Magyarország, 1861. október (1. évfolyam, 228-254. szám)

1861-10-09 / 235. szám

ha megmondja,hol vannak a táblák.Ez sem használván, Kis-Várdába küldtek több katonaságért, mely hírre nehányan előadták adókönyvecskéjöket és fizettek, sőt a bírót is megtámadták alkotmányos magavisele­téért. A derék bíró neve Répási Ferencz. A végrehaj­tás 28-dikáig tartott. ■— Nagybánya városa hatósága páratlan tényt követett el; alig merjük hinni. A helytartótanácsnak a honvédsegélyző egyleteket eltiltó rendeletét ezen meghagyással küldte át Kovács Lőrincz honvédse­­gélyző egyleti elnöknek : „Tudomás és megtartás végett.“ — Kaposvár tanácsa lemondott s ezzel a vá­rosnak első folyamodású bírósága is megszűnt. A le­mondás oka : néhány száz forint hiánya ; a bírásko­dáshoz megkivántató két jogtudó fizetését nem bíz­ják meg. — Zaránd m­egye román tisztikara elhatározta, hogy e megye ismét Erdélyhez tartozik! (Fk) A „Rajna és Visztula“ czimü röpirat tartalmát ismerik olvasóink és azon zaj, me­lyet ezen kis könyvecske ütött, alkalmasint hazánkban is élénk viszhangra fog találni. — Érdemes-e ezen röpirat oly nagy figyelemre, a­milyennel találkozott, vagy sem ? A­hogy veszi az ember. Ha e figyelemnek más forrása nincs, mint az irat tartalma, benső értéke, akkor nem találjuk igazoltnak ama nagy zajt, mely alatt e publicatió a közönség elé lépett. — Az irály sima ugyan és csinos, a fordulatok ügyesek és szellemdúsak, de ez nem elegendő arra, hogy valami rendkívüli irodalmi tüneményt lás­sunk benne; ilyfélék naponként elég számo­san merülnek fel a könyvvásár piaczán. Egészen másként áll a dolog, ha az irat fontosságát forrásában , keletkezési módjában, a szerző személyiségében keres­sük. Ha e tekintetben csakugyan alapos azon h­ír, hogy a „Rajna és Visztula“ forrása a tuile­­riákban keresendő, hogy III. Napoleon maga revideálta e munkácskát akkor a franczia csá­­csár egy politikai programmjával állnánk szem­ben és egy ilyen már magában is különös figyelemre méltó, bármilyen legyen is külön­ben tartalma. De ki kezeskedik arról, hogy mind­az, a­mi e röpirat genesiséről mondatik, csakugyan igaz ? ki kezeskedik arról, hogy nem valami nyerészkedő könyvárus az, a­ki az officiositás nimbusával környezi a maga legújabb kiadvá­nyát, hogy jobb kelete legyen? úgy his­szük, hogy itt a legnagyobb óva­tosságra van szükség, és hogy olvasóink jól teendik, ha túl nem becsülik a számban álló röpirat jelentőségét, míg annak eredetére néz­ve hiteles­ adataink nincsenek. Miután tehát a röpirat irodalmi becsét na­gyon is középszerűnek tartjuk, félhivatalos jelleméről pedig még épen nem vagyunk biz­tosak, csak röviden és tartózkodással szólha­tunk hozzá. A röpiratnak tulajdonképen két része van, egyik a Rajnáró­l szól, másik a Visztu­láról. A­mi a Rajnáról mondatik, azt annyiban tartjuk őszintének, mennyiben ottani hódítá­sokról vagy békés annexiókról a mostani kö­rülmények közt legtávolabbról sem lehetne szó, föltéve, hogy véletlenül és más okból há­ború nem tör ki Porosz- és Francziaország közt, a­mikor azonban a Rajna vidéke már nem mint „természetes határ,“ hanem egysze­rűen jure fortioris foglaltatnék el. Természetes­nek találjuk tehát, hogy a Rajna a francziáknak nem kell, legalább addig nem, míg nincs kilá­tásuk hozzáférhetni. A „természetes határok“ elméletének általában kevés súlyt tulajdoní­tunk ; e határokról szabatos, tudományos és mindenünnen elfogadott definitió nem létezik. A „természetes határ“ fogalmának viasz­ orra van; ha kell jobbra , ha kell balra Í8F­gatja az ember, és módjában álljon csak va­lamely területet elfoglalhatni, nem igen nehéz lesz azt