Magyar Ujság, 1873. szeptember (7. évfolyam, 201-224. szám)
1873-09-16 / 212. szám
2 7 szám. pi ~-pink VH. evfolyamni. Kedd. Szerkesztői iroda: Barátok tere 1-só szám. II. o nőiét.de intésondó s laptaellinni rácáét illeti mu:das kőelemény. Kátiratok s levelek viszi, nem adatnak. — Bérmenetlen levelek csak ismerés kesekíM (««adtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-atoza 4-ik nám. földszint. Ide intézendő a lap anyagi résnél illeti minden köelemény, u. m. az elífbetési pénz, a kiadás között panaszok és a hirdetmények GYORSPOSTA POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP, 1873. Szept. 10. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve: Egy évra . 16 írt. — * Fél évra . 8 » — * Negyed évre 4 » — * Egy hónapra 1 * 40 * Egyes szánt 3 kr Hirdetési dij: kilencs hasábos petitsis egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyílttér: négy besábni Petitsor 80 kr. Előfizetési fölhívás „MAGYAR UJSÁG“ czímű politikai és nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. et. olvasóinkat, kiknek előfizetésük folyó hó végével lejár, tisztelettel felkérjük : szíveskedjenek előfizetésüket mielőbb megnyitni, hogy lapunk szétküldése fenakadást ne szenvedjen. Felkérjük egyszersmind t. vidéki elvbarátainkat, használják fel a jelen alkalmas időpontot arra, hogy a 48-as párt ezen közlönye körül mindinkább több pártolót csoportosítsanak. Előfizetési feltételek szeptember 1-től kezdve: Két hóra (szept.—október) . . . 2 frt 80 kr. Három hóra (szept. —novemb.) . 4 frt — kr. Négy hóra (szept.—decz.) . . . 5 frt 40 kr. Egy hófrt....................................1 frt 40 kr. Az előfizetések postautalvány utján legczélszerűbben eszközölhetők és Budapestre egyetem utcza 4. szám a „Franklin-Társulat a magyar irodalmi intézet és hírlapkiadó hivatalába (ezelőtt Heckenast G.) intézendők. A szerkesztőség: Pest, szeptember 15. Külföldi szemle. A legutolsó Német csapat Verdunből múlt szombaton indult el, holnap ezek is átlépik a határt s ezzel a franczia terület megszállása véget ért. A monarchisták üzelmeit illetőleg egy párisi tudósító a következőket írja: „ A fusionista orleanista táborban egy bizalmi bizottság alkotmánytervezeten dolgozik, mely mielőtt a kamra elé hozatnék, Chaubord grófnak fog előterjesztetni. Ha vonakodnék azt jóváhagyni és hozzájárulni, ez esetben a párisi grófhoz fognak fordulni, ki egészen magába szállt s kész mindenre hajolni, a mint azt nagyatyja 1830-ban oly mesterileg tudta tenni. Különben az orleanisták inkább le vannak verve, mint elbátortalanitva. Mac-Mahont ép úgy kezdik gyűlölni s félnek tőle, mint annak idejében gyűlölték és féltek Thierstől. Nem sokára Mac-Mahonnak szemrehányást fognak tenni, hogy miért nem fogta karon a párisi grófot s miért nem vezeté Francziaország trónjára, a mint ezt Thiers ellenében tevék. Egy fejedelmi család soha sem tűnt föl oly kicsinynek s önző parányiságban nem mutatott oly elvtelenséget, mint az orleansok. Innen van az, hogy a napokban Versaillesban egy legitimista némi joggal mondható: Chambord gróftól függ királyságot vagy császárságot alapítani. Hogy egy legitimista a köztársaságot ignorálja, ez végre is érthető, de hogy az orleansokat kormányképteleneknek tartja a frohsdorfi zarándokolás után is, ez elég jellemző. Thierst felköszönteni annyi tesz, mint nyugtalanságot előidézni, ezt mondá a saint-diée mezőgazdasági egylet elnöke, Hain, Jules Ferry azon kijelentésére, hogy az ünnepi lakoma alkalmával Thierst föl fogja köszönteni, e mellett azonban tartózkodni fog minden politikai megjegyzéstől. Míg a Vosges megye lakosainak meg volt tiltva a terület fölszabadítóját fölköszönteni, Castelanónak meg volt engedve, hogy egy hosszan tartott beszédében Thierst a leggorombább szavakkal megtámadja. A lakosság azonban mindkét helyen a volt elnökért boszút állt, mert mielőtt Saint-Diében Buffet egy szintelen beszédet tartott, az utczán a köztársaság és Thiers éltetése hangzott föl. Castelane pedig saját hallgatósága által „vive Thiers !