Magyar Szó, 2014. november (71. évfolyam, 255-279. szám)
2014-11-01 / 255. szám
2014. november 1., 2., szombat-vasárnap M/KKUfio kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD3 Ebola-sokk, terápia nélkül Szabó József Metrón és taxival is utazott a New Yorkban élő Craig Spencer, miként sokan mások a városban. Tekézett is, ami arrafelé szintén gyakori időtöltés. A 33 éves Spencer doktor mégis az érdeklődés középpontjába került. Sokan sajnálják emiatt, sokan pedig rettegnek, amiért a neve hirtelen ismertté vált az amerikai metropolisban, sőt az egész országban. Néhányan pedig még a lakása közeléből is elköltöznének, annyira megijedtek. Nem tőle, hanem attól a betegségtől félnek, amelyet nemrég behurcolt az országba, hogy azután a múlt héten az egyik helyi kórház külön kórtermébe vigyék. Spencer doktor szervezetét ugyanis az ebola támadta meg. Az a vírus, amely az utóbbi időben óriási gondot okoz Afrikában, de a kontinensen kívül is. Az Egyesült Államokban már néhány beteget regisztráltak Spencer doktor a negyedik, de New Yorkban ő az első fertőzött. A rendkívül veszélyes kórt Guineában „szerezte”, ahol az Orvosok Határok Nélkül (MSF) ismert segélyszervezet tagjaként segített az ebola-fertőzöttek gyógyításában. New York-ban a lakosság egy része most attól retteg, hogy a ragály elterjed a városban. A hatóságok igyekeznek megakadályozni a pánikot, s megnyugtatni az embereket. Közben azt is vizsgálják, kikkel került kapcsolatba az orvos, illetve, kiket fertőzhetett meg. Barack Obama elnök az utóbbi időben szintén sokat tett azért, hogy a lakosságot megnyugtassa, illetve megakadályozza a pánikhangulat kialakulását. Eltökéltségét bizonyítandó, a múlt hétvégén a Fehér Házban fogadta Nina Pham nővért, aki nem sokkal előtte gyógyultan hagyta el a dallasi kórházat. Az ebolavírus először 1976-ban jelent meg Afrikában. A kontinensen azóta időnként felütötte a fejét a kór, de mindig elcsendesedett, nem öltött globális méreteket. A Kongó mellékfolyójáról elnevezett, erősen fertőző vírus ellen alighanem éppen ezért nincs még megbízható orvosság, sem hatékony gyógymód, csupán néhány kísérleti gyógyszer. Mindazonáltal az ebola a legrettegettebb betegségek egyike. Bár az utóbbi hetekben több fertőzött is meggyógyult, még mindig gyógyíthatatlannak számít. Világméretű járványról ezúttal sem beszélhetünk, de egyre nő a veszélye, hogy ez a járvány az egész bolygón végigsöpör. Nemrég érte el Európát és az Egyesült Államokat. Csak ezután kezdtek gyakrabban beszélni róla. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a tudatlanság és tájékozatlanság gerjesztette (tömeg)hisztéria terjedése is. A nyáron, amikor a vírus már több ezer emberrel végzett Afrikában, a fejlett nyugati országokban még senki nem aggódott túlságosan. Amióta az év elején ismét felütötte a fejét Afrikában, már csaknem ötezer emberrel végzett, több mint tízezret pedig megfertőzött. Az áldozatok és betegek száma valószínűleg jóval magasabb, némely afrikai országban ugyanis a hatóságok eltitkolják az adatokat, hiszen rohamosan nő a járvány áldozatainak száma. Ez komoly kihívások elé állítja az érintett kormányokat, amelyek képtelenek kezelni az előállt helyzetet. Félő, hogy ezek az államok gazdaságilag is belerokkannak a betegségbe. Több afrikai kormány egészségügyi vészhelyzetet hirdetett, de az intézkedés hatástalannak bizonyult. Ez az eddig a legsúlyosabb az ebolajárvány változatlanul Nyugat-Afrikát sújtja leginkább, köztük is legjobban az 1989 és 2003 között két polgárháborúban is megtépázott Libériát. A legtöbben e nyugat-afrikai országban