Magyar Ujság, 1871. augusztus (5. évfolyam, 174-199. szám)

1871-08-01 / 174. szám

s azt körítő terekből megfelelő értékű mennyi­séget a város cserében engedjen át, azonban azon feltétel mellett, hogy a város által nyeren­dő terület csupán a városliget megnagyobbítá­­sára lesz fordítható. A pénzügyminisztérium nem kételkedik, Pest város közönsége is készséggel fog e kérdés meg­oldásához járulni és ezen reményben a tárgya­lások gyorsabb befejezésére vegyes bizottmány kiküldését ajánlja és a városi megbízottak ki­rendelésére írja fel. Kit gondolnak rólunk Bécsben? E kérdésre egy Bécsben tartózkodó hazánkfia következőleg­ felel : Bécs, std. 31. • Nagyon csalatkoznak azon magyar hazánk­fiai, kik azt hiszik, hogy a Pesten mindinkább kifejlődő magyarosodási vágy vagy inkább a magyar nemzeti elem természetes jogainak ér­vényre emelése miatt a bécsiek mély aggoda­lomba estek volna, s veszélyezve látnák az ő fensőségüket és vezérszerepüket Magyaror­szágon. A bécsiek nem szeretnek ezen tárgyról be­szélni, de ha mégis egy-egy körben szőnyegre kerül, hallgatagságuk közepette nagy jelentőleg, sőt nem egyszer gúnyosan mosolyognak. Mosolyuk mintegy azt mondja hogy: „is­merjük már a mi embereinket.“ Valami járvány­féle szellemkórságnak tartják a nemzeti ébre­dést, vagy „ébredezést“, melyet, mint mondják, okvetlenül tartós lethargia fog követni, „mint rendesen.“ Mert sokan vannak itt, kik Magyarország­ban az 50-es években, midőn az „emigránsok kin éheztek“ számos tehetős­ családnál „igen szives ellátásban“ részesülvén szem s fü­ltanúi voltak: mennyire más hangon tudott beszélni sok magyar ember, mint beszélt pár év előtt és mennyiben csak saját magában kereste azon hibákat, melyek forrásául Bécset mutatja fel a történelem. Egyik ismerősöm például még most is emle­geti, mennyi gunynyal s gyűlölettel tudtak be­szélni a volt képviselőkről és a régi jó táblabi­­rákról némely kitűnő egyéniségek, kik közül egynek például rendes szokásává vált hogy cselédeit, kéreseit st, ha valami hibát tettek, képviselőknek s táblabiráknak csúfolta. „Oly ügyetlen mint egy képviselő“ — talán a képvi­selőségen jár az esze mint a d . . . i csizma­diának, ki megbolondult, hogy meg nem válasz­tották stb. Tán te is táblabiró voltál . . . hogy nem tudsz bánni a lovakkal vagy pláne képvi­selő Debreczenben,stb volt a rendes szidás. Aztán emlékeznek ezek a GO—Gl-ki kerek kalapokra, óriási sarkantyúkra, ólmosbotokra s azon nagyon bő nyári öltözékre, melyet némely hires magyar ember a faluról még a fővárosban is divatba akart hozni, mert úgymond „ez illik a kerek kalaphoz“,holott most hosszú kalapban delegátuskodott. Sőt emlékeznek még a 45—46 diki mozgal­makra is, midőn csakugyan megijedt a magyar „honi“ szellem felpezsdülésétől sok bécsi gyáros és iparos, kinek czikkeit mint magyar „honi ké­szítményeket“ árulták a pestiek. No de látták hogy nem soká tartott ez sem. S azt mondják: nem soká fog tartani a mostani pezsgés sem, mely szerintük sokkal ártatlanabb vagy ártalmatlanabb mint minő a honi készít­mények iránti felbuzdulás volt. Pedig a bécsiek talán észre sem vették,hogy még a pezsgésnek ezen neme is teljes gúnnyá vált másfél év alatt. Jól emlékszem hogy a 47-es év közepén, a pesti czipész gyerekek úgy csúfolták egymást te betyár,­ te „honi!“ S ha ilyesmit egy szobalánynak mondott valaki .... ez sírva fa­kadt, hogy őket „nem becsületesnek“ csúfolják, a kelmék pedig végkép elvesztették értéküket, mihelyt valaki reá mondta hogy „h o n i.