bebizonyítani, miszerint e terület a ter­mészetes határ kikerekítésére szükséges. Ismételjük tehát : nem his­szük, hogy Francziaország a Rajna vidék birtokáról min­denkorra és végképen lemondott volna, de igen­is tudjuk, hogy mielőtt e tárgy szőnyegre ke­rülhetne, előbb még sok változásnak kellene történni Európában. Ha ezek meglesznek, ak­kor még mindig idején lesz a Rajna kérdésével föllépni, hiszen egy névtelen röpiró kimondá­sai a franczia kormányra nézve csak nem le­hetnek kötelezők. Kevésbé világos előttünk a röpirat má­sodik része, az, mely a Visztuláról szól és erre nézve különösen szükséges volna az irat eredetét ismerni. Azonban tegyük fel, hogy „le Rhin et la Vistule“ több mint egy lengyel ha­zafi jámbor kívánaténak kifejezése, hogy ez irat csakugyan magasabb inspiráció nyomán készült, és akkor egész sorát a legérdekesebb következtetéseknek vonhatni belőle. Ezek közt első az volna, hogy a franczia császár már most teljesen sikertelennek hiszi és azért el is ejti abbeli törekvését, miszerint Lengyelország újjászületését Oroszország által kisérteti meg. Nem szolgálhatunk ugyan positív biztosítékokkal, de egyéni meggyőző­désünk az, hogy ily terv valamikor létezett, hogy Napóleon lehetségesnek tarta, miszerint Lengyelország a czár védő­szárnyai alatt helyreállhatna. E mellett szól nem csak egy pár czikk, mely ez év folyamában félhivatalos franczia lapokban megjelent, hanem azon fő­képen eleinte aránylag szelíd mód, mel­lyel az orosz kormány — franczia közbejárás foly­tán — a lengyel mozgalom irányában föllé­pett. Utóbb azonban talán kiderült, hogy a czár sohasem adandja meg önkénytesen a len­gyeleknek a politikai szabadság azon mér­tékét, melyre e nemzetnek isten és emberek előtt a legjogosabb igénye van és melyet Na­poleon is kivárnia számára. Ha igaz, hogy a pétervári kabinet azonkívül az olasz kérdésben sem volt oly engedékeny, a­milyennek Páris­­ban kívánták, ez egy okkal több lett volna arra, hogy a Páris és Pétervár közti b­arátság lazuljon és hogy Napoleon császár kísérletet tegyen, Lengyelország helyreállítá­sának eszméjét Poroszhon által fel­­k­aroltatni. Hogy a barátság ezen lazulása nyílt el­lenségeskedésre ne vezessen Franczia- és Oroszország közt, arról kezeskedik majd a ke­leti ügy, melynek terén a czár mindig rá­szo­rulnad Francziaország barátságára, ha csak az 1854—55-ki vereségnek megújulásában nem akar részesülni? Lengyelország feltámasztását Porosz­­ország kezdeményezése folytán azonkívül Londonban is egészen más szemmel néznék, mint ha ily változás Oroszország által idéztetnék elő, és — ha Poroszország a röpirat ajánlatára rá­állana • nemcsak nem lehetet­len, hanem még valószinü is, hogy legrövi­debb idő alatt nagyon intim viszonyt látnánk fejlődni Franczia-Angol-és Poroszország közt, melynek hatásai kétségen kivül a lengyel kér­dés terén túl is terjednének. . . Nevezetes, hogy a röpiratban Ausztriáról nincsen szó. Egyedül Oroszországról tétetik említés,­ mintha porosz­ és orosz Lengyelor­szágon kivül a hajdani lengyel királyság más darabja nem léteznék. Azt hiszik-e, hogy Ausz­triát könnyű lesz rábírni az ajánlott alkura, vagy talán­­ fel se veszik Ausztriának neta­­láni ellenszegülését ?! A mondottakat egybefoglalva: a röpirat­­nak Lengyelországra vonatkozó része — ha ez irat csakugyan hivatalos eredetű — azt mutatná, miszerint a fran­czia-orosz ba­rátság csakugyan tetemesen kihűlt és hogy Napóleon ismét oly útra törekszik térni, hol nemcsak Angliával fogna újra ta­lálkozhatni, hanem a­hol Poroszország­gal is karöltve járhatni reménye van. Ily kö­rülmények közt egyszersmind Ausztria hatá­rának