Magyar Ujság, 1898. november (7. évfolyam, 303-332. szám)

1898-11-01 / 303. szám

1898. november 1 MAO YAH UJSAO. a szerény kérdést koc­káztatjuk meg, hogy Hentaller és társai hiszik-e most, hogy a Nép­szava csakugyan Isten szava?­­A parlamentarizmus — írja a Népszava —­ végvonaglásban sínylődik Magyarországon. Nem kár érte. Eddig se volt a parlament a nép képviselete; eddig is komoly ábrázattal s rengeteg nagyképűsködéssel játszották a parla­­mentarizmus komédiáját, nem vesztünk semmit, ha elpusztul végképen. Tökéletesen igazuk van azoknak, a­kik a becsületes abszolutizmust többre becsülik az alkotmányosság látszatával kendőzött úgynevezett parlamenti uralomnál, a­mi például nálunk a legelemibb szabadságjogok megvédel­­mezésére sem volt képes. A magyar parlamentet azonkívül nem is a nép választja. Úgy terelődik össze a kiváltságos osztály kiküldötteiből, helyesebben azokból, a­kik a megbízást kellő árban megfizetni tudják és akarják. Az ilyen parlament mögött nem áll a nép, nem áll senki s bizony, ha egy század balra kikergetné az urakat a Sándor­ utczai házból, még csak egy tiltakozó népgyű­lést se tartaná­nak e miatt. Mindazonáltal nevezetes dolog történik most a magyar képviselőházban. A nevezetes az, hogy tulajdonképen semmi se történik, mert a képvi­selők hetek óta mást se tesznek, mint hogy ve­szekednek s a felett tárgyalnak, hogy tulajdon­képen semmit se tárgyalnak. Közben kölcsönö­sen gazsággal vádolják egymást, ordítanak, bőg­nek, dobolnak, tombolnak, minden lehető s lehe­tetlen dolog felett szavaznak s ezt mind össze­véve műnyelven úgy hívják, hogy obstrukczió. Szóval, a képviselőházban ugyanaz a fajta ob­­strukczió folyik most, mint azelőtt a bécsi Reichsrathban s mint lapunk keddi számában már megírtuk, többé nem kell irigységgel néz­nünk Ausztria-Bécsre. De talán mégis! Ausztriában az ellenzék népjogokért és alkotmányos szabadságokért fo­lyamodott az obstrukczió eszközéhez. Komoly és fontos kérdések voltak azok, a­melyekért az osz­trák ellenzék az obstrukczió fegyveréhez nyúlt és széles néprétegek erős rokonszenve kísérte őt ezen küzdelmében és adta meg a parlamenti obstrukcziónak a kellő visszhangot. Hogy az osztrák obstrukczió oly hatalmas lehetett, hogy egymásután dönti meg a minisztériumokat, az csak annak köszönhető, hogy mindenki érezte a szóban forgó kérdések nagy jelentőségét és így az obstrukc­ió a nép érzetében gyökeredzett. De hogy állunk e tekintetben Magyaror­szágon ? Itt is van elég, több mint elég szabad­ságjog, a­melyet az ellenzék, ha akarná, a végső eszközzel is megvédhetne. De nem azért száll­tak síkra a balpártiak, élükön a függetlenségi Kossuth-párttal. A népjogok elkobzását talán észre sem vették, de mindenesetre nyugodtan eltűrték. Nem először folyik most az obstrukc­ió a képviselőházban; a régebbektől eltekintve az ellenzék az utóbbi időkben is többször megkí­sértette már, hogy obstrukc­ióval álljon ellen a kormány törekvéseinek. Így tett a hírhedt 16. sajtóparagrafus tárgyalásakor, a­mikor a szaba­don gondolkozó összes népesség, tehát az ország zöme kísérte lelkes rokonszenvvel az ellenzék akc­ióját a kormány ellen. Az ellenzéket támo­gatta az egész nép. S mi történt ? A nagy arányokban meg­indult obstrokézió egy csúfos s nevetséges kom­promisszumban végződött, az ellenzék ötven per­­czentre kiegyezett a kormánynyal s — faképnél hagyta a népet, cserben hagyta elveit, a szabad­sághős képviselők elmentek nyaralni. A második obstrukczió — a kiegyezési pro­vizóriumnál — szintén ilyen csúfos véget ért. Az ellenzék komolyságában nem bízik tehát ma már senki s biztosra vehetjük, hogy ez az ob­­strukczió is csakhamar elődeinek sorsára jut. Bennünket ez az egész komédia közelebb­ről csak azért érdekel, mert a mi pénzünk­ért, a mi verejtékünkért folyik a képviselőházi mulatság. Komoly háttere nincs. Még csak arról sincs szó, hogy önálló, vagy