Magyar Ujság, 1898. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)

1898-08-01 / 211. szám

VII. évfolyam 211. szám. Főszerkesztő: GAJÁRI ÖDÖN. Budapest, 1898. Hétfő augusztus 1. Bismarck italűla. Budapest, augusztus 1. A német nemzet tegnap éjjel elvesz­tette legnagyobb fiát. Az egész müveit világ megdöbbenéssel veszi a szomorú hirt, mely a század legnagyobb állam­férfidnak, Bismarck herczegnek halálát jelenti. Nincs a földön olyan pont, a hová a czivilizácziónak csak egy röpke sugára is elhatott, a hol a Bismarck-nevet ne ismernék. E név van olyan, mint első Napóleoné. A Bismarck és Napoleon név egyformán közkeletű; de ha egyéni érték szerint mérlegeljük a kettőt, úgy Bis­marcknak kell nyújtanunk a koszorút. Napoleon csak rombolni tudott. Al­kotásai, a romba döntött királyságok fölött épített uj királyságok, — az egy Bernadotte- dinasztia kivételével — nem érték túl őt. Napoleon olyan volt, mint a ragadozó vad, mely többet öl és pusz­tít, mint a mennyit megenni .képes, mert a pusztítás és gyilkolás természetében van. Bismarck ellenben csak addig viselt háborút, mig a nagy czélt: a német egy­séget s a német egység hegemóniáját Európában éléi Aztán egész politikája odairányult, hogy azt, a mit véres harczok árán ki­vívott, megtartsa és növelje. Nagy volt ő nemcsak a győzelmes harczok előkészí­tésében, hanem a békében is. Egy czél lebegett csak előtte: a német nemzet hatalma és nagysága a Hohenzollernek koronája alatt. Az a nagy elme ridegen számított s ha a czélt kitűzte, vas következetesség­gel s példátlan akaraterővel vitte azt keresztül. Letiport mindenkit, a ki útjába állt. Könyörtelen szívvel gázolt át nem­csak a német haza ellenségein, hanem a saját politikájának ellenségein is. Az Ármin gróf példája mutatja ennek a titáni akaraterőnek mindent letipró ha­talmát. Az akaraterő rendkivülisége az, a mi Bismarck egyéniségének legfőbb vonása s nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy az államférfiakat általában nagyobbakká, vagy kisebbekké akaraterejük mértéke teszi. Mert minden politikusban szülem- lenek hasznos ideák, sőt merész, nagy­szabású eszmék; de akaratuk nem elég erős, hogy a várható nagy akadályokkal szembeszállani mernének. A német egység nem uj eszme. Min­den német államférfiul elméjében megfor­dult az egységesítés. Költők és írók erről ábrándoztak több, mint egy század óta; de egy Bismarcknak kellett jönnie, hogy ez a nemzeti vágyakozás testet öltsön. Ez a vasakarat, párosulva bámulatos éles látással, alkotta meg a nagy német egy­séget s ezzel Németországot a világ leg­hatalmasabb államává tette. Politikai pályáján tömérdek ellensé­get szerzett magának, mert hiszen esz­közeiben nem volt válogatós s gyakran dobta félre az útból azokat, a kiknek politikai támogatását kihasználta; de azért ez a nagy elme a maga tántorít­hatatlan, szívós ős-germán érzületével, el­méjének roppant hatalmával megdöbbentő módon imponált s uralkodott a német sziveken. Ellenségei is büszkén tekintet­tek föl reá, mint a nemzeti erő, érzés és hatalom legméltóbb képviselőjére. Ez a ridegen számitó elme lángoló hazaszeretetet takart. Nem volt sem né met iró, sem költő, sem művész, sem politikus ki a nemzeti önérzetet és ha­talmat oly fenségesen tudta volna kife­jezésre juttatni, mint ez a nagy ember egyetlen mondatával. Ez a mondat, mely a német híveket a világ végezetéig van hivatva ébren tartani, s melyet minden gyermek tud, igy hangzik: »Mi németek csak az Istentől félünk, mástól senkitől sem a világon!« Ez ma a német nemzet jelmondata; s ha jönnek idők, midőn a germán vi­tézség próbára lesz téve, minden harc/os még évszázadi k múlva is, ennek a büszke jelszónak lelkesítő varázsával fog harczba indulni. Mélyen megilletődve állunk meg e világtörténeti óriás ravatala előtt s meg­indult szívvel teszszük le elismerésünk és csodálatunk koszorúját kihűlt tetemeire. Hiszen a magyar nemzet egyik legjobb barátját vesztette benne. * Bismarck herczeg életrajzi adatait az aláb­biakban ismertetjük: Bismarck Ottó Eduárd Lipót herczeg, a né­met birodalom megalapítója, született Schönhausen- ben, a brandenburgi tartományban, 1815. április 1. Atyja lovaskapitány volt, anyja Mencken kabinet­tanácsos leánya. Hat testvére közt ő a negyedik. Bár családja csak egyszerű nemes volt, mégis Frigyes Vilmos király, midőn őt 1852. követségbe küldte Ferencz József császárhoz, megjegyezte, hogy »csaknem több őst számlál, mint az <"n há­zam ; ősei pedig a Hohenzollernekkel vetekedtek vitézségben és fényes tettekben.