haltak meg, és itt a legmagasabb a fertőzöttek száma is. Guineában és Sierra Leonében sem sokkal jobb a helyzet. A bajt tetézi, hogy a világ egy része fokozatosan elfordul(t) tőlük. Több nyugati politikus lezárná országa határait a gyanús térségekből érkezők előtt. Az oly sokat szenvedett Libériát már jó ideje el is kerülik a kereskedelmi hajók, noha az ország nagy mértékben függ az importtól. Az ebola megjelenésével a közegészségügyi rendszer az érintett afrikai országokban összeomlott. Gyakran előfordul, hogy a kórházi dolgozók életük kockáztatásával kezelik a fertőzötteket. A megbetegedettek ugyanakkor gyakran az utcán halnak meg, mert ágy híján nem tudják őket kórházban, karanténben elhelyezni. Az egészségügyi dolgozók is nagy veszélyben vannak, mert megfelelő védőfelszerelés híján gyakran maguk is megfertőződnek. Ezek az országok külső segítség nélkül képtelenek megfékezni a kór terjedését. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO attól tart, a járvány még kilenc hónapig is tombolhat, az amerikai hatóságok pedig úgy vélik: az év végéig akár 1,4 millió ember fertőződhet meg a leginkább veszélyeztetett - összesen mintegy húszmillió lelket számláló - Guineában, Libériában és Sierra Leonéban. A WHO a járvány egy másik szomorú vonatkozására is felhívta a figyelmet. Arra, hogy a három említett országban eddig már mintegy négyezer gyermek maradt részben vagy teljesen árván. A betegségtől való félelem miatt szinte senki nem hajlandó gondjukat viselni. Megmentésükre az ENSZ kampányt kezdeményezett. A bezárkózást hirdető politikusok mellett szerencsére rengeteg másként gondolkodó is akad, aki a fenyegető járvány megfékezését nem utazási tilalommal képzeli el. Ők a baj (helyszíni) kezelését és a betegség terjedésének megakadályozását, valamint a hatékony gyógyszer és védőoltás mielőbbi előállítását támogatják, miként a tévhitek, a hisztéria- és pánikkeltés elleni harcot is. „Ha meghalok, minden csepp vérem Indiát fogja erősíteni” Harminc éve ölték meg Indira Gandhit Harminc éve, 1984. október 31- én lőtték le szikh testőrei Indira Gandhi indiai kormányfőt. Indira a Nehru politikusdinasztiában született 1917. november 19-én, nagyapja, Motilal Nehru a függetlenségért küzdő Indiai Nemzeti Kongresszus Párt (INC) elnöke, apja, Dzsaváharlál Nehru, Mahátma Gandhi közvetlen munkatársa, majd a független India első miniszterelnöke volt. (Gandhinak nem rokona, a nevet férje után vette fel.) Politikatudományi és közgazdasági tanulmányait a legkiválóbb indiai és brit intézményekben folytatta, évekig az oxfordi egyetemre is járt (az intézménytől később megkapta a tiszteletbeli doktorátust). 1941-ben kapcsolódott be az INC munkájába, egy év múlva tevékenysége miatt a brit gyarmati hatóságok börtönbüntetésre ítélték. India függetlenségének elnyerése, 1947. augusztus 15-e után miniszterelnökké választott apjának munkatársa lett, miközben népszerűsége és befolyása is egyre nőtt, s 1959-ben nagyapja, majd apja után őt is az Indiai Nemzeti Kongresszus elnökévé választották. Apja halála után, 1964-ben a parlament felsőházának tagja, és Lai Bahadur Sásztri kormányában tájékoztatásügyi miniszter lett. A kormányfői tisztségre 1966-ban választották meg, első hivatali éveit a párton belüli, végül szakadáshoz vezető villongások is nehezítették. Kormányzása alatt államosították a magánbankokat, eltörölték a korábbi uralkodóknak járó kegydíjakat, a harmadik indiaipakisztáni háborúban India vereséget mért iszlám szomszédjára, és nukleáris hatalommá vált. Gandhi kormányzásának utolsó két évében - miután a bíróság