Magyar Ujság, 1898. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)
1898-08-01 / 211. szám
1898. augusztus 1. B MAGYAR ÚJSÁG. vényeiből és az egyetértés annál inkább helyreállott, mert a kúria is engedett egyben-másban. A gazdasági hanyatlás másik fontos következése a szocziáldemokrata párt erős növekedése volt. Ezzel szemben Bismarck 1878-ban kényszerítő törvényeket hozatott, de később az állam tettleges beavatkozását mondta szükségesnek a tagadhatatlan bajok megszüntetésére. »Az állami gépezetet egy csepp szoczialista olajjal kell megkenni«. Keresztül is vitte a betegek segélyezéséről és a baleset ellen való biztosításról szóló törvényeket. 1880 óta maga volt porosz kereskedelmi miniszter is. Itt is némileg állami szoczializmust hozott be: a porosz vasutak államosítása az ő műve. A birodalom hatalmát és a német nagy kereskedővárosok érdekét gyarmati politika megkezdésére használta fel. Bár létesültek német telepek déli és keleti Afrikában és Ausztráliában, a német közvélemény nagy gyarmati tervekért éppen nem lelkesedik. Bismarck belpolitikája. Bismarck belső politikájában minden változatossága és sokoldalúsága daczára, felismerhető két általános vonás. Az egyik az, hogy akár konzervatív, akár liberális irányban mozgott, mindig egészen egy elvet szolgált , skrupulust, kételyt nem ismert, az egész állami életet az általa jónak tartott elvek szerint akarta szervezni. Mindig csak a legközelebbi hatalmi kérdést nézi: a siker elérése előtte a fő, az eszközökben nem válogatós; a többségeket mindig a pillanatnyi szükség szerint alkotja össze, a sajtónak a szerint ad utasítást. E belső politika tehát minden téren a parlamentáris alkotmányos elvek teljes megtagadása. A másik fővonás az, hogy a belső politika terén is a külügyi politika eszközeivel dolgozik. A szövetségesek szerzése, az ellenfél teljes legyőzése, szinte kiközösítése, az erőszakoskodás, a gyors sikerre való törekvés a természetes fejlődés bevárása és elismerése nélkül, mind ebből folynak. Az az önkényes, tisztán csak a czélt, soha az elvet néző eljárás, melylyel Bismarck a pártokat egymásután felhasználta vagy szétmorzsolta, szinte személyessé tette kormányát. Valódi diktatúrát gyakorolt, bár magát mindig a császár szolgájának nevezte. Kérlelhetlenül üldözte, és üldöztette sajtójával mindazokat, akik vele politikai téren szembeszállottak. Sok ellenzékit, köztük Momsen-t is, a híres történetírót, perbefogatott »kancellársértés« miatt. Eljárása a párisi nagykövettel, Árminnal szemben is mutatja, mennyire tönkre bírta tenni ellenfelét. Büszke, tekintetet nem ismerő magaviselete sok ellenséget szerzett neki a legmagasabb körökben is. E szempontból némileg Eichelieuhez hasonlítható. Ha e személyes és udvari befolyások élesebben nyilatkoztak, a kanczellár »funkciók« ellen panaszkodott, s betegeskedést adva okul, lemondással fenyegetődzött. Különösen feltűnő volt ez 1877. tavaszán, midőn Vilmos császár a lemondási folyamodásra ezt az egy szót írta: »soha«. Sajátos helyzetéből, személyes nagyságából, mindent felölelő munkakedvéből önkényt folyt, hogy a birodalmi szervezetet nem egészítették ki, sőt még helyettesítéséről sem igen lehetett szó, mert a kanczellár végzett mindent, és felelős minisztérium vele, ki minisztereit tetszés szerint változtatta, nem volt elképzelhető. Bismarck külpolitikája. De ha Bismarck belügyi politikája eredményeiben nagyon kétséges és sohasem támaszkodhatott az osztatlan nemzeti érzelemre, a külügyi, a német birodalom megalapítása óta is nemcsak a német érdekeket szolgálta, hanem kiérdemelte az egész világ bámulatát. Francziaország leveretése, Elzász és Lotaringia elfoglalása után Bismarck befejezettnek látta a háborúk és hódítások korát. A birodalmat megszilárdítani és lehetetlenné tenni bármely nagyhatalmi szövetség létrejöttét ellene, volt legfőbb igyekvése. Ezért Bismarck 1870 óta mindenkép azon volt, hogy jó viszonyt teremtsen hazája és Ausztria-Magyarország között. E tekintetben hathatós támogatást nyert Andrássyban, ki 1871 végén lépett a külügyi kormány élére. Egyúttal azonban Oroszországgal is megmaradt a »toronymagas barátság«. A három császár szövetsége külső kifejezést is nyert, midőn Ferencz József és Sándor czár 1872. szeptemberben meglátogatták Vilmos császárt. Francziaország ez által meglehetősen el lett szigetelve. Bismarck folytonos figyelemmel kisérte az ottani pártalakulásokat és, mint az Arnita-perből kitűnik, jobb szerette