közös legyen-e a vámterület; — arról sincs szó, hogy ezt a kormányt mindenáron megbuktatni kell, — csupán kissé kellemetlenkedni akarnak Bánffynak, a miniszterelnöknek s arra akarják szorítani, hogy mondja el nekik azt, a­mit min­denki tud, hogy mily módon és mily formában akarja a kiegyezést Ausztriával megújítani. Jól értsük meg­ a formát vagy a módot, tehát azt, hogy vámszövetségben maradjunk Ausztriával, nem akarják megobstruálni, tehát csakis kicsi­­nyen, előttünk majdnem nevetséges dologért folyik ez a mostani furcsa háború. Érzi ezt maga az ellenzék is. Azért tagadja váltig, hogy obstruk­­c­iót csinál, szégyenli bevallani, mert tudja, hogy e törekvésével egyedül, elszigetelten áll s az egész ország makacs közönynyel viseltetik a képviselőházi »tárgyalások« iránt. Ám ha bízni lehetne az ellenzékben, ha komoly szándéka volna a kormány megbuktatása, nem sajnálnék azt a sok pénzt, a­mibe a mos­tani hecret kerül. Ez a kormány régen meg­érett arra, hogy kiebrudalják, h egy Perczel, egy Darányi, vagy hát egy Bánffy sehol e föld kerekségén nem maradhatna egy perczig se mi­niszter, nálunk azonban az ellenzék kegyelméből, helyesebben tehetetlenségéből egészen megfész­kelték magukat s büntetlenül s háborítatlanul honosították meg az önkényen, a brutalitáson, a jogfosztáson alapuló uralmat. Az ellenzék eljátszotta teljesen a jogát arra, hogy komolyan vegyük, czimboráskodott a kormánynyal, mikor a nép ellen kellett eljárni, mint például a rabszolgatörvény tárgyalása al­kalmával,­­ azért most nem hat meg bennün­ket az ő kínos vergődésével, ellenkezőleg azt a benyomást kelti, mint a­ki az utolsó szalma­szálhoz kapkod, hogy sülyedő tekintélyét meg­menthesse. Hasztalan erőlködés! A mostani obstrukc­ióért mindazonáltal há­lásak leszünk az ellenzéknek, ha kellő kitartás­sal folytatja végig. Meggyőződik legalább majd mindenki, hogy a parlament a mostani össze­állításában egy kiaszott, elkorhadt, alkotásra képtelen testület, a­mely önmaga ássa meg a saját sírját. A­kik pedig adnak valamit a par­lamentarizmusra, a­kik az alkotmányosságot többre becsülik,­­ azok kénytelenek lesznek ve­lünk együtt követelni az általános választói jo­got, az egyetlen orvosszert, a­melylyel a parla­­lamentarizmust egy ideig még fentartani lehet.« Adtuk e czikket a nélkül, hogy magunkévá tennék a benne foglaltakat, vagy hogy örven­denénk annak a leczkének, melyet a szélbali politika hősei kapnak az általuk hajdan annyit emlegetett óh néptől, mert a pártpolitika még a legelkeseredettebb harcz pillanatában sem tud bennünket annyira vakká tenni, hogy kár­­örömet érezzü­nk politikai ellenfeleink kudarczán akkor, a­mikor e kudarcznak ára — igaz ugyan hogy a múltban elkövetett saját bűneik miatt — a magyar népnek oly gyászos megtévedése, mint a minő a szoczializmus. Egy szerény kér­dést azonban még­sem tagadhatunk meg. Azt tudniillik, hogy miután az egykor annyit emlegetett óh nép, ily csúfosan megtagadta az obstruáló urakat, miután maguk sem dicsekedtek azzal soha, hogy a nemzet konzervatív rétege hátuk mögött állana s miután a mai tények azt iga­zolják, hogy őrült hajszájukban sem a kereskedő, sem az iparos osztályra ,nem támaszkodhatnak s hogy a közép- és kisbirtokos osztály sem bennük látja érdekei képviselőit, hát ugyan kit és kiket képviselnek az obstruáló urak önmagu­kon, saját hiúságukon s egynéhány tartalmát vesztett hazafias frázison kivül? Nem képviselnek senkit, mint csekély ma­gukat, szaturálva azzal a rögeszmével, mintha bárhol talajuk és hátterük volna. Vigyázzanak, ha a beszámolás órája ütni fog, nehogy egy végtelenül szomorú kiábrándulásra ébredjenek járványok* Budapest, október 31. A ragyogó napfény, mely most végigömlik a főváros utczáin, sokakban csalóka reményt ébreszt. Itt a tavasz újra! Az utczák hemzseg­nek a sétálóktól. A nyári ruhák még díszeleg­nek s a gomblyukakban illatos