Magyarország, 1861. október (1. évfolyam, 228-254. szám)
1861-10-09 / 235. szám
ha megmondja,hol vannak a táblák.Ez sem használván, Kis-Várdába küldtek több katonaságért, mely hírre nehányan előadták adókönyvecskéjöket és fizettek, sőt a bírót is megtámadták alkotmányos magaviseletéért. A derék bíró neve Répási Ferencz. A végrehajtás 28-dikáig tartott. ■— Nagybánya városa hatósága páratlan tényt követett el; alig merjük hinni. A helytartótanácsnak a honvédsegélyző egyleteket eltiltó rendeletét ezen meghagyással küldte át Kovács Lőrincz honvédsegélyző egyleti elnöknek : „Tudomás és megtartás végett.“ — Kaposvár tanácsa lemondott s ezzel a városnak első folyamodású bírósága is megszűnt. A lemondás oka : néhány száz forint hiánya ; a bíráskodáshoz megkivántató két jogtudó fizetését nem bízják meg. — Zaránd megye román tisztikara elhatározta, hogy e megye ismét Erdélyhez tartozik! (Fk) A „Rajna és Visztula“ czimü röpirat tartalmát ismerik olvasóink és azon zaj, melyet ezen kis könyvecske ütött, alkalmasint hazánkban is élénk viszhangra fog találni. — Érdemes-e ezen röpirat oly nagy figyelemre, amilyennel találkozott, vagy sem ? Ahogy veszi az ember. Ha e figyelemnek más forrása nincs, mint az irat tartalma, benső értéke, akkor nem találjuk igazoltnak ama nagy zajt, mely alatt e publicatió a közönség elé lépett. — Az irály sima ugyan és csinos, a fordulatok ügyesek és szellemdúsak, de ez nem elegendő arra, hogy valami rendkívüli irodalmi tüneményt lássunk benne; ilyfélék naponként elég számosan merülnek fel a könyvvásár piaczán. Egészen másként áll a dolog, ha az irat fontosságát forrásában , keletkezési módjában, a szerző személyiségében keressük. Ha e tekintetben csakugyan alapos azon hír, hogy a „Rajna és Visztula“ forrása a tuileriákban keresendő, hogy III. Napoleon maga revideálta e munkácskát akkor a franczia csácsár egy politikai programmjával állnánk szemben és egy ilyen már magában is különös figyelemre méltó, bármilyen legyen is különben tartalma. De ki kezeskedik arról, hogy mindaz, ami e röpirat genesiséről mondatik, csakugyan igaz ? ki kezeskedik arról, hogy nem valami nyerészkedő könyvárus az, aki az officiositás nimbusával környezi a maga legújabb kiadványát, hogy jobb kelete legyen? úgy hisszük, hogy itt a legnagyobb óvatosságra van szükség, és hogy olvasóink jól teendik, ha túl nem becsülik a számban álló röpirat jelentőségét, míg annak eredetére nézve hiteles adataink nincsenek. Miután tehát a röpirat irodalmi becsét nagyon is középszerűnek tartjuk, félhivatalos jelleméről pedig még épen nem vagyunk biztosak, csak röviden és tartózkodással szólhatunk hozzá. A röpiratnak tulajdonképen két része van, egyik a Rajnáról szól, másik a Visztuláról. Ami a Rajnáról mondatik, azt annyiban tartjuk őszintének, mennyiben ottani hódításokról vagy békés annexiókról a mostani körülmények közt legtávolabbról sem lehetne szó, föltéve, hogy véletlenül és más okból háború nem tör ki Porosz- és Francziaország közt, amikor azonban a Rajna vidéke már nem mint „természetes határ,“ hanem egyszerűen jure fortioris foglaltatnék el. Természetesnek találjuk tehát, hogy a Rajna a francziáknak nem kell, legalább addig nem, míg nincs kilátásuk hozzáférhetni. A „természetes határok“ elméletének általában kevés súlyt tulajdonítunk ; e határokról szabatos, tudományos és mindenünnen elfogadott definitió nem létezik. A „természetes határ“ fogalmának viasz orra van; ha kell jobbra , ha kell balra Í8Fgatja az ember, és módjában álljon csak valamely területet elfoglalhatni, nem igen nehéz lesz azt