ott a köztársaságot egy esetleges monarkia visszaállításánál, mert ez inkább szerezhetett volna szövetségest. Midőn Francziaországban Mae-Mahon kormánya alatt a reakczionárius párt kerekedett fölül és orosz szövetséget keresett, a viszony oly ellenségessé vált, hogy Bismarck sajtója már nyíltan háborúval fenyegetődzött (1875). A nyugatról egyre fenyegető revanche veszélye annyiban könynyítette Bismarck helyzetét, amennyiben a német parlament annak befolyása alatt kész volt hosszabb időre is megszavazni a katonai költséget. így történt ez 1874-ben liberális segítséggel, 1881-ben a konzervativok és a czentrum szavazataival és 1887-ben az egyesült konzervativok, katolikusok és nemzeti liberálisok által (kartell). Francziaországgal szemben azóta mindkét rész nagy érzékenysége daczára fentartották a békét. Bismarck két módon segítette ezt elő. Először a legsúlyosabb feltételekkel fenyegetődzött, ha Francziaország újra háborút üzenne és vereséget szenvedne (saigner á blanc). Másodszor pedig elősegítette a francziák gyarmati politikáját, terjeszkedését Tuniszban és Tonkingban, hogy ezáltal is inkább feledtesse velük az őket Európában ért veszteségeket. Teljes kibékülésre, vagy csak a revanche szenvedélyének lelohasztására azonban még gondolni sem lehetett. 1875. óta a franczia viszony mellett, a keleti bonyodalmak miatt, mindinkább előtérbe lépett az Oroszországhoz való viszony is. A két kanczellár (Bismarck és Gorcsakov) közt fennállott régi barátság a német birodalom helyreállítása óta meghalt. Oroszország már 1875-ben elfogadja némileg a franczia barátságot. De Bismarck, ki nagy személyes tekintélynek örvendett a czárnál, mindent elkövetett, hogy az orosz szövetséget megtartsa, a mellett pedig monarkiánkat se idegenítse el. Feladata annál nehezebb volt, mert a monarkia és Oroszország érdeke homlokegyenest ellenkezett úgy Törökország integritásának, mint a Balkán félsziget későbbi szervezésének kérdésében. Kijelentette, hogy Németországnak a török ügyekben nincs egyenes érdeke. (»Az a kis Herczegovina nem éri meg egy pomerániai muszketáros egészséges csontját«.) Az orosz érdeket mozdította elő, midőn kieszközölte, hogy monarkiánk a török-orosz háborúban semleges maradjon (reischstadti császártalálkozás 1876. júliusban), de másrészt az európai érdeket, s monarkiánk politikáját támogatta, midőn Andrássyval és Beaconsfielddel együtt arra kényszerítette Oroszországot, hogy terjeszsze európai kongresszus elé a san stefanói béke határozásait. A berlini kongresszusnak (1878. júliusban) Bismarck volt elnöke, ő mint »becsületes alkusz« akart eljárni »barátai« Ausztria-Magyarország és Oroszország közt. Sikerült is ott korlátokat vonni Oroszország terjeszkedése és befolyása elé, de az orosz közvélemény a nemzetnek e vélt megsértése miatt lángra lobbant Bismarck és Németország ellen, és magával készült ragadni a czárt is. Bismarck e veszélyben, midőn Németországnak orosz és franczia támadástól lehetett tartania, reábízta Vilmos császárt az osztrák-magyar szövetség megkötésére. Ez a szövetség, melyet a szövetséges kormányok egy újabb veszélyes pillanatban, 1888. február 3-án egyszerre közzétettek, világosan Oroszország támadó politikája ellen irányul. Bismarck maga kötötte azt meg Andrássyval, midőn Grasteinból visszajövet, Bécsben tiszteletét tette uralkodónknál. Még erősebbé tette e szövetséget Olaszország hozzájárulása (1883-ban). Az új királysághoz való jó viszonyt Bismarck 1875. óta szorgosan ápolta, ott is ellene dolgozván a franczia befolyásnak. E szövetség politikájának adott kifejezést Bismarck híres 1888. február 6-án tartott beszédében, midőn a birodalom békeszeretetét hangsúlyozva és orosz fenyegetésekkel szemben e büszke szavakban tört ki: mi németek csak istentől félünk, más senkitől. A hármasszövetség. A hármasszövetség megalkotása és megszilárdulása tetőpontra emelte Bismarcknak és az általa vezetett birodalomnak tekintélyét. Külügyi politikáját az egész nemzet osztatlan lelkesedése kisérte. Fényesen nyilatkozott az iránta való tisztelet és hódolat, midőn 1885-ben hetvenedik születésnapját ülte, és midőn egy évvel később az országgyűlést feloszlatta, és az új parlament nagy többséggel megszavazta a katonai kiadásokat. Régebbi években sokat szenvedett idegbajban, de 1882. óta Schweninger kezelése alatt egészsége újra megerősödött. És mégis ezután kellett Bismarcknak a legnagyobb megróbáltatásokat kiállania. Ezek az öreg Vilmos