Magyar Ujság, 1897. október (6. évfolyam, 288-302. szám)
1897-10-17 / 288. szám
1897. október 17. MAGYAR ÚJSÁG Kossuth fentartja, pártja álláspontját. Semmiféle közös ügyet sem véglegesen, sem ■ ideiglenesen nem támogat. De ettől eltekintve is, elmondja súlyos aggályait. Elismeri, hogy vannak preczedensek. A múltban nem lett megtartva az alkotmányos forma. De ez sem ment fel bennünket, hogy a jövőre nézve is így járjunk el. A 67-es alapon is fel lehet állítani az önálló vámot. Helyesebb lett volna, ha külön javaslat lett volna kvótára, külön a vám- és kereskedelmi egyezségre. A kvótára nézve a törvény megszabja a módot, mely szerint az megállapítandó. A kormánynak e módot be kellett volna tartani. A kvótabizottság után a kormánynak és ezután az országgyűlésnek kellett volna a tárgyalást folytatni. A kormánynak kötelessége lett volna a provizórium előtt az országgyűlés elé hozni a kvótakérdést. A javaslatnak sem alakja, sem lényege nem felel meg a 67-es törvénynek. Ausztriában veszélyeztetve van az alkotmány és így kétszeres kötelessége a kormánynak a 67-es törvénynek betartása. Nekünk jogunk van követelni, hogy Ausztriában is alkotmányos kormányzás legyen. A szövegben a »végleges« szavat veszélyesnek tartja, bár elismeri, hogy a kormány a végleges szó alatt a 10. éves tartamot érti. Nem fogadja el a javaslatot. Tomcsányi a nemzeti párt részéről nincs abban a helyzetben, hogy pártja nevében már ma nyilatkozzék. Fentartja a jogot a Házban nyilatkozni. .Faik nem érti Kossuth álláspontját, mert a kormány ha külön javaslatot terjesztett volna be, mégpedig hármat, akkor sem fogadná el azokat. Tehát Kossuth ezen kifogása semmi értékkel nem bír. A kérdés az, hogy szükséges-e intézkedni azon ügyekre, melyek 1898. decz. 31-re lejárnak? Mi nekünk, kik a 67-es alapon állunk, igenis szükséges intézkednünk. S ezt célozza a javaslat. A kvóta-ügyben sem érti Kossuth aggályait. Minden megtörtént, amit a törvény előír. A bizottságok nem tudván megegyezni, beterjesztették jelentésüket az országgyűléshez. Vánffy I. báró miniszterelnök azt hiszi, hogy a törvénynek elég lett téve. A tárgyalásra vonatkozó iratok le lettek téve a Ház asztalára. A kormány pedig — mint a törvény előírja — igenis tárgyal most is. De mert nem volt kilátás a végleges rendezésre, szükséges volt ideiglenesen is intézkedni. Mert a kvóta-arányt meg kellett állapítani ideiglenesen s igy a kormány csak kötelességét teljesítette és nagy mulasztást követett volna el, ha ez nem történik. Kossuth megjegyzi, hogy a kvóta-bizottság jelentése nem tett beterjesztve. (Közbeszólások: Hiszen minden lapban benne volt. Mindenki tudja. Derültség.) Szóló nem emlékszik. (Derültség.) Azt sem tudja, hogy tárgyalták volna a bizottságok. --------n ................ ............ . Tisza, Kálmán elnök közbeszól: Hiszen mégebben a teremben tárgyaltunk! Falk, mint volt előadó, részletesen kitanítja Kossuthot az előzményekről, melyekről egyébiránt annak idején minden újság hozott közleményeket és minden képviselő megkapta a hivatalos iratokat. A Háznak is be lett adva a jelentés. Lukács László pénzügyminiszter. Természetesnek tartja, hogy Kossuth nem járul a közösügyeknek még ideiglenes rendezéséhez sem. De nekünk az ország érdekében elkerülhetlen kötelességünk a törvényben megállapított időben »végleges« rendezésről gondoskodni. Az hogy nem külön törvényben történik gondoskodás különböző irányú kérdésekről, ez teljesen alárendelt formalitás. A Kossuth-párt ekkor sem fogadta volna el azokat. Tisztán czélszerűségi szempontból fogalmaztatott a törvényjavaslat a jelenlegi formában. A kormány szigorúan ragaszkodott a törvényhez. Hátra van az utolsó stádium: előterjesztést tenni az országgyűléshez. A kifogásolt »veszélyes« szó értelmét mindenki érti, aki érteni akarja. Senki sem érthet örök időkre való szabályozását, hanem időlegesen, esetleg 10—20 esztendőre is, mert a törvényben