Magyar Ujság, 1898. április (7. évfolyam, 91-119. szám)

1898-04-01 / 91. szám

1898. április 1. MAGYAR ÚJSÁG, fejlődés egy újabb stádiumához jutott, mely nagy­­zerüségében hasonmását nehezen találja a múlt­ban. A szoczializmusnak rémképe mintha meg­­zsibbasztana minden tevékenységet. Maga a tudo­mány, mely pedig néhány évtized óta magához ragadta a társadalom vezetését, zavarodottan tapo­gat, és sem módot, sem eszközt nem nyújt a fel­ijesztett értelemnek és érzelemnek, hogy nyugod­tan nézhessenek a jövő elé. Csakugyan a szoczializ­­mus fog uralkodni a huszadik században? Ural­kodni azon ijesztő alakban, mely ma a legközön­ségesebb szíveket is borzalommal tölti el ? A tudomány szédítő magaslatra emelte az emberiséget és e magaslatról vélte neki megmutat­hatni az Ígéret földjét, de a magaslatot köd szál­lotta meg és a tudomány szárnya­ szegetten áll a reménytelenség fokán. Nihilista lett. Nem tud egy életre való eszmét adni, mely e rettenetesnek látszó katasztrófát elhárítsa vagy csak szeliditse is. Nem én mondom ezt. Huxley tanár, a modern agnoszticzizmus atyja, kit Kidd Benjámin idéz, azt mondja, hogy a legjobb modern czivilizáczió sem tüntet fel oly társadalmi állapotot, mely méltó volna azon eszményhez, mely felé az emberiséget vezetni kell. Anyagilag óriási mérvben haladunk, de erköl­csileg oly nyomorultak vagyunk, mint akár a római Caezárok idejében. Akkor a jólét, a gyönyör, a fényűzés és az ezeket előteremtő arany szomja megnevezhetlen kicsapongásokra ösztönözte az em­bereket. Hit nem volt, az erkölcsök parlagon he­vertek, a családi élet felbomlott és az önérzetét vesztett nép — mint Thierry Amadé mondja — homlokán a rabszolgaság és tehetetlenség kettős bélyegét viselte. Az ész fejlődésének fénypontján áll és mégis eddig nem volt képes az egyenlőtlenséget meg­szüntetni, vagy az ellentétet, mely az egyén és társadalom közt fennáll, megoldani. Egyéni szabad­ságot ígért és az individuum, midőn ezen jogosult­ságát érvényesíteni akarja, szemben találja magát a társadalom jogaival. Az individualizmus felbontja a társadalmat alkotó elemeire, a társadalom ismét, hogy fennállhasson, kénytelen az egyéni jogokat megszorítani és lesz belőle az egyén zsarnoka, az egyén pedig az összeség rabszolgája. És továbbá ! Nem halljuk-e már a tompa morajt, mely a tudomány ígéretei által felvillanyozott elégedetle­nek soraiból felhangzik, azoknak soraiból, kik előtt az ész fényét lobogtatták, de a kiknek szivéből kiszakították az Istent s vele mindazt, a mi őket a túlvilághoz fűzi ? És mit adtak nekik kárpót­lásul ? Éveken át hangoztatják füleikbe: mit a vallás! mit a dogma! mit az egyház! Tudomány, tudomány és élvezet, ez a földi boldogság! És a tudomány készített romboló eszközöket, melyekkel a mai czivilizácziót légbe röpíthetik, de üresen hagyta a szíveket. És az élvezet ? Oh! ez­­csak ígéret volt, mert milliók és milliók nem tud­ják mi az élvezet. Az Istenben való hittel össze van fűzve a tü­relem, a megadás, a lemondás egyfelől, másfelől a szeretet, az önfeláldozás, az irgalmasság és jó­tékonyság, mindezek felett pedig lebeg a vallás őrangyala, mely felfelé mutat és mit állítottak he­lyébe ? I­­elégithetlen vágyakat, ketté vágták a kö­teléket, mely az embert a végtelenhez fűzi és a végtelenséget kereső lélek mintegy szárnyaszegett madár lehulott a földre, itt csúszik a földön, mint