bebizonyítani, miszerint e terület a természetes határ kikerekítésére szükséges. Ismételjük tehát : nem hisszük, hogy Francziaország a Rajna vidék birtokáról mindenkorra és végképen lemondott volna, de igenis tudjuk, hogy mielőtt e tárgy szőnyegre kerülhetne, előbb még sok változásnak kellene történni Európában. Ha ezek meglesznek, akkor még mindig idején lesz a Rajna kérdésével föllépni, hiszen egy névtelen röpiró kimondásai a franczia kormányra nézve csak nem lehetnek kötelezők. Kevésbé világos előttünk a röpirat második része, az, mely a Visztuláról szól és erre nézve különösen szükséges volna az irat eredetét ismerni. Azonban tegyük fel, hogy „le Rhin et la Vistule“ több mint egy lengyel hazafi jámbor kívánaténak kifejezése, hogy ez irat csakugyan magasabb inspiráció nyomán készült, és akkor egész sorát a legérdekesebb következtetéseknek vonhatni belőle. Ezek közt első az volna, hogy a franczia császár már most teljesen sikertelennek hiszi és azért el is ejti abbeli törekvését, miszerint Lengyelország újjászületését Oroszország által kisérteti meg. Nem szolgálhatunk ugyan positív biztosítékokkal, de egyéni meggyőződésünk az, hogy ily terv valamikor létezett, hogy Napóleon lehetségesnek tarta, miszerint Lengyelország a czár védőszárnyai alatt helyreállhatna. E mellett szól nem csak egy pár czikk, mely ez év folyamában félhivatalos franczia lapokban megjelent, hanem azon főképen eleinte aránylag szelíd mód, mellyel az orosz kormány — franczia közbejárás folytán — a lengyel mozgalom irányában föllépett. Utóbb azonban talán kiderült, hogy a czár sohasem adandja meg önkénytesen a lengyeleknek a politikai szabadság azon mértékét, melyre e nemzetnek isten és emberek előtt a legjogosabb igénye van és melyet Napoleon is kivárnia számára. Ha igaz, hogy a pétervári kabinet azonkívül az olasz kérdésben sem volt oly engedékeny, amilyennek Párisban kívánták, ez egy okkal több lett volna arra, hogy a Páris és Pétervár közti barátság lazuljon és hogy Napoleon császár kísérletet tegyen, Lengyelország helyreállításának eszméjét Poroszhon által felkaroltatni. Hogy a barátság ezen lazulása nyílt ellenségeskedésre ne vezessen Franczia- és Oroszország közt, arról kezeskedik majd a keleti ügy, melynek terén a czár mindig rászorulnad Francziaország barátságára, ha csak az 1854—55-ki vereségnek megújulásában nem akar részesülni? Lengyelország feltámasztását Poroszország kezdeményezése folytán azonkívül Londonban is egészen más szemmel néznék, mint ha ily változás Oroszország által idéztetnék elő, és — ha Poroszország a röpirat ajánlatára ráállana • nemcsak nem lehetetlen, hanem még valószinü is, hogy legrövidebb idő alatt nagyon intim viszonyt látnánk fejlődni Franczia-Angol-és Poroszország közt, melynek hatásai kétségen kivül a lengyel kérdés terén túl is terjednének. . . Nevezetes, hogy a röpiratban Ausztriáról nincsen szó. Egyedül Oroszországról tétetik említés, mintha porosz és orosz Lengyelországon kivül a hajdani lengyel királyság más darabja nem léteznék. Azt hiszik-e, hogy Ausztriát könnyű lesz rábírni az ajánlott alkura, vagy talán fel se veszik Ausztriának netaláni ellenszegülését ?! A mondottakat egybefoglalva: a röpiratnak Lengyelországra vonatkozó része — ha ez irat csakugyan hivatalos eredetű — azt mutatná, miszerint a franczia-orosz barátság csakugyan tetemesen kihűlt és hogy Napóleon ismét oly útra törekszik térni, hol nemcsak Angliával fogna újra találkozhatni, hanem ahol Poroszországgal is karöltve járhatni reménye van. Ily körülmények közt egyszersmind Ausztria határának