nincs szó 10 évről. De amennyiben félreérthetnék a végleges szót, nincs ellene, hogy a jegyzőkönyvben a bizottság a szónak értelmére nézve magyarázatot adjon. Tisza Kálmán megjegyzi Kossuthnak, hogy nem áll Kossuth azon kifogása, mintha a múltban alkotmányellenes módon jöttek volna létre e törvények. Akkor is volt ellenzék, de ezt a kifogást sohasem használták. Az élet mutatta meg, hogy az országnak van joga a 67-es alapon az önálló vámterületre. Az élet is mutatta, hogy alkotmányellenes következtetésre a múltból senki következtetést nem vonhatott le. Egyénileg meggyőződése, hogy azokban az ügyekben, melyekben a momikia másik államával való egyességről van szó, ez csakis az osztrák Reichsrattnal lehetséges. De nagyon természetes, ha, ilyen megállapodás nem történik, ez nem azt teszi, mintha akkor Magyarország önállólag nem intézkedhetnek. Kossuth azon tréfás megjegyzéseié, hogy nem akar falra borsót hányni, megjegyzi, hogy Magyarországnak nagy érdeke, hogy az a »fal« megmaradjon. A borsó pedig hadd hulljon le. Nem kár érte. (Tetszés.) Gyurkovics kijelenti, hogy elfogadja a javaslatot. A bizottság Kossuth kivételével egyhangúlag elfogadta a javaslatot, Lukács pénzügyminiszternek a jegyzőkönyvbe való értelmezésével együtt. A részleteknél Kossuth kívánja, hogy Tisza K. nyilatkozatát mint megnyugtatót, be kellene venni a szövegbe. Tisza K. nem tartja helyesnek, hogy egyéni véleménye bármily alakban bevezessék, hacsak a jegyzőkönyvbe is, annál kevésbé, mert a bizottság mint ilyen nem mondhat kritikát az osztrák állam ,potokról. Fálk teljesen osztja Tisza megjegyzését. A bizottság erre részleteiben is elfogadta a A Jubiláló Festvármegye. — okt. 16. Teljes díszbe® gyülekeztek nemes Pest- vármegye rendjei, hogy beigtassák István főherczeget Magyarország örökérdemü nádorának, József főherczegnek méltó fiát a főispáni székbe. ■ Lén a teremben a tekintetes karok és rendek diszmagyaros serege ünnepi csendben, fenn, gallérián magyar úrasszonyok üde koszorúja. A két királyi herczeg számára aranyszegélyzetű bíbor karosszékek álltak az emelvényen. Eljöttek az ünnepi aktusra az ország zászlósai is, közöttük az ország bírája, Majláth György. Négy küldöttséget nevezett ki Földváry Gábor főispáni helytartó, hogy meghívják, a megyeház lépcsőzeténél és az utolsó terem ajtajánál üdvözöljél, a beigtatandó főispánt vezették e négy küldöttséget Fogarassy Mihály püspök, Szaniszló Ferencz nagyváradi kanonok, Ürményi koronaőr és Almássy Móricz. A tagjai között voltak Vay Miklós báró, Teleky Samu gróf, Széchényi István gróf, Károlyi György gróf, Eötvös József báró, Ráday Gedeon gróf, Prónay Albert, Szentkirályi Móricz, Döbrentey Gábor, Fáy András és Podmaniczky Frigyes. Pont tíz órakor érkeztek meg dörgő éljenzés közepette a főherczegek Ferencz József királyi biztos az első magyar császári királyi huszárezredest, István kir. herczeg szintén huszárezredesi ruhában. Lecsillapodván a lelkesedés zaja, Holló Endre megyei főjegyző felolvasta a királyi biztos kinevezésére vonatkozó két királyi rendeletet. És ekkor felemelkedett az ifjú Ferencz József főherczeg. Szólani kezdett — magyarul. Először életében nyilvánosan ezen a nyelven, édes hazai szó csengésével kitörő lelkesedést ragadva az egész fényes gyülekezetet. Mondotta pedig a következőket: Tekintetes Karok és Rendek! Felséges urunknak legnagyobb kegyelmét, miszerint engem méltóztatott megbízni, hogy fönséges királyi helytartó István főherczeget ezen nemes vármegye főispáni székébe iktassam, annál nagyobb bálával élvezem, mert e diszes tiszt alkalmat nyújtott nekem a szeretett Magyarországba oly perezben lépni, midőn az, mint felséges urunk atyai szive óhajtja, had hozzád mennem. Te nem tehetted, hogy visszaküldöd a gyűrűt, mert férfi ilyesmit nem tehet. Hanem nekem kellett volna visszalépnem és azt mondani, én most szegény leány vagyok, nem akarlak szerencsétlenné tenni. De olyan