az elátkozott kigyó a paradicsomban, min­dent a földtől vár, mindent a földön keres és a­mit keres, azt nem találja és a­mit talál, abban csalódik. Csoda-e, ha az elégedetlenség a mai társada­lom ellen fordul és számon kéri tőle, a­mit lelké­től elragadt, kárpótlást kér azért, a­mit elvesztett, teljesítését kéri mindannak, a­mit a tudomány, a művelődés, a társadalom ígért ? A felcsigázott képzelődés valósítását kéri mindannak, a­mit sze­mei előtt évek óta kápráztató fénynyel lobogtat­tak. A­mit a műveltebb körökben könnyelműen nevetve, meggondolatlanul mondanak vagy írnak, azt az alsóbb körökben egész komolysággal életbe léptetni óhajtják. És így válik kétfelé az emberi társaság, az egyik frivol, modern, vallástalan; a másik levonja a következtetéseket és ledöntvén az Istent, az em­beri művelődés daczára előkészíti a katasztrófát, melynek előjelei a láthatáron jelentkeznek. Íme, ez a mai kor reménytelenségének oka, ez a félelemnek és nyugtalanságnak kulcsa. Hogy híven jellemeztem-e a mai társadalmi állapotot, hogy nagyon erős, vagy csak halvány vonásai-e ezek a létező állapotnak ? nem tudom, de azt tudom, hogy a bekövetkezhető rázkódtatá­­soknak lehetőségét a komoly gondolkozók komoly számításba veszik. De hogyan van az, hogy ma, a midőn a tu­domány, a művészet lépten-nyomon oly fényes dia­dalokat arat, a midőn a műveltség oly fokon áll, a­hol az a múlt időkben tán sohasem állott, mégis az erkölcsök mindinkább sülyednek, a romlottság oly mérveket öltött, hogy méltán a társadalom diezoluc­iójától kell tartani? Bármily nehéz ezen kérdésekre válaszolni, mégis alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy azon materialisztikus irány, melyet az Istentől elszakadt és a tisztán természeti alapra fektetett tudomány kezdeményezett és rideg következetességgel ho­nossá tenni igyekezett, meggyengítette a társa­dalomban azon éltető princzipiumot, mely azt eddig fentartotta. A kulturtörténészek az e század harminczas éveiben feltűnő pozitív bölcsészet nyomdokain ha­ladva, elvetvén az isteni Gondviselést, keresték azon titkos természeti erőt, mely a czivilizácziót megteremtette és fejlesztette. — Nem találták! Keresik ma is! — A­mit elértek, az, hogy nyers materialisztikus felfogásból kiindulva, teremtettek egy, az újításokat módon felkapó társadalmat, melyből, mivel természetfeletti mozzanatot nélkülöz, kiveszni készül a magasabb eszményi törekvés. És ezzel a tudomány elhagyta azon tért, mely hivatásánál fogva azt megilleti, a­hol törekvései és vívmányai előtt meghajol mindenki, a­hol a természeti erők felhasználása mellett az ember szol­gálatába hajtotta magokat a természeti törvénye­ket és létesített oly műveket, melyek a letűnt em­beriség legmerészebb álmait meghaladják. Ez az exakt tudás tere. A szellemet fejleszteni, az észt kiművelni, az ismeretek által az ember fölényét a teremtésben feltüntetni, összhangba hozni az értelmi és erkölcsi tényezőket, kijelölni a korlátokat, me­lyeken túl az emberi tudás lehetetlen, ez azon tér­, a­melyen a tudomány üdvösen mozoghat. De a tudomány elhagyta e tért és társadalmi tudomány akart lenni, magának tulajdonította a vezérszere­pet korlátlanul, függetlenül, kizárólagosan. Itt van a tévedés kulcsa. A társadalom nem pusztán ter­mészeti erők által kormányoztatik, egy magasabb, egy fenségesebb, egy természetfeletti hatalom vezeti