ismét egy új része lenne fenyegetve és a múlt hónapok alatt Lengyelországban előfordult mozgalmak csakugyan Párisból vették volna lendületüket. ... I Sajnáljuk, hogy csak ily feltételes véleményt mondhatunk az uj röpiratról és hogy semmi kilátásunk nincs arra, miszerint e feltételes ítéletet rövid idő múlva véglegessé fogjuk átváltoztathatni, mert a röpirat eredetére nézve alig nyerendünk hiteles felvilágosítást vagy legalább nem elébb, mint amikor az események maguk deriendezték fel a legújabb párisi publicatió valódi jelentőségét, állandónak sikra a mindnyájatok előtt egyiránt becses és szent jogok mellett. Ezeket mondva, tolm<íoom, vagyok azon igazi szivbeli nyelvnek, melyen egész Lengyelország szól hozzátok, tartósan és örökre nyújtván nektek a testvérkezet. Wieden, sept. 4. 1861. Smolka Ferencz m. k. Smolka válasza a magyar törvényhatóságokhoz. (A Pestváros közönségéhez érkezett eredeti után. *) Mélyen tisztelt közönség! Őszinte köszönettel vettem azon hő érzelmek kifejezését, melyeket e nagyérdemű közönség — Magyarország szent ügyének védelmére mondott néhány szavamért — hozzám intézni szíveskedett, s e köszönetet örömmel teszem le a nemzet kezébe. Nemzetem— egész Lengyelország— szeret benneteket,szereti ügyeteket, és én ha bár,de csak gyönge tolmácsa voltam azon érzelmeknek, melyek mélyen be vannak vésve minden szívbe, mely a Wartha és Dnieper közt dobog. A ti ügyetek a miénk is. A mi ügyünk a tietek is. A múltban együtt küzdöttünk, bőven ontottuk vérünket Európa szabadságának és civilizatiójának védelmében. Hanem Európa — félreismerve azt, hogy mivel tartozik mindkettőnknek — minket és titeket is martalékul engedett át a végvonaglásban levő absolutismusnak, melynek vérfagyasztó ölelése alatt fájdalmasan ugyan, de büszkén nyögünk. Akár karddal kezünkben, akár békával kezünkön, mindig csak a szabadság szent zászlója lebeg előttünk. Ezen zászló alatt — és csak is ő alatta — minden akadály felett fogunk győzelmeskedni. Közösen viseljük a nemzeti balsors csapásait, de elérkezik majd számunkra is a vigasz, az öröm ideje, és Isten segélyével Sz. István koronája a Jagellókéval együtt újra fog majd tündökölni régi fényében. Az ellenség keze által szitott házi viszályok szükségképen el fognak tűnni, mert a szabadság nem választja el, hanem egyesíti a népeket. A mi múltunknak és a tieteknek tíz szászázada kezeskedik és tanúskodik a mellett, hogy mindenkor örömmel vagyunk készek a szabadságot, melyért küzdünk, másokkal is megosztani. Bizonyosak vagyunk arról, hogy — hívek őseitek nagy hagyományához — a veletek és mellettetek ugyanazon földön élő nemzetiségek sziveit megnyerenditek. E nemzetiségek pedig — testvéries hajlamotokat és a czélok azonosságát helyesen felismervén — veletek közösen és együttesen *) A válasz lengyel és magyar nyelven van írva. A tiszáninnneni ref. egyházkerület őszi küzgyülése. Mult September 29- és 30. napján tartá a tiszáninneni ref. egyházkerület őszi, egyúttal szentelő közgyűlését nem sok, nem kevés hallgatóság előtt Szántó mezővárosában nm. b. Vay Miklós és főt. Zsarnay L. sup. elnökletük alatt. Megelőzte ezt sept. 27. és 28-dik napjain a gymnasiumi tervezetre kiküldött, majd az egyházkerületi, népiskolai választmány ülése ugyancsak Szántón, miután a népiskolákat illetőleg Debreczenben tartott tanügyi bizottmányból, mely szept. 