. Pártja 1977-ben ellenzékbe szorult, Indira és fia, Szandzsár ellen eljárást indítottak, mandátu­mát elvesztette, rövid ideig őrizet­­é­be is vették. Az elhúzódó, tiszt­­­tességesnek nem nevezhető per­t ismét népszerűvé tette, s miután a­­ kormánykoalíció - amelyet csak a Gandhi elleni gyűlölet tartott össze - szétesett, 1980-ban ismét győze­lemre vezette pártját. Második kormányzása idején a pandzsábi válság jelentette számá­ra a legnagyobb kihívást: a kelet­indiai államban többséget alko­tó szikhek nagyobb autonómiát követeltek, sőt a szélsőségesek az elszakadást tűzték zászlajukra. A szikhek legszentebb helyén, az amritszári Aranytemplomban 1983 végén több száz fegyveres bariká­­dozta el magát, s miután a tárgya­lások nem, vezettek eredményre, Gandhi 1984 júniusának elején utasítást adott az épületegyüt­tes megrohamozására. A szikhek szemében szentségtörésnek számí­tó, számos áldozatot követelő és a templomban is súlyos károkat okozó akció a politikusra nézve is tragikus következményekkel járt. Néhány hónappal később, 1984. október 31-én új-delhi hivatali rezidenciájának kapujában test­őrségének két szikh tagja tüzet nyitott rá, s Gandhi néhány órával később a kórházban meghalt. Alig egy nappal korábban e szavakat mondta: „Ma még életben vagyok, de holnap már nem biztos, hogy élni fogok. Az utolsó leheletemig szolgálni fogom az országot, és ha meghalok, minden csepp vérem Indiát fogja erősíteni”. A gyilkossá­got követően szikh-ellenes pogro­mok kezdődtek, amelyekben több ezer ember lelte halálát. A két tettes egyikével már a helyszínen végeztek, a másik test­őrt és annak unokatestvérét, aki részt vett a merénylet előkészí­tésében, halálra ítélték és 1989. január 6-án felakasztották. A kivégzés ellen a szikhek politikai pártja, az Akan­ Dal tiltakozott, a három szikhet Pandzsábban ma is mártírként tisztelik. Indira Gandhi utóda a miniszterelnöki tisztségben Radzsiv nevű fia lett, őt 1991-ben tamil lázadók ölték meg öngyil­kos merényletben. (Forrás: MTVA archívum) A gyarmaturalom vége Bálint István S­okan a Szovjetunió szétesését tartják a XX. század legna­gyobb fordulatának. A XX. században azonban ennél mélyen szántóbb fordulatok is lejátszódtak. Elég csak megemlítenünk, e század mekkora fordulatot hozott az emberi civilizáció történelmében, hisz kezdetén jött az autó, a repülőgép, közepe táján az atombomba, a világűr meghódítása, végül a számítógép és a mobiltelefon. Van azonban még egy fordulata, amelynek kezdetére most emlékeztett egy évfor­duló, amely fél évezred szüleményének vetett véget: 60 évvel ezelőtt, 1954. október 31-éről november 1-ére virradó éjszaka megkezdődött az algériai függetlenségi háború, amely nemcsak a gyarmaturalom felszámolásának kezdetét hozta meg, hanem - a sajátos körülmények miatt - sűrítve és felfokozva tárta fel azt a sok borzalmat, amit a gyarmaturalom jelentett az embe­riség történelmében. A gyarmaturalom e korszaka ugyanis akkor kezdődött, amikor a fehér ember „felfedezte” a világot, elsősorban Ameri­kát. (A fehér ember ezzel kapcsolatos nagyképűségét leplezte le az a ausztráliai bennszülött, aki, amikor hajón megérkezett Nagy-Britanniába, földbe szúrta népének jelképét, jelezve, hogy „felfedezte” Európát.) Ez a korszak a fehér ember egyed­uralmát jelentette, holott civilizációja csak a fegyverek tekin­tetében, tehát pusztán a gyilkolás eszközében volt fejlettebb a többi civilizációnál, de még ahhoz is a kínaiaknak kellett felfedezniük a puskaport. Azt pedig, hogy a gyarmaturalom milyen borzalmakra volt képes, meggyőzően ecseteli egy