“ Vagy tán épen azért hallgatnak ezekről a bécsiek, hogy az ellenáramlat, mely a legszebb nevet gúny tárgyává tette, tőlük keletkezett, általuk lett ébresztve, ápolva és terjesztve — a bécsieket majmoló hazafiak segélyével. Úgy látszik igen ! S most is ilyesmin törik fejüket. De most már nem féltik iparukat s ke­reskedelmüket : „A pénz, a hatalom, a fensőség mondják : kezükben van: övék az ipar s keres­kedelem, övék az irodalom hatalmasabb része Még a koldusok közt is van apostocratia: „Mit? szól sértetten a vak koldus feleségéhez, mikor megtudta, hogy a leányát egy sánta kol­dus kéri nőül: hogy meri a szemét felemelni hozzá?“ Természetesen a vak koldus leányára csak vak koldusnak szabad a szemét vetni: ez a rangjához illő partré. Sőt még a rabok között is van rang és elő­kelő világ: a szegedi vár foglyai között a ma­gasabb bűnökkel vádlottak hidalgói büszkeség­gel tekintenek alá az apró cseprő orgazda nép­re, csirkefogóra, kaperabetyárra, s sértett önérzettel tagadnak meg minden közösséget az ilyen alsóbb rangú tolvajokkal, s valamennyi között R­ó­z­s­a S­á­n­d­o­r, mint t­o­l­v­aj­ok he­r­­czege hordja fel a fejét, s méltóságának ön­tudatát a törvényszékkel és vizsgáló birákkal is tudja éreztetni. Ezt nem lehet másként kival­latni, mint ha a biró bort hozat, leül vele, ko­­czint vele s aztán diskurálva kikérdezi. Menjünk feljebb, természetesen annál job­ban emelkedik a nemes öntudat. Minden osz­tálynak vannak brahminjai és páriái. Az ura­dalmi fiskális előtt a lótófutó ügyvédnek tyúk­­prókátor a neve; a nagykereskedő előtt a Kurzwaarenhündler csak Pinke­rfj ad; a pénzbárók, pénzkirályok előtt a coulissier neve „Lump,“ mire ez azt feleli, hogy „Sie sind auch noch kein Papier,“ a hirhedett műtőorvos előtt a járási orvos csak chirurgus; míg legfenn az előkelő körökben a kék vélitek chinai falán belül elszámlálhatlan a rang­fokozat, a régi ne­mestől az újdonsültig, a zászlós úrtól, az arany­­gyapjú, aranysarkantyu, aranykulcs, a szent István, Lipót, s vaskorona stb. rendek lovag­jaitól elkezdve azokig az eltűrt lényekig, a kik­nek a mágnásból csak egy fertály jutott, s néhányról az a vélemény, hogy azt a fertályt is térden alul kapta ki. Sehol pedig oly aristicraticus ragyogásban nem tündöklőnk, mint a democraticus alapokon nyugvó országgyűlésen. Ott vannak először a vezérszónokok, a­kik midőn felállnak, a házban senkinek pisszenni nem szabad, az elvük egyik kezével a harangot húzza, másikkal a galvani s a kormány legalább hallgatag, sőt némely té­nyekben is világosan részükön van. Sajnos! De ha a bécsiek önerőérzete most nem csal s nem csalatkozik akkor Magyaror­szágot csakugyan hamarább fel fogja emészteni az elnémetesedés vagy elnemzetietlenedés lassú mérge, mintsem felemészthette volna a legviha­rosabb háború. Már maga a bécsiek ezen gúnyos kishisze­­műsége elég ingert adhatna arra, hogy felébresz­­sze a magyar emberben gyakran elhanyagolt jogérzetét , hogy felpezsdü­lése ez alkalommal ne lehessen ismét gúny s kicsinylés tárgyává. Ezen pezsgésre, mint hallom, a német irodalom pártolók már is azzal felelnek hogy kétszeres mérvben fogják ápolni a német irodalmat, míg viszont némely kisebb magyar lap épen most haldoklik „pártolás hiány“ miatt, a könyviro­­dalom pedig szemlátomást sülyed, pusztul és aljasodik a kalendáriumi irányzat felé, Így aztán nem csoda ha ismét és mindörökre győzni fognak a bécsiek. A mely nemzet saját ügyeit s érdekeit elhanyagolja, azon előbb­­utóbb erőt veend : „az élelmesebb faj.