ismét egy új része lenne fenyegetve és a múlt hónapok alatt Lengyelországban elő­­­fordult mozgalmak csakugyan Párisból vették­­ volna lendületüket. ... I Sajnáljuk, hogy csak ily feltételes véleményt mondhatunk az uj röpiratról és hogy semmi kilátásunk nincs arra, miszerint e feltételes ítéletet rövid idő múlva véglegessé fogjuk átváltoztathatni, mert a röpirat erede­tére nézve alig nyerendünk hiteles felvilágosí­tást vagy legalább nem elébb, mint a­mikor az események maguk deri­endezték fel a leg­újabb párisi publicatió valódi jelentőségét, állandónak sikra a mindnyájatok előtt egy­­iránt becses és szent jogok mellett. Ezeket mondva, tolm<íoom, vagyok azon igazi szivbeli nyelvnek, melyen egész Len­gyelország szól hozzátok, tartósan és örökre nyújtván nektek a testvérkezet. Wieden, sept. 4. 1861. Smolka Ferencz m. k. Smolka válasza a magyar törvény­­hatóságokhoz. (A Pestváros közönségéhez érkezett eredeti után. *) Mélyen tisztelt közönség! Őszinte köszönettel vettem azon hő érzel­mek kifejezését, melyeket e nagyérdemű kö­zönség — Magyarország szent ügyének védel­mére mondott néhány szavamért — hozzám in­tézni szíveskedett, s e köszönetet örömmel teszem le a nemzet kezébe. Nemzetem— egész Lengyelország— sze­ret benneteket,szereti ügyeteket, és én ha bár,de csak gyönge tolmácsa voltam azon érzelmek­nek, melyek mélyen be vannak vésve minden szívbe, mely a Wartha és Dnieper közt dobog. A ti ügyetek a miénk is. A mi ügyünk a tietek is. A múltban együtt küzdöttünk, bőven on­tottuk vérünket Európa szabadságának és civilizatiójának védelmében. Hanem Európa — félreismerve azt, hogy mivel tartozik mindkettőnknek — minket és titeket is martalékul engedett át a végvonag­­lásban levő absolutismusnak, melynek vér­­fagyasztó ölelése alatt fájdalmasan ugyan, de büszkén nyögünk. Akár karddal kezünkben, akár békával kezünkön, mindig csak a szabadság szent zász­lója lebeg előttünk. Ezen zászló alatt — és csak is ő alatta — minden akadály felett fogunk győzelmeskedni. Közösen viseljük a nemzeti balsors csa­pásait, de elérkezik majd számunkra is a vi­gasz, az öröm ideje, és Isten segélyével Sz. István koronája a Jagellókéval együtt újra fog majd tündökölni régi fényében. Az ellen­ség keze által szitott házi viszályok szükség­képen el fognak tűnni, mert a szabadság nem választja el, hanem egyesíti a népeket. A mi múltunknak és a tieteknek tíz szá­­százada kezeskedik és tanúskodik a mellett, hogy mindenkor örömmel vagyunk készek a szabadságot, melyért küzdünk, másokkal is megosztani. Bizonyosak vagyunk arról, hogy — hívek őseitek nagy hagyományához — a veletek és mellettetek ugyanazon földön élő nemzetiségek sziveit megnyerenditek. E nemzetiségek pedig — testvéries hajla­motokat és a czélok azonosságát helyesen fel­ismervén — veletek közösen és együttesen *) A válasz lengyel és magyar nyelven van írva. A tiszáninnneni ref­. egyházkerület őszi küzgyülése. Mult September 29- és 30. napján tartá a tiszán­­inneni ref. egyházkerület őszi, egyúttal szentelő köz­gyűlését nem sok, nem kevés hallgatóság előtt Szántó mezővárosában nm. b. Vay Miklós és főt. Zsarnay L. sup. elnökletük alatt. Megelőzte ezt sept. 27. és 28-dik napjain a gymnasiumi tervezetre kiküldött, majd az egyházkerületi, népiskolai választmány ülése ugyan­csak Szántón, miután a népiskolákat illetőleg Debre­­czenben tartott tanügyi bizottmányból, mely szept. 