Magyar Ujság, 1871. augusztus (5. évfolyam, 174-199. szám)
1871-08-01 / 174. szám
s azt körítő terekből megfelelő értékű mennyiséget a város cserében engedjen át, azonban azon feltétel mellett, hogy a város által nyerendő terület csupán a városliget megnagyobbítására lesz fordítható. A pénzügyminisztérium nem kételkedik, Pest város közönsége is készséggel fog e kérdés megoldásához járulni és ezen reményben a tárgyalások gyorsabb befejezésére vegyes bizottmány kiküldését ajánlja és a városi megbízottak kirendelésére írja fel. Kit gondolnak rólunk Bécsben? E kérdésre egy Bécsben tartózkodó hazánkfia következőleg felel : Bécs, std. 31. • Nagyon csalatkoznak azon magyar hazánkfiai, kik azt hiszik, hogy a Pesten mindinkább kifejlődő magyarosodási vágy vagy inkább a magyar nemzeti elem természetes jogainak érvényre emelése miatt a bécsiek mély aggodalomba estek volna, s veszélyezve látnák az ő fensőségüket és vezérszerepüket Magyarországon. A bécsiek nem szeretnek ezen tárgyról beszélni, de ha mégis egy-egy körben szőnyegre kerül, hallgatagságuk közepette nagy jelentőleg, sőt nem egyszer gúnyosan mosolyognak. Mosolyuk mintegy azt mondja hogy: „ismerjük már a mi embereinket.“ Valami járványféle szellemkórságnak tartják a nemzeti ébredést, vagy „ébredezést“, melyet, mint mondják, okvetlenül tartós lethargia fog követni, „mint rendesen.“ Mert sokan vannak itt, kik Magyarországban az 50-es években, midőn az „emigránsok kin éheztek“ számos tehetős családnál „igen szives ellátásban“ részesülvén szem s fültanúi voltak: mennyire más hangon tudott beszélni sok magyar ember, mint beszélt pár év előtt és mennyiben csak saját magában kereste azon hibákat, melyek forrásául Bécset mutatja fel a történelem. Egyik ismerősöm például még most is emlegeti, mennyi gunynyal s gyűlölettel tudtak beszélni a volt képviselőkről és a régi jó táblabirákról némely kitűnő egyéniségek, kik közül egynek például rendes szokásává vált hogy cselédeit, kéreseit st, ha valami hibát tettek, képviselőknek s táblabiráknak csúfolta. „Oly ügyetlen mint egy képviselő“ — talán a képviselőségen jár az esze mint a d . . . i csizmadiának, ki megbolondult, hogy meg nem választották stb. Tán te is táblabiró voltál . . . hogy nem tudsz bánni a lovakkal vagy pláne képviselő Debreczenben,stb volt a rendes szidás. Aztán emlékeznek ezek a GO—Gl-ki kerek kalapokra, óriási sarkantyúkra, ólmosbotokra s azon nagyon bő nyári öltözékre, melyet némely hires magyar ember a faluról még a fővárosban is divatba akart hozni, mert úgymond „ez illik a kerek kalaphoz“,holott most hosszú kalapban delegátuskodott. Sőt emlékeznek még a 45—46 diki mozgalmakra is, midőn csakugyan megijedt a magyar „honi“ szellem felpezsdülésétől sok bécsi gyáros és iparos, kinek czikkeit mint magyar „honi készítményeket“ árulták a pestiek. No de látták hogy nem soká tartott ez sem. S azt mondják: nem soká fog tartani a mostani pezsgés sem, mely szerintük sokkal ártatlanabb vagy ártalmatlanabb mint minő a honi készítmények iránti felbuzdulás volt. Pedig a bécsiek talán észre sem vették,hogy még a pezsgésnek ezen neme is teljes gúnnyá vált másfél év alatt. Jól emlékszem hogy a 47-es év közepén, a pesti czipész gyerekek úgy csúfolták egymást te betyár, te „honi!“ S ha ilyesmit egy szobalánynak mondott valaki .... ez sírva fakadt, hogy őket „nem becsületesnek“ csúfolják, a kelmék pedig végkép elvesztették értéküket, mihelyt valaki reá mondta hogy „h o n i.