esemény, amely a függetlenségi háború előkészítésének folyamatát indította el. A II. világhá­ború ugyanis megmozgatta a gyarmatok népét is. Ázsiában azért tűnt el előbb a gyarmaturalom, mert a japánok elleni harc a megszállás ellen küzdő erőket is összefogásra ösztönöz­te. Franciaország még ott is kivétel volt: Indonéziától Indiáig számos ország aránylag békésen szabadult fel, a franciáknak azonban Indokínában ehhez el kellett veszíteniük egy 1946-tól 1954-ig tartó háborút. Afrikában pedig eltökélték, hogy vérbe fojtják a szabadság csíráját is, amelyet a fasizmus elleni harc teremtett meg. (Nem mellékesen: Franciaország felszabadí­tásában 68 ezer algériai vett részt.) E szándék szülte, hogy a jelenleg a demokrácia védnökeként aposztrofált Franciaor­szág az algériai tüntetések letörésére vérfürdőt rendezett Sétif, Guelma és Kherraba városokban. A 945. május 8-a és május 22-e között, a hivatalos adatok szerint 1165, történészek szerint 5-10 ezer, helyiek szerint 45 ezer ember lemészárlásával. E tömeggyilkosság első napjáról mondta Huari Bumedien, a függetlenségi harc egyik vezére, későbbi köztársasági elnök. „E napon az emberek megértek. A gyerekek is megértették, hogy fegyverrel a kézben kell harcolni azért, hogy szabad emberek legyünk”. Az, hogy Párizs mennyire nem volt képes véget vetni nemcsak a háború borzalmainak, hanem annak sem, hogy ezek a borzalmak rákként pusztítsák a francia társadalmat (ide kell képzelni azt is, hogy a franciák a börtönökben számos embert kínoztak halálra), sok tanulságot kínál korunkban is. E korban, amelyet a kormányoknak a gazdasági válsággal szembeni tehetetlensége és a demokrácia válságára utaló jelek határoznak meg. A háború befejezéséhez ugyanis De Gaulle­­ra, bátorságára és erényére volt szükség. Ebben a háborúban ugyanis még két „harc” folyt. Az algériai társadalmon belüli, azok között, akik fegyverrel harcoltak az ország függetlensé­géért, és azok között, akik más, kevésbé radikális megoldást kerestek. A másik pedig a francia társadalmon belül, azok között, akik véget akartak vetni az öldöklésnek, és azok között, akik hallani sem akartak Algéria függetlenségéről. Az utóbbiak közé nemcsak azok tartoztak, akiknek érdekük fűződött a gyarmaturalomhoz, vagy a gyarmatok tartásában a francia nagyság és dicsőség, a Gloire zálogát látták, hanem azok is, akik el sem tudták képzelni, hogy Algériában ne ők legyenek élet és halál urai. Ott ugyanis a függetlenségi hábo­rú kezdetén nyolcmillió algériai és egymillió francia élt. Ezt az egymilliót is rá kellett ébreszteni, hogy nyugodjon bele a függetlenségbe. Ehhez kellett De Gaulle. Az jutatta hatalomra, hogy 1958 májusában a még kegyetlenebb fellépést szorgal­mazó, a polgári kormány habozását megelégelő katonaság Algériában államcsínyt hajtott végre, azzal a veszéllyel, hogy ott is a dél-afrikai apartheidhez hasonló rendszert teremtik meg. Ennek az irányzatnak és az algériai franciák ellenál­lásának letörésére vezette be De Gaulle azt a „népszavazá­­sos” rendszert, amely elsőként (80 százalékos többséggel) megteremtette az ingatag kormányok korszakát felváltó V. Köztársaságot. Ez a határozottság vetett véget az algériai háborúnak, ilyetén az 1962. március 18-án megkötött éviáni béke függetlenséghez juttatta Algériát. Azzal sem törődve, hogy a francia szélsőségek által létrehozott OAS (Organisation armée secrete - a Titkos Hadsereg Szervezete) a terrorakciók sorozatával próbálta még az utolsó percben is megakadályozni ezt a függetlenséget. Ezzel a háborúval gyorsult fel Afrika felszabadulása.

Next