24—25. napjain működött, megérkeztek volna kül­dötteink, kik Debreczenből egyenesen Szántóra jöt­tek. — Sajnosan esett ama köztudomássá lett tény, hogy a gymnasiumi tanítást illetőleg a négy ref. egy­házkerület nem jár többé oly egységes uton, mint eleve czél volt, a mely czélért fogott együvé már ré­gebben (1857—58) a népnevelés körül. E napokban épen esztendeje, hogy a tanügyi bizottmány kebelé­ben mutatkozó differencziára nézve abban jön meg­állapodás, hogy mind a hat, mind a nyolcz osztályú gymnasium pártolói magok részéről tervet készítvén, e munkálat alapos, gyakorlatban kivihető, önálló vagy legalább az Entwurftól független, hazai s nemzeti lé­tünket szám­bavevő szerkesztése, azaz valódi tudomá­nyos becse határozzon a két, egymástól eltérő véle­mény pártolása, elfogadása vagy elvetése iránt; s az idő, mely a végmegállapodást eldöntötte volna, a múlt tavasz teendő­ azonban a két dunai egyházkerü­­rület nem látta jónak maga részéről bevárni az időt, és már tavaly őszön beállita a h­a­t­osztályú gymna­­siumot. Ez magában lehet jó, de már-már halálos dö­fést adott az iskolaügy körül számba és igénybe vett akarategységnek, melyért ezelőtt négy évvel a tiszán­­inneni egyházkerület valóságos előnyökről, melyeket nyert volt, a saját kebelbeli mozgalmak által a népis­kolai nevelés ügyében, mondott le nemesszivüleg, mi­dőn saját könyvei — a népiskolai könyvtár, első rend­szeres tankönyvi gyűjtemény — nem csak garasokat, hanem forintokat jövedelmeztek már számára. A hat osztályú gymnasium sok minden oldalról volt már tárgyalva, méltatva, ajánlva, de azt még senki sem említé felőle, hogy az a jezsuiták kedvencz osztályo­zása, kikről tudjuk, hogy csakugyan praktikus neve­lők s tanítók. A difformitás, hogy egyik tanintézetből a másikba, a tantárgyak különböző beosztása miatt igen bajos lesz az átlépés, a ref. egyház követőit távolabb veti egymástól, mint a mennyi a testvériség­gel, az egy hazai polgársággal megfér, s ez magában elég csapás.Így a két tiszai egyházkerület,akarva,nem akarva, most együttlegesen, de még­sem az eredeti egységes alapon, saját gymnasiumi terven dolgozik; meg fog-e maradni még e kettő is együtt, előre meg nem mondható ; mindamellett a mi, tiszáninneni egy­házkerületünk nem fog kétségbe esni, ha maga ma­rad is, annál kevésbé, mert a történetből világos, mi­szerint nem egyszer és nem fény nélkül volt többször egyedül, s most is a nyolcz osztályt vallotta magáé­nak bizottmányában, mely terv, mint előre is meg­mondható, a közgyűlés által is szives örömest elfo­gadtatott, megerősíttetett. A népiskolai választmány tudósítása az egyház­megyékből nem volt kielégítő. Az emberek, ugy lát­­szik, másról inkább gondolkoznak, mint erről. — Az egyházmegyéket talán a restauráczió eszméje foglalta el. Meglehet, miután ezt valami nagy haladási lépés­nek kanonizálják némelyek. Nagyobb előlépés azon­ban nem lehet, mint a népnevelés által; mindamellett mindössze is két megye mutatá be népiskola körül tett munkálatai eredményét. Nagyon kevés, mert az egyházmegyék száma nyolcz. Mi a kerületi gyűlést illeti, sept.29-én ünnepélyes rend és csend alatt vonult be a megjelent egyházkerü­­leti képviselőség a szántai ref. egyházba minden ren­dű s rangú hallgatóság által környezve. Egyházi be­szédet Futó Dániel, szikszói lelkész monda ékesen, utána Zsarnay Lajos superintendens, egy elmélkedést a fölszentelendő, vagy inkább fölavatandó ifjú lelké­szekhez irányozva, alaposan. A fölavatandók száma tizenkettő volt. Fölavattatott még két esperes : Szabó András csicseri lelkész, ungi, Szentpétery Sámuel pelsüczi lelkész, gömöri esperesek. Alig végződött el az ünnepély, a superintendens már-már befejező régimáját, midőn a hallgatóságban TÁRCZA. Magyar Tudományos Akadémia. A két havi szünidő után oct. 7-kén tartá az Akadémia első osztályülését. Két érdekes előadást