Magyar Ujság, 1898. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)

1898-08-01 / 211. szám

1898. augusztus 1. B MAGYAR ÚJSÁG. vényeiből és az egyetértés annál inkább helyre­­állott, mert a kúria is engedett egyben-másban. A gazdasági hanyatlás másik fontos következése a szocziáldemokrata­ párt erős növekedése volt. Ezzel szemben Bismarck 1878-ban kényszerítő tör­vényeket hozatott, de később az állam tettleges beavatkozását mondta szükségesnek a tagadhatatlan bajok megszüntetésére. »Az állami gépezetet egy csepp szoczialista olajjal kell megkenni«. Keresz­tül is vitte a betegek segélyezéséről és a baleset ellen való biztosításról szóló törvényeket. 1880 óta maga volt porosz kereskedelmi miniszter is. Itt is némileg állami szoczializmust hozott be: a porosz vasutak államosítása az ő műve. A birodalom ha­talmát és a német nagy kereskedővárosok érdekét gyarmati politika megkezdésére használta fel. Bár létesültek német telepek déli és keleti Afrikában és Ausztráliában, a német közvélemény nagy gyar­mati tervekért éppen nem lelkesedik. Bismarck belpolitikája. Bismarck belső politikájában minden változa­tossága és sokoldalúsága daczára, felismerhető két általános vonás. Az egyik az, hogy akár konzer­vatív, akár liberális irányban mozgott, mindig egészen egy elvet szolgált , skrupulust, kételyt nem ismert, az egész állami életet az általa jónak tartott elvek szerint akarta szervezni. Mindig csak a legközelebbi hatalmi kérdést nézi: a siker el­érése előtte a fő, az eszközökben nem válogatós; a többségeket mindig a pillanatnyi szükség sze­rint alkotja össze, a sajtónak a szerint ad utasítást. E belső politika tehát minden téren a parlamen­táris alkotmányos elvek teljes megtagadása. A másik fővonás az, hogy a belső politika terén is a külügyi politika eszközeivel dolgozik. A szövet­ségesek szerzése, az ellenfél teljes legyőzése, szinte kiközösítése, az erőszakoskodás, a gyors sikerre való törekvés a természetes fejlődés bevárása és elismerése nélkül, mind ebből folynak. Az az ön­kényes, tisztán csak a czélt, soha az elvet néző eljárás, melylyel Bismarck a pártokat egymásután felhasználta vagy szétmorzsolta, szinte személyessé tette kormányát. Valódi diktatúrát gyakorolt, bár magát mindig a császár szolgájának nevezte. Kér­­lelhetlenül üldözte, és üldöztette sajtójával mind­azokat, a­kik vele politikai téren szembeszállot­­tak. Sok ellenzékit, köztük Momsen-t is, a híres történetírót, perbefogatott »kanc­ellársértés« miatt. Eljárása a párisi nagykövettel, Árminnal szemben is mutatja, mennyire tönkre bírta tenni ellenfelét. Büszke, tekintetet nem ismerő magaviselete sok ellenséget szerzett neki a legmagasabb körökben is. E szempontból némileg Eichelieuhez hasonlít­ható. Ha e személyes és udvari befolyások éleseb­ben nyilatkoztak, a kanczellár »funkc­iók« ellen panaszkodott, s betegeskedést adva okul, lemondás­sal fenyegetődzött. Különösen feltűnő volt ez 1877. tavaszán, midőn Vilmos császár a lemondási folyamodásra ezt az egy szót írta: »soha«. Sajátos helyzetéből, személyes nagyságából, mindent fel­ölelő munkakedvéből önkényt folyt, hogy a biro­dalmi szervezetet nem egészítették ki, sőt még helyettesítéséről sem igen lehetett szó, mert a kanczellár végzett mindent, és felelős minisztérium vele, ki minisztereit tetszés szerint változtatta, nem volt elképzelhető. Bismarck külpolitikája. De