“ Vagy tán épen azért hallgatnak ezekről a bécsiek, hogy az ellenáramlat, mely a legszebb nevet gúny tárgyává tette, tőlük keletkezett, általuk lett ébresztve, ápolva és terjesztve — a bécsieket majmoló hazafiak segélyével. Úgy látszik igen ! S most is ilyesmin törik fejüket. De most már nem féltik iparukat s kereskedelmüket : „A pénz, a hatalom, a fensőség mondják : kezükben van: övék az ipar s kereskedelem, övék az irodalom hatalmasabb része Még a koldusok közt is van apostocratia: „Mit? szól sértetten a vak koldus feleségéhez, mikor megtudta, hogy a leányát egy sánta koldus kéri nőül: hogy meri a szemét felemelni hozzá?“ Természetesen a vak koldus leányára csak vak koldusnak szabad a szemét vetni: ez a rangjához illő partré. Sőt még a rabok között is van rang és előkelő világ: a szegedi vár foglyai között a magasabb bűnökkel vádlottak hidalgói büszkeséggel tekintenek alá az apró cseprő orgazda népre, csirkefogóra, kaperabetyárra, s sértett önérzettel tagadnak meg minden közösséget az ilyen alsóbb rangú tolvajokkal, s valamennyi között Rózsa Sándor, mint tolvajok herczege hordja fel a fejét, s méltóságának öntudatát a törvényszékkel és vizsgáló birákkal is tudja éreztetni. Ezt nem lehet másként kivallatni, mint ha a biró bort hozat, leül vele, koczint vele s aztán diskurálva kikérdezi. Menjünk feljebb, természetesen annál jobban emelkedik a nemes öntudat. Minden osztálynak vannak brahminjai és páriái. Az uradalmi fiskális előtt a lótófutó ügyvédnek tyúkprókátor a neve; a nagykereskedő előtt a Kurzwaarenhündler csak Pinkerfj ad; a pénzbárók, pénzkirályok előtt a coulissier neve „Lump,“ mire ez azt feleli, hogy „Sie sind auch noch kein Papier,“ a hirhedett műtőorvos előtt a járási orvos csak chirurgus; míg legfenn az előkelő körökben a kék vélitek chinai falán belül elszámlálhatlan a rangfokozat, a régi nemestől az újdonsültig, a zászlós úrtól, az aranygyapjú, aranysarkantyu, aranykulcs, a szent István, Lipót, s vaskorona stb. rendek lovagjaitól elkezdve azokig az eltűrt lényekig, a kiknek a mágnásból csak egy fertály jutott, s néhányról az a vélemény, hogy azt a fertályt is térden alul kapta ki. Sehol pedig oly aristicraticus ragyogásban nem tündöklőnk, mint a democraticus alapokon nyugvó országgyűlésen. Ott vannak először a vezérszónokok, akik midőn felállnak, a házban senkinek pisszenni nem szabad, az elvük egyik kezével a harangot húzza, másikkal a galvani s a kormány legalább hallgatag, sőt némely tényekben is világosan részükön van. Sajnos! De ha a bécsiek önerőérzete most nem csal s nem csalatkozik akkor Magyarországot csakugyan hamarább fel fogja emészteni az elnémetesedés vagy elnemzetietlenedés lassú mérge, mintsem felemészthette volna a legviharosabb háború. Már maga a bécsiek ezen gúnyos kishiszeműsége elég ingert adhatna arra, hogy felébreszsze a magyar emberben gyakran elhanyagolt jogérzetét , hogy felpezsdülése ez alkalommal ne lehessen ismét gúny s kicsinylés tárgyává. Ezen pezsgésre, mint hallom, a német irodalom pártolók már is azzal felelnek hogy kétszeres mérvben fogják ápolni a német irodalmat, míg viszont némely kisebb magyar lap épen most haldoklik „pártolás hiány“ miatt, a könyvirodalom pedig szemlátomást sülyed, pusztul és aljasodik a kalendáriumi irányzat felé, Így aztán nem csoda ha ismét és mindörökre győzni fognak a bécsiek. A mely nemzet saját ügyeit s érdekeit elhanyagolja, azon előbbutóbb erőt veend : „az élelmesebb faj.