Magyar Ujság, 1898. február (7. évfolyam, 32-59. szám)
1898-02-01 / 32. szám
. A két kormány ma folytatja tárgyalásait, amelyek a kvóta-ügyre is kiterjednek. Magától értődik azonban, hogy azon aránynak megállapítása, amelyben a monarkia két állama a közös ügyek költségeihez járulni tartozik, nem lehet célja e tárgyalásoknak, mert ez olyan feladat, amely a törvény értelmében a kvóta-küldöttségekre vár. A törvény által meg lévén határolva ama keret, amelyben a két kormánynak e kérdés feletti tárgyalásai mozoghatnak, ez nem lehet más, mint megvitatása és előkészítése amaz anyagnak, amely az annak idején megválasztandó kvóta-küldöttségek tárgyalásainak alapját fogja képezni. A fivárnai vizsgálat költségei. A Il-ik bíráló bizottság a február 5-én, szombaton tíz órakor tartandó ülésén, határozni fog a felett, hogy kisuéa várnai képviselőválasztás megtámadásából eredt költségek megfizetésében kik marasztaltalak el? Értesülésünk szerint csak a kérelmezők költsége is többre rúg nyolczezer forintnál. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, január 31. — No, ma nem lesz ülés! mondották a pesszimisták, amikor úgy fél tizenegy óra tájban végignéztek a folyosón, amely még mindig kongott az ürességtől. — Talán csak nem!? rémüldözött Pichler Győző, aki ma »nagy beszédre« készült a rendőrség ellen. A folyosó azonban, mint már az máskor is rábizonyult, csal. Mikor a hétfői elnök Berseviczy Albert fél tizenegykor megnyitotta az ülést, a jobboldali ajtón olyan sűrűn özönlöttek be a honatyák, hogy Madarász József, aki eleinte sólyomszemekkel figyelte, vájjon megüti-e a tisztelt Ház a határozatképességet, — abbahagyta a figyelést. Fele is volt a határozatképességnek bőven. A szélsőbalnak is vendége jött — Kossuth Ferencz, aki megtért Itália narancsligetei közül, hogy vezérelje seregét a passzivitásban. Egész csöndben érkezett, észre se vették, amikor megjött: egyszer csak ott látták a helyén és Olay Lajos odasietett, hogy kezet fogjon vele. Ezalatt az elnök bemutatta a miniszterelnök átiratát, amely kijelenti, hogy ő Felsége a király a második provizóriumi javaslatot szentesítette. A szélsőbal berkeiből valami tompa sóhaj szellője suhant ki, de már ekkor Erdély Sándor igazságügyminiszter szólott, aki egy pár apróbb javaslatot terjesztett a Ház elé. Folytatták a belügyi tárcza tárgyalását. Az előadói széket elfoglalta Gajári Ödön, szólásra pedig felemelkedett az előadóművészet lelkes barátja Visontai Soma, aki megint elmondotta azt a beszédet, amelyet már szombaton előadott, és a miniszter ezúttal újólag felvilágosította a gyöngyösi képviselőt apró tévedései felől. Hogy az Opera tételénél Visontai elzengte a maga dalát, a munkafelosztás elvénél fogva a Nemzeti színház tételénél Major Ferencz doktor állt szólásra. A néppárti doktor azok érdekében szólalt fel, akika klasszikus előadásokat szomjahozzák«, miután pedig azt maga is beismerte, hogy a klasszikusokat szomjúhozó közönség nem igen elegendő arra, hogy a pénztárt megtöltse, azt is javasolta, hogy hetenkint egy pár ingyenes előadást is tartsanak a Nemzetiben. Perczel Dezső belügyminiszter tüstént válaszolt a klasszikusok nemes pártfogójának és felvilágosította, hogy van olyan közönség is, amely nem kizárólag a klasszikusokat szomjúhozza és egy csöppet se volna elragadtatva, ha a színház műsorát kizárólag Aneskhilosz, Szofokles és Sehakspeere műveivel töltené meg. A színháznak nem a deficit a legfőbb czélja, azok az ingyenes előadások