hallánk: Kautz Gyulá­tól, ki ma foglalt körünkben széket, és Szilágyi Sándortól. Kautz az állameszme történeti fej­l­ő­d­é­s­é­t adá elő, a mint az ó, közép és új korban, ha­tározott történeti formákban nyilatkozott, az államra nézve hasonló feladatot törekedvén megoldani, mint például Gans Eduárd : Erbrecht in weltgeschichtli­cher Entwickelung“ czimű­ müvében az öröködési jogra, Laurent „Droit des Gens, ou Étude sur l’hi­­stoire de l’humanité“ czimü müvében a nemzetközi jog fejlésére, Buckle „History of Civilisation of England“ czimü munkában a polgárisodás előhaladá­­sára, Ritter és Tiberghien a bölcseleti elméletek vi­lágtörténeti fejlődésére s Moritz Cárié­re az isten­eszme fejlődésére nézve oldott meg. Értekező ez al­kalommal csak első szakaszát olvasá föl több nyo­mott ívre terjedő munkájának, mely sajtó alatt levő országlattani kézikönyve egyik alkatrészét képezi. Kautz egyike legnagyobb készü­ltségű szaktudó­sainknak. Legyen elég csak azon nagy olvasottságot tanúsító, tartalomdús értekezésére utalnom, mely a budapesti szemlében jelent meg, s a­melyben a nem­zetgazdasági eszmék és elméletek történelmi fejlődé­sével ismerteté meg a magyar közönséget. Hasonlót kísértett meg ezúttal az állameszme fejlődésének tör­ténetével , s nem kevésbbé alapos tanulmányt, sok­oldalú tájékozottságot, bölcselmi mély felfogást tanú­sított. Mindenütt éreztük előadása közben, hogy oly íróval van dolgunk, a ki teljesen ura tárgyának s az által lelkesül. Kezdettől végig közfigyelem kisérte eszmedus előadását, melynek itt rövid vázlatát is alig adhatjuk. Mindenekelőtt az ókori állameszmét ismerteté Kautz, a miután bevezetőleg az ó-világ általános mű­veltségi és társadalmi állapotára s a keleti és nyugati polgárosodás különbségeire utalt: egyenként sorola elő azon jellemvonásokat, melyek az ó­ kor államrend­szerét és politikai szerkezetét a közép-és újabb-koritól megkülönböztetik. Megmutató, hogy az ó-kori állam­életben csak az egésznek, az általánosnak uralma ismertetett el, míg az egyén és egyéni személyiség háttérbe szorítva, a mindenható állam korlátlan hatalma irányában majdnem semmibe vé­tettek. Az ó­kori állam nem az embert, hanem csak az állampolgárt vette figyelmébe, a­kitől aztán, épen az állampolgáriság elismerése fejében, minden élet, boldogság és nyugalom feláldozását követelte. Másik jellemvonása az ó-kornak a polgári és politi­kai egyenlőtlenség elve, mel­lyel az ó-kor min­den államszerkezetében találkozunk, s melynek köz­vetlen kifolyása a várnarendszer és rabszolgaság. E két utóbbi intézményben látja értekező egyik fő okát annak, hogy az ó­korban a tényleg túlnyomó aristo­­cratiai elem mellett a valódi democratiai elemek tar­tós érvényre és befolyásra nem emelkedhettek, erős iparos szellemű és alkotmányos érzületű középosztály nem fejlődhetett ki, s általában az igazi szabadság és szabad intézmények hoszabb időre sehol még nem ho­­nosulhattak. Az ó­kori népek továbbá soha sem emel­kedhettek föl a különböző népek és nemzetiségek jo­gosultsága eszméjéhez. Az ó-világi államrend nem is­meri a népek nemzetközi egyéniségét, a­mint nem is­meri az emberek egyenjogúságát, — s e miatt a nemzetközi jog nem szilárdulhatott meg, a hódí­tás és leigázás maradt a népek érintkezésének egyik sarkelve, s minden nagy nép és világhódító abban vélte feltalálni feladatát, hogy szokásait, törvényeit, nyelvét és nemzetiségét a többi népek nyakára tuk­málja. Ez általános szempontok tájékozása után, az államformákról s azoknak az ókorban tapasztalt fej­lődéséről és jelleméről szólt értekező, kimutatá töb­bek közt, hogy azon nagy fejlődési