24—25. napjain működött, megérkeztek volna küldötteink, kik Debreczenből egyenesen Szántóra jöttek. — Sajnosan esett ama köztudomássá lett tény, hogy a gymnasiumi tanítást illetőleg a négy ref. egyházkerület nem jár többé oly egységes uton, mint eleve czél volt, a mely czélért fogott együvé már régebben (1857—58) a népnevelés körül. E napokban épen esztendeje, hogy a tanügyi bizottmány kebelében mutatkozó differencziára nézve abban jön megállapodás, hogy mind a hat, mind a nyolcz osztályú gymnasium pártolói magok részéről tervet készítvén, e munkálat alapos, gyakorlatban kivihető, önálló vagy legalább az Entwurftól független, hazai s nemzeti létünket számbavevő szerkesztése, azaz valódi tudományos becse határozzon a két, egymástól eltérő vélemény pártolása, elfogadása vagy elvetése iránt; s az idő, mely a végmegállapodást eldöntötte volna, a múlt tavasz teendő azonban a két dunai egyházkerürület nem látta jónak maga részéről bevárni az időt, és már tavaly őszön beállita a hatosztályú gymnasiumot. Ez magában lehet jó, de már-már halálos döfést adott az iskolaügy körül számba és igénybe vett akarategységnek, melyért ezelőtt négy évvel a tiszáninneni egyházkerület valóságos előnyökről, melyeket nyert volt, a saját kebelbeli mozgalmak által a népiskolai nevelés ügyében, mondott le nemesszivüleg, midőn saját könyvei — a népiskolai könyvtár, első rendszeres tankönyvi gyűjtemény — nem csak garasokat, hanem forintokat jövedelmeztek már számára. A hat osztályú gymnasium sok minden oldalról volt már tárgyalva, méltatva, ajánlva, de azt még senki sem említé felőle, hogy az a jezsuiták kedvencz osztályozása, kikről tudjuk, hogy csakugyan praktikus nevelők s tanítók. A difformitás, hogy egyik tanintézetből a másikba, a tantárgyak különböző beosztása miatt igen bajos lesz az átlépés, a ref. egyház követőit távolabb veti egymástól, mint a mennyi a testvériséggel, az egy hazai polgársággal megfér, s ez magában elég csapás.Így a két tiszai egyházkerület,akarva,nem akarva, most együttlegesen, de mégsem az eredeti egységes alapon, saját gymnasiumi terven dolgozik; meg fog-e maradni még e kettő is együtt, előre meg nem mondható ; mindamellett a mi, tiszáninneni egyházkerületünk nem fog kétségbe esni, ha maga marad is, annál kevésbé, mert a történetből világos, miszerint nem egyszer és nem fény nélkül volt többször egyedül, s most is a nyolcz osztályt vallotta magáénak bizottmányában, mely terv, mint előre is megmondható, a közgyűlés által is szives örömest elfogadtatott, megerősíttetett. A népiskolai választmány tudósítása az egyházmegyékből nem volt kielégítő. Az emberek, ugy látszik, másról inkább gondolkoznak, mint erről. — Az egyházmegyéket talán a restauráczió eszméje foglalta el. Meglehet, miután ezt valami nagy haladási lépésnek kanonizálják némelyek. Nagyobb előlépés azonban nem lehet, mint a népnevelés által; mindamellett mindössze is két megye mutatá be népiskola körül tett munkálatai eredményét. Nagyon kevés, mert az egyházmegyék száma nyolcz. Mi a kerületi gyűlést illeti, sept.29-én ünnepélyes rend és csend alatt vonult be a megjelent egyházkerületi képviselőség a szántai ref. egyházba minden rendű s rangú hallgatóság által környezve. Egyházi beszédet Futó Dániel, szikszói lelkész monda ékesen, utána Zsarnay Lajos superintendens, egy elmélkedést a fölszentelendő, vagy inkább fölavatandó ifjú lelkészekhez irányozva, alaposan. A fölavatandók száma tizenkettő volt. Fölavattatott még két esperes : Szabó András csicseri lelkész, ungi, Szentpétery Sámuel pelsüczi lelkész, gömöri esperesek. Alig végződött el az ünnepély, a superintendens már-már befejező régimáját, midőn a hallgatóságban TÁRCZA. Magyar Tudományos Akadémia. A két havi szünidő után oct. 7-kén tartá az Akadémia első osztályülését. Két érdekes