“ kiáltásokkal lett félben szakítva. Bazaine perének tárgyalása újabb hírek szerint mégis okt. 6-án fog megkezdetni és pedig Versaillesban a Trinon kastélyban. A kilátásba helyezett per alkalmából fölmerült a czimkérdés. Aumale herczeg ugyanis azt követelte, hogy a per folyama alatt adják meg neki azt a czimet, mely őt mint a királyi család herczegét megilleti. Mac-Mahon azonban ezt nem engedé meg s a herczegnek meg kellett nyugodni, hogy „monseigneur“ vagy „altesse“ helyett egyszerűen „général président“-nak szólíttassék. Madridi hírek szerint Chambord gróf dán Carlos - hoz levelet intézett, melyben részvétéről biztosítja. A mint Madridból jelentik dán Carlos Belgiumból és Ausztriából jelentékeny összeget kapott az ott gyűjtött Péter-Illérekből. A spanyol kormány azon reményt táplálja, hogy a tartalékosok behívása a szükségnek megfelelőleg fog végbe menni s hogy legközelebb 330,000 főből álló hadsereg fog rendelkezésre állni. A parancsnokoknak kinevezett tábornokok neve közt Serrano-é még nem fordul elő. Dél-Spanyolországban a lázadás még mindig erélyesen tartja magát, a carlisták azonban pénzhiány miatt nem igen mozoghatnak. Amint távírják, a carlisták lovasság hiánya miatt Castilia síkságán nem mernek előre nyomulni. Tehát ez a kétezer magyarországi ló, mely don Carlos nyilatkozata szerint bajor jockeyk által lett volna betanítva, még nem vihető tűzbe. A carlisták által fölfogadott varrólányokról Orensából a következőket írják : „Cabecilla Gerondo carlista, ez kétségtelen, de e mellett kissé mégis pogány. Négy nap előtt Plencia faluban egy rendeletet tett közzé, melyben meghagyja, hogy csapatjának 24 18—25 éves leányt küldjenek, kik embereinek a téli ruhát elkészítik. E rendelet a faluban az anyák és lányok közt viszályt idézett elő. Végre is kénytelenek voltak a keserű almába harapni s a 24 lány a katonák által szülőföldjüktől egy mértföldre szállíttattak, ahol most a munkát megkezdték.“ A cortes a rendkívüli rendszabályokra vonatkozó törvényjavaslatnak összes czikkeit elfogadta. Hir szerint Galvez a „Fernando Catolico" és „Numancia“ fregattokkal elhagyta Cartagenát s 1000 felkelővel Torre- Viejában kikötött. Mint Rómából írják, a bibornoki collegium mindinkább bizonyosabb lesz az iránt, hogy a pápa a collegiumot egy halála után közzéteendő nyilatkozat által kiegészíté s hogy az új bibornokok választása leginkább francziákra esett. A választottak közt nincs egy olasz sem. Miután ez utóbbiaknak meg van engedve a conclavéban megjelenni, így a külföldi töredék fölénye az olaszok fölött biztosítva van. A vatikán köreiben azonkívül aggodalom uralkodik, hogy ama többség a bullát érvényen kívül helyezi, mely kizárólag az olaszoknak a szentszékre a jogcimet megadja. A reichsrath-választások határideje az egyes országokban már kitüzetett s e szerint a választások okt. hóban lesznek. Az elvek. Tisza Kálmán levelére tett megjegyzéseinkben azt mondom, hogy distingváljunk elvek, szándékok és programm között, ne beszéljünk elvekről, hanem