ha Bismarck belügyi politikája eredményei­ben nagyon kétséges és sohasem támaszkodhatott az osztatlan nemzeti érzelemre, a külügyi, a né­met birodalom megalapítása óta is nemcsak a német érdekeket szolgálta, hanem kiérdemelte az egész világ bámulatát. Francziaország leveretése, Elzász és Lotaringia elfoglalása után Bismarck befejezettnek látta a háborúk és hódítások korát. A birodalmat megszilárdítani és lehetetlenné tenni bármely nagyhatalmi szövetség létrejöttét ellene, volt legfőbb igyekvése. Ezért Bismarck 1870 óta mindenkép azon volt, hogy jó viszonyt teremtsen hazája és Ausztria-Magyarország között. E tekin­tetben hathatós támogatást nyert Andrássyban, ki 1871 végén lépett a külügyi kormány élére. Egy­úttal azonban Oroszországgal is megmaradt a »toronymagas barátság«. A három császár szövet­­sége külső kifejezést is nyert, midőn Ferencz József és Sándor czár 1872. szeptemberben meg­látogatták Vilmos császárt. Francziaország ez által meglehetősen el lett szigetelve. Bismarck folytonos figyelemmel kisérte az ottani pártalakulásokat és, mint az Arnita-perből kitűnik, jobb szerette ott a köztársaságot egy esetleges monarkia visszaállí­­tásánál, mert ez inkább szerezhetett volna szövet­ségest. Midőn Francziaországban Mae-Mahon kor­mánya alatt a reakczionárius­ párt kerekedett fölül és orosz szövetséget keresett, a viszony oly ellen­ségessé vált, hogy Bismarck sajtója már nyíltan háborúval fenyegetődzött (1875). A nyugatról egyre fenyegető revanche veszélye annyiban köny­­nyítette Bismarck helyzetét, a­mennyiben a német parlament annak befolyása alatt kész volt hosszabb időre is megszavazni a katonai költséget. így tör­tént ez 1874-ben liberális segítséggel, 1881-ben a konzervativok és a czentrum szavazataival és 1887-ben az egyesült konzervativok, katolikusok és nemzeti liberálisok által (kartell). Franczia­­országgal szemben azóta mindkét rész nagy ér­zékenysége daczára fentartották a békét. Bismarck két módon segítette ezt elő. Először a leg­súlyosabb feltételekkel fenyegetődzött, ha Franczia­­ország újra háborút üzenne és vereséget szenvedne (saigner á blanc). Másodszor pedig elősegítette a francziák gyarmati politikáját, terjeszkedését Tu­niszban és Tonkingban, hogy ez­által is inkább feledtesse velük az őket Európában ért vesztesé­geket. Teljes kibékülésre, vagy csak a revanche szenvedélyének lelohasztására azonban még gon­dolni sem lehetett. 1875. óta a franczia viszony mellett, a keleti bonyodalmak miatt, mindinkább előtérbe lépett az Oroszországhoz való viszony is. A két kanczellár (Bismarck és Gorcsakov) közt fennállott régi barát­ság a német birodalom helyreállítása óta meghalt. Oroszország már 1875-ben elfogadja némileg a franczia barátságot. De Bismarck, ki nagy szemé­lyes tekintélynek örvendett a czárnál, mindent el­követett, hogy az orosz szövetséget megtartsa, a mellett pedig monarkiánkat se idegenítse el. Fel­adata annál nehezebb volt, mert a monarkia és Oroszország érdeke homlokegyenest ellenkezett úgy Törökország integritásának, mint a Balkán félsziget későbbi szervezésének kérdésében. Kijelentette, hogy Németországnak a török ügyekben nincs egyenes érdeke. (»Az a kis Herczegovina nem éri meg egy pomerániai muszketáros egészséges csont­ját«.) Az orosz érdeket mozdította elő, midőn ki­eszközölte, hogy monarkiánk a török-orosz háború­ban semleges maradjon (reischstadti császártalál­kozás 1876. júliusban), de másrészt az európai érdeket, s monarkiánk politikáját támogatta, midőn Andrássyval és Beaconsfielddel együtt arra kény­­szerítette Oroszországot, hogy terjeszsze európai kongresszus elé a san­ stefanói béke határozásait. A berlini kongresszusnak (1878. júliusban) Bis­marck volt elnöke, ő mint »becsületes alkusz« akart eljárni »barátai« Ausztria-Magyarország és Oroszország közt. Sikerült is ott korlátokat vonni Oroszország terjeszkedése és befolyása elé, de az orosz közvélemény a nemzetnek e vélt megsértése miatt lángra lobbant Bismarck és Németország ellen, és magával készült ragadni a czárt is. Bis­marck e veszélyben, midőn Németországnak orosz és franczia támadástól lehetett tartania, reábízta Vilmos császárt az osztrák-magyar­ szövetség meg­kötésére. Ez a szövetség, melyet a szövetséges kormányok egy újabb veszélyes pillanatban, 1888. február 3-án egyszerre közzétettek, világosan Orosz­ország támadó politikája ellen irányul. Bismarck maga kötötte azt meg Andrássyval, midőn Grastein­­ból visszajövet, Bécsben tiszteletét tette uralko­dónknál. Még erősebbé tette e szövetséget Olasz­ország hozzájárulása (1883-ban). Az új királyság­hoz való jó viszonyt Bismarck 1875. óta szorgo­san ápolta, ott is ellene dolgozván a franczia be­­folyásnak. E szövetség politikájának adott kifeje­zést Bismarck híres 1888. február 6-án tartott beszédében, midőn a birodalom békeszeretetét hangsúlyozva és orosz fenyegetésekkel szemben e büszke szavakban tört ki: mi németek csak isten­től félünk, más senkitől. A hármasszövetség. A hármas­szövetség megalkotása és megszi­lárdulása tetőpontra emelte Bismarcknak és az általa vezetett birodalomnak tekintélyét. Külügyi politikáját az egész nemzet osztatlan lelkesedése kisérte. Fényesen nyilatkozott az iránta való tisz­telet és hódolat, midőn 1885-ben hetvenedik szü­letésnapját ülte, és midőn egy évvel később az ország­­gyűlést feloszlatta, és az új parlament nagy többség­gel megszavazta a katonai kiadásokat. Régebbi években sokat szenvedett idegbajban, de 1882. óta Schweninger kezelése alatt egészsége újra megerő­södött. És mégis ezután kellett Bismarcknak a leg­nagyobb megróbáltatásokat kiállania. Ezek az öreg Vilmos császár halálával (1888. márczius 9.) vet­ték kezdetöket. III. Frigyes császár teljes mérték­ben elismerte ugyan a kanczellár érdemeit, de a belső kérdésekben tőle elütő, szabadabbelvű poli­tikát kívánt volna követni. Még jobban elmérge­sítette a viszonyt az a terv, a császár egyik leányát Sándor bolgár fejedelemhez adni nőül, mit Bismarck határozottan ellenzett, hogy Oroszország sértve ne érezze magát. II. Vilmos császár, mint Bismarck lelkes tisztelője foglalta el a trónt. Bismarck betegsége. Az a rosszullét, mely e hónap 26-ikán a 83 éves nagyembert ágyba döntötte, utolsó tu­­sája volt a vaskanc­ellárnak a halállal, mely végre is legyőzte. Már régóta betegeskedett, nagyon komoly baja volt, visszérgyuladás. Bismarcknak ez a baja már régi keleti­. Azt mondják, hogy Bismarcknak az 1870. évi német-franczia háború idejében támadt ilyen visszércsomója a jobb lábikráján. A nyolc­vanas évek végén valamelyik katonai szemlén történt, hogy Bismarck egy ilyen alkalom után csizmája lehúzása közben feldörzsölte jobb lábikráján a vis­zércsomót, a­mely azóta többé nem en­­­gedt be. Az utóbbi öt-hat év alatt