előadást hallánk: Kautz Gyulától, ki ma foglalt körünkben széket, és Szilágyi Sándortól. Kautz az állameszme történeti fejlődését adá elő, a mint az ó, közép és új korban, határozott történeti formákban nyilatkozott, az államra nézve hasonló feladatot törekedvén megoldani, mint például Gans Eduárd : Erbrecht in weltgeschichtlicher Entwickelung“ czimű müvében az öröködési jogra, Laurent „Droit des Gens, ou Étude sur l’histoire de l’humanité“ czimü müvében a nemzetközi jog fejlésére, Buckle „History of Civilisation of England“ czimü munkában a polgárisodás előhaladására, Ritter és Tiberghien a bölcseleti elméletek világtörténeti fejlődésére s Moritz Cáriére az isteneszme fejlődésére nézve oldott meg. Értekező ez alkalommal csak első szakaszát olvasá föl több nyomott ívre terjedő munkájának, mely sajtó alatt levő országlattani kézikönyve egyik alkatrészét képezi. Kautz egyike legnagyobb készültségű szaktudósainknak. Legyen elég csak azon nagy olvasottságot tanúsító, tartalomdús értekezésére utalnom, mely a budapesti szemlében jelent meg, s amelyben a nemzetgazdasági eszmék és elméletek történelmi fejlődésével ismerteté meg a magyar közönséget. Hasonlót kísértett meg ezúttal az állameszme fejlődésének történetével , s nem kevésbbé alapos tanulmányt, sokoldalú tájékozottságot, bölcselmi mély felfogást tanúsított. Mindenütt éreztük előadása közben, hogy oly íróval van dolgunk, a ki teljesen ura tárgyának s az által lelkesül. Kezdettől végig közfigyelem kisérte eszmedus előadását, melynek itt rövid vázlatát is alig adhatjuk. Mindenekelőtt az ókori állameszmét ismerteté Kautz, a miután bevezetőleg az ó-világ általános műveltségi és társadalmi állapotára s a keleti és nyugati polgárosodás különbségeire utalt: egyenként sorola elő azon jellemvonásokat, melyek az ó kor államrendszerét és politikai szerkezetét a közép-és újabb-koritól megkülönböztetik. Megmutató, hogy az ó-kori államéletben csak az egésznek, az általánosnak uralma ismertetett el, míg az egyén és egyéni személyiség háttérbe szorítva, a mindenható állam korlátlan hatalma irányában majdnem semmibe vétettek. Az ókori állam nem az embert, hanem csak az állampolgárt vette figyelmébe, akitől aztán, épen az állampolgáriság elismerése fejében, minden élet, boldogság és nyugalom feláldozását követelte. Másik jellemvonása az ó-kornak a polgári és politikai egyenlőtlenség elve, mellyel az ó-kor minden államszerkezetében találkozunk, s melynek közvetlen kifolyása a várnarendszer és rabszolgaság. E két utóbbi intézményben látja értekező egyik fő okát annak, hogy az ókorban a tényleg túlnyomó aristocratiai elem mellett a valódi democratiai elemek tartós érvényre és befolyásra nem emelkedhettek, erős iparos szellemű és alkotmányos érzületű középosztály nem fejlődhetett ki, s általában az igazi szabadság és szabad intézmények hoszabb időre sehol még nem honosulhattak. Az ókori népek továbbá soha sem emelkedhettek föl a különböző népek és nemzetiségek jogosultsága eszméjéhez. Az ó-világi államrend nem ismeri a népek nemzetközi egyéniségét, amint nem ismeri az emberek egyenjogúságát, — s e miatt a nemzetközi jog nem szilárdulhatott meg, a hódítás és leigázás maradt a népek érintkezésének egyik sarkelve, s minden nagy nép és világhódító abban vélte feltalálni feladatát, hogy szokásait, törvényeit, nyelvét és nemzetiségét a többi népek nyakára tukmálja. Ez általános szempontok tájékozása után, az államformákról s azoknak az ókorban tapasztalt fejlődéséről és jelleméről szólt értekező, kimutatá többek közt, hogy azon nagy fejlődési