« Bismarck Ber­linben végezte a gimnáziumot, azután a hires göttingai egyetemet látogatta, hoj mintaképe volt az erőteljes duhajkodó deáknak. Állami szolgálatba lépett, de csakhamar megunta a gyakornokságot a berlini városi törvényszéknél és az aacheni kor­mányszéknél, és önkéntesi évének letelte után Pomerániába ment haza gazdálkodni. Atyja halála után reászállott Schönhausen is. A vidéki nemes­ségnél nagy tekintélyben állott, a töltések főfel­ügyelőjének (Deichhauptmann) választották és ki­tüntetést nyert egy ember élete megmentéséért. 1847-ben nőül vette Puttkamer Johannát, kivel igen boldog házasságban élt. Ezóta mindjobban elhagyta ifjúkori legényes szokásait, és neje családjának erős protestáns érzülete áthatott reá is, bár sza­bad Ítéletét vallásos kérdésekben is mindig fen- tartotta. Első szereplése. A homályból először az 1847-iki egyesült rendi gyűlés emelte ki, hol a liberális irányzattal szemben mint a királyi és rendi előjogok határo­zott és hátor védője lép föl. A kozmopolita és humánus német műveltséggel szemben, mely poli­tikai tekintetben egészen franczia, angol vagy belga minták után indult, ő a régi porosz katonai és nemesi szellemnek volt képviselője, mely egy­házban és államban a hagyományos erők ápolásá tói várta a rend biztosítását a forradalom felfor­gató erejével szemben. Nem annyira a sok tudás­nak, mint az erős meggyőződésnek volt embere. Rendtársai fölé különösen történeti tudáson ala­puló az a meggyőződése emelé, hogy Poroszország a német nemzet hatalmának letéteményese, és mint olyan, hivatva van egyesíteni az egész nemzetet. Erős teuton érzület nyilvánul mindjárt első beszé­dében 1847. május 17-én, midőn afrancziák elleni háborúnak 1813-ban nem kereste más okát, mint azt, hogy »országunkban idegenek parancsoltak«. És midőn 1848-ban kitört a forradalom, egy levelé­ben kijelenti, hogy természetesnek találta volna, ha a német erő és egység első kitörése czélul tűzte volna magának Francziaországtól visszasze­rezni Elzászt és a német zászlót tűzni ki a strasz- burgi dómra, de azt nem bírja megérteni, hogy a lengyelekért lelkesednek, és azoknak akarják vissza­adni a tőlük már elfoglalt területet. Meggyőződése és az a bátrrság, melylyel azt védte, már akkor vezérévé tették a konzervatív pártnak és kegyelt­jévé a királynak. Nagyon ellene volt, hogy a porosz király a revoluczionárius frankfurti parla­ment kezéből fogadja el a császári koronát. Szó szólója volt az Ausztriához való jő viszonynak és a konzervatív szolidaritás érdekében sajnálta, hogy nem porosz hadsereg segitette diadalra a császár ügyét Magyarországon (1849. szept.). De az ő prak­tikus, csupán hatalmi czélok iránt fogékony szel­leme ép oly távol állott IV. Frigyes Vilmos ro­mantikájától, mint a német liberálisok világjaviíé ábrándjaitól. Belátta, hogy a nép ragaszkodása trónhoz és oltárhoz, a katonai képzés és fegyelen legbiztosabb alapjai a porosz dinasztiának de tisz tában volt azzal is, minő hatalmat nyújt a mo dern államnak mindenre kiterjedő szervezete. Az ő gondolkodásában középkort, feudális viszonyok visszaállításának nem juthatott helye. A fejlődés­nek, úgy anyagi, mint szellemi tekintetben neu lehetett ellensége, csak arra törekedett, hogy a? ne jöjjön ki az állam befolyása alól, és veszedel messé ne válhassék annak alapjaira nézve. Érzéke a műveltség, a kereskedés, a jog, a nyilvánossá;, iránt megkülönböztette őt régi elvtársaitól, és tette őt, nemcsak külső politikai tekintetben hazája leg nagyobb reformátorává. Miután az erfurti parlamentben és a porosz országgyűlésen konzervatív elvei és az Ausztriává való jó viszony mellett küzdött — még az o ■ mützi egyezményt is védte — királya őt a helyre­állított német szövetségi gyűlésre küldte követség! tanácsosnak, nemsokára pedig, Rochov követ vissza hívása után, követnek (1851. aug.). Ez volt akkor a porosz politikára nézve a legfontosabb állás Frankfux-ti levelezéseiből nemcsak az ő gondolko­dását ismerjük meg, hanem az összes német po litikai viszonyok szövevényes voltát. Az olmütz megegyezés után, Ausztria és Poroszország, a kon zervativ szolidaritás jelszava alatt, egy értelemmé jártak el a frankfurti gyűlésen, hogy a forradalom nak utolsó, még megmaradt nyomait is megsemmi­sítsék. De az egyetértés nem zárta ki a százados versengés folytatását. Az osztrák kormány, bízva abban, hogy követe a gyűlés állandó elnöke és tá mogatva a kisebb államok többségétől, oda tőre kedett, hogy mentői több és fontosabb ügy kerül­jön a szövetség elé. Ily módon vagy leszavaztatjn Poroszországot, vagy pedig folytonos összeütkö Szerkesztőség . Fereneziek-tere 3. ar: 1 évre 12 frt, fél évre 8 írt, negyed óvr© 3 frt, i hóra 1 frt. Egyes szám ára: helyben Iái,» és vidéken f T Ki • Kiadóhivatal: Budapest, IV. kér., Ferencziek-tere 3. Lapunk mai száma 3 oldal

Next

/
Thumbnails
Contents