pedig kétségtelenül éppen a deficitet lendítenék fel legjelentékenyebben. Ezt pedig alkalmasint Major képviselő úr se csengi túlságosan. Egy csomó tételt ezután szó nélkül fogadtak is el. A közegészségügy tételénél a jobboldalon állt fel Papp Samu doktor, aki sok tudással, szakértelemmel és igen humánus szellemben beszélt a közegészségügy megjavítása érdekében. Elismerte és elismeréssel emelte ki, hogy a kormány dicséretes buzgalommal munkálkodott ezen a téren és igen áldásos eredményeket ért el. Vázolva az orvosi kar bajait, rámutatott a jelentkező orvoshiány okaira. Sok érdekes és tanulságos dolgot mondott el a tüdőgümőkórról, a tuberkulózisról, amely az összes előforduló halálozásoknál Magyarországban tizenkét százalékban a halál oka. Vigasztaló dolog, hogy itt is olyan arányú javulás mutatkozik, amely méltán kielégítheti az optimistább reményeket is. Nagy helyeslés zúgott fel, amikor az emberszeretet nevében közös védekezésre hívta fel egyesülten az összes pártokat. Végezetül melegen megköszönte a belügyminiszternek a budapesti vízmizériák dolgában tanúsított erélyes és gyors eljárását. Élénken meghelyeselték a tartalmas beszédet. A szabadelvű doktor után következett a néppárti patikáns — Buzáth Ferencz. A sechsundsechszigetes frizurájú gyógyszerész honatya ugyancsak bőséges mederben indította útnak a szónoklatát és közben ki-kitért más mezőkre is. — A kikapós patriárus ! — kiáltotta közbe jókora derültség közt Meszlényi Lajos. A Ház pedig vidám csevegésbe merült. Tompa zsibongás töltötte meg a levegőt úgy, hogy végre Buzáth maga se hallotta magát. Félbe is hagyta az orácziót és panaszosan fordult a Házhoz. — De kérem, nem tudok beszélni! — Tudjuk, válaszolták mindenfelől, az elnök pedig rázott egyett a csengettyűjén. Buzáth erre tovább beszélt, a Ház pedig tovább nem hallgatta, úgy hogy egy jó félóra múlva megint elpanaszkodta magát a néppárti szónok. — Kérem nem lehet beszélni! — Hisz eleget beszélt már, válaszoltak neki. Az elnök megint csendített egyet, Buzáth pedig folytatta: — A közönség ■— saját tapasztalataim alapján mondhatom — bizalmatlan a gyógyszerészekkel szemben. — Csak ha kikapósak! — vágta oda Olay Lajos. — És most még egyszer összefoglalom azokat, amiket már elmondtam . . . fenyegetődzik Buzáth. — Ne tegye! . . . Ne tegye! — kérik mindenfelől. Végül . . . hiszen mindennek van vége egyszer — határozati javaslatot terjesztett be a körorvosok és egyéb közegészségügyi hatóságok dolgában. Az elnök öt percnyi jól megérdemelt szünetet adott a kimerült Háznak. A szünetnek vége lett — a közegészségügyi tételnek még nem. Ha a néppárt patikusa beszélt, nem maradhatott szótlanul a néppárt doktora se. Nagy lendülettel szónokolt. — A közegészségügy — kezdette — mindig mostoha gyermekét képezte államháztartásunknak. Hogy beigazolja ez állítását, folytatta ilyenformán : — Bizonyítom, amit mondottam. Szólni fogok a legelterjedtebb nyavalyákról. Ám jöjjenek rendre: a kolera, a tüdővész; jöjjenek, akik bélhurutban haltak el; jöjjenek, akiket vér- has pusztított el .. . Ilyen eposzi lendülettel szólott a néppárti doktor, ki-kitérve, majd meg visszatérve a tulaj-* Egybevetve általánosságban a statisztikai adatokat, igazán nem lehetne állítani, hogy Budapesten immár nagyon sok volna a színház. Nem sok, csak sokkal több, mint amennyi volt és hogy a sűrűn kongó nézőterek mégis az ellenkező mellett tanúskodnak, ez nem a színházak nagy, hanem csak rohamos elszaporodásának a