Magyarország, 1861. október (1. évfolyam, 228-254. szám)

1861-10-09 / 235. szám

186 I — I. évfolyam. 235. SZ. Szerda October 9. MAGYARORSZÁG. SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA : ~ MEGJELE­N _ Ujtér 4, sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ ß hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 újkr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ TTTVA tp A T séghez intézzenek. —A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. telével minden nap. U­­ H. I­V­AI­A­L, a kiadó-hivatalhoz intézendök. Esryos példányok KILIÁN GYÖRGY, OSTERLAMM K. és LAMPEL RÓBERT ELŐFIZETÉSI ÁR­urtér 4. sz. földszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft. PEST, october 8. Külföldi szemle. A sajtó jelszava ma is Compiégne s még jó ideig az marad. A találkozásról újabb tudósítás hiányában a franczia lapok még mind a „Times“ hátát verik. — Egyik — a „Siécle“ azt mondja, hogy a világlap olyan, mint a nyúl, mely csak félszemmel alszik, s mindegyre felfed­ezzen, s szemeit dörgölve kérdi, vaj­jon nincs-e még a Rajnán Francziaország ? Végül azt mondja a „Times“-nak, hogy ha „adott tanácsot, ad­jon hozzá kalácsot,“ mert azon nagy munkába, hogy angol, porosz, osztrák, orosz stb.szövetség jöjjön létre, aligha belé nem törnék a jámbor vállalkozó kése, ha csak a „Times“ meg nem kisérti, mert ekkor ki kell elébb békitni Ausztriát Olaszországgal, s ez után még hozzá kieszközölni, hogy Oroszország is kitárja kar­jait Ausztriának. A „ Journ. d. Deb.“ a „Times“ szavait „sajnálatra méltó anachronismusnak nevezi, s az 1807-ben Angliában uralgott szenvedélyes gyülölség szomorító felelevenítésének mondja. A „Pays“ erőseb­ben neki megy a „Times“nak, s azt mondja, hogy a col­­lega ismét nem szokatlan következményeibe esett. Vagy talán megfeledkezett saját czikkeiről. Ha azok­ról megfeledkezett — hisz ez nála gyakori — nem szabad ám megfeledkeznie arról, mit nem rég angol collegái s a parlament mondtak. Azonkívül, hogy ked­vökre mulattak a német hajóhad eszméje rovására, több szónok a parlament színe előtt Poroszország tör­vényhozását barbárnak nevező; ily nyájassággal hal­mozás akkor Poroszországot, és íme most egyszerre nincs derekabb állam Poroszországnál, melynek ér­dekei Angliával közösek sat. „Azt állítni — úgymond továbbá a „Pays“ — hogy Francziaország barátsága veszélyesebb Poroszországra nézve, mint ellenséges állása, nemcsak hogy több mint otromba paradox, sőt méltatlan sértés a franczia lojalitás ellen. Ha a „Ti­mes“ magát Európa előtt nevetségessé tenni nem akarja, a porosz király és franczia császár compiégnei találkozását illetőleg több mérsékletet kell tanusítnia, s több igazságosságot, jobb emlékezetet s kevesebb kifakadást ajánlunk neki.“ így szól a „Pays“. Az „Opinion nationale,“ mint véli, hivatalos szí­nezetű azon osztrák forrásból merített hírt kapja fel, hogy a porosz királyt a compiégnei útra különösen a belga király bírta volna reá, s hogy e találkozásnak — az osztrák tudósítás szerint — igen fontos jelentő­sége van, mivel benne az általános lefegyverzésről lenne szó. — Az általános lefegyverzés — véli az „Opinion“ •— igen szép eszme, csak az­ a kár, hogy létesítését óriási akadályok gátolják: a római kérdés, a velenczei, a lengyel, a magyar kérdés, sőt még a török kérdés is, mely rövid időn megoldásra kell, hogy kerüljön, a mint a konstantinápolyi viszonyok mu­tatják. A „Constitutionnel“ elégnek tartván a compiégni találkozás miatti polémiát, örömmel registrálja a „Morning Post“ véleményét, mely szerint a franczia - porosz szövetség eszméje nem zárja ki az angol szö­vetséget, éles és egyszersmind súlyos pallosát Rómá­nak fordítja. Igaz-e tehát — kérdi — a­mit tegnap csak fenhagyás mellett közlünk, hogy a pápa a ja­­páni vértanuk canonizálása alkalmával tartott beszé­dében azt mondá, mikép sokan kiegyezkedésről be­szélnek, de ő e hit közlőit az egyház ellenségeinek nyilatkoztatja, mivel kiegyezkedésről szó sem lehet, „semmi kiegyezkedés, semmi kibékülés a hitetlenek­kel!