Magyar Vadász, 1949 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1949-01-05 / 1. szám

jest körülkeríteni, amit­ a gyűrű bezárul. Kivéve a „kaput” jelképező helyet. Itt tartózkodtak álcázva, lesben egy fiatal fenyvesben a va­dászok. Feladatuk az volt, hogy egyetlen mozdulattal se árulják el jelenlétüket, hanem várjanak míg a vad lőtávolságban megjelenik. Ez alkalommal Arszenyi­­ Kurá­­zisov, a fiatal vadász veszi át a hajtó szerepét. Zajtalanul eljut a piroszászlós zsineggel bekerített hely túlsó oldalára, onnan bemegy a körbe. A vadász most már nem igyekszik tovább titkolni jelenlé­tét­. Bottal kopogtat a fák keresz­tül fagyott törzsén, szemlélődik. A felzavart vadak előreszaladtak. Ki akarnak törni a felriasztott sű­rűségből, de­­a szélben lobogó apró zászlók piros nyelvecskéi meg­riasztják őket. A vadászat a kapu­hoz közeledik. AZ EREDMÉNY: 2 FARKAS A leshelyükön álló vadászok fi­gyelme a végsőkig feszült. Egy per­cet sem szabad elmulasztani, vagy lövést elhibázni. A farka® minden pillanatban felbukkanhat. És­ ime az egyik magános bokor­nál kékes füstcsík emelkedik a le­vegőbe, fülsiketítő dörej kíséreté­ben. A nőstényfarka­s, oldalában el­viselhetetlen fájdalommal, felágas­kodik. Következik a második lövés, és a vad halálos görcsökben fet­­rengve, vérével vörösre festi a ha­vat. A megrémített fiatal hím a sű­rűségbe igyekezve, útján az ágak recsegésétől kísérve hátrafelé me­nek­ül. De hirtelen feltűnik előtte hajtó alakja. A farkas gyors, visszafordul és egyenesen a feg­véreső irányának szalad. Ez a r­i­tka sikerrel járt. Két farkast elpusztítottak, de vadászok mozdulatlanul állnak, tudja, nem fészkelte-e be magát­­ erdőbe egy egész farkascsal. Ezért, amikor vakítóan sárga, ti bundában egy róka jelent meg tisztáson, senki a lesbenállók köl még csak meg sem moccant, farkas vadászat igen komoly ügy einek szigorú szabályait senki se szegheti meg. ... íme, a hajtó is megérkezett, vadászatnak vége. A nap nem telt el hiába, a na­tól kezdve a kolh­oz megszakad­ a gonosz, alattomos ragadozóktól. ANDRÁS: Láttam, hogy felcsillan a szeme. Te tanú, hogy még éccaka felállít egy-két hurkot a Vári­erdőben. MIHÁLY: Miből tudtad, hogy éppen ott­! ANDRÁS: Mert szomorúan hozzátettem: „Pedig Varjúerdőben annyi a nyúl, hogy seregestől futnak ember ölébe!“ MIHÁLY: Eddig jól meg­kártyáztad! ANDRÁS: Végig jól megkártyáztam. Újév napji estfelé kimentem­ az erdőbe. Tetten értem a vén kid­kot, Elszed­tem tőle a két nyulat, meg a két hurk Most a társaság adja be ellene a feljelentést... MIHÁLY: András komám, ha ez így igaz... ANDRÁS (kicsit meghátrál): Úgy igaz, hogy és egy nyúl volt nála.. Egy kicsit megszoktam, hogy mi­dig nagyobbat mondok, ha zsákmányról van szó! MIHÁLY: Meglesz a feljelentés! Egy nyúl épp­ annyi bűnjel, mint kettő ... A büntetésit meg majd­­ dobol­tatjuk ... Mert akad ám a vén betyáron kívül fél hurkoló is a határban. Legyen elrettentő példa! ISTVÁN: Szóvá szeretném tenni, hogy nem rendí tük meg a közvadászatot a görög szabadságharcod javára. MIHÁLY: Vasárnap megrendezzük. Közösen a P­rediekkel. Úgy nagyobb lesz az eredmény. Egy év múlva pedig mi megyünk át hozzájuk. ISTVÁN: Így lesz jól! MIHÁLY: Még csak azt szeretném mondani, M elseje óta tilos a fogoly! Nehogy valaki fogolyra lője. ANDRÁS: Nekem ise szabad? MIHÁLY: Nincs kivétel! ANDRÁS: Csak azért kérdeztem, mert én nem találom el a foglyot, akármennyit puskázok rá! (Nert nek. Aztán lassan szedelőzködnek és hazatérnek vadásztársaság tagjai.) MIHÁLY: Hát ki mondhatja el közülünk, hog­y ez az év is jól kezdődött? ANDRÁS: Kivételesen most az elején szólalok meg- Mert számomra csakugyan jól kezdődött! ISTVÁN: Halljuk hát, András- Csupa fül vagyok! JÁNOS: Halljuk. Halljuk! ANDRÁS: Jól