Magyar Vadász, 1948 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1948-07-01 / 1. szám
i s mind nem elegendők arra, hogy az őzállományunkat hamarosan talpraállítsa. Ehhez okvetlenül a vadásztársaságok megértő segítsége is szükséges. Nem okvetlenül szükséges kilőni az engedélyzett számú bakot! Kíméljük a kapitálisnak indult fiatal bakokat! Ha ezt tartja szem előtt minden vadásztársulat, akkor megint benépesülnek az erdők. Július vége felé már ugranak a sípra becsalt bakok. Aki akáclevéllel tud hívni, az nagy előnyben van! Az öreg ravasz bakot nem könnyű becsapni. Nesztelenül, mintha szellemlábakon járna, jó széllel közeledik a csábhangok felé, hogy aztán nagy méltatlankodással harsogja az egész környéket felriasztó „hao bah bah“-ját. Ilyenkor a kárvallott vadász csukja össze a vadászszékét és jóval odébb próbáljon szerencsét. Itt mellékesen megjegyzem, hogy a vékonyra hangolt sípra, amely a gida hangját utánozza, beugrik a suta, de bejön arra a héjra és beszalad a vadorzó kutya is, ha történetesen arrafelé jár. Hegyvidéken az őzhívásra sokszor beugrik a farkas, meg a hiúz is. A lelőtt bakot azonnal fel kell törni és szabályszerűen kizsigerelni. Ez igen fontos, mert a kánikulai melegben hamar megromlik. A vadásztörvény előírja, hogy csülkös vadat csak golyóval szabad lelőni, tehát minden vadásztársunk ahhoz tarja magát! Kékes ezüstösen fénylik a zabtábla. A tejes zab a legkedvesebb csemegéje az erdő vadjának. A szarvas, az őz, a nyúl, a borz mind-mind felkeresi esténként, éjjelenként, de mindezeknél jobban szereti a tejes zabot a vaddisznó. Még a legóvatosabb remetekan is megfeledkezik óvatosságáról és naprólnapra felkeresi kedves csemegéjét. Holdvilágos esténként a vaddisznójárta zabtábla mellett lesbeülni — persze mindig számolni kell a széllel — legtöbbször eredménnyel jár, de még az eredménytelen lesbeülésnek is megvan a haszna, mert egy-egy ilyen éjjeli lesen sokat tapasztal, sokat lát a kezdő vadász. Az esti, az éjjeli lesen lehetőleg egész biztosra lőjünk, mert ha a meglőtt vaddisznó csak másnap reggel kerül meg, akkor a legtöbb esetben a húsa teljesen hasznavehetetlenné válik. MAGYAR VADÁSZ RÓKA Hajtásban álltam. Erdők mély ölén. A hajtók messze . . . surranó neszek . .. most megvillan egy vörösfrakkos úr s a dörrenésre fel is hempereg. G. Tóth László árvízi őzmentés Szennyes áradatban, hullitám verés közben igyekszünk a víztenger közepén kiemelkedő kis sziget közelébe. Lélekvesztő csónakunk táncolt a feltorlódó ráncos, habzó áradatban. A szél bolondját járta, míg az evezőinket tartottuk, ólmos, hideg eső vágta kezünket. Lassan haladtunk. Ebben a csigalassúságban igyekeztünk mindanynyian gondolkodással, és önálló szemlélődéssel tölteni az időt, hogy gépiesen dolgozó karunk fáradtságát ne érezzük, önkéntelenül körültekintettem és utánam a többiek is. Egyet gondoltunk. ..-A Tisza, ez a szép csőszökének nevezett igaz, magyar folyó, szennyes áradattárajait.“ Mintha minden egyes kis hullám forgatagában ezer veszély és víziszörny gonoszkodna. Még talán vigyorgó, torz arcukat is láttuk, mert a hajnal is párás, sejtelmes volt, mint maga a szennyes áradat. Lassan-lassan azonban a szigethez értünk és már látjuk is őket. A kedves, didergő őzikéket! Egy csoportba verődve álltak, fejüket előreszegezve, reszkettek. Ki tudja, másért? Fáztak, vagy az embertől féltek és elkapta őket a gonosz sejtelem. Lehet, ez az utóbbi az igaz! Mert még emlékezett egy négyéves bak és két suta rá, mikor társaikat oly csúnya szerrel, egy hasonló áradáskor emberek, ezek a kétlábú furcsaságok, a ladikról evezővel és dorongokkal fejbeverték és így emelték a csónakba, így gondolkozhattak, sőt beszélgethettek, mert az öreg bak torkán furcsa, mélyen sípoló hang tört elő. Persze elmondta gyorsan a kis unokák és fiúknak az emlékezést. Mert az ő nyelvük tökéletesebb, mint a mienk. Ők a természet nagyszerű sejtelmével vannak megáldva. Ők egymással olyan gyorsan beszélnek és értik meg egymást, mint a haiig terjedéséhez viszonyított fény gyorsasága és röpke pillanataok alatt átveszik a kis történeteket. — Igen bizony — mondja az öreg — Meg fiatal voltam és azóta már négyszer barkázott a parti füzes és akkor is ilyen árvíz vollt. Kint maradtunk a szigeten és láttuk az embereket, amint a ladikon kifelé jöttek. Egyforma ruhában voltak és mi feléjük úsztunk, mert arra sordort az ár. Ahogyan a csónak közelébe értünk, akkor evezőkkel, farmiakkal fejbeverték társainkat, anyáinkat, testvéreinket. Mi ketten az öreg sutával menekültünk és így lettetek ti is! Mondom, pillanat műve volt ez az emlékezés és ennek elmondása is. Mindegyikük megbeszélt, mind a hat kis őznek ijedten rebbent a szeme. Mi lesz most? " — De nini! — folytatja az öreg őzpapa —, ezek nem azok és nem is olyanok! Itt látok olyant is, akiknek a kezében, mind a három tavaszhasadáson és fehér teleken az a villanásokat szóró sötét vaseső volt, amelyik olyan hangosan dörrent. Ez azonban nem bántott bennünket, inkább jó szénát hordott ki a téli időben. Persze, ezt is villámgyorsan előböffentette, mert nem szaladt el a kis család, hanem vártak tovább és nyugodtabban. Befejezésül a következőket: A Magyar Vadászok Országos Szövetsége elvárja minden tagjától, hogy a vadásztörvényeket lelkiismeretesen megtartsa és vadásziasan vadásszon! Példaadásként mutassák meg a magyar vadászok, hogy a Magyar Vadászok Országos Szövetsége nem érdemtelenre pazarolta bizalmát, amikor tagjai közé felvette! A demokratikus vadásztársaságok mutassák meg következetes, szakszerű vadvédelemmel és kímélettel, hogy e tekintetben is tevékenyen hozzájárulnak az ország újjáépítéséhez és a két és fél esztendő alatt megvalósítandó hároméves tervhez. Reméljük azt, hogy a vadásztársaságok tagjai megszívlelik ezen jó tanácsokat, melyekkel saját érdeküket képviselik, és nem lesz szükség arra, hogy szövetségünk kemény eszközökkel vagy megtorló intézkedésekkel fegyelmezzen.