“ „Erőszakos nyelv, rövidlátás, gyenge ítélet, semmi emlékező tehetség“ e jelekről mindenki ráismer azon pártra, mely 1789-ben azt tanácslá XVI. Lajos­nak „semmi kiegyezkedés, semmi kibékülés“ azon pártra, mely ugyanezt sugá Bourbon Ferencz bu­kása előtt; s arra, mely ugyanezt súgja a pápának, mintha e jóslati nyilatkozattal azt akarná bebizo­nyítni, hogy a pápai világi hatalom megszűntének ideje közéig. Mi kétkedénk e hit valóságán, és íme a legiti­mista lapok dicsekedve említik, ezek azt hiszik, hogy merészek és következetesek, pedig csak vakmerők, vagy vakok. E világi uralmak csak átalakulás útján állhatnak fenn, s e közös törvény alól a pápai szék sem vonhatja ki magát máskép,mint ha az isteni dol­gok rendjébe tér vissza, ha Istentől alapittatott Egyébiránt a pápa hitetlenekről, istentelenekről is szólt, úgy látszik, ezen elnevezések megérdemlésére elég, ha valaki a pápai Világi hatalom ellen beszél És lássuk, kik azok, kik ellene és a kiegyezkedésről beszéltek ? Világi pápok és a zárdái magányba vonult szerzete­ek. Ezekről állitá tehát a pápa, hogy az egy­ház ellenei, ezekről állitá, hogy a gonos­szal czimbo­­rálnak, hogy hitetlenek!“ A „Siécle“ az ultramontán párt ellen kel ki, s egyszersmind éles szemrehányásokat tesz a kormány­nak, mely a politikai gyülekezetek tartását gátolja, a tudományos gyülekezeteket s az ipart illetőket pedig szigorú őrködéssel kiséri, mig az egyházi társulatok­nak korlátlan szabadságot enged. Tudja-e a kormány mit mond erre Európa közvéleménye ? Azt, hogy Eu­rópa igen sokat hitt a franczia kormány hatalmáról, mely két dologtól oly nagyon fél, egyik az ultramon­­tanismus, másik a vallási izgalom, s hogy Franczia­ország kormányának gyenge oldala Róma, honnan büntetlenül dobálják rá a ményköveket. És méltán vélekedik így a közvélemény,—mond a „Siécle“ — midőn a kormány behunyt szemmel elnézi a lusignani gyűlést, melyben a „szeplőtlen szűz“ zász­lója kitűzése ürügye alatt az ellenforradalom zászló­ját tűzik ki. Avagy nem ide mutatnak-e a jelenvoltak heves, zabolátlan nyilatkozatai. Avagy vallásos tö­rekvésekre mutat-e, midőn az államban államot ké­pezve, politikai tárgyú vitatkozás foly, vagy tán a „szeplőtlen szűz“ dogmájához tartozik, hogy a gyüle­kezetét ekép biztassák : „előre, a zsarnokság csak egy ideig tarthat s ellenségeink testei fe­lett tűzzük ki zászlónkat“ sat. Mi nem va­gyunk ellene a társulatoknak, az egyesületeknek, s épen ezért nem kívánjuk a kormánytól, hogy azokét betiltsa, hanem hogy nekünk is hasonló szabadság engedtessék, társulhatni s gyűléseket tarthatni.“ Az angol lapok is még folyvást a compiégnei látogatással foglalkoznak. A tory „Press“ merőben illedelmi látogatásnak mondja, melyre a porosz király — úgymond — még külügyminiszterét sem viszi magával, de azért még­is azt hiszi, hogy Compiégneben a nagy politikai napi kérdések is fel fognak merülni, így nevezetesen Né­metország, Német-Ausztria, sőt még Holstein egyesí­tése a Hohenzollern-család alatt, továbbá az osztrák császári birodalom szétomlása s egy uj birodalom al­kotása, melynek Magyarország lenne középpontja, ellensúlyul Oroszország irányában, a­miért Franczia­ország csak a rajnai határok megigazítását igényelné. A „Presz“ azonban kijelenti, hogy azért legkisebb aggodalomra sincs ok, mert Vilmos király nem fogja elfeledni, „hogy az osztrák császár Villafrancában visszautasította azon franczia ajánlatot, hogy Lombar­diát visszaadják, ha a Rajna kérdésében semleges lesz.