törvény, melynek nyomán Aristoteles, Machiavelli, Hegel, Gervinus és Roscher szerint az emberiség politikai fejlődésében a hatalom és szabadság az egyesekről többekre, a többekről az összeségre s az összeségről megint az egyesre stb tér által — az ókorban is felmutatható ; és hogy a democraticus és szabadsági eszmék és elemek az ó világban épen úgy, mint az uj korban csak azon időtől fogva emelkedtek érvényre és befolyásra, midőn az ipar, forgalom és az ingó vagyon, szóval, a magasabb közgazdasági miveltség elterjedt, s a társadalmak anyagi szerkezetének kizárólag földipari jelleme háttérbe szorittatott. Megjegyzi továbbá értekező, hogy az ókori népeknél hiában keresünk valódi alkotmányos érzületet, hogy talán az egy római aristocratia kivételével, egyetlen államformát sem találunk az ókorban, tulajdonképeni nemesebb, fensőbb eszményének megfelelő alakban, s hogy jelesül az összes ó világ általában nélkülöző azon két főjelentőségű államformát, mely az újkori szellem és államfejlődés legnagyobb horderejű szüleménye, s az ember és állam rendeltetésének az ó és középkori államoknál sokkal inkább megfelelő, t. i. az alkotmányos képviseleti monarchiát, meg az egyeduralmi vagy köztársasági foederatiot. A mondottakból következik értekező szerint az egész ókorban az erős, a népélet minden köreire kiterjedő, de egyszersmind a részek szabad mozgását és tevékenységét is biztosító kormányzat hiánya. S mivel a közigazgatási ügyek és feladatok mind elméletben, mind gyakorlatban fölötte alárendelt jelentőségüeknek tekintettek , nem csoda, hogy azon nagy érdekeltséggel folytatott küzdelem, mely az újkorban a köpontositás és önkormányzat között foly, az ókori államokban sem a gyakorlati államélet terén, sem a politikai bölcselők rendszereiben nem fordul elő. Az eredményeket, melyekre értekező az összes ókorra nézve jutott, röviden ezekben foglalhatni össze: Az óvilági államszerkezet és fejlődés, egyes fényes mozzanatok daczára, s mindamellett, hogy a legnemesb erők és elemek állottak az állam szolgálatában és rendelkezésére, az emberiség magasb rendeltetésének és felsőbb czéljainak nem felelt meg. Nem felelt pedig meg egyfelől azért, mivel se a szabadság, se az egyenlőség, se a nemzeti és emberi egyenjogosultság elvét el nem ismerő ; s másfelől azért, mivel az igazi alkotmányos érzület, a társadalom conservativ és progressiv elemeinek és hatalmainak kétszeres egyesítésére és kifejlesztésére soha el nem jutott,nem is említve, hogy az ipari és közgazdasági ügy, az anyagi munka megvetése folytán legnagyobb részét azon főtényezőket is nélkülöző, amelyek nélkül ép és virágzó államélet nem állhat elő. Egyik legérdekesebb pontja volt az előadásnak, midőn értekező a rómaiak által, hatalmuk tetőpontján, a keleti hellének és a barbár germánok ellenében követett nemzetiségi politikát tárgyalván, megmutatta, hogy akkor is, mint későbben annyiszor, a leigázott és szabadságuktól megfosztott népek egybeolvasztására és nivellirozására egy óriási hadsereg és a legerősebb központosítás használtatott, s hogy nemzetiségük és törvényeiknek más népekre erőszakolását a rómaiak is humanitás terjesztésének, „Culturmissio“-nak hívták, holott mint Tacitus bevallja, nem volt egyéb „romanizálásnál“ és a szolgaság terjesztésénél, mi azonban állandóan akkor sem sikerült, s mind a mivelt hellen világ, mind a szilaj germán népek által meghiusittatott. A közép- és ujabbkori állameszme fejtegetését a folyó hó 21-kén tartandó ülésben adja elő értekező. Akkor mi is visszatérünk a nagyérdekü előadásra. (Folytatjuk.) Csengery A.