beszéljünk arról, fen akarják-e tartani a programmot, vagy nem. Csernátony utóiratának harmadik számában, melyben érdekes bontakozását látjuk a fusio-eszmének, ismét vannak oly helyek, melyek megerősítnek abbeli föltevésemben, hogy csakugyan distinctio forog fenn elvek és program között s azért érzik magukat feljogosítva elvhüségükre hivatkozni, mivel mást értenek — az elvek megtartása és a programm valósítása alatt. E szerint szójátékká válik voltaképen az egész elvhüségi kérdés, megtartják elveiket, de a baloldali programmot leteszik. "Azt mondja Csernátony, hogy a liberális és conservatív párt alakulását óhajtván, nem az elvekről való lemondást, de sőt egyenesen az elvek szerinti sorakozást óhajtja; szerinte világos,hogy a liberális párthoz tartozik mindaz, aki Magyarország hadügyi és pénzügyi önállóságát s a delegatio eltörlését akarja, valamint oda tartozik mindaz, aki fel akarja ugyan tartani a 67-es alapot, de a belreformokat democrata szellemben akarja keresztül vinni. Az egyesült liberálisok haladhatnának együtt addig, míg az idő és a körülmények meghoznák azon kérdések valamelyikének megoldására is az alkalmat, amelyek az 1867-ki XII. törvényczikk javítására vonatkoznak. Az ily egyesülés és együtthaladás mellett Csernátony szerint baloldali és jobboldali emberek megtarthatnák elveiket s szerinte aki akár a balközép, akár a jobboldal szabadelvű és becsületes tagjait azon jellemtelenség elkövetésére hívná fel, hogy mondjon le elveiről, az nem volna más, mint intrigáns. Itt már világosan kitűnik, hogy elv is más, programm is más. A baloldali programmnak összes úgynevezett közjogi része megy az elvek kathegoriájába s fentartatik mint privát meggyőződés. Valósitandóul a baloldali programmnak csak azon része marad, mely a szabadelvű reformokra vonatkozik. A közjogi elvek valósításáról szó sem lehet, mig tart a liberális párt pactuma, s csak akkor lépnének vissza a programm kathegóriájába, midőn ama pactum felmondását elkövetkeztetnék az idő és a körülmények. Azon új liberális pártban, melyet Csernátony óhajt, megtartanák a maguk elveit úgy a baloldaliak, mint a jobboldaliak, csakhogy a baloldaliaknak vissza kellene tartani, el kellene tenni spiritusban a maguk elveit, míg a jobboldali tagokéi tényleg érvényesítve maradnának a nem bolygatott közjogi alapban. A liberális párt jobboldali alkatrésze tehát sokkal kedvezőbb állásban lenne. Egyébiránt hisz ezen állapot csak ideiglenes, csak fegyvernyugvás volna, mert Csernátony szerint a liberálisok közt csak addig tartana barátság, míg eljönne az idő a kiegyezés valamely pontjának javítására. Miféle idő hozna miféle alkalmat, ezt nem tudom miként czirkalmazza ki magának Csernátony; az idő siettetését a körülmények alakulását a balközépi elvű liberálisoknak nem lehetne s nem volna szabad előmozdítani, mert hiszen akkor nem állhatna fenn azon barátság, melynek alapja a közjogi dolgok feszegetésétől való tartózkodás. S miként lehetne keresztül vinni ezen tartózkodást, mikor alig van egyetlen belügyi kérdés, mely ne volna a közjogiakkal összefüggésben ? miként lehetne elkerülni a fel nem adott hanem rezervált elvi ,azaz korábbi pártbeli szempontokat, például a választási törvénynél? Az egyesült liberálisok ily alkalomnál mindig reflectálnának arra, hogy a készítendő új választási stb. törvény milyen szolgálatokat fog tenni majd akkor, midőn az idő és a körülmények meghozták a közösügyi törvény megváltoztatásának alkalmát, s ezzel együtt a barátság előre stipulált