“ N­­o­r n­é­lt­e hozzánk intézett követ­kező sorait, miután e tárgyra nézve véle­ményünket már elmondtuk, épen csak azon kis megjegyzés mellett közöljük, hogy Giardinetto czímű­ rovatunkban — amit Horn barátunknak, mint gyakorlott hírlapírónak és szerkesztőnek lehetetlen nem tudnia — bizonyos k­i­fej­ez­é­s­e­ket nem kell épen szószerinti értelmük szerint venni; ott csak az alapgondolat szokott ko­moly lenni, a forma az illető rovatkezelő­nek bizarr modorához simulván. A concret esetben a forma a „bolond“ szó volt, az alapgondolat pedig, hogy jobb szeretnék, ha Horn, ahelyett hogy a németség mellett kardoskodik, egy jó magyar szak­lappal gazdagítaná irodalmunkat. Voila tout. Pest, július 30. N. t. szerkesztő úr! Kávéházba igen ritkán megyek s a „körmük­be, melyeknek tagja vagyok, csak az ülések és értekezletek alkalmával szoktam járni. Ennek következtében, kevés kivétellel csak azon ma­gyar és idegen lapokat olvasom rendesen, a­miket cserepéldányokként szállásomra veszek. Hetilapom szerény budgetje eddig meg nem en­gedte mély sajnálatomra, hogy becses lapját já­rassam. *) így történt, hogy csak ma, a „Gyors Posta“ néhány sora által figyelmeztettem a. t. Irányi Dániel úr, a tegnapi „M. U.“-ban közölt levelére és a f. hó 22-én megjelent „Giardinet­­to“-ra, mely e levélre okot szolgáltatott. Remény­­em,hogy néhány,bár kissé elkésett észrevételnek helyt engedend még ma is a tisztelt szerkesz­tőség. Bünü­l rója fel nekem a „Giardinetto“ írója, hogy németül is írok, hogy német lapot szer­kesztek. Felelt erre Irányi Dániel, s nagyon ta­lálóan. A jó ügy védelme s megkedveltetésére az ország lakosságának mindegyik töredékét azon nyelven meg kell szólítani, melyet élt, me­lyet olvas. Fődolog a szabadság s a haladás érdeke, mely azonos hazánk­­felvirágzásával, ezen érdekek előmozdítására, mi a ez él, fel­használandó minden becsületes eszköz, még a német nyelv s a német hírlap is. A politikai életben számolni kell a tényekkel. Tagadhat­­lan tény pedig, hogy máiglan az ország lakos­ságának egy, értelmisége, gazdagsága, mozgé­konysága s tevékenysége által igen jelentékeny s nagy befolyású része vagy kizárólagosan vagy főképen a német újságokat olvassa. Ezen hír­lapi közegek kivétel nélkül kormányszelleműek, néha osztrák szelleműek is. Megegyeztethető-e a baloldal s a haza érdekével, hogy háborítatla­nul átengedjük nekik a fontos tért? nem haza­­fiság parancsolta szent kötelességünk-e épen a német ellenzéki lapok által ellensúlyozni a mennyiben lehet ama kormányszellemű lapok befolyását német ajkú lakosságunk poli­tikai felfogása, gondolkozása s magatartására? *) Mi lapunk Horn úr számára mindig küldjük — csakhogy, mint kezelőhivatalunkban ma megtudtuk, a kiadóhoz viszik. Már intézkedtünk, hogy ezentúl egyenesen szállására vigyék. Szer­k. „Igen is“, felel ez utóbbi kérdésre Irányi Dániel tegnapi levele, így vélekedtek szintén a „Neuer freier Lloyd“ alapítói, s ez maiglan e lap szerkesztőségének véleménye, meggyőző­dése. Nem megvetendő nyereménynek nézi pél­dául azon tényt, hogy az utolsó 12 hónap le­­folyta alatt sikerült a baloldalnak, két igen jelentékeny városban, melynek választótestülete nagyobbrészt németajkú, megbuktatni a jobbol­dali képviselőjelölteket, s pedig olyan választó­kerületekben, a­hol ezelőtt mindig diadalmas­kodtak vala. Szerencsének néznék szintén, ha a közel álló vármegyei, városi, községi s orszá­gos képviselő választásoknál a német ellenzéki sajtó által elő lehetne segíteni a baloldali elvek s jelöltek győzelmét olyan kerületekben, a­hol a németajkú elem döntő befolyással bír. Megfelel-e a „N. fr. Lt.