Magyar Vadász, 1956 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1956-01-10 / 1. szám
fokoznunk kell, mert a jól táplált, megfelelő erőben levő vad könnyebben vészeli át az időjárás viszontagságait és egyúttal az állati és emberi kártevések elől is sikeresebben ment rá önmagát. (Pl. a szérűskertek aljáig bekényszerült, bizalmatlanságát vesztett fogolycsapatban, állat és ember egyaránt nagyobb kárt ejthetnek, mint az etetőkön kellőképpen ellátott élénk, jó erőben levő csapatokban.) Fogoly- és fácánetetőink aljába ne csak az etetés elkezdésekor, hanem „menet közben” is gondolkodjunk tiszta homokról; erre kerül a pelyva és ehhez keverjük az eleséget, melyet azután szárnyas vadunk házi tyúk módjára szemelget ki a pelyva közül. Az etetőkbe lehetőleg a kora délutáni órákban vigyük az eleséget, amikor szárnyas vadunk többnyire a határban szétszóródva jár élelem után és így ilyenkor megjelenésünkkel nem zavarunk az etetők környékén. A nyulak etetését se hanyagoljuk el, sőt a hideg erősbödésével még fokozzuk is. Ezzel nem csak nyúlállományunk fejlesztését segítjük elő, de egyúttal jelentősen lecsökkenthetjük a nyúl rovására felpanaszolt károkat is. (Ezek egyébként a gyümölcsfák megfelelő magasságig történő körülkötözésével jelentős mértékben kiküszöbölhetők.) A nagyvad etetését, mihelyt annak szükségét látjuk, haladéktalanul kezdjük meg. Lomfatakarmány, réti széna, vadgesztenye, makk, stb. legyenek már most kézinél, hogy szükség esetén azonnal vadunk segítségére siethessünk vele. Legkényesebb és a tél időviszontagságait leggyakrabban megsínylő nagyvadunik az őz; legyengült állományában gyakran lépnek fel gyomor- és bélbetegségek. Ezek ellen igen jó eredményre vezet, az egészséges vad emésztését is kedvezően befolyásoló, kérgestől adott fűz-, éger- és nyírfagallyak etetése. Vadgesztenye és makk adagolását, magas tápértékük mellett, kedvező étrendi hatásuk teszi kívánatossá. Szívesen fogyasztja vadunk a fagyöngyöt is, melyet hosszú rúdra szerelt kampóval könnyen leszedhetünk a gazdanövényről. Az etetők használhatóságát gyakran korlátozzák — sőt olykor csaknem teljesen akadályozzák — a hófúvások, hótorlaszok. Legyünk tehát résen és az esetleges hófúvás, tartós havazás után azonnal — még mielőtt a hó felszíne lefagyna — tegyük szabaddá az etetők felé vezető utakat és hozzuk rendbe az esetleg megrongálódott etetőt is. Az utak szabaddá tételét legmegfelelőbben az ék formában összeácsolt deszkákból, házilag készített hóekével végezhetjük, szükségmegoldásként azonban a bakancs talpa alá kötött, 20—30 cm-es deszka is megfelel. Az etetők ellátásánál legyünk figyelemmel arra, hogy egyszerre csak annyit vigyünk ki, amennyit a vad egykét nap alatt elfogyaszt, mert a hosszabb ideig kdiin hagyott élelem könnyen megromlik és így, ahelyett, hogy használna vadunknak, esetleg éppen megbetegedését okozza. Vigyünk ki gyakrabban, kevesebbet, hogy vadunk mindig friss, egészséges élelemhez jusson! A vadászterület minden részére kiterjedő rendszeres területellenőrzés során könnyen meggyőződhetünk az állati kártevők jelenlétéről, hollétükről, járásukról és kedvenc tartózkodási helyeikről. Ezeket megismerve azután fegyverrel, csapdával és méreggel eredményesen csökkenthetjük nem kívánatos számukat. A szőrmés és szárnyas állati kártevők, valamint az orvvadászok és hurkolók, a legérzékenyebb kárt vadunk kedvenc tartózkodási helyein okozhatják az állományban. Ellenőrzéseink során gondoljunk erre mindig és hárítsuk el miinél eredményesebben az itt fenyegető veszélyeket. Figyeljük éber szemmel vadunk egészségi állapotát! Ha valahol hullott vadra akadunk, vizsgáltassuk ki sürgősen pusztulásának okát és az esetleges, felderített járvány, betegség ellen védekezzünk mindig a kellő időben az állatorvostól kapott szakirányítás alapján. A legintenzívebb téli védelmet fogoly- és fácánállományunk igényli, melyeknek felszaporításával nemcsak vadgazdaságunk hozamát emeljük, hanem — különös tekintettel növényvédelmi jelentőségükre — jelentős mezőgazdasági érdekeket is szolgálunk. Állományunk fejlesztését nagy mértékben elősegítjük, ha a törzsállomány egy részét befogjuk és a már ismertetett módon átteleltetjük. A tél legválságosabb hetein ilyen módon sikeresen átsegített tenyészanya azután kellő számú és minőségű tavaszi szaporulatával sokszorosan visszatéríti az átteleltetés csekély költségét és fáradságát. A téli vadvédelem fenti, legfontosabb teendőinek végzésében a vadászmester irányítása mellett — legyünk segítségére vadőreinknek. Legyen minden vadász valóban „vadgazda”, aki a vad iránt nem csak akkor mutat érdeklődést, amikor az éppen személyes kedvtelését, vagy konyhája igényeit szolgálja, hanem a vadban a társadalmi tulajdont látja, a vadászatban pedig a számottevő termelési ágat tekinti, melynek őrzésére, illetve helyes művelésére elsősorban a vadászati jog gyakorlója hivatott Dr. Bertóti István