azt. Erkölcsi ország ez, melyben a természeti erők másodszerepre vannak utalva. A főtényező itt azon magasztos ideál, melyet az istenség az emberi nem­nek kitűzött. És ezen erkölcsi alapra fektetett tár­sadalom élt, fenmaradt, haladt a benne rejlő isteni erőnél fogva, sokszor karöltve a tudománynyal, sok­szor a nélkül, sőt ellenére. Sajátságos! Kétezeréves haladásnak keresik a kulcsát és induktív eljárással, nem a szellemi és erkölcsi tényezőkből, hanem csoportosítván a törté­nelmi tényeket, ezekből vonnak következtetést egy titkosan és erőszakosan működő, a rideg természeti kényszerre alapított hatalomra, mely a művelődést vezette. Az élet anyagi fejlődését látták, a szelle­mit és erkölcsit nem kutatták és a­helyett, hogy ezeknek jelenségeiből egy magasabb erkölcsi ténye­zőre vontak volna következtetést, az életet az anyagba temették. Mindenütt kétezer éven át a katolic­izmus működése észlelhető és nem volt jelentékeny ese­mény, mely ezt nem érintette, vagy általa előidézve nem lett volna és mégis ignorálták azt. A felüle­ten maradtak, mélyebbre nem hatoltak, nem tar­tották érdemesnek más tényezőt keresni, miután a tudomány a társadalmat teljesen kielégíteni lát­szott. Hiszen fényes volt minden, az emberek ha­ladtak a művelődésben, a művészet csarnokokat épített, az ipar mesés dolgokat teremtett, a keres­kedelem minden képzeletet maghaladó kiterjedést nyert, minek tovább kutatni egy természetfeletti, egy túlvilági befolyás után, miután minden oly nagy boldogságnak örvend. Csakhogy mindez külfény, máz, mely alatt iszonyú nyomor lappang. Maga a kulturtudomány megdöbbenve, tanácstalanul áll azon a magasla­ton, melyet oly nagy fáradtsággal ért el és nem tud számot adni azon ígéretekről, melyeket a társa­dalomnak adott. Azt, hogy a vallás a czivilizácziónak tartós, változatlan tényezőjét képezte, maguk a kultúr­­történésznek is elismerik, hogy képezi ma is, mu­tatja a szellemek nyugtalansága. Ki fogja tagadni, hogy a vallási kérdések nagy mérvben foglalkoz­tatják a műveltebb köröket is. A támadásokban is, melyek a katoliczizmus ellen intéztetnek, nem fekszik-e indirekt beismerése annak, hogy a val­lás ma is nagy hatalom, melylyel a tudománynak számolni kell; hogy alig van osztály, mely látván az erkölcsök iszonyú sülyedését látván, hogy a század végén a vallástalan áramlat által a legne­mesebb érzelmek is letaroltatnak, visszatérni óhajt az elhagyott ősi lakba? Ki fogja tagadni, hogy ezen mozgalom teljesen független minden tudo­mánytól, sőt hogy sokban a tudomány ellen irá­nyul, mely nem képes többé, bármily magasan áll­jon is, mentő gyanánt szerepelni? A szocziális mozgalom eldobja magától a val­lást, s nem figyelmeztető jel-e ez mindazokra nézve, a­kik a vallás befolyását kicsinylik ? A szegényeket támogatjuk, a betegeket gyó­gyítjuk, a nyomort enyhítjük, k­órodákat, menhe­­lyeket állítunk, a korosszülötteket, a nyomorékokat a tudomány minden eszközeivel fentartani igyek­szünk, szóval a társadalom leggyöngébb osztályait sem a barbár népek módjára megsemmisíttetni, sem a darwinisztikus tudomány elvei szerint elveszni nem engedjük, hanem a krisztusi és evangéliumi irgalmasságnak parancsai szerint a társadalomnak megmenteni igyekszünk. A társadalom nem dezavouálja itt a tudo­mányt ? Hiába! A­mi isteni van az emberben, azt ember le nem ronthatja. Az ember Isten képét hordozza