Bismarck sokat szenvedett ettől a sebétől. Baja minden ápolás dac­ára is súlyosbodott. De legfájdalmasabbá akkor vált, mikor a visszerek meglobosodtak Azóta az öreg vasembernek mind több ápolásr­a volt szüksége. Lábában roppantul kin­ő fájdal­makat érzett, úgy, hogy járni is alig, c ak bot,­ támaszkodva tudott. A fájdalmak és az öregség megtörték hatalmas szervezetét, meggörnyeszt­­­ték hátát. Álmatlanul töltötte éjszakáit, lassan­ként elvesztette étvágyát s a pihenés meg a táp­lálkozás ilyetén folyton növekvő hiánya mind közelebb hozta a katasztrófát. A lemondás. De az ifjú monarka önérzete mellett Bismarck szinte korlátlan intézkedési jogának nem maradt helye és midőn a császár gyorsabb módon akarta a szo­­cziális politika kényes kérdéseit munkába venni, mint azt Bismarck jónak tartotta, a kanczellárnak be kellett adnia lemondását, mely el is fogadtatott (1890. márcz.). Bismarck csak nehezen tűrte a kénytelen tétlenséget. Folyton érintkezett a sajtó­val és elég élesen feltüntette elégedetlenségét a visszalépése óta követett iránynyal. Különösen két szempontból támadta azt: 1., mert szerinte nem kultiválta eléggé az orosz barátságot és így elő­segíti az orosz-franczia szövetséget; 2., mert a vám új rendezésében nincs elég tekintettel a mező­­gazdasági érdekek védelmére. Mindkét szempont Bismarcknak a régi konzervatív állásponthoz való közeledését mutatta. Különösen erősen nyilatko­zott az ellentét Bismarck és az új kormány közt, midőn 1892. júniusban Bécsbe utazott fiának, Herbertnek, esküvőjére. Egy hannover­i kerület be is választotta őt a parlamentbe, de a mandátumot nem fogadta el. Friedrichsruher magányában leg­inkább emlékiratai összeállításán dolgozott. Bismarck az ember. Bismarck, el is tekintve sikereitől, a történet leghatalmasabb egyéniségei közé tartozott. Erős, magas férfiú, katonás tartással, arczán a sűrű szemöldök alól kivillogó szem uralkodott. Testi erejét lovaglással és vadászattal, lelki erejét foly­tonos tanulmánynyal gyakorolta. Bár első­sorban mindig gyakorlati czélok után indult, mely termé­szete előtt minden kérdés problémává vált, mely­nek megoldásához minden rendelkezésére álló szellemi és anyagi eszközt megmozgatott. Ősereje szenvedélyesen szokott kitörni nagy, ünnepélyes momentumokban, az a »furor teutonicus«, melylyel a világot ijesztette, benne egészen megvolt. Kímé­letlensége, nyíltsága új érát alkotott a diplomácziai történetben, de hogy a diplomaták régibb mester­fogásait is érte, azt dán és franczia alkudozásaiban fényesen megmutatta. Még nyelvében is megvolt az eredetiség zamatja, hasonlatai mindig találók, többnyire a gazda, vagy a vadász világából valók. Mint szónok, csak a tartalom által hat. A szavak szinte kínnal törnek elő hatalmas melléből, de azért megtalálta azt a kifejezést, melylyel nem­csak hallgatóira, hanem a világra akart hatni. Ha­talmas megjelenése, kíméletlensége, erőszakossága, valamint hűsége uralkodói iránt a Nibelungok hő­seire, különösen Hagenre emlékeztettek. De visel­kedése elbocsátása óta megmutatta, hogy lényének van egy nem dinasztikus vonása is. Történeti je­lentőségét mi különösen abban látjuk, hogy azon korban, midőn a forradalom tanai uralkodtak ki­zárólag, meg tudta mutatni, minő óriási erkölcsi és szellemi erő áll még a hagyományos hatalmaknak rendelkezésére, ha azt nemzeti értelemben bírják felhasználni. ”

Next