ibolya pompázik. Oly nehéz megválni a nyártól, különösen, mikor a nap süt s az égbolt derült. Pedig itt az ősz! Az igazi, hamisi­tatlan ősz. A napfény csak kac­érkodik rövid néhány óráig tart a dicsősége. A fák sárga levelei, az esti köd hirdetik, hogy itt az ősz, hogy a nyár véget ért. Tény, hogy ilyen száraz, szép ősz még alig volt, de tény az is, hogy ilyen egészségtelen ősz sem volt. Most jelent meg a főváros tiszti főorvosának október havi jelentése, mely nagyon szomorú eredményeket tüntet fel. Jálr­­ványorcrced van teli a főváros. Alattomos, ravasz járványokkal, melyek kapzsi módra halomra sze­dik az áldozatokat. A napfény csak megtéveszti az embereket s könnyelműkké teszi. Az ősz a legegészségtelenebb időszak. Mikor leszáll az esti köd s nyirkos levegőjével behálózza a fővá­rost, a járványok számára kedvező alkalom kí­nálkozik, hogy pusztítsanak, romboljanak. Járvány­szerűen lépett fel a vörheny, ka­nyaró, influenza. Csupa oly betegség, melyek első­sorban is a gyermekek zsenge szervezetét támadják meg. A­mikor tehát most felszólalunk, távol áll tőlünk, hogy a főváros lakosságát meg akarnék rémíteni. Nem felemlíteni akarunk, hanem óvni. Figyelmeztetni akarunk mindenkit, hogy készüljön a küzdelemre, melyet ezekkel az ellenfelekkel meg kell vívnia. Figyelmeztetni akarjuk a szülőket, hogy óvják gyermekeiket, nehogy baj érje őket. Egy kis mulasztás, alig ellenőrizhető köny­­nyelm­iség végzetes következményekkel járhat. Itt van reá a legszomorubb s a legbizonyítóbb példa: bécsi pestis-esetből eddig ki nem derített köny­­nyelműségnek immár három áldozata van. Vi­gyázni, óvakodni sohasem árt, így könnyű szer­rel ki lehet kerülni az ellenfélt, vagy ha már meg kell küzdeni vele, nem talál készületlenül. A mi fővárosunk amúgy sem túlságosan egészséges. A levegője meg van mételyezve. Vizünk van most bőven, az egész nyáron mű­ködtek a pótszűrők, a tisztaság ellen sem lehet panaszunk. Nem a hatóságon múlik tehát, hogy a fővárosban annyi a járvány, hanem a temérdek építkezéseken, melyek felkavarják, bepiszkítják a levegőt. Tiszta, ózonban levegőt a fővárosi ember nem ismer; minden szippantással tömér­dek baktérium jut a tüdejébe, melyek ott ked­vező talajra akadva, megkezdik romboló mű­ködésüket. A tüdővészeset száma is így őszszel rend­kívül felszaporodik. De ez nem járvány. Az em­beriség leghatalmasabb ellensége a tüdővész, mert ez állandóan pusztítja az emberiséget. Ősz­­szel azonban a meghűlés könnyebb és így a tüdővészesek is rosszabbul érzik magukat. Gyó­gyításukkal foglalkozni nem lehet, csak fájdal­maikat kell enyhíteni, s tű­rhetővé kell tenni nekik azt a pár évet, melyet még élniük kell. A tüdőbetegek szanatóriuma ezt czélozza, sajnos eddig csak papíron. Megalakult a tüdővészesek szanatóriumát létesítő egyesület, mely hosszú idők óta egy lépéssel sem vitte a valósulás felé e magasztos ügyet. Folytonosan üléseznek, ta­nakodnak, megfontolják a teendőket, de nem cselekszenek semmit. Pedig nem a vezető közegeket lehet mulasztással vádolni. Ko­rányi tanár lelkes buzgalommal lobogtatja a zászlót, de útjába annyi akadályt gördítenek, hogy alig tud átlábolni rajtuk. Hol a főváros nem gondolta még meg, hogy hol adjon telket, majd kiderül, hogy a terv kiviteléhez nincs elég­séges anyagi erő. Az ilyen huzavona nemcsak szégyenletes, hanem veszedelmes is. Nem a be­tegekre nézve, hanem az egészségesekre nézve. Ideje volna már, hogy a tüdőbetegek szanató­riuma létesüljön. Nem egyesek, hanem az egész or­szág érdeke követeli ezt. Hogy a tüdővészesek száma annyira sza­porodott, nem aggaszt bennünket annyira, mint­hogy a kanyaró és vörheny járv­nyszerüleg lé­pett f­e. Ismerjük a viszonyokat s ezért némi aggodalommal nézünk a harcz elé. A kanyaró­val még könnyű szerrel lehet elbánni. Nem oly veszedelmes ellenfél. Ha rendes lefolyású, né­hány hét alatt véget ér­ő nyomot sem hagy .

Next