császár halálával (1888. márczius 9.) vették kezdetöket. III. Frigyes császár teljes mértékben elismerte ugyan a kanczellár érdemeit, de a belső kérdésekben tőle elütő, szabadabbelvű politikát kívánt volna követni. Még jobban elmérgesítette a viszonyt az a terv, a császár egyik leányát Sándor bolgár fejedelemhez adni nőül, mit Bismarck határozottan ellenzett, hogy Oroszország sértve ne érezze magát. II. Vilmos császár, mint Bismarck lelkes tisztelője foglalta el a trónt. Bismarck betegsége. Az a rosszullét, mely e hónap 26-ikán a 83 éves nagyembert ágyba döntötte, utolsó tusája volt a vaskancellárnak a halállal, mely végre is legyőzte. Már régóta betegeskedett, nagyon komoly baja volt, visszérgyuladás. Bismarcknak ez a baja már régi keleti. Azt mondják, hogy Bismarcknak az 1870. évi német-franczia háború idejében támadt ilyen visszércsomója a jobb lábikráján. A nyolcvanas évek végén valamelyik katonai szemlén történt, hogy Bismarck egy ilyen alkalom után csizmája lehúzása közben feldörzsölte jobb lábikráján a viszércsomót, amely azóta többé nem engedt be. Az utóbbi öt-hat év alatt Bismarck sokat szenvedett ettől a sebétől. Baja minden ápolás dacára is súlyosbodott. De legfájdalmasabbá akkor vált, mikor a visszerek meglobosodtak Azóta az öreg vasembernek mind több ápolásra volt szüksége. Lábában roppantul kinő fájdalmakat érzett, úgy, hogy járni is alig, c ak bot, támaszkodva tudott. A fájdalmak és az öregség megtörték hatalmas szervezetét, meggörnyesztték hátát. Álmatlanul töltötte éjszakáit, lassanként elvesztette étvágyát s a pihenés meg a táplálkozás ilyetén folyton növekvő hiánya mind közelebb hozta a katasztrófát. A lemondás. De az ifjú monarka önérzete mellett Bismarck szinte korlátlan intézkedési jogának nem maradt helye és midőn a császár gyorsabb módon akarta a szocziális politika kényes kérdéseit munkába venni, mint azt Bismarck jónak tartotta, a kanczellárnak be kellett adnia lemondását, mely el is fogadtatott (1890. márcz.). Bismarck csak nehezen tűrte a kénytelen tétlenséget. Folyton érintkezett a sajtóval és elég élesen feltüntette elégedetlenségét a visszalépése óta követett iránynyal. Különösen két szempontból támadta azt: 1., mert szerinte nem kultiválta eléggé az orosz barátságot és így elősegíti az orosz-franczia szövetséget; 2., mert a vám új rendezésében nincs elég tekintettel a mezőgazdasági érdekek védelmére. Mindkét szempont Bismarcknak a régi konzervatív állásponthoz való közeledését mutatta. Különösen erősen nyilatkozott az ellentét Bismarck és az új kormány közt, midőn 1892. júniusban Bécsbe utazott fiának, Herbertnek, esküvőjére. Egy hannoveri kerület be is választotta őt a parlamentbe, de a mandátumot nem fogadta el. Friedrichsruher magányában leginkább emlékiratai összeállításán dolgozott. Bismarck az ember. Bismarck, el is tekintve sikereitől, a történet leghatalmasabb egyéniségei közé tartozott. Erős, magas férfiú, katonás tartással, arczán a sűrű szemöldök alól kivillogó szem uralkodott. Testi erejét lovaglással és vadászattal, lelki erejét folytonos tanulmánynyal gyakorolta. Bár elsősorban mindig gyakorlati czélok után indult, mely természete előtt minden kérdés problémává vált, melynek megoldásához minden rendelkezésére álló szellemi és anyagi eszközt megmozgatott. Ősereje szenvedélyesen szokott kitörni nagy, ünnepélyes momentumokban, az a »furor teutonicus«, melylyel a világot ijesztette, benne egészen megvolt. Kíméletlensége, nyíltsága új érát alkotott a diplomácziai történetben, de hogy a diplomaták régibb mesterfogásait is érte, azt dán és franczia alkudozásaiban fényesen megmutatta. Még nyelvében is megvolt az eredetiség zamatja, hasonlatai mindig találók, többnyire a gazda, vagy a vadász világából valók. Mint szónok, csak a tartalom által hat. A szavak szinte kínnal törnek elő hatalmas melléből, de azért megtalálta azt a kifejezést, melylyel nemcsak hallgatóira, hanem a világra akart hatni. Hatalmas megjelenése, kíméletlensége, erőszakossága, valamint hűsége uralkodói iránt a Nibelungok hőseire, különösen Hagenre emlékeztettek. De viselkedése elbocsátása óta megmutatta, hogy lényének van egy nem dinasztikus vonása is. Történeti jelentőségét mi különösen abban látjuk, hogy azon korban, midőn a forradalom tanai uralkodtak kizárólag, meg tudta mutatni, minő óriási erkölcsi és szellemi erő áll még a hagyományos hatalmaknak rendelkezésére, ha azt nemzeti értelemben bírják felhasználni. ”