kezdődött,, mert újesztendő napján elkaptam egy hurkolót! MIHÁLY: Na, ez derék! Mondjad, hogy csináltad? ANDRÁS: Úgy csináltam, hogy először is felállí­tottam a hurkot. MIHÁLY: Te állítottad fel? ANDRÁS: Én hát, de nem­ a nyúlnak, hanem Batkó Imrének... ISTVÁN: Kulák az! Sok bajt csinál a faluban. Rettentő ravasz is. Eddig mindig sikerült neki a szám­adásnál kibújni... ANDRÁS: Az én hurkomba belegabalyodott. Most nem tud kibújni a felelősségrevonás alól... JÁNOS: Szóval hurokra kerítetted, mi? ANDRÁS: Arra bizony. Azt mondom neki Szilvesz­terkor, mintha csak úgy véletlenül mondanám: „A tár­saságból holnap biztosan nem vadászik senki. Átalusz­­szuk a napot.“ ISTVÁN: Erre az öreg Balt­kó? MAGYAR VADÁSZI MAGYAR VADÁSZ Jött ki rá ti/ Vadás­zik Az egyik királyt Milánnak hívták és Szerbia trónján ült. A másik, Ferdinánd, Bulgária királya, volt. (A történet idején még királya, mert pár évek múlva, vette fel a cári címet.) A szerb király nem szerette a vadászatot. A bolgár király szen­vedélyesen vadászott. Hallotta, hogy a szerb királyi birtokon nagyszerű fácános terület van, valóságos fácán-paradicsom. Meg is hivatta hát magát uralkodó­ szom­szédjával egy fácánozásra. Miután a király örömmel várta Ferdinánd király látogatását, hetek­kel az érkezés előtt magához ren­delte udvarmesterét és kiadta a pa­rancsot: — Ferdinánd király Őfel­sége fácánozásában nem szabad pa­rányi, hibának, sem történni, ön felelős, hogy minden a legnagyobb rendben legyen! Az udvarmester meghajolt: — Minden a legnagyobb rendben lesz Felség! Körültekintő, gondos ember volt a szerb király hoppmestere. Ismerte k­z udvari ceremónia ezer csinját­­kinját. Tisztában volt a spanyol etikettel, mely előírja, hány lépés távolságra kell a koronás fők előtt mgállani, előírja milyen mélyen kell előttük meghajolni. Csak éppen iszt, nem találta meg a spanyol eti­kettről szóló könyvben, hogy milyen előírások mellett vadásznak a koro­nás fők fácánra. Miután a­ király udvarmestere sem volt vadász, megkérdezte hát az egyik minisztertől, akiről tudta, hogy szeret vadászni: — Hogyan történik a fácánozás? A miniszter mosolyogva válaszolt:­­ — Legeredményesebb a fácán haj­ósa. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a sajtók serege átfésüli az erdőt, ahol­­ fácánok tartózkodnak. A fácán­­­hajtók előtt eleinte gyalogol, majd nyiladékhoz, vagy erdőszélire ér­kezve felrepül. A nyiladékon, vagy az erdőszélen áll a vadász. Fontos a hajtók kioktatása, a hajtósereg fe­gyelme! Nem szabad az erdőben egymástól elszakadniok, pontosan be kell tartaniok egymás között t­ávolságot, a fatörzseket kopogtas­sák, a bokrokat zörgessék, a gazt képeljék hajtás közben. . Az udvarmester megköszönte a el­világosít­ást. Most már szaksze­men is tájékozódott a fácánvadá­szatról. A többi igazán az ő dolga­­i további előkészületeket már el­adja végezni. . Néhány nappel Ferdinánd király fekezése előtt Milán király maga elé rendlelte az udvarmestert: Minden rendben lesz Őfelsége acánvadászatán? — A fejemmel felelek Felség! A szerb király kegyesen megbi­­­entette a fejét, így jelezte udvar­­mesterének, hogy a kihallgatás végetért. . Aztán elérkezett a pillanat, ami­kor Ferdinánd király udvari vonata befutott Milán király fővárosának pályaudvarára. A pályaudvart szerb és bolgár zászlók díszítették. A zene­kar a szerb és a bolgár himnuszt játszotta. A két király ellépett a kivezényelt díszszázad előtt és gumikerekű ha­tárba ült, mely a palotába vitte őket. Este fényes lakoma volt. Ferdi­nánd királynak nagyon ízlett az étel és az ital. A lakomát udvari bál követte, de a vendég uralkodó arról hamar lakosztályába vonult, elvégre nem táncolni jött Szerbiába, hanem vadászni. Mégpedig fácánra, ural­kodó­társa híres, mesebeli fácános