Magyar Ujság, 1898. november (7. évfolyam, 303-332. szám)
1898-11-01 / 303. szám
1898. november 1 MAO YAH UJSAO. a szerény kérdést kockáztatjuk meg, hogy Hentaller és társai hiszik-e most, hogy a Népszava csakugyan Isten szava?A parlamentarizmus — írja a Népszava — végvonaglásban sínylődik Magyarországon. Nem kár érte. Eddig se volt a parlament a nép képviselete; eddig is komoly ábrázattal s rengeteg nagyképűsködéssel játszották a parlamentarizmus komédiáját, nem vesztünk semmit, ha elpusztul végképen. Tökéletesen igazuk van azoknak, akik a becsületes abszolutizmust többre becsülik az alkotmányosság látszatával kendőzött úgynevezett parlamenti uralomnál, ami például nálunk a legelemibb szabadságjogok megvédelmezésére sem volt képes. A magyar parlamentet azonkívül nem is a nép választja. Úgy terelődik össze a kiváltságos osztály kiküldötteiből, helyesebben azokból, akik a megbízást kellő árban megfizetni tudják és akarják. Az ilyen parlament mögött nem áll a nép, nem áll senki s bizony, ha egy század balra kikergetné az urakat a Sándor utczai házból, még csak egy tiltakozó népgyűlést se tartanának e miatt. Mindazonáltal nevezetes dolog történik most a magyar képviselőházban. A nevezetes az, hogy tulajdonképen semmi se történik, mert a képviselők hetek óta mást se tesznek, mint hogy veszekednek s a felett tárgyalnak, hogy tulajdonképen semmit se tárgyalnak. Közben kölcsönösen gazsággal vádolják egymást, ordítanak, bőgnek, dobolnak, tombolnak, minden lehető s lehetetlen dolog felett szavaznak s ezt mind összevéve műnyelven úgy hívják, hogy obstrukczió. Szóval, a képviselőházban ugyanaz a fajta obstrukczió folyik most, mint azelőtt a bécsi Reichsrathban s mint lapunk keddi számában már megírtuk, többé nem kell irigységgel néznünk Ausztria-Bécsre. De talán mégis! Ausztriában az ellenzék népjogokért és alkotmányos szabadságokért folyamodott az obstrukczió eszközéhez. Komoly és fontos kérdések voltak azok, amelyekért az osztrák ellenzék az obstrukczió fegyveréhez nyúlt és széles néprétegek erős rokonszenve kísérte őt ezen küzdelmében és adta meg a parlamenti obstrukcziónak a kellő visszhangot. Hogy az osztrák obstrukczió oly hatalmas lehetett, hogy egymásután dönti meg a minisztériumokat, az csak annak köszönhető, hogy mindenki érezte a szóban forgó kérdések nagy jelentőségét és így az obstrukció a nép érzetében gyökeredzett. De hogy állunk e tekintetben Magyarországon ? Itt is van elég, több mint elég szabadságjog, amelyet az ellenzék, ha akarná, a végső eszközzel is megvédhetne. De nem azért szálltak síkra a balpártiak, élükön a függetlenségi Kossuth-párttal. A népjogok elkobzását talán észre sem vették, de mindenesetre nyugodtan eltűrték. Nem először folyik most az obstrukció a képviselőházban; a régebbektől eltekintve az ellenzék az utóbbi időkben is többször megkísértette már, hogy obstrukcióval álljon ellen a kormány törekvéseinek. Így tett a hírhedt 16. sajtóparagrafus tárgyalásakor, amikor a szabadon gondolkozó összes népesség, tehát az ország zöme kísérte lelkes rokonszenvvel az ellenzék akcióját a kormány ellen. Az ellenzéket támogatta az egész nép. S mi történt ? A nagy arányokban megindult obstrokézió egy csúfos s nevetséges kompromisszumban végződött, az ellenzék ötven perczentre kiegyezett a kormánynyal s — faképnél hagyta a népet, cserben hagyta elveit, a szabadsághős képviselők elmentek nyaralni. A második obstrukczió — a kiegyezési provizóriumnál — szintén ilyen csúfos véget ért. Az ellenzék komolyságában nem bízik tehát ma már senki s biztosra vehetjük, hogy ez az obstrukczió is csakhamar elődeinek sorsára jut. Bennünket ez az egész komédia közelebbről csak azért érdekel, mert a mi pénzünkért, a mi verejtékünkért folyik a képviselőházi mulatság. Komoly háttere nincs. Még csak arról sincs szó, hogy önálló, vagy