felbontását. De arra nézve, hogy a barátság ne bomoljék föl egyhamar, van Csernátony czikkében provisio. Egyik az, hogy szerinte az időre bízatnék az alkalom, az idő azonban nem következnék be egyhamar, ha nem siettetné senki megérkezését, mert amint én látom az emberi dolgok folyását, semmi sem történik hanem csináltatik; oly esélyeket pedig, milyen volna Ausztriának felbomlása, a német részeknek Németország általi elszivatása számba maga sem veszi Csernátony, s nem is lehet, mert élő fának dőltét várni bajos volna, élnünk kell addig is ha csakugyan biztos kilátásban volna is és bizonyos határidőre. Másik az, hogy Csernátony nem is reflektál az egész közösügyi törvény gyökeres reformjára, az időtől csak ama törvény egyik vagy másik részére nézve vár nem is eltörlés hanem csak a vitás tekintetében alkalmat. Hogy mily szerény követelésekkel állana elő akkor is a balközép, Csernátony szerint, kifejezi e szavakban „a balközép e tekintetben sem akarna semmi olyant, amit a jobboldal szabadelvű része szívesen ne fogadna, mihelyt azt valósulhatnak észlelné.“ A baloldali elvek valósításának új módja, taktika, a Tisza-féle sánczkerülés tehát ebből állana: liberális párt czím alatt egyesülni a jobboldal szabadelvű részével, (azaz a deákpártal az ó conservatio fractio nélkül) jó egyetértésben és barátságban működni együtt a belügyi reformok és közigazgatás terén, nem tenni szót sem a közjogi kérdésekről, várni, mig kidől az élőfa, mig elfolyik a patak. S ha aztán előállana valamiképen az idő, melyben az 1867. XII. törvényczikken változtatni lehetne, nem formálni más követeléseket, mint olyanokat, melyeket a jobboldal is kész volna elfogadni. S hát azok a szegény elvek, melyek sokkal többet tartalmaznak, mint amennyinek elfogadását a jobboldaliaktól várni lehetne, mit csinálnának a hosszú várakozás alatt? Ubryk Borbálákká lennének valószínűleg, úgy, hogy a kiéhezett aggszűzben nem ismerne senki az egykor viruló alakra, midőn az idő és a körülmények felnyitnák végre börtönének ajtaját. Mocsáry Lajos. — A pénzügyi helyzetről, a „P. N.“ következő czikkét hozza: „Úgy hazai, mint különösen bécsi lapokban csaknem napról-napra találkozunk közleményekkel, melyek az ország pénzügyi helyzetét különösen szeretik a kétségbeejtőhöz közelállónak nemcsak tekinteni, hanem szándékosan és rikító színekkel festeni is. Ha bécsi lapok ezzel az állam hiteléte nehéz időben rongálni törekesznek, azt értjük, a jó szövetségi viszonynál fogva tőlük már meg is szoktuk, hanem hogy magyar lapnak mi czélja lehet ezzel, az csakugyan talány előttünk.“ „Mi sem hunyjuk be szemünket, s mi sem nézünk könnyelműen a közeljövő elé, sőt mi is fölötte komolynak tartjuk a helyzetet, de azért azt egyáltalán nem ismerhetjük el oly aggasztónak, mely az említett lapok sötét színezését igazolná.“ „A folyó kiadásoknak mindenesetre nevezetes részét teszik azon építkezések és befektetések, melyek a közmunka és közlekedésügyi minisztérium által hasonlíthatlanul nagyobb mérvben folytattatnak, mint a múlt évben történt.“ „Az erre szükséges költségek azonban teljesen biztosítják, s alig vélünk csalódni, ha azt mondjuk, hogy általában az extraordináriumban az előirányzott hiánylat túlhaladtatni nem fog.