“ és képes-e megfe­lelni a német ellenzéki sajtó e szép hivatásá­nak ? Ez speciális személyes kérdés, melyhez én nem szólhatok. De ez ide nem is tartozik. Általánosságban szólunk az irány, a törekvésről. Ez irányt pedig, e törekvést minden gondolkozó hazafi csak helyeselheti. Megengedem, hogy méregdrágán fizetné a­­ baloldal, fizetné a haza az illető szolgálatot, ha­­ valóban az ellenzéki német sajtó magyarel­lenes volna. Részemről kereken visszautasí­tom a vádat. Legtávolabbról sem rászaltam ama nagyon jogosult mozgalmat, mely a magyarság fentartását, megerősbítését , kiterjeszkedését czélozza, sőt határozottan kor­­s czélszerűnek jellemeztem azt. Felszólaltam egyedül azon ki­hágások ellen, melyek a mozgalom első hevé­ben ügyetlen barátok által követtettek el im­itt­­am­ott; felszólaltam azon vakbuzgalom ellen, mely roszul irányzott megtámadásai által nem csak eltévesztette a czélt, hanem egyenesen ár­tott az ügynek, melyet szolgálni vélt. Mutatja a mozgalom folyamata e felszólalásom helyessé­gét ; egészen más irányú kevés idő óta e haza­fias mozgalom. Most se a zsidók, se a pinezé­­rek, se a német czégtáblák ellen többé nem harczolunk ; egészen máshol keresik és feltalál­ják az úgynevezett elnémetesedés okait s oko­zóit ; egészen máshol keresik és feltalálják az eszközöket és módokat, melyeknek segítségével lehetne biztosítani a magyar elem megerősbí­­tését. Ha így folytatják, a németül szerkesztett, de hazafias szellemű „N. fr. Lr.“ szívesen köve­­tendő, mint tette eddigelé is, magyar laptársait, s a mennyiben csekély ereje s befolyásától kite­lik, hozzá járuland törekvésük előmozdítására. Igaz lehet ugyan a „M. Újság“ azon állí­tása, hogy „bolond“ azon cselekvésem, midőn németül írok, mig a magyar hirlapirás mind anyagi mind más, többoldali érdekeimet sokkal inkább kielégítené; igaza van ugyan a „M. Új­ságnak“ még akkor is, midőn ezen állítását ál­talánosítván, azt veti szememre, hogy mindig s mindenhol „bolondul“ járok el személyes érde­­kekeim felfogásában, hogy ezeket megítélni és előmozdítani nem tudom. De fájdalom­ nem vagyok többé azon szerencsés fiatal korban, a­hol az ember nem csak nézeteit, szokásait, de még természetét is megváltoztathatja. Mint a „Giardinetto“ írója helyesen megjegyzi: egész életemen át ez volt a gyengeségem vagy az átkom, hogy nem tudtam, nem is akartam kizá­rólagos figyelemmel lenni a személyes sikerhez vezető utak és eszközökre. Nemcsak hogy arra nem szánhattam magamat, mindig a folyammal úszni, mint mondja a német; néha-néha még kü­lön erkölcsi gyönyört is találok benne, épen az ellenkezőt megpróbálni s az igaznak vélt esz­­­­me érdekében, az uralkodó árfolyam ellen men­ni, anyagi érdekeim, csekély népszerűségem s hírnevem koc­káztatásával. Ezért is, mint szin­tén a „Giardinetto“ helyesen megjegyzi, kész s kerekded rendszert ritkán követek. Sokkal kényelmesebb volna ez utóbbi eljárás, annyi tagadhatlan, és sikerhez biztosabban, gyorsab­ban vezet, mint „bolond“ önállóságom vagy ön­fejűségem. De nem tehetek róla, már hozzá szoktam, saját gyenge eszemmel megvizsgálni néha-néha a felmerülő közérdekű kérdéseket s ezen vizsgálat eredménye szerint véleményezni, cselekedni. „Mon verre est petit mais je bois dans mon verre.