lelkében és ez bár az ember hibájából megrontva, sokszor eltorzítva jelent meg a száza­dok lefolyásában, de mint az ősi nemesség bélyege fenmaradt. Innen van, hogy nem volt nép, mely­nél nem találtattak volna nyomai ezen isteni vo­násnak, mely vonás csak az isteni kegyelem érin­tésére várt, hogy feléledjen és a keresztény vallás melegével és világosságával vezesse és megtartsa az embert a czivilizáczió útján. Ez azon isteni erő, mely teremtette, hatvá­nyozta és virágzásra emelte a kétezeréves európai czivilizácziót. Ezen erő nem halt ki soha, műkö­dött nyugodtan a legrettenetesebb katasztrófák kö­zepette ; működik ma is, midőn a társadalom alap­jában megrendülve lenni látszik; működik az anya­­szentegyház által, mely mint szocziális tényező, mint regulátora a közerkölcsiségnek, szabályozza az emberek gondolkozási módját és igazítja tetteit. Az emberi társadalom erkölcsi alapon nyug­szik, ennek kizárólagos vezetője nem lehet a tu­domány, mely Istentől elszakadt. Isten nélkül nincsen morál. Materialisztikus világnézet csak kon­­venc­ionális erkölcsöket teremthet, melyek az első társadalmi viharban megrendülnek és az újjáalakí­tásban támpontot nem nyújthatnak. Ezzel nincsen mondva, hogy a tudomány hat­hatós befolyását a művelődés menetére kicsinyel­­nék. Fontos szerepe van ennek még a keresztény művelődés evolúc­iójában is, de nem egyedüli, nem is főtényezője ennek. A társadalmi erkölcsök fej­lesztésére az emberiségnek egy magasabb erőre van szüksége, szüksége van egy mozdulatlanul álló sziklára, melyen az emberi romboló szenvedélyek megtörjenek, szüksége van a lelkiismeretre, mely Isten szava az emberiségben, szüksége van keresz­ténységre, mely képviseli azon magasztos eszményt, mely után az emberiség tör, mely képezni fogja azon mentő deszkát, mely a hajótörés után ismét a boldogság révpartjába vezesse a társadalmat. És azért nagy tévedés a hitet az észszel, a vallást a tudománynyal ellentétbe állítani. A mű­velődésnek mindkettőre szüksége van, mindegyik­nek meg­van a maga hivatása és feladata, a maga hatásköre, a kölcsönhatásban az egyiknek nem sza­bad a másiknak megsemmisítésére törni, és a­kik maguknak oly jövőt képzelnek, melyben a vallás megszűnik, azok sohasem elmélkedtek azon életelv felett, mely az emberiségnek organikus fejlődésé­ben az uralkodó elemet képezte. Volt idő, a­mi­dőn tudomány nem volt, de vallás mindenkor volt. A társadalmi katasztrófákban elmerült sokszor a tudomány, a művészet, de fenmaradt a vallás, és ez vezette ismét az emberiséget fáradságos vándor­lásában és teremtett új tudományt, új művészetet. Az emberiség szellemi, lelki élete a vallásban csúcsosodott, sem a tudomány, sem az uj szocziális alkotások azt le nem ronthatták. És azért a katoliczizmusnak az e század vé­gén oly elrettentő alakban jelentkező szocziális áramlattól is nincsen mit remegnie. Ezen szocziális reform utáni törekvésnek, — nemesebb felfogás szerint, — nem lehet más czélja, mint az, hogy a szocziális viszonyok szülte új társadalmi elem a társadalom kereteibe beillesztessék; helyet kapjon abban, hogy tényezőnek elismertessék, hogy a jo­gok igazságos elontása által neki is a kötelessé­gek teljesítése lehetővé tétessék. Rázkódtatással ezen törekvés csak akkor járna, ha az a nyugodt és logikai fejlődés stádiumait át­­ugorni kívánván, a szenvedélyességgel szövetkeznek .

Next