“ Nor nélte hozzánk intézett következő sorait, miután e tárgyra nézve véleményünket már elmondtuk, épen csak azon kis megjegyzés mellett közöljük, hogy Giardinetto czímű rovatunkban — amit Horn barátunknak, mint gyakorlott hírlapírónak és szerkesztőnek lehetetlen nem tudnia — bizonyos kifejezéseket nem kell épen szószerinti értelmük szerint venni; ott csak az alapgondolat szokott komoly lenni, a forma az illető rovatkezelőnek bizarr modorához simulván. A concret esetben a forma a „bolond“ szó volt, az alapgondolat pedig, hogy jobb szeretnék, ha Horn, ahelyett hogy a németség mellett kardoskodik, egy jó magyar szaklappal gazdagítaná irodalmunkat. Voila tout. Pest, július 30. N. t. szerkesztő úr! Kávéházba igen ritkán megyek s a „körmükbe, melyeknek tagja vagyok, csak az ülések és értekezletek alkalmával szoktam járni. Ennek következtében, kevés kivétellel csak azon magyar és idegen lapokat olvasom rendesen, amiket cserepéldányokként szállásomra veszek. Hetilapom szerény budgetje eddig meg nem engedte mély sajnálatomra, hogy becses lapját járassam. *) így történt, hogy csak ma, a „Gyors Posta“ néhány sora által figyelmeztettem a. t. Irányi Dániel úr, a tegnapi „M. U.“-ban közölt levelére és a f. hó 22-én megjelent „Giardinetto“-ra, mely e levélre okot szolgáltatott. Reményem,hogy néhány,bár kissé elkésett észrevételnek helyt engedend még ma is a tisztelt szerkesztőség. Bünül rója fel nekem a „Giardinetto“ írója, hogy németül is írok, hogy német lapot szerkesztek. Felelt erre Irányi Dániel, s nagyon találóan. A jó ügy védelme s megkedveltetésére az ország lakosságának mindegyik töredékét azon nyelven meg kell szólítani, melyet élt, melyet olvas. Fődolog a szabadság s a haladás érdeke, mely azonos hazánkfelvirágzásával, ezen érdekek előmozdítására, mi a ez él, felhasználandó minden becsületes eszköz, még a német nyelv s a német hírlap is. A politikai életben számolni kell a tényekkel. Tagadhatlan tény pedig, hogy máiglan az ország lakosságának egy, értelmisége, gazdagsága, mozgékonysága s tevékenysége által igen jelentékeny s nagy befolyású része vagy kizárólagosan vagy főképen a német újságokat olvassa. Ezen hírlapi közegek kivétel nélkül kormányszelleműek, néha osztrák szelleműek is. Megegyeztethető-e a baloldal s a haza érdekével, hogy háborítatlanul átengedjük nekik a fontos tért? nem hazafiság parancsolta szent kötelességünk-e épen a német ellenzéki lapok által ellensúlyozni a mennyiben lehet ama kormányszellemű lapok befolyását német ajkú lakosságunk politikai felfogása, gondolkozása s magatartására? *) Mi lapunk Horn úr számára mindig küldjük — csakhogy, mint kezelőhivatalunkban ma megtudtuk, a kiadóhoz viszik. Már intézkedtünk, hogy ezentúl egyenesen szállására vigyék. Szerk. „Igen is“, felel ez utóbbi kérdésre Irányi Dániel tegnapi levele, így vélekedtek szintén a „Neuer freier Lloyd“ alapítói, s ez maiglan e lap szerkesztőségének véleménye, meggyőződése. Nem megvetendő nyereménynek nézi például azon tényt, hogy az utolsó 12 hónap lefolyta alatt sikerült a baloldalnak, két igen jelentékeny városban, melynek választótestülete nagyobbrészt németajkú, megbuktatni a jobboldali képviselőjelölteket, s pedig olyan választókerületekben, ahol ezelőtt mindig diadalmaskodtak vala. Szerencsének néznék szintén, ha a közel álló vármegyei, városi, községi s országos képviselő választásoknál a német ellenzéki sajtó által elő lehetne segíteni a baloldali elvek s jelöltek győzelmét olyan kerületekben, ahol a németajkú elem döntő befolyással bír. Megfelel-e a „N. fr. Lt.