szabálytalannak ítélte 1971-es képviselővé választását - szükségállapotot hihetett és rendeleti úton kormányzott. Pártja 1977-ben ellenzékbe szorult, Indira és fia, Szandzsár ellen eljárást indítottak, mandátumát elvesztette, rövid ideig őrizetébe is vették. Az elhúzódó, tiszttességesnek nem nevezhető pert ismét népszerűvé tette, s miután a kormánykoalíció - amelyet csak a Gandhi elleni gyűlölet tartott össze - szétesett, 1980-ban ismét győzelemre vezette pártját. Második kormányzása idején a pandzsábi válság jelentette számára a legnagyobb kihívást: a keletindiai államban többséget alkotó szikhek nagyobb autonómiát követeltek, sőt a szélsőségesek az elszakadást tűzték zászlajukra. A szikhek legszentebb helyén, az amritszári Aranytemplomban 1983 végén több száz fegyveres barikádozta el magát, s miután a tárgyalások nem, vezettek eredményre, Gandhi 1984 júniusának elején utasítást adott az épületegyüttes megrohamozására. A szikhek szemében szentségtörésnek számító, számos áldozatot követelő és a templomban is súlyos károkat okozó akció a politikusra nézve is tragikus következményekkel járt. Néhány hónappal később, 1984. október 31-én új-delhi hivatali rezidenciájának kapujában testőrségének két szikh tagja tüzet nyitott rá, s Gandhi néhány órával később a kórházban meghalt. Alig egy nappal korábban e szavakat mondta: „Ma még életben vagyok, de holnap már nem biztos, hogy élni fogok. Az utolsó leheletemig szolgálni fogom az országot, és ha meghalok, minden csepp vérem Indiát fogja erősíteni”. A gyilkosságot követően szikh-ellenes pogromok kezdődtek, amelyekben több ezer ember lelte halálát. A két tettes egyikével már a helyszínen végeztek, a másik testőrt és annak unokatestvérét, aki részt vett a merénylet előkészítésében, halálra ítélték és 1989. január 6-án felakasztották. A kivégzés ellen a szikhek politikai pártja, az Akan Dal tiltakozott, a három szikhet Pandzsábban ma is mártírként tisztelik. Indira Gandhi utóda a miniszterelnöki tisztségben Radzsiv nevű fia lett, őt 1991-ben tamil lázadók ölték meg öngyilkos merényletben. (Forrás: MTVA archívum) A gyarmaturalom vége Bálint István Sokan a Szovjetunió szétesését tartják a XX. század legnagyobb fordulatának. A XX. században azonban ennél mélyen szántóbb fordulatok is lejátszódtak. Elég csak megemlítenünk, e század mekkora fordulatot hozott az emberi civilizáció történelmében, hisz kezdetén jött az autó, a repülőgép, közepe táján az atombomba, a világűr meghódítása, végül a számítógép és a mobiltelefon. Van azonban még egy fordulata, amelynek kezdetére most emlékeztett egy évforduló, amely fél évezred szüleményének vetett véget: 60 évvel ezelőtt, 1954. október 31-éről november 1-ére virradó éjszaka megkezdődött az algériai függetlenségi háború, amely nemcsak a gyarmaturalom felszámolásának kezdetét hozta meg, hanem - a sajátos körülmények miatt - sűrítve és felfokozva tárta fel azt a sok borzalmat, amit a gyarmaturalom jelentett az emberiség történelmében. A gyarmaturalom e korszaka ugyanis akkor kezdődött, amikor a fehér ember „felfedezte” a világot, elsősorban Amerikát. (A fehér ember ezzel kapcsolatos nagyképűségét leplezte le az a ausztráliai bennszülött, aki, amikor hajón megérkezett Nagy-Britanniába, földbe szúrta népének jelképét, jelezve, hogy „felfedezte” Európát.) Ez a korszak a fehér ember egyeduralmát jelentette, holott civilizációja csak a fegyverek tekintetében, tehát pusztán a gyilkolás eszközében volt fejlettebb a többi civilizációnál, de még ahhoz is a kínaiaknak kellett felfedezniük a puskaport. Azt pedig, hogy a gyarmaturalom milyen