“ E gyengeség vagy szellemi betegség kikerülhetlen szüleménye az, hogy jól disciplinált pártember alig tudok lenni, hogy eltérő meggyőződésemet a pártfegyelem vagy a napi közvéleménynek alá nem tudom mindig rendelni, mi­által gyakran politikai hitroko­naim „enfant terrible“-je leszek. Volt már többe­­­ször alkalmam, rövid országgyűlési munkálko­dásom óta e haladatlan szerep fájdalmas kö­vetkezményeit nagyon érezhetően tapasztalni, de, mint mondtam, előhaladott koromban ez már gyógyíthatlan baj. Ennek daczára remény­em, szerkesztő úr, hogy a jövőben is a főkérdésekben, midőn a h­aza érdeke, a szabadság s a demokratikus haladás ügyéről van szó, találkozni s együttesen működni fogunk. Ezen reményben megmaradok a 1. szerkesztőség igazi tisztelője Horn Ede. Hollós László barátunk és munkatár­sunk a következő nyílt sorokat intézi hozzánk: Tisztelt szerkesztő úr ! Ma figyelmeztettek barátaim, hogy a „Ma­gyar újság“ szombati számában (melyet a rám nehezült súlyos csapás közepette csak most ol­vashattam) Schnitzer Ignácz úrnak, a „Pes­ter Journal“ szerkesztőjének egy levele jelent meg, mely nem kevesebbet mond, mind azt, hogy a Pester Journalt érintő minapi újdonság szer­zőjét csakis gonosz szándék sugallta közlemények­ indíthatták, midőn azt írta, hogy a Pester Journal sem jobb a deákné vász­nánál, — vagyis, hogy e lap is azok közé tar­tozik, melyek a tollal nem épen tisztességes keresetmódot folytatnak. Mint a „zugsajtót“ jellemző czikknek és a megneheztelt újdonságnak szerzője, kijelentem, hogy amit írtam, azt nem „közleményekből“ annál kevésbbé „gonosz szándék“ sugallta közleményekből, hanem mint a ferencz és józsefvárosi takarékpénztárnak akkori tit­kára személyes meggyőződésből me­rítettem. Tőlem először személyesen, azután pedig levélben kérte a „Pest­er Journ­al“ szerkesztője az illető hirdetést, és mikor azt meg nem kapta, épen a „Pester Journal“ volt az a lap, mely pár nappal később ez elutasítás fölötti bosszúságában „latrok barlangjá­­n­a­k“ nevezte az érintett intézetet s azt azóta folytonos ócsárlás és fenyegetéssel kisérni meg nem szh­at. Hozzá tehetem még, hogy akkor épen én voltam az, aki a „Pester Journalt“ azon Urt egy­­gyel, mikép ócsárlásai erre nem érdemesek, egy igen kellemetlen sajtóperből kirántottam. Ennyit önigazolásomul. Egyébiránt szer­kesztő úrral együtt nekem is örömömre válik látni, hogy------újabban a „Pester Journal“ is igyekszik bennünket a „tollforgató útonállók“ üldözésében támogatni. Azon reményben, hogy a „P. J.“ megta­gadni fogja múltját, maradok a t. szerkesztő urnák tisztelője, Hollós László, csengetyül hangoztatja a buffetben ácsorgók bei­­dézésére. Közbekiáltások nem töretnek; sze­mélyes ügyek rögtön rendreutasíttatnak. Be­szédjük ciceróval nyomatik a lapban. Ezek az országgyűlés brahminjai. Egy fokkal alább következő szónokok, a­kiknek fél óráig szabad beszélni, de a beszéd alatt a szomszédoknak szabad a buffetbe kiszökni. Beszédjük úgy is megjelenik a lapban, de csak kis betűkkel, ott majd olvassuk. Ezek az országgyűlés kre­­ti­ái. Azután következik az a szónok, aki azon kezdi, „hogy rövid leszek,é­s aztán akár szabad, akár nem, elmondja végig­ a ház lár­máz, nem hallgat oda, végül a gyorsíróknak odaadja maga írásban, mit beszélt. De már ez csak kivonatban közöltetik a referádák közt. Ezek az országgyűlés szutrái. Azután követ­keznek a szónokok, a­kiknek megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztül hang­zik az ominosus biztatás: „eláll!“ míg le nem ül; ezek az országgyűlés páriái. Végre azok a derék nagyrabecsülendő egyéniségek, a­kiknek nem hallani egyéb szavát, mint „igen“ és „nem.“ Ezek az országgyűlés mamelukjai. íme az egész indus hierarchia itt van. És milyen hiábavalóság mindez a hiú tet­­szelgés, a­mivel magunkat megkülönböztetjük,­­ a katona előtt. Tudjuk jól, hogy a katona előtt mindenki, a­ki nem katona, az csak paraszt! Vagy magasabb műnyelven! „so ein verfluchter Civil ist.