“ A „Saturday Review“ egészen mást beszél. A „Press“ azon kezdte czikkét, hogy a király nem viszi magával külügyminiszterét; a „Saturday Review“ azon, hogy a külügyminiszter bizonyosan a királ­lyal megy. Különben a „Saturday Review“ gondolatme­nete nagyjából a „Times“-éval egyez, a­mennyiben szintén azt mondja, hogy Angol- és Poroszország nem viseltetnek egymáshoz rokonszenvet, holott mégis szövetkezniök kellene. Angolországban — úgymond a „Saturday Review“ — valamennyi párt nagyob­­bítani akarja Poroszországot a szövetségi szerke­zet javítása által, a németek azonban meg nem foghatják , hogy az angolok, kik ily jóindulattal viseltetnek irántuk, mégis úgy ellenzik épen azon egy vállalatot , melyre nézve valamennyi német egyetért : t. i. Dánia bolygatását. — A „Satur­day Review“ reméli, hogy a franczia érvek e vál­lalat ellen hatni fognak: a császár meg fogja je­gyezni, hogy nem czélszerű oly államot bolygatni, mely Francziaország uralmában részesül, a király pe­dig föl fog hagyni oly intézkedésekkel, melyek hábo­rúba bonyolíthatnák hatalmas szomszédjával. Német­ország majd egykor — úgy véli a „Saturday Review“ — Francziaország irányában is képes lesz hatalmát éreztetni, most azonban Poroszország nem mérkőz­­hetik s a kis államokra sem igen számolhat; azért legjobb, ha vár. A „M. Post“ is újra hozzá szól (okt. 7-én) a com­­piegnei látogatáshoz, de czikke tartalmát még csak a távsürgöny után ismerjük. Azt mondja,hogy a porosz király alkalmasint csak a baden-badeni látogatást vi­szonozza, s jól fogja tenni, ha a viszonyokat Franczia- és Poroszország közt megjavítja. Vannak ugyan eu­rópai kérdések, de ezekhez Franczia- és Poroszorszá­gon kívül még más hatalmasságoknak is hozzá kell szólni, s a „M. Post“ nem hiszi, hogy ezeknek megol­dását a császár és a király Compiégneben akarnák siettetni. A­mi már ezen európai kérdéseket illeti, ezek­nek helyét a „M. Post“ — mint a bécsi távsürgö­­nyökben olvassuk — Európa éjszaki és nyugati ré­szén jelöli meg. Az éjszakit elhis­szük, mert ott fész­kel a skandináv, ott a lengyel kérdés; de mit értsünk a „nyugati“ alatt ? Európa nyugati részét Nagybritan­­nia, Francziaország és Byrennei félsziget képezik, ott jelenleg sehol sem találunk európai kérdéseket. A bécsi távirda-hivatal tán k­e 1­e­t­i­t akart mondani ? . A Rajna és Visztula. (Vége.) S igy állunk a Póval s Mincióval, melyeket az Etsch erősít s még oly nagy erőd véd, melyek ketteje csaknem bevehetien. Mit ér Coblenz Ehrenbreitstein nélkül ? s mit használ az erősség, midőn Neuwied mellett a Rajnán át lehet kelni ? Midőn a francziák e folyamot stratégiai határál követelték, nemcsak a bal, de a jobb Rajna-partot is kellett volna kívánni mes­­­sze be az országba, hol a természet vagy emberi kéz által jobban megerősített pontok s főleg ha hegylán­­czolat található. A hegységek a tengerrel együtt képezik vala­mely nagy ország természetes határait. Csúcsaik sze­rint osztályozhatók a fajok, az égalj, a termények s a folyamok. A Montblanc tömege s a kis St. Bernhard hegyláncza-bámulatos módon egészítik ki a dauphine-i s alpesi határainkat. Egy oldalon Franczia-, a másikon Olaszország “ez­ tisztán s matematikai szabatossággal van igy. Hogy a Rajnából határt képezzünk, fel fo­gunk-e forrásáig hatolni? S ez lenne a dolog logicája. Tehát Schaff­hausen­től kezdve a Schwarzwaldra fel fogunk-e mászni s keleti részét várakkal rakjuk-e meg? Pedig, ez szükséges volna. És onnét a Taunuson s mellék­ágain­ átkeljünk egész a Siebengebirgig Bon­nal átelleneben, hogy aztán ismét elhagyjuk a vizme­­netet, mely a síkra visszatérve folytatja útját? És mégis csak az lenne a kikerü­lhetlen alternativa: vagy mind a két partot vagy semmit; az egész viz­­medenczét, hogy a völgyet megvédhessük; a jobb vagy balparti hegygerinczet; itt nincs középút. A fo­lyam közepe csak jelentéktelen védelmi vonalt nyújt­hatna nekünk, mit az első támadásnál fel kellene ad­nunk, hogy egy valódi stratégiai vonal mögé húzód­junk vissza. Vajjon azok, kik a Rajna-határt legna­gyobb erél­lyel kívánják, meggondolták-e mind e