“ Az állam rendes folyó bevételei — nem jelentékenyen ugyan, de valamennyivel mégis alatta maradtak eddigelé a múlt évi hason idő alatti rendes folyó bevételeknek, de a kormány szigorú takarékossága folytán a folyó rendes kiadások alászorítása is sikerült annyira, hogy a bevételek és kiadások közti arány ma sokkal kedvezőbb, mint a múlt évben ilyenkor valt. Ezenkívül, mint értesülünk, még jelentékenyebb megtakarításokra is van kilátás, melyre csak azon egy példát hozzuk fel, hogy a kormány a közigazgatás kezelő szakának közvetlen szükségletén kívül üresen hagy különösen a fogalmazói szakban minden állomást, melynek betöltése egyáltalán nem égető szükség! „Az aratási viszonyok felette kedvezőtlenek ugyan, hanem a burgonya és tengeri termés eredménye még biztosan belátható nem lévén, a lehető legroszabb esetben is alig 7—8 vármegye lesz olyan, hol egészben vagy részben a nép bizonyos osztályát esetleg segélyezni kellene. Az előintézkedések erre nézve is megkezdődtek, a tényleges foganatosítás azonban a tél beállta előtt szükségesnek nem mutatkozik. „Mindent összevéve biztossággal állítható, hogy a folyó év pénztári eredménye az előirányzottnál kedvezőtlenebb lenni nem fog, s hogy a jövő évre való combinatiók ma még mindenesetre koraiak. Ami a kölcsönök feletti üres találgatásokat illeti, mindenki aki komolyan gondolkodik, felteheti, hogy a kormány ez idő szerint sem valami óriási kölcsönműveleten nem törheti fejét, sem összetett kézzel nem várhatja be, dum defluat amnis. Egyébiránt a kormány helyesen tenné, ha a folytonos vészlárma ellenében valami biztos tájékoztatást nyújtana a közönségnek.“ Államháztartásunk miserabilis volta. Jelen soraim a fölebbi állításom igazolására, támogatására, bebizonyítására vannak irányozva, ha ugyan támogatni, bizonyítani kell azt, mit mindenki tud, mert mindenki érzi. Magyarhont tejjel és mézzel folyó Kánaánnak szokás nevezni, e hont most nem tej és méz öntözi, hanem nyomor borítja, államadósság termékenyíti. Van nyugatra egy kis ország, Belgiumnak híják; területe 5000 mértföld, és kormányunk azon kis országnak egy bankházától vesz föl kölcsönt 23.000.000 ezüst forintot, hogy azzal a tej és méznek kiapadt forrásait megnyissa; boldogtalan kormány, mely idegen kölcsönnel hiszi a nyomor forrásait bedughatni, midőn tudja, legalább tudhatja, s tudnia kellene is, hogy a máshonnét behozott kölcsön anélkül, hogy itt hasznos gyümölcsöt termett volna, visszaszivárog oda, honnét azt behozták. De a dologra, magára a kölcsönre térek. A „Hon“ szept. 2-di számában ezt olvastam : A „Reform“ írja : „Nagyfontosságu értekezletek tartottak e napokban Széll Kálmánnal Szent-Mihályon Vas megyében, hol Deák Ferencz tartózkodik. Szlávy miniszterelnök Budáról, Kerkapoly Bécsből ment a pártvezért meglátogatni s ezen útj okból már vasárnap reggel vissza is tértek a fővárosba. Gyanítják, hogy Rothschild csoporttal folytatott alkudozások egy nagy (23.000,000) kölcsön fölvételére vonatkozólag képezték főtárgyát a tanácskozmánynak. Ugyanis a „Berliner B. Ztg“ szerint a magyar kormány egy 23.000,000 frtos ezt kölcsön megkötése iránt egy bankcsoporttal, melynek élén valamely brüszszeli bankház áll, már megállapodott. A kölcsön 90 évre köttetnék 1.750,000 frt évi fizetés mellett.“ Jól értsék meg az olvasók, magyar kormányunk 23.000,000 frtért ígér a belgiumi bankháznak (illetőleg a consortiumnak, melynek élén a brüszszeli bankház áll) 1.575000,000 ezüst forintot, ugyanis az évi 1.750,000 frt 90 év folytán ennyire rúg. Azóta hogy e hir világgá bocsáttatott, én részemről e kettőnek valamelyikét vártam, tudniillik vagy azt, hogy a kormány e hirt megcáfolja vagy azt, hogy a sajtó ily kölcsön megkötése ellen egyhangúlag felszólal, egyik sem történt, tehát én hazafias kötelességemnek ismerem gyönge szavamat