ostoba voltam és olyan nagyon szerettelek, olyan nagyon, hogy most tönkremennél miatta. Aznap nagy szívbeli ömlengés között összebékültek s hosszú idő óta megint töltöttek olyan vidám estét, mint azelőtt. De már másnap az asszonyt ismét elfogta az önvád, a lelki mardosás. — Nagyon megsoványodtál, szólt, talán beteges vagy. Túldolgozod magadat. — Képzelgés, édesem, sohse éreztem magam olyan erősnek, mint most. — Ezt csak úgy mondod. — Már miért mondanám csak úgy? — Hogy ne búsuljak, amiért én miattam vagy beteg. A nem is olyan régen még jókedvű Gabi teljesen elveszett már. A feleségével való az a végtelen küzdelem, amikor minden szavára vigyázni kellett, egyre csak védelmeznie az asszonyt önmaga ellenében, szépíteni a szépíthetetlent s a mellett vivődni a gondolattal, miket az imént a feleségénél el akart oszlatni: mindez teljesen megölte az idegzetét. Reszketett már, mikor belépett a lakásba és a felesége arczáról olvasta: megint kezdődik. — Látod, szólt az asszony, ha nem vettél volna el, ha mást vettél volna el, most gazdag lennél. Majd a kérdés: — Én tettelek szerencsétlenné, én tettelek szerencsétlenné, zokogott most már hangosan, mintha a szive meg akarna szakadni, de én nem tudtam, igazán nem tudtam. Ő én olyan ostoba voltam. A szegény embernek nagyon fájt a szive, mikor látta, hogy a pompához és gondtalansághoz szokott asszonyka hogy szorul össze a végletekig hajtott takarékosságban. Míg a negyedév letelt, három szobát albérletbe adott, nem várt, mint az ura kívánta, egy pillanatig sem. Uj ruhát többé nem csináltatott, az ékszereit eladogatta s abból fedezte a háztartás költségeit. Valóságos szenvedélylyel látott hozzá a szegényes élethez. Tulságba is vitte. Spórolt még az evéssel is és nem ment látogatóba, hogy ne kelljen látogatást fogadni. Sajnálta az uzsonna költségeit is. . Szóval, a legjobb uton voltak, hogy Kendes Gábor viszonyai konszolidálódjanak, hanem a boldog családi életnek vége volt. Ez a szegénység közéjük férkőzött és elválasztotta őket egymástól. A férj bizonyos tüntetése látott felesége nagy takarékosságában és fájt a szíve, amiért nem tarthatja a régi jólétben. Az aszszonyka pedig egyre az ura gondolatait kémlelte és nem szűnt meg önmagát és őt gyötörni. — Te jó vagy, te nagyon jó vagy, mondogatta, — de én, én nagyon gonosz voltam. — Már hogy beszélhetsz ilyesmit! — Igen, nem akartad megmondani, hogy ha ’nemi kapod meg a hozományt, akkor szegény vagy. És én nem hoztam semmit magammal, hanem pazaroltam a tiédet. — Asszony, ne beszélj vadakat, mert isten vesése, megharagszom. Hát mi kellett nekem: asszony vagy pénz? Ha pénz kellett volna, akkor tán lopok, de nem veszek asszonyt . . . Értetted ? — Igen, ezt csak úgy mondtad, hogy engem megnyugtass. Mert te jó vagy. Eddig is hagytál pazarolni és agyondolgoztad magadat. Ó, talán beteg is vagy és én tettelek beteggé. — Tudod, édes, ne beszéljünk többet erről. Miért beszéljünk mi kellemetlen dolgokat, mikor olyan jóízűen elcseveghetnénk? Az asszony erre csak harmadnapra felelt. Addig amolyan kényelmetlen, szótalan viszony volt köztük, mint összeveszés után lenni szokott. Erőltették magukat nyájaskodásra, de nem ment. A férj örült, ha az irodájába menekülhetett és rettegett a hazamenéstől. Harmadnapra azután az asszony kimondta a súlyos szót: — Nem akarsz velem beszélni sem. Persze, minek beszélnél velem a te ügyeidről, mikor nekem se eszem, se szívem nincs hozzá? — Itt megáll az én eszem! — kiáltott magánkívül az ember. — Hát azt mondtam? Azt akartam, hogy neked ne legyen részed a gondokból, hisz ez nem az asszony dolga, hanem a férfi kötelessége. Mi rossz van ebben? Igen, akkor sem tartottad érdemesnek, hogy velem beszélj, amikor oly sokat költöttünk. Pedig, ha megmondod, hogy nem vagyunk gazdagok, nem lettem volna annyira a terhiedre. Hanem te nem becsülsz engem, nem becsülsz! — De kérlek . . . — Igen, mert nekem nem lett volna szar .