“ és képes-e megfelelni a német ellenzéki sajtó e szép hivatásának ? Ez speciális személyes kérdés, melyhez én nem szólhatok. De ez ide nem is tartozik. Általánosságban szólunk az irány, a törekvésről. Ez irányt pedig, e törekvést minden gondolkozó hazafi csak helyeselheti. Megengedem, hogy méregdrágán fizetné a baloldal, fizetné a haza az illető szolgálatot, ha valóban az ellenzéki német sajtó magyarellenes volna. Részemről kereken visszautasítom a vádat. Legtávolabbról sem rászaltam ama nagyon jogosult mozgalmat, mely a magyarság fentartását, megerősbítését , kiterjeszkedését czélozza, sőt határozottan kors czélszerűnek jellemeztem azt. Felszólaltam egyedül azon kihágások ellen, melyek a mozgalom első hevében ügyetlen barátok által követtettek el imittamott; felszólaltam azon vakbuzgalom ellen, mely roszul irányzott megtámadásai által nem csak eltévesztette a czélt, hanem egyenesen ártott az ügynek, melyet szolgálni vélt. Mutatja a mozgalom folyamata e felszólalásom helyességét ; egészen más irányú kevés idő óta e hazafias mozgalom. Most se a zsidók, se a pinezérek, se a német czégtáblák ellen többé nem harczolunk ; egészen máshol keresik és feltalálják az úgynevezett elnémetesedés okait s okozóit ; egészen máshol keresik és feltalálják az eszközöket és módokat, melyeknek segítségével lehetne biztosítani a magyar elem megerősbítését. Ha így folytatják, a németül szerkesztett, de hazafias szellemű „N. fr. Lr.“ szívesen követendő, mint tette eddigelé is, magyar laptársait, s a mennyiben csekély ereje s befolyásától kitelik, hozzá járuland törekvésük előmozdítására. Igaz lehet ugyan a „M. Újság“ azon állítása, hogy „bolond“ azon cselekvésem, midőn németül írok, mig a magyar hirlapirás mind anyagi mind más, többoldali érdekeimet sokkal inkább kielégítené; igaza van ugyan a „M. Újságnak“ még akkor is, midőn ezen állítását általánosítván, azt veti szememre, hogy mindig s mindenhol „bolondul“ járok el személyes érdekekeim felfogásában, hogy ezeket megítélni és előmozdítani nem tudom. De fájdalom nem vagyok többé azon szerencsés fiatal korban, ahol az ember nem csak nézeteit, szokásait, de még természetét is megváltoztathatja. Mint a „Giardinetto“ írója helyesen megjegyzi: egész életemen át ez volt a gyengeségem vagy az átkom, hogy nem tudtam, nem is akartam kizárólagos figyelemmel lenni a személyes sikerhez vezető utak és eszközökre. Nemcsak hogy arra nem szánhattam magamat, mindig a folyammal úszni, mint mondja a német; néha-néha még külön erkölcsi gyönyört is találok benne, épen az ellenkezőt megpróbálni s az igaznak vélt eszme érdekében, az uralkodó árfolyam ellen menni, anyagi érdekeim, csekély népszerűségem s hírnevem kockáztatásával. Ezért is, mint szintén a „Giardinetto“ helyesen megjegyzi, kész s kerekded rendszert ritkán követek. Sokkal kényelmesebb volna ez utóbbi eljárás, annyi tagadhatlan, és sikerhez biztosabban, gyorsabban vezet, mint „bolond“ önállóságom vagy önfejűségem. De nem tehetek róla, már hozzá szoktam, saját gyenge eszemmel megvizsgálni néha-néha a felmerülő közérdekű kérdéseket s ezen vizsgálat eredménye szerint véleményezni, cselekedni. „Mon verre est petit mais je bois dans mon verre.