bizonysága. Jó darab ideig egyáltalában nem építettek új színházat Budapesten és színházba a közönségnek csak az a töredéke járhatott, amely befért. Ez pedig sokkal kevesebb volt, mint amennyi beférni szeretett volna. Ilyen viszonyok között új színházi közönséget nevelni lehetetlenség volt. Volt azonkívül egy igen nagy közönség, amely a meglévő színházakba nem járhatott. Magas volt neki a színház tanfája is, no meg a műsora is. De hogy igazán nem túlságos sok Budapesten a színház, ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy az újonan keletkezett műintézetek a főváros balparti részén sokkal hamarabb megszerették a maguk állandó publikumát, mint például a külföldi nagyvárosok színházai. Nem érdektelen dolog és a színházak dolgával feltétlenül összefüggésben van a fővárosi orfeumok nagy hanyatlása. Ezeknek a nagyobb ára ugyancsak selejtes mulatóknak alaposan beborult. Rosszul megy a sorsuk és ezen éppenséggel nincs mit sajnálkozva. Minden hódítás, amelyet a színházak az orfeumok rovására szereznek, hódítása a jóizlésnek és tekintettel arra, hogy ezek az orfeumok általában nem magyar nyelvűek, a hódítása a magyarságnak is. Csak az a kérdés, milyen fegyverekkel történik ez a hódítás. Mert azon, ha a színházak az orfeumok repertoárjának átvételével hódítanák el az orfeumok publikumát, vajmi kevés okunk volna örvendeni. Hogy az orfeumokat lebírja, a színház ne legyen orfeummá. Ha egy orfeum helyett kettő lett, ebben semmi nyeresége a kultúrának. A küzdelemnek ebben a fajtájában nincsen semmi felemelő. A nagy kulturális harcrokban az egyenlő fegyverekkel való küzdés elve nem kötelező; a rossz ellenében a jóval kell síkra szállni. A jónál is jobb, a rossznál jobb a jó is. Az új színházi publikum nevelésénél óriási szerepet játszanak a délutáni előadások. Hogy általában milyen nagy és áldásos etikai hatásuk van ezeknek a délutáni előadásoknak, bizonyítgatni felesleges dolog volna. Csak egyet ajánlanánk a Nemzeti színház vezetőségének szíves ügyeimébe. Ha már behozta és igen helyesen tette, hogy behozta, a délutáni előadásokat, tegye azokat hozzáférhetőkké azok számára, akiket ez intézmény áldásai elsősorban érdekelnek. A délutáni előadások közönsége nem a vasútkirályokból, a bankfejedelmekből" és " a többszörös háziurakból telik ki, hanem a szerényebb vagyoni viszonyok között élő lakosságból. Azok soraiból, akiknek egy héten csak egy vasár- napjuk van és éppenséggel nincs szükségük tűz- és betörésmentes pénzszekrényekre. A Nemzeti szin- ház tariftája mérsékelje magát, mikor ezek- nek az embereknek a pénzecskéjéről van szó. Tekintetbe véve a mi financziális és szocziális viszonyainkat, a Nemzeti színház délutáni belépődíjának a maximumául egy forint bőségesen elegendő. Egy családos kishivatalnok vagy szűkebb viszonyok között élő kereskedőnek egész vagyon az, amit a mostani árak mellett négy-öt jegyért a Nemzeti színház földszinti üléseire fizetnie kell. Akinek este kevés a pénze, annak délután sincs sok és aki az esti előadásokat nem nézheti meg, mert se ideje se pénze hozzá, igen mérsékelt gyönyörűség az, hogy a délutániakhoz van ideje — csak pénze nincsen. Mindez azonban nem ennek a hétnek a krónikája. Egy analista franczia író azt mondja, hogy azok az emberek a legboldogabbak, akik-nek nincs történetük. Ha ez a mondás a színházakra is áll, ezen a héten a színházak is na,gyon boldogok voltak. Semmiféle említésre méltó dolog nem történt velük. Ripp: MAGYAR ÚJSÁG, 1898. február 1.