törvény, melynek nyomán Aristoteles, Machiavelli, Hegel, Gervinus és Roscher szerint az emberiség politikai fejlődésében a hatalom és szabadság az egyesekről többekre, a töb­bekről az összeségre s az összeségről megint az egyes­re stb tér által — az ókorban is felmutatható ; és hogy a democraticus és szabadsági eszmék és elemek az ó világban épen úgy, mint az uj korban csak azon időtől fogva emelkedtek érvényre és befolyásra, mi­dőn az ipar, forgalom és az ingó vagyon, szóval, a ma­gasabb közgazdasági miveltség elterjedt, s a társa­dalmak anyagi szerkezetének kizárólag földipari jel­leme háttérbe szorittatott. Megjegyzi továbbá érte­kező, hogy az ókori népeknél hiában keresünk valódi alkotmányos érzületet, hogy talán az egy ró­mai aristocratia kivételével, egyetlen államformát sem találunk az ókorban, tulajdonképeni nemesebb, fensőbb eszményének megfelelő alakban, s hogy jele­sül az összes ó világ általában nélkülöző azon két fő­­jelentőségű­ államformát, mely az újkori szellem és ál­lamfejlődés legnagyobb horderejű szüleménye, s az ember és állam rendeltetésének az ó és középkori ál­lamoknál sokkal inkább megfelelő, t. i. az alkot­mányos kép­visel­e­ti m­onarchiát, meg az egyeduralmi vagy köztársasági foederatiot. A mondottakból következik értekező szerint az egész ókorban az erős, a népélet minden köreire kiterjedő, de egyszersmind a részek szabad mozgását és tevé­kenységét is biztosító kormányzat hiánya. S mivel a közigazgatási ügyek és feladatok mind elméletben, mind gyakorlatban fölötte alárendelt jelentőségüek­­nek tekintettek , nem csoda, hogy azon nagy érde­keltséggel folytatott küzdelem, mely az újkorban a köpontositás és önkormányzat között foly, az ókori államokban sem a gyakorlati államélet te­rén, sem a politikai bölcselők rendszereiben nem for­dul elő. Az eredményeket, melyekre értekező az összes ókorra nézve jutott, röviden ezekben foglalhatni össze: Az óvilági államszerkezet és fejlődés, egyes fé­nyes mozzanatok daczára, s mindamellett, hogy a leg­­nemesb erők és elemek állottak az állam szolgálatá­ban és rendelkezésére, az emberiség magasb rendel­tetésének és felsőbb czéljainak nem felelt meg. Nem felelt pedig meg egyfelől azért, mivel se a szabadság, se az egyenlőség, se a nemzeti és emberi egyenjogo­­sultság elvét el nem ismerő ; s másfelől azért, mivel az igazi alkotmányos érzület, a társadalom conserva­­tiv és progressiv elemeinek és hatalmainak kétszeres egyesítésére és kifejlesztésére soha el nem jutott,nem is említve, hogy az ipari és közgazdasági ügy, az anyagi munka megvetése folytán legnagyobb részét azon főtényezőket is nélkülöző, a­melyek nélkül ép és virágzó államélet nem állhat elő. Egyik legérdeke­sebb pontja volt az előadásnak, midőn értekező a ró­maiak által, hatalmuk tető­pontján, a keleti hellének és a barbár germánok ellenében követett nemzetiségi politikát tárgyalván, megmutatta, hogy akkor is, mint későbben annyiszor, a leigázott és szabadságuktól megfosztott népek egybeolvasztására és nivellirozá­­sára egy óriási hadsereg és a legerősebb központosí­tás használtatott, s hogy nemzetiségük és törvényeik­nek más népekre erőszakolását a rómaiak is huma­nitás terjesztésének, „Culturmissio“-nak hívták, ho­lott mint Tacitus bevallja, nem volt egyéb „romani­­zálásnál“ és a szolgaság terjesztésénél, mi azonban állandóan akkor sem sikerült, s mind a mivelt hellen világ, mind a szilaj germán népek által meghiusittatott. A közép- és ujabbkori állameszme fejtegetését a folyó hó 21-kén tartandó ülésben adja elő értekező. Akkor mi is visszatérünk a nagyérdekü előadásra. (Folytatjuk.) Csengery A.

Next