“ Régi adoma, de épen ide illő, a­hogy aztán a katonai rangfokozatot felállítja a huszár. Legelső a világon az úz Isten. Azután jön a huszár. Azután jön a huszárnak a lova. Azután jön a semmi. Azután jön még egyszer semmi. — Azután jön a baka. — Képzelhetni, hogy hol jövünk már most mi többi parasztok? Annyit tudok, hogy azok a parasztok, kik­hez én tartozom, az írók, azok legutoljára jönnek. A poéta! a skribler! a firkász! Hogyan ki ne érezné magát ezzel szemközt her­­czegnek! Emlékezünk rá, hogy egyszer Dessewffy Aurél még Eötvösnek is azt vetette sze­mére, mint lesújtó invectivát, hogy hiszen r­e­­gényíró! Mire aztán Eötvös azt válaszolta neki, hogy a regényírás összefér annyira a po­litikával, mint a pálinkafőzés,­­ a­mivel Dessewffy épen akkor foglalkozott. De azért ne tessék azt hinni, hogy ez a legutolsó, legelnyomatottabb osztály szűköl­ködik aristocratia nélkül. Még China sincs job­ban ellátva! A mandarin rangot foglalják el az akadémikusok, kik közül a finnisták előkelőbbeknek tartják magukat, mint az orien­talisták, s mind a ketten mélyen maguk alatt látják a belletristákat. S még jó ha látják. Legközelebb az akadémiai díszlako­­mán egy rendes tag azt kérdezé a szomszédjá­tól : váljon ki légyen amaz ismeretlen fia­­t­al ember, a­ki most poharat emelt? Amaz is­meretlen fiatal ember én voltam. Azután következnek a levelező tagok, ezeknek szabad beszélni, de szavazatuk nincs, s pezsgőt sem kapnak az elnöki ebéden. Azután emelkednek ki a K­i­s­fa­l­u­d­y-t­á­r­­s­a­s­á­g tagjai, büszke önérzettel a kívül re­kedt tollviselők felett. Végre a bir la­pk­ok, a­kiknek a féken tartására egy külön törvényt kellett alkotni az országgyűlésnek. — Permanens statáriu­mot. Ezen partizánok rangfokozata ismét elosz­­lik nagy lepedő lapok journalistáira, alább jön­nek a heti lapok szerkesztői, azután a vidéki lapok, és végül a glaebae adstricti, a vidéki le­velezők misera plebs contribuense. És ezek mind rettenetes büszke emberek! Kik per „Mi“ beszélnek a közönséggel, mint ő felsége a király! És mindannyi fölött áll, mint valamennyinek ura és réme: a kritikus, a ki elitél, megke­gyelmez és lenyakaz; egy személyben biró, király és h­ó­h­é­r. Ez a szellem aristocratiája! S most következik az, a mi előtt minden de­mocraticus elv meghiúsul: a szépség ari­sto­c­r­a­t­i­á­j­a. Már Sándor czár azt mondta Magyarország­■J:»­­ _ __ —___ILI! ról, mikor átutazott, hogy ez egy ország tele királynékkal! Oh de igazat mondott! Jaj de értenek az uralkodáshoz! És méltán. Ez az egyedüli nemesség, me­lyet semmi éghajlat alatt senki kétségbe nem von. Aristocratia, melynek nem kell korona­, in­kább ő oszt koronákat. A költők az emberi nem szebbik felének, a bölcsészek az emberi nem jobbik felének nevezik őket. A férfi nem harczol és sebeket oszt, a nő nem gyógyít és ápol. A férfi a haragban nagy, a nő a szere­­tetben. A férfi nem keresi a dicsőséget, a nő szerzi a boldogságot. Melyik szerez jobbat ? A férfiaké a kenyéririgység, a nőké a szánalom. — A nő megosztja kenyerét az éhe­zővel. A siró gyermek, kit atyja elhagyott, a férfi­nem elleni élő vád ; a nőnem felkarolja a vádló nyomort, hogy kiengesztelje a más vétkét. A férfi meg tud hazájáért halni, de a nő tud érte élni. Női hazaárulót Magyarország története fel nem mutat. A férfi hős a küzdelemben, a nő hős a szen­vedésben. Az egész világ rangunk szerint becsül fel bennünket, csupán a nők ítélnek meg bennünket szivünk és lelkünk becse szerint. Ők bírják, ők osztják azt a nemessé­get, mely örökkön örökké fen fog állani, amig nemes sziveknek értéke lesz köznapi sivár lel­kek felett. Hanem mi még ezzel az uralkodó szép nem­mel szemközt sem mondtunk le aristocraticus hajlamainkról. őseink, a nemes urak, gavalléros