“ E gyengeség vagy szellemi betegség kikerülhetlen szüleménye az, hogy jól disciplinált pártember alig tudok lenni, hogy eltérő meggyőződésemet a pártfegyelem vagy a napi közvéleménynek alá nem tudom mindig rendelni, miáltal gyakran politikai hitrokonaim „enfant terrible“-je leszek. Volt már többeször alkalmam, rövid országgyűlési munkálkodásom óta e haladatlan szerep fájdalmas következményeit nagyon érezhetően tapasztalni, de, mint mondtam, előhaladott koromban ez már gyógyíthatlan baj. Ennek daczára reményem, szerkesztő úr, hogy a jövőben is a főkérdésekben, midőn a haza érdeke, a szabadság s a demokratikus haladás ügyéről van szó, találkozni s együttesen működni fogunk. Ezen reményben megmaradok a 1. szerkesztőség igazi tisztelője Horn Ede. Hollós László barátunk és munkatársunk a következő nyílt sorokat intézi hozzánk: Tisztelt szerkesztő úr ! Ma figyelmeztettek barátaim, hogy a „Magyar újság“ szombati számában (melyet a rám nehezült súlyos csapás közepette csak most olvashattam) Schnitzer Ignácz úrnak, a „Pester Journal“ szerkesztőjének egy levele jelent meg, mely nem kevesebbet mond, mind azt, hogy a Pester Journalt érintő minapi újdonság szerzőjét csakis gonosz szándék sugallta közlemények indíthatták, midőn azt írta, hogy a Pester Journal sem jobb a deákné vásznánál, — vagyis, hogy e lap is azok közé tartozik, melyek a tollal nem épen tisztességes keresetmódot folytatnak. Mint a „zugsajtót“ jellemző czikknek és a megneheztelt újdonságnak szerzője, kijelentem, hogy amit írtam, azt nem „közleményekből“ annál kevésbbé „gonosz szándék“ sugallta közleményekből, hanem mint a ferencz és józsefvárosi takarékpénztárnak akkori titkára személyes meggyőződésből merítettem. Tőlem először személyesen, azután pedig levélben kérte a „Pester Journal“ szerkesztője az illető hirdetést, és mikor azt meg nem kapta, épen a „Pester Journal“ volt az a lap, mely pár nappal később ez elutasítás fölötti bosszúságában „latrok barlangjának“ nevezte az érintett intézetet s azt azóta folytonos ócsárlás és fenyegetéssel kisérni meg nem szhat. Hozzá tehetem még, hogy akkor épen én voltam az, aki a „Pester Journalt“ azon Urt egygyel, mikép ócsárlásai erre nem érdemesek, egy igen kellemetlen sajtóperből kirántottam. Ennyit önigazolásomul. Egyébiránt szerkesztő úrral együtt nekem is örömömre válik látni, hogy------újabban a „Pester Journal“ is igyekszik bennünket a „tollforgató útonállók“ üldözésében támogatni. Azon reményben, hogy a „P. J.“ megtagadni fogja múltját, maradok a t. szerkesztő urnák tisztelője, Hollós László, csengetyül hangoztatja a buffetben ácsorgók beidézésére. Közbekiáltások nem töretnek; személyes ügyek rögtön rendreutasíttatnak. Beszédjük ciceróval nyomatik a lapban. Ezek az országgyűlés brahminjai. Egy fokkal alább következő szónokok, akiknek fél óráig szabad beszélni, de a beszéd alatt a szomszédoknak szabad a buffetbe kiszökni. Beszédjük úgy is megjelenik a lapban, de csak kis betűkkel, ott majd olvassuk. Ezek az országgyűlés kretiái. Azután következik az a szónok, aki azon kezdi, „hogy rövid leszek,és aztán akár szabad, akár nem, elmondja végig a ház lármáz, nem hallgat oda, végül a gyorsíróknak odaadja maga írásban, mit beszélt. De már ez csak kivonatban közöltetik a referádák közt. Ezek az országgyűlés szutrái. Azután következnek a szónokok, akiknek megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztül hangzik az ominosus biztatás: „eláll!“ míg le nem ül; ezek az országgyűlés páriái. Végre azok a derék nagyrabecsülendő egyéniségek, akiknek nem hallani egyéb szavát, mint „igen“ és „nem.“ Ezek az országgyűlés mamelukjai. íme az egész indus hierarchia itt van. És milyen hiábavalóság mindez a hiú tetszelgés, amivel magunkat megkülönböztetjük, a katona előtt. Tudjuk jól, hogy a katona előtt mindenki, aki nem katona, az csak paraszt! Vagy magasabb műnyelven! „so ein verfluchter Civil ist.