borzalmakra volt képes, meggyőzően ecseteli egy esemény, amely a függetlenségi háború előkészítésének folyamatát indította el. A II. világháború ugyanis megmozgatta a gyarmatok népét is. Ázsiában azért tűnt el előbb a gyarmaturalom, mert a japánok elleni harc a megszállás ellen küzdő erőket is összefogásra ösztönözte. Franciaország még ott is kivétel volt: Indonéziától Indiáig számos ország aránylag békésen szabadult fel, a franciáknak azonban Indokínában ehhez el kellett veszíteniük egy 1946-tól 1954-ig tartó háborút. Afrikában pedig eltökélték, hogy vérbe fojtják a szabadság csíráját is, amelyet a fasizmus elleni harc teremtett meg. (Nem mellékesen: Franciaország felszabadításában 68 ezer algériai vett részt.) E szándék szülte, hogy a jelenleg a demokrácia védnökeként aposztrofált Franciaország az algériai tüntetések letörésére vérfürdőt rendezett Sétif, Guelma és Kherraba városokban. A 945. május 8-a és május 22-e között, a hivatalos adatok szerint 1165, történészek szerint 5-10 ezer, helyiek szerint 45 ezer ember lemészárlásával. E tömeggyilkosság első napjáról mondta Huari Bumedien, a függetlenségi harc egyik vezére, későbbi köztársasági elnök. „E napon az emberek megértek. A gyerekek is megértették, hogy fegyverrel a kézben kell harcolni azért, hogy szabad emberek legyünk”. Az, hogy Párizs mennyire nem volt képes véget vetni nemcsak a háború borzalmainak, hanem annak sem, hogy ezek a borzalmak rákként pusztítsák a francia társadalmat (ide kell képzelni azt is, hogy a franciák a börtönökben számos embert kínoztak halálra), sok tanulságot kínál korunkban is. E korban, amelyet a kormányoknak a gazdasági válsággal szembeni tehetetlensége és a demokrácia válságára utaló jelek határoznak meg. A háború befejezéséhez ugyanis De Gaullera, bátorságára és erényére volt szükség. Ebben a háborúban ugyanis még két „harc” folyt. Az algériai társadalmon belüli, azok között, akik fegyverrel harcoltak az ország függetlenségéért, és azok között, akik más, kevésbé radikális megoldást kerestek. A másik pedig a francia társadalmon belül, azok között, akik véget akartak vetni az öldöklésnek, és azok között, akik hallani sem akartak Algéria függetlenségéről. Az utóbbiak közé nemcsak azok tartoztak, akiknek érdekük fűződött a gyarmaturalomhoz, vagy a gyarmatok tartásában a francia nagyság és dicsőség, a Gloire zálogát látták, hanem azok is, akik el sem tudták képzelni, hogy Algériában ne ők legyenek élet és halál urai. Ott ugyanis a függetlenségi háború kezdetén nyolcmillió algériai és egymillió francia élt. Ezt az egymilliót is rá kellett ébreszteni, hogy nyugodjon bele a függetlenségbe. Ehhez kellett De Gaulle. Az jutatta hatalomra, hogy 1958 májusában a még kegyetlenebb fellépést szorgalmazó, a polgári kormány habozását megelégelő katonaság Algériában államcsínyt hajtott végre, azzal a veszéllyel, hogy ott is a dél-afrikai apartheidhez hasonló rendszert teremtik meg. Ennek az irányzatnak és az algériai franciák ellenállásának letörésére vezette be De Gaulle azt a „népszavazásos” rendszert, amely elsőként (80 százalékos többséggel) megteremtette az ingatag kormányok korszakát felváltó V. Köztársaságot. Ez a határozottság vetett véget az algériai háborúnak, ilyetén az 1962. március 18-án megkötött éviáni béke függetlenséghez juttatta Algériát. Azzal sem törődve, hogy a francia szélsőségek által létrehozott OAS (Organisation armée secrete - a Titkos Hadsereg Szervezete) a terrorakciók sorozatával próbálta még az utolsó percben is megakadályozni ezt a függetlenséget. Ezzel a háborúval gyorsult fel Afrika felszabadulása.