nagylel­kűséggel megadták a szavazatjogot a magyar asszonynak, ha özvegygyé lett, mi pedig, a de­mokrata nemzedék, egész mezítlábas őszinteség­gel kitiltjuk a nőket még a tisztességes kenyér­­kereseti pályákról is. A politikához pedig ne * * * szóljon a szép nem. Ez a mi democratikus né­zetünk. Azt megengedjük nekik, hogy angyalok le­gyenek , de hogy emberek legyenek, azt nem. Amerikában ez persze hogy másként van, ott a nőnek joga van minden pályán helyt állani, ahol észszel, ügyességgel versenyezhetni a férfi­nemmel ; de hát mit értenek ahoz az amerikaiak, akiknél a democratiát úgy értelmezik, hogy megválasztanak egy szabómestert az ország elnökének, s miután az három esztendeig a világ birodalmának ura volt, a harmadik év leteltével megint leteszi hatalmát, visszamegy szabómű­­helyébe s varrja egykori hadserege számára a köpenyeget. Fi done! Ennyire mi nem sülyed­­hetünk. De az isten előtt tán csak democraták va­gyunk ? Minő kérdés ? Magasabb köreink számára franczia hitszónokokat hozatunk Pestre nagy­­böjti prédikácziókat tartani, akik délben prédi­kálnak, mikor a filiszter eszik, és olyan nyel­ven, amilyenből a filiszter nem eszik. De ha már sem a hölgyek előtt, sem az isten előtt nem vagyunk demokraták, a pénzvilág előtt csak azok vagyunk ? A pénz csak nem is­mer rangot ? Dehogy nem. Ahány iparvállalatot megindí­tunk, annak az élére vagy egy híres országgy­ű­­lési szónok, vagy egy fényes nevű mágnás, vagy egy hirhedett tábornok szükséges. — Nem azt nézzük , hogy aki szappant, meg téglát akar gyártani , értsen hozzá, hanem hogy nagy ember legyen, s az aztán persze olyan tég­lát gyárt, mint a szappan, s olyan szappant, mint a tégla ; ha gyertyát készít, a gyertyái ugyan nem égnek, hanem a részvényesei igen, s ha gépeket gyárt, azokat utoljára is a miniszté­riumnak kell kirántani a sárból. Egyetlen egy magyar democratát ismertem életemben, az volt Irinyi Józsi. Ez annyira democrata volt, hogy Deákot csak Ferkén­ak, Széchényit csak Pistának nevezte. Egyszer kérdi tőle Deák Ferencz, mit adnak ma a szín­házban ? Ő felel rá: Hunyady L­a­cz­­t — Úgy MAGYAR ÚJSÁG, 1871. AUGUSZTUS 1. Giardinetto. Viharos napokon mentem keresztül. III. Na­póleon tavaly ilyenkor nem volt annyi oldalról megtámadva, mint meg lettem támadva én ez utolsó napokban. Valóságos csoda hogy még élek. A csaták sorát Tóth Kálmán kezdte meg. Utána következett a bajai önkéntes csapat. Az­után jött más oldalról a „Reform“, egy negye­dik oldalról a „Fővárosi Lapok“, közben­ közben a „Pesti Napló“ is irányzott felém egy-egy ol­dalvágást, meg az „Üstökös11 is, meg néhány vidéki lap ! S ennyi baj s veszedelem közepette, szövetséges helyett megjelenik egy baráti kéz, — de nem azért hogy engem a nagy veszedelem­ből kimentsen, hanem ellenkezőleg, hogy Üstö­­kemnek hűlt helyét megrázza azért, mert egyik giardinettómban lapsus calami­t fedezett fel! Ma végre rám rohan Horn Ede s nemzetgazdá­­szatilag bebizonyítja, hogy bolond vagyok mi­dőn őt bolondnak mondom. Ennyi támadásnak én, különösen e rémséges forróságban, ellentállni nem birok, mely oknál fogva térdre hullva átnyújtottam ma reggel 10 órakor kardomat az én porosz királyomnak, szerkesztőmnek, s ime kijelentem az olvasó közönségnek is, hogy visszavonulok, egy kis időre legalább, — a politikától. Csendes, ártat­lan dolgokkal fogok foglalkozni, nem fogok bántani senkit, hogy engem se bántson senki. Hogy az olvasó lássa mennyire komoly e szándékom, ime miről akarok írni ma: Horn Ede bajuszáról — az ebédóráról — Benedek Aladár költeményeiről•­­ A „Waterunser“ Ugy­e bár hogy ezek