kö­vetkezményeket ? Nem ők lennének-e az elsők, kik te­rületünk e jelentékeny növekedésétől visszariadnának? Azon pont kivételével, hol a német Rajnapart minden féltékenység nélkül áll szemközt a francziával, innen is túl is minden középutnak csak az lenne a követ­kezménye, hogy míg egyrészről a nemzeti büszkeség­nek hízelegne, a másik részen mély sebet ejtene. Egy más eszmemenet még fontosabbnak látszik, mint a stratégiai nézelődések s arra késztet minket, hogy az erkölcsi hatást, melyet Francziaországra néz­ve vonna maga után határainak a Rajnáig terjeszke­dése, közelebbről vegyük szemü­gyre. Országunk, bá­mulandó összefüggését különböző okoknak köszön­heti, melyek közt első helyet foglal el azon elemek szerencsés viszonya, melyek népességének mivelődé­­sére befolyással voltak. A rómaiak politikai s közpon­tosító geniusa a gallusok harczias s foederativ szelle­mével egyesült a nélkül, hogy azt absorbeálta a hű­béri függetlenség hagyományaival s a germán törzsek képviseleti szabadságával. E szerencsés vegyülethez a latinok irodalmi civilisatiójuk, a gallusok hajlé­kony s társas szellemük — a frankok, a germánok munkás szelleme s ép gondolkozásával járultak. Ta­lán egy pillanatig Németország felé hajlottunk, Nizza és Savoya bekeblezése az egyensúlyt ismét helyreál­­litá, óvakodjunk azt újra megtörni. Egy homogén nép e kitűnő sajátságát veszély nélkül nem változtathatja meg, midőn t. i. idegen ele­mekből igen erős adagot venne fel kebelébe. Úgy va­gyunk a népekkel, mint az érczekkel; nem elég a vál­­rokonságot számba venni, szükség a viszonyokat is mérlegelni. A beolvasztás uj erényeket adhat nekik, de ha a kellő mérték el van hibáizva, akkor csak tö­­redékeny ércz áll elő, mely nem képes a tüzet kiáltani. Az elzászi ép oly jó franczia, mint a normanni, vagy gascognei; Francziaországgali szoros kapcsola­tát vérével pecsételte meg; a lotharingi határoknál nyelv és fajrokonokat talált s könnyen egygyé olvadt velők. De vegyük példáúl, hogy ezen elfrancziásodott millió némethez, kik képtelenek autonómiájukat kö­vetelni, s kik csak arra valók, hogy a „franczia kön­­­nyű­ségnek“ szilárdabb alapot adjanak, 3 vagy 4 millió igazi német jönne még, s kik képesek lennének egy tekintélyes csoportozatot képezni, kik egy napon szám­ba véve magukat, ha velők számot nem vetettek, a bennök lakozó szellem, nemzeti hagyományaik, erköl­cseik, szokásaik s nyelvök által arra érzenék magu­kat fölhiva, hogy anyaországukhoz csatlakozzanak — és képzelhetni, mily belzavarok származhatnának eb­ből s mily veszélyek következhetnének a külfölddeli első összeütközés alkalmával. Előrelátható, hogy oly fővárosok, mint Köln és Mainz, a municipális függet­lenség szellemétől áthatottan és Strassburgot is ma­gukkal ragadva, egy kedvező pillanatban a nyugta­lanság mily veszélyes magvait hintenék el az állam­ban, megnyitni akarván a rajnai szövetséget? Üres aggodalmak­­ fogják mondani. De még­sem annyira üresek, hogy mélységüket ne vegyük fontolóra, s hogy ne kérdenek magunktól: váljon a Raj­na-vidéknek Francziaországhoz csatolására nézve kedvező néhány jelenség, irántunki nagy szeretetnek biztos bizonyí­téka e egyszersmind ? Ne tegyük ki magunkat azon veszélynek, hogy inkább látszólagos mint valóságos előnyökért, erejünknek bámulatos súlyegyene zavar­tassák meg, s legyünk eléggé bölcsek, e kérdést in­tézve magunkhoz: vájjon a Rajna mellett nem rejlik-e számunkra a gyöngeség s roszullét magva ? De azt azonban nem szabad állitni, hogy ke­leti határunk mindig az maradjon, mit az 1815-öi diplomaták csináltak belőle. A­nélkül hogy nemzeti büszkeségünket bele­kevernénk, mely azon ponton, melyen jelenleg Európában állunk , azon veszély­nek volna kitéve , hogy a történetben haszon­talan hiúsággá törpüljön, legyen megengedve egy vo­nal ellen óvást tennünk, mely lotharingiai völgyein­ket és champagnei