“ Régi adoma, de épen ide illő, ahogy aztán a katonai rangfokozatot felállítja a huszár. Legelső a világon az úz Isten. Azután jön a huszár. Azután jön a huszárnak a lova. Azután jön a semmi. Azután jön még egyszer semmi. — Azután jön a baka. — Képzelhetni, hogy hol jövünk már most mi többi parasztok? Annyit tudok, hogy azok a parasztok, kikhez én tartozom, az írók, azok legutoljára jönnek. A poéta! a skribler! a firkász! Hogyan ki ne érezné magát ezzel szemközt herczegnek! Emlékezünk rá, hogy egyszer Dessewffy Aurél még Eötvösnek is azt vetette szemére, mint lesújtó invectivát, hogy hiszen regényíró! Mire aztán Eötvös azt válaszolta neki, hogy a regényírás összefér annyira a politikával, mint a pálinkafőzés, amivel Dessewffy épen akkor foglalkozott. De azért ne tessék azt hinni, hogy ez a legutolsó, legelnyomatottabb osztály szűkölködik aristocratia nélkül. Még China sincs jobban ellátva! A mandarin rangot foglalják el az akadémikusok, kik közül a finnisták előkelőbbeknek tartják magukat, mint az orientalisták, s mind a ketten mélyen maguk alatt látják a belletristákat. S még jó ha látják. Legközelebb az akadémiai díszlakomán egy rendes tag azt kérdezé a szomszédjától : váljon ki légyen amaz ismeretlen fiatal ember, aki most poharat emelt? Amaz ismeretlen fiatal ember én voltam. Azután következnek a levelező tagok, ezeknek szabad beszélni, de szavazatuk nincs, s pezsgőt sem kapnak az elnöki ebéden. Azután emelkednek ki a Kisfaludy-társaság tagjai, büszke önérzettel a kívül rekedt tollviselők felett. Végre a bir lapkok, akiknek a féken tartására egy külön törvényt kellett alkotni az országgyűlésnek. — Permanens statáriumot. Ezen partizánok rangfokozata ismét eloszlik nagy lepedő lapok journalistáira, alább jönnek a heti lapok szerkesztői, azután a vidéki lapok, és végül a glaebae adstricti, a vidéki levelezők misera plebs contribuense. És ezek mind rettenetes büszke emberek! Kik per „Mi“ beszélnek a közönséggel, mint ő felsége a király! És mindannyi fölött áll, mint valamennyinek ura és réme: a kritikus, a ki elitél, megkegyelmez és lenyakaz; egy személyben biró, király és hóhér. Ez a szellem aristocratiája! S most következik az, a mi előtt minden democraticus elv meghiúsul: a szépség aristocratiája. Már Sándor czár azt mondta Magyarország■J:» _ __ —___ILI! ról, mikor átutazott, hogy ez egy ország tele királynékkal! Oh de igazat mondott! Jaj de értenek az uralkodáshoz! És méltán. Ez az egyedüli nemesség, melyet semmi éghajlat alatt senki kétségbe nem von. Aristocratia, melynek nem kell korona, inkább ő oszt koronákat. A költők az emberi nem szebbik felének, a bölcsészek az emberi nem jobbik felének nevezik őket. A férfi nem harczol és sebeket oszt, a nő nem gyógyít és ápol. A férfi a haragban nagy, a nő a szeretetben. A férfi nem keresi a dicsőséget, a nő szerzi a boldogságot. Melyik szerez jobbat ? A férfiaké a kenyéririgység, a nőké a szánalom. — A nő megosztja kenyerét az éhezővel. A siró gyermek, kit atyja elhagyott, a férfinem elleni élő vád ; a nőnem felkarolja a vádló nyomort, hogy kiengesztelje a más vétkét. A férfi meg tud hazájáért halni, de a nő tud érte élni. Női hazaárulót Magyarország története fel nem mutat. A férfi hős a küzdelemben, a nő hős a szenvedésben. Az egész világ rangunk szerint becsül fel bennünket, csupán a nők ítélnek meg bennünket szivünk és lelkünk becse szerint. Ők bírják, ők osztják azt a nemességet, mely örökkön örökké fen fog állani, amig nemes sziveknek értéke lesz köznapi sivár lelkek felett. Hanem mi még ezzel az uralkodó szép nemmel szemközt sem mondtunk le aristocraticus hajlamainkról. őseink, a nemes urak, gavalléros nagylelkűséggel