ártatlan dolgok ? No­­,hát hallgassatok meg békességesen. * * * Horn Ede barátom lenyiratta a bajuszát. Ez esemény, még­pedig olyan, amelyet ta­nulmányozni kell, mert hiszen ok nélkül ilyen okos ember nem tesz semmit. Hát miért nyiratta le Horn Ede az ő ba­juszát ? Azért, hogy ne hasonlítson annyira Árpád ősatyánkhoz, a­mi nem illő egy német lap szer­kesztőhöz. Ez az én belső meggyőződésem. Mások, kikkel e tárgy felett tanácskoztam, ez esemény okát abban keresik, hogy ez utóbbi időkben katholikus papjainknak megengedte­­tett a bajusz és szakás viselés. Hori pedig mint szabadelvű ember sehogysem akar a katholikus papokkal confundáltatni. Node bármikép legyen , mindenesetre érde­kes th­ema, s én felhívom rá a hazai sajtó figyelmét.* * * Hány órakor ebédeljünk ? that is the question! Én a magam részéről megtartottam a tálján vagyis a külföldi szokást, s d. u. 5—6 óra kö­zött ebédelek , mert én azt tartom a legtermé­szetesebb rendnek, hogy az ember nappal dol­gozzék, este egyék s éjjel pihenjen. Mi pedig itthon a két utóbbi kötelességet eléggé lelkiismeretesen teljesítjük ugyan, de az elsőt bizony csak nagyon csekély mértékben. Van itt egy kollégám, aki — mint maga mondja — nagyon szeretne megházasodni, de nem ér rá. Úgy vagyunk mi a munkával. Sze­retnénk dolgozni, de nem érünk rá m­á sok evés miatt. Reggel eltelik egy órácska a reggelivel. Dél felé kezdünk készülni az ebédre. 1201 között csakugyan hozzá fogunk s folytatjuk a fogyasz­tó munkát körülbelül d. u. 2 óráig. Ilyen terhes munka után a pihenés múlhatatlanul szükséges, tehát pipázunk s pihenünk, legalább mi véneb­bek, körülbelül 3-ig félnégyig ; ifjaink billiárdo­­zás által iparkodnak az emésztési processust előmozdítani. Amazok a pihenés, emezek a te­kézés után észreveszik hogy bizony jó volna egy kis „ozsona“ — és leülünk ozsonázni. Ek­kor eszünkbe jut a munka, hozzá is készülünk, de mielőtt hozzá fognánk, észrevesszük hogy bizony már beesteledett s hogy jó lesz készülni a vacsorára. Hogy ilyen életmód mellett milyen hivatása van a mi asszonyainknak,azt ők tudják legjobban, szegények. Tökéletes szakácsnők, mert ha ma­guk nem is főznek, alig gondolhatnak egyébre mint a konyhára. Materializer nem érnek rá másra gondolni. Sokat küzdöttem már élő szóval e munkaörő szokás ellen, de mindig azt felelték nekem, hogy nem kell bántani az „ősi szokásokat.“ De akadt ám egy hatalmas szövetségesem, a „//on“-ban, a­ki historice bebizonyítja, hogy ez nem ősi szokás ; hogy a mi őseink kétszer naponta étkeztek, d. e. 9—10 óra tájban s d. u. 5—6 órakor. Csak Bethlen Miklós gróf hozta be XIV. Lajos udvarából a 12 órai ebédet. A francziák azonban visszatértek régi jobb szo­kásukhoz, mi megtartottuk a roszat. Honfitársaim, hagyjunk fel e rosz szokással! Igaz hogy Bécsben is a munkaidő kellő köze­pén ebédelnek, a­mi mindenesetre fontos argu­mentum a legális magyarokra nézve, node hiszen a 67-es egyezményben épen csak annyira köteleztük magunkat, hogy a bécsiekkel egy­idejűleg éljünk, haljunk, de hogy velük egyide­jűleg ebédeljünk, ez sehol sincs írva, és én merem remélni hogy sem Kubu, sem Beust nem fognak ránk megharagudni ha bátorságot ve­szünk magunknak nappal dolgozni, és csak este ebédelni.* * * Hosszúra nyúlt a fentebbi czikkem , hiában, hisz utóvégre nevem daczára magyar ember vagyok én is, s szintén hosszasabban szeretek mulatni az ebédnél, s így most már nem érek rá Benedek Aladár költeményeivel foglalkozni.. Majd máskor. De a Waterunsert el nem hallgathatom, mert az valóságos botrány, nem a waterunser hanem az amit róla itt elbeszélni akarok.

Next