ellene emelni. Ha e kölcsönnel nemzeti létünket, állami függetlenségünket kellene és lehetne megmenteni s arra más mód nem kínálkoznék, én is helyeselném, de midőn csak az évi deficit egy részének fedezésére kell szolgálnia, ellene nyilatkozom, és midőn arra nézve nézeteimet elő fogjam adni, okoskodásom folytán hiszem mások is ellene nyilatkoznak. Rendkívüli szükség idején rendkívüli módhoz kell nyúlni, de oly módhoz soha, mely a nemzetre 90 évig viselelendő terhet ró, tudva azt, hogy az ekkor elvállalandó teher, oly államgazdálkodás mellett, milyen hazánkban foly, nemcsak nem könnyebbülhet, de csak nehezebbedig Nem lehet szándékom elősorolni, mennyi, miféle kölcsönvételek történtek a közelebb múlt években, s azoknak mennyi kamatrészét kell ezüstben, vagy átalán érezpénzben fizetnünk, hanem csak az 1867-ki egyezményben ránk hárult államadósság kamatait emelem ki, a törvény szavai erre nézve ezek : „ 1. §. 1868- dik évi januárius 1tól kezdve a magyar korona országai, az eddigi államadósságok kamatainak fedezéséhez, 29,188.000 frtnyi állandó, további változás alá nem eső évi járulékot fizetnek; ebből 11,776.000 forintot érezpénzben. Alig szükséges említeni is, hogy itt az érezpénz alatt csak ezüstöt, és aranyt kell érteni, mert a rézpénznek szállítása sok és terhes alkalmatlansággal járna, nagy volumene miatt. Miként említem, nem szándékozom az azóta, közelebbi években külföldről különböző czélokra fölvett kölcsönök ezüstben fizetendő kamatainak mennyiségét kutatni, de bizonyos az, hogy tetemes összegre rúg. A fölőbb idéztem törvényben megállapított: 11 millió 776,000 ezüst (arany) forintban fizetendő kamathoz adván a most szóban levő 23 milliónak évi törlesztésért az 1750,000 forintot, lesz az évi érempénz kamat fizetés 13.526.000. Hát főkép csak azért adnak bányáink ezüstöt és aranyat, hogy az ne a mi kezeink közt forogjon, hanem hogy külföldre vándoroljon ? Hiszi-e, hiheti e kormányunknak bármelyik tagja, hogy az ekkér kivitt, s kimendett ezüstből és aranyból álló kamataink külországokból valamely már csatornákon ide visszaszivárognak ? annak legnagyobb része soha , csak kis része látja ismét e földet, melynek kebelében termett, s hol oly sokan izzadtanak, mig azt napvilágra hozák, s belőle kelendő pénz vált. De az olvasók talán nem hiszik, vagy legalább sokan nem hiszik, hogy ama kamatpénz hozzánk többé vissza nem jő soha. Örülnék, ha valaki megmutatná, mi által, miként jő az ismét vissza. Addig, míg Magyarhon kormánya akár a jelenlegi, akár más, utána következő, oly államgazdálkodást folytat, milyen a mostani, kivitt aranyezüst pénzünk nem jó, nem jöhet vissza és ha a nemzet tespedéséből még sohá föl nem ébred , a külföldről veendett kölcsönök kamatai annyira emelkednek, hogy azok födözésére kellő mennyiséget összes bányáink sem bírnak kiverejtékezni. Nyers termékeink nagy részét osztrák államba szállítják, osztrákországi kereskedők, kik bécsi bankóval fizetnek, és ők ugyanazon nyerstermékekért a külföldtől arany-ezüstöt kapnak, ami hozzánkig semminemű caternán le nem szivárog többé. A múlt augusztus hó felében a „fővárosi választás“ról szóló czikkemben állítom, hogy : a népek életében példa nélküli azon küzdelem, mely századokon át foly a mostanig nemzeti létünk s nyelvünk fentartása végett és most meg azt vallom, hogy államháztartásunk szintén példa nélküli; oly miserabilie, hogy párja nincs az államok életében. Elismerem, hogy nagylelkűségünket, könnyenhivőségünket osztrák szomszédaink politikusai kizsák.