területére. Korán reggel előállottak a fogatok, hogy a vadászat színhelyére vigyék a vendéget. Nagy volt Ferdinánd király öröme, mikor látta, hogy Milán király is vele tart. — De hiszen királyi Felséged soha nem vadászik! — Felséged kedvéért megyek én is. Bár nem hiszem, hogy különöskép­pen hozzájárulok a teríték előre­látható nagy számához! így szólt Milán, szerb király és egy­■ oldalpillantást vetett a mellette álló udvarmesterre. Az udvarmester megértette a királyának jelbeszédét. A pillantás kérdés volt, csak Őfel­sége lusta volt a száját kinyitni. A pillantás azt kérdezte az udvarmes­tertől, ho­gy „rendben lesz-e minden!” Az udvarmester hódolatteljesen válaszolt: — Minden a legnag­yóbb rendben van Felség! A két király tehát felállt a nyila­dékon és amíg elhangzott a hajtók indulását hirdető kürtszó, (arany­­kürtből fújta a királyi testőrgárda kürtöse) barátságosan elbeszél­gettek. — Hónapok óta várok erre a va­dászélményre! — mondta Ferdinánd bolgár király. — Királyi Felséged pompás va­dász hírében áll, — udvar­iaskodott a házigazda. — Az élmény nem maradhat el! A hajlók a kürtjeire elindultak. Lépteik zaja, kopogásuk, zörgetésük, egyre közeledett a nyiladékon vára­kozó királyi puskásokhoz. Milán király nem érezte azt az izgalmat, ami ezekben a percekben szívet-lelket bizserget, hiszen ő nem volt vadász. Annál inkább érezte Ferdinánd király, aki négy fegyvert hozott magával, sőt begyakorolt fegyverhordozóit is magával hozta Bulgáriából. Még rájuk szólt, hogy gyorsan, ügyesen adják kezébe a puskákat, gyorsan töltsenek ismét, mert annyi a fácán ezen a híres te­rületen, amennyit még sosem láttak. A fegyverhordozók előírásos ma­gatartással jelezték, hogy tudják alattvalói kötelességüket urukkal és királyukkal szemben. A hajlók zöreje közben lármává nőtt. Ferdinánd király a gyakorlott puskás tapasztalatairól tudta, hogy egy-két pillanat és a mostanáig gyalogoló fácánok hirtelen felre­pülnek. Várta a bokrétákat, a sok fácán­bokrétát, feszült idegekkel, lövésre készen. De a bokréták nem mutatkoztak. Sőt egyetlen fácán sem mutatkozott. Nemcsak fácán, de árva veréb, vagy csörögve suhanó szarka sem. Ellenben a nyiladékon megjelent a hajtóvonal. Hatvan hajtó, katonás magatartással, fegyelmezetten. Nyo­mukban pedig a főudvarmester­ A vendéglátó Milán király magá­hoz intette: — Mi következik ezután? Az udvarmester szertartásos haj­­longással válaszolt: — Az úgynevezett kontrahajtás. A másik oldalról hajtjuk meg a ki­rályi Felségek felé az erdőt! Milán király erélyesen intett, hogy a hajtók siessenek. És mielőtt ismét felharsant az­­ aranykürt szava vendégéhez fordult: — Úgy látom itt nem volt fácán! Ferdinánd király mosolygott: — Nyilván az erdő másik felében tartózkodnak! _ A kontrahajtás után kiderült, hogy nem tartózkodtak ott sem. Egy nyeszlett, fiatal mókust kergettek ki a nyiladék szélére mindössze, fácá­nok hiányában a bolgár király azt meglőtte. Kissé keserűen jegyezte meg, mikor az elejtett mókust elője­­hozták: — Nálunk, Bulgáriában, sokkal szebb mókusok vannak! Ez volt minden megjegyzése a második hajtás után. Milán király toporzékolva rontott a főudvarmesterre: — Mi történt itt? Hol vannak a fácánok? Az udvarmester remegett félel­mében: — Nem tudom Felség! A kiadott parancs értelmében jártam el. Négy hete reg­gelt­ől­ estig gyakoroltuk itt az erdőben a hajtást. Négy hete na­ponta százszor elpróbáltattam a haj­tókből minden lépést, minden moz­dulatot. Kinek-kinek megjelöltem a saját fáját, saját bokrát, amely mellett haladnia kell. A zörgetést, a zargatást is százszor elpróbáltuk. Ment is minden, mint a karika­csapás! Ferdinánd bolgár király jóízűen nevetett: — Vadászember Ön, udvarmester Nem­, Felség. Ürbe ítél és írta : Károlyi Sándor

Next