megadták a szavazatjogot a magyar asszonynak, ha özvegygyé lett, mi pedig, a demokrata nemzedék, egész mezítlábas őszinteséggel kitiltjuk a nőket még a tisztességes kenyérkereseti pályákról is. A politikához pedig ne * * * szóljon a szép nem. Ez a mi democratikus nézetünk. Azt megengedjük nekik, hogy angyalok legyenek , de hogy emberek legyenek, azt nem. Amerikában ez persze hogy másként van, ott a nőnek joga van minden pályán helyt állani, ahol észszel, ügyességgel versenyezhetni a férfinemmel ; de hát mit értenek ahoz az amerikaiak, akiknél a democratiát úgy értelmezik, hogy megválasztanak egy szabómestert az ország elnökének, s miután az három esztendeig a világ birodalmának ura volt, a harmadik év leteltével megint leteszi hatalmát, visszamegy szabóműhelyébe s varrja egykori hadserege számára a köpenyeget. Fi done! Ennyire mi nem sülyedhetünk. De az isten előtt tán csak democraták vagyunk ? Minő kérdés ? Magasabb köreink számára franczia hitszónokokat hozatunk Pestre nagyböjti prédikácziókat tartani, akik délben prédikálnak, mikor a filiszter eszik, és olyan nyelven, amilyenből a filiszter nem eszik. De ha már sem a hölgyek előtt, sem az isten előtt nem vagyunk demokraták, a pénzvilág előtt csak azok vagyunk ? A pénz csak nem ismer rangot ? Dehogy nem. Ahány iparvállalatot megindítunk, annak az élére vagy egy híres országgyűlési szónok, vagy egy fényes nevű mágnás, vagy egy hirhedett tábornok szükséges. — Nem azt nézzük , hogy aki szappant, meg téglát akar gyártani , értsen hozzá, hanem hogy nagy ember legyen, s az aztán persze olyan téglát gyárt, mint a szappan, s olyan szappant, mint a tégla ; ha gyertyát készít, a gyertyái ugyan nem égnek, hanem a részvényesei igen, s ha gépeket gyárt, azokat utoljára is a minisztériumnak kell kirántani a sárból. Egyetlen egy magyar democratát ismertem életemben, az volt Irinyi Józsi. Ez annyira democrata volt, hogy Deákot csak Ferkénak, Széchényit csak Pistának nevezte. Egyszer kérdi tőle Deák Ferencz, mit adnak ma a színházban ? Ő felel rá: Hunyady Laczt — Úgy MAGYAR ÚJSÁG, 1871. AUGUSZTUS 1. Giardinetto. Viharos napokon mentem keresztül. III. Napóleon tavaly ilyenkor nem volt annyi oldalról megtámadva, mint meg lettem támadva én ez utolsó napokban. Valóságos csoda hogy még élek. A csaták sorát Tóth Kálmán kezdte meg. Utána következett a bajai önkéntes csapat. Azután jött más oldalról a „Reform“, egy negyedik oldalról a „Fővárosi Lapok“, közben közben a „Pesti Napló“ is irányzott felém egy-egy oldalvágást, meg az „Üstökös11 is, meg néhány vidéki lap ! S ennyi baj s veszedelem közepette, szövetséges helyett megjelenik egy baráti kéz, — de nem azért hogy engem a nagy veszedelemből kimentsen, hanem ellenkezőleg, hogy Üstökemnek hűlt helyét megrázza azért, mert egyik giardinettómban lapsus calamit fedezett fel! Ma végre rám rohan Horn Ede s nemzetgazdászatilag bebizonyítja, hogy bolond vagyok midőn őt bolondnak mondom. Ennyi támadásnak én, különösen e rémséges forróságban, ellentállni nem birok, mely oknál fogva térdre hullva átnyújtottam ma reggel 10 órakor kardomat az én porosz királyomnak, szerkesztőmnek, s ime kijelentem az olvasó közönségnek is, hogy visszavonulok, egy kis időre legalább, — a politikától. Csendes, ártatlan dolgokkal fogok foglalkozni, nem fogok bántani senkit, hogy engem se bántson senki. Hogy az olvasó lássa mennyire komoly e szándékom, ime miről akarok írni ma: Horn Ede bajuszáról — az ebédóráról — Benedek Aladár költeményeiről• A „Waterunser“ Ugye bár hogy ezek ártatlan dolgok ? No,hát hallgassatok meg békességesen. * * * Horn Ede barátom lenyiratta a bajuszát. Ez esemény, mégpedig olyan, amelyet tanulmányozni kell, mert hiszen ok nélkül ilyen okos ember nem tesz semmit. Hát miért nyiratta le Horn Ede az ő bajuszát ? Azért, hogy ne hasonlítson annyira Árpád ősatyánkhoz, ami nem illő egy német lap szerkesztőhöz. Ez az én belső meggyőződésem. Mások, kikkel e tárgy felett tanácskoztam, ez esemény okát abban keresik, hogy ez utóbbi időkben katholikus papjainknak megengedtetett a bajusz és szakás viselés. Hori pedig mint szabadelvű ember sehogysem akar a katholikus papokkal confundáltatni. Node bármikép legyen , mindenesetre érdekes thema, s én felhívom rá a hazai sajtó figyelmét.* * * Hány órakor ebédeljünk ? that is the question! Én a magam részéről megtartottam a tálján vagyis a külföldi szokást, s d. u. 5—6 óra között ebédelek , mert én azt tartom a legtermészetesebb rendnek, hogy az ember nappal dolgozzék, este egyék s éjjel pihenjen. Mi pedig itthon a két utóbbi kötelességet eléggé lelkiismeretesen teljesítjük ugyan, de az elsőt bizony csak nagyon csekély mértékben. Van itt egy kollégám, aki — mint maga mondja — nagyon szeretne megházasodni, de nem ér rá. Úgy vagyunk mi a munkával. Szeretnénk dolgozni, de nem érünk rá má sok evés miatt. Reggel eltelik egy órácska a reggelivel. Dél felé kezdünk készülni az ebédre. 1201 között csakugyan hozzá fogunk s folytatjuk a fogyasztó munkát körülbelül d. u. 2 óráig. Ilyen terhes munka után a pihenés múlhatatlanul szükséges, tehát pipázunk s pihenünk, legalább mi vénebbek, körülbelül 3-ig félnégyig ; ifjaink billiárdozás által iparkodnak az emésztési processust előmozdítani. Amazok a pihenés, emezek a tekézés után észreveszik hogy bizony jó volna egy kis „ozsona“ — és leülünk ozsonázni. Ekkor eszünkbe jut a munka, hozzá is készülünk, de mielőtt hozzá fognánk, észrevesszük hogy bizony már beesteledett s hogy jó lesz készülni a vacsorára. Hogy ilyen életmód mellett milyen hivatása van a mi asszonyainknak,azt ők tudják legjobban, szegények. Tökéletes szakácsnők, mert ha maguk nem is főznek, alig gondolhatnak egyébre mint a konyhára. Materializer nem érnek rá másra gondolni. Sokat küzdöttem már élő szóval e munkaörő szokás ellen, de mindig azt felelték nekem, hogy nem kell bántani az „ősi szokásokat.“ De akadt ám egy hatalmas szövetségesem, a „//on“-ban, aki historice bebizonyítja, hogy ez nem ősi szokás ; hogy a mi őseink kétszer naponta étkeztek, d. e. 9—10 óra tájban s d. u. 5—6 órakor. Csak Bethlen Miklós gróf hozta be XIV. Lajos udvarából a 12 órai ebédet. A francziák azonban visszatértek régi jobb szokásukhoz, mi megtartottuk a roszat. Honfitársaim, hagyjunk fel e rosz szokással! Igaz hogy Bécsben is a munkaidő kellő közepén ebédelnek, ami mindenesetre fontos argumentum a legális magyarokra nézve, node hiszen a 67-es egyezményben épen csak annyira köteleztük magunkat, hogy a bécsiekkel egyidejűleg éljünk, haljunk, de hogy velük egyidejűleg ebédeljünk, ez sehol sincs írva, és én merem remélni hogy sem Kubu, sem Beust nem fognak ránk megharagudni ha bátorságot veszünk magunknak nappal dolgozni, és csak este ebédelni.* * * Hosszúra nyúlt a fentebbi czikkem , hiában, hisz utóvégre nevem daczára magyar ember vagyok én is, s szintén hosszasabban szeretek mulatni az ebédnél, s így most már nem érek rá Benedek Aladár költeményeivel foglalkozni.. Majd máskor. De a Waterunsert el nem hallgathatom, mert az valóságos botrány, nem a waterunser hanem az amit róla itt elbeszélni akarok.