közös legyen-e a vámterület; — arról sincs szó, hogy ezt a kormányt mindenáron megbuktatni kell, — csupán kissé kellemetlenkedni akarnak Bánffynak, a miniszterelnöknek s arra akarják szorítani, hogy mondja el nekik azt, amit mindenki tud, hogy mily módon és mily formában akarja a kiegyezést Ausztriával megújítani. Jól értsük meg a formát vagy a módot, tehát azt, hogy vámszövetségben maradjunk Ausztriával, nem akarják megobstruálni, tehát csakis kicsinyen, előttünk majdnem nevetséges dologért folyik ez a mostani furcsa háború. Érzi ezt maga az ellenzék is. Azért tagadja váltig, hogy obstrukciót csinál, szégyenli bevallani, mert tudja, hogy e törekvésével egyedül, elszigetelten áll s az egész ország makacs közönynyel viseltetik a képviselőházi »tárgyalások« iránt. Ám ha bízni lehetne az ellenzékben, ha komoly szándéka volna a kormány megbuktatása, nem sajnálnék azt a sok pénzt, amibe a mostani hecret kerül. Ez a kormány régen megérett arra, hogy kiebrudalják, h egy Perczel, egy Darányi, vagy hát egy Bánffy sehol e föld kerekségén nem maradhatna egy perczig se miniszter, nálunk azonban az ellenzék kegyelméből, helyesebben tehetetlenségéből egészen megfészkelték magukat s büntetlenül s háborítatlanul honosították meg az önkényen, a brutalitáson, a jogfosztáson alapuló uralmat. Az ellenzék eljátszotta teljesen a jogát arra, hogy komolyan vegyük, czimboráskodott a kormánynyal, mikor a nép ellen kellett eljárni, mint például a rabszolgatörvény tárgyalása alkalmával, azért most nem hat meg bennünket az ő kínos vergődésével, ellenkezőleg azt a benyomást kelti, mint aki az utolsó szalmaszálhoz kapkod, hogy sülyedő tekintélyét megmenthesse. Hasztalan erőlködés! A mostani obstrukcióért mindazonáltal hálásak leszünk az ellenzéknek, ha kellő kitartással folytatja végig. Meggyőződik legalább majd mindenki, hogy a parlament a mostani összeállításában egy kiaszott, elkorhadt, alkotásra képtelen testület, amely önmaga ássa meg a saját sírját. Akik pedig adnak valamit a parlamentarizmusra, akik az alkotmányosságot többre becsülik, azok kénytelenek lesznek velünk együtt követelni az általános választói jogot, az egyetlen orvosszert, amelylyel a parlalamentarizmust egy ideig még fentartani lehet.« Adtuk e czikket a nélkül, hogy magunkévá tennék a benne foglaltakat, vagy hogy örvendenénk annak a leczkének, melyet a szélbali politika hősei kapnak az általuk hajdan annyit emlegetett óh néptől, mert a pártpolitika még a legelkeseredettebb harcz pillanatában sem tud bennünket annyira vakká tenni, hogy kárörömet érezzünk politikai ellenfeleink kudarczán akkor, amikor e kudarcznak ára — igaz ugyan hogy a múltban elkövetett saját bűneik miatt — a magyar népnek oly gyászos megtévedése, mint a minő a szoczializmus. Egy szerény kérdést azonban mégsem tagadhatunk meg. Azt tudniillik, hogy miután az egykor annyit emlegetett óh nép, ily csúfosan megtagadta az obstruáló urakat, miután maguk sem dicsekedtek azzal soha, hogy a nemzet konzervatív rétege hátuk mögött állana s miután a mai tények azt igazolják, hogy őrült hajszájukban sem a kereskedő, sem az iparos osztályra ,nem támaszkodhatnak s hogy a közép- és kisbirtokos osztály sem bennük látja érdekei képviselőit, hát ugyan kit és kiket képviselnek az obstruáló urak önmagukon, saját hiúságukon s egynéhány tartalmát vesztett hazafias frázison kivül? Nem képviselnek senkit, mint csekély magukat, szaturálva azzal a rögeszmével, mintha bárhol talajuk és hátterük volna. Vigyázzanak, ha a beszámolás órája ütni fog, nehogy egy végtelenül szomorú kiábrándulásra ébredjenek járványok* Budapest, október 31. A ragyogó napfény, mely most végigömlik a főváros utczáin, sokakban csalóka reményt ébreszt. Itt a tavasz újra! Az utczák hemzsegnek a sétálóktól. A nyári ruhák még díszelegnek s a gomblyukakban illatos ibolya pompázik. Oly nehéz megválni a nyártól, különösen, mikor a nap süt s az égbolt derült. Pedig itt az ősz! Az igazi, hamisitatlan ősz. A napfény csak kacérkodik rövid néhány óráig tart a dicsősége. A fák sárga levelei, az esti köd hirdetik, hogy itt az ősz, hogy a nyár véget ért. Tény, hogy ilyen száraz, szép ősz még alig volt, de tény az is, hogy ilyen egészségtelen ősz sem volt. Most jelent meg a főváros tiszti főorvosának október havi jelentése, mely nagyon szomorú eredményeket tüntet fel. Jálrványorcrced van teli a főváros. Alattomos, ravasz járványokkal, melyek kapzsi módra halomra szedik az áldozatokat. A napfény csak megtéveszti az embereket s könnyelműkké teszi. Az ősz a legegészségtelenebb időszak. Mikor leszáll az esti köd s nyirkos levegőjével behálózza a fővárost, a járványok számára kedvező alkalom kínálkozik, hogy pusztítsanak, romboljanak. Járványszerűen lépett fel a vörheny, kanyaró, influenza. Csupa oly betegség, melyek elsősorban is a gyermekek zsenge szervezetét támadják meg. Amikor tehát most felszólalunk, távol áll tőlünk, hogy a főváros lakosságát meg akarnék rémíteni. Nem felemlíteni akarunk, hanem óvni. Figyelmeztetni akarunk mindenkit, hogy készüljön a küzdelemre, melyet ezekkel az ellenfelekkel meg kell vívnia. Figyelmeztetni akarjuk a szülőket, hogy óvják gyermekeiket, nehogy baj érje őket. Egy kis mulasztás, alig ellenőrizhető könynyelmiség végzetes következményekkel járhat. Itt van reá a legszomorubb s a legbizonyítóbb példa: bécsi pestis-esetből eddig ki nem derített könynyelműségnek immár három áldozata van. Vigyázni, óvakodni sohasem árt, így könnyű szerrel ki lehet kerülni az ellenfélt, vagy ha már meg kell küzdeni vele, nem talál készületlenül. A mi fővárosunk amúgy sem túlságosan egészséges. A levegője meg van mételyezve. Vizünk van most bőven, az egész nyáron működtek a pótszűrők, a tisztaság ellen sem lehet panaszunk. Nem a hatóságon múlik tehát, hogy a fővárosban annyi a járvány, hanem a temérdek építkezéseken, melyek felkavarják, bepiszkítják a levegőt. Tiszta, ózonban levegőt a fővárosi ember nem ismer; minden szippantással tömérdek baktérium jut a tüdejébe, melyek ott kedvező talajra akadva, megkezdik romboló működésüket. A tüdővészeset száma is így őszszel rendkívül felszaporodik. De ez nem járvány. Az emberiség leghatalmasabb ellensége a tüdővész, mert ez állandóan pusztítja az emberiséget. Őszszel azonban a meghűlés könnyebb és így a tüdővészesek is rosszabbul érzik magukat. Gyógyításukkal foglalkozni nem lehet, csak fájdalmaikat kell enyhíteni, s tűrhetővé kell tenni nekik azt a pár évet, melyet még élniük kell. A tüdőbetegek szanatóriuma ezt czélozza, sajnos eddig csak papíron. Megalakult a tüdővészesek szanatóriumát létesítő egyesület, mely hosszú idők óta egy lépéssel sem vitte a valósulás felé e magasztos ügyet. Folytonosan üléseznek, tanakodnak, megfontolják a teendőket, de nem cselekszenek semmit. Pedig nem a vezető közegeket lehet mulasztással vádolni. Korányi tanár lelkes buzgalommal lobogtatja a zászlót, de útjába annyi akadályt gördítenek, hogy alig tud átlábolni rajtuk. Hol a főváros nem gondolta még meg, hogy hol adjon telket, majd kiderül, hogy a terv kiviteléhez nincs elégséges anyagi erő. Az ilyen huzavona nemcsak szégyenletes, hanem veszedelmes is. Nem a betegekre nézve, hanem az egészségesekre nézve. Ideje volna már, hogy a tüdőbetegek szanatóriuma létesüljön. Nem egyesek, hanem az egész ország érdeke követeli ezt. Hogy a tüdővészesek száma annyira szaporodott, nem aggaszt bennünket annyira, minthogy a kanyaró és vörheny járvnyszerüleg lépett fe. Ismerjük a viszonyokat s ezért némi aggodalommal nézünk a harcz elé. A kanyaróval még könnyű szerrel lehet elbánni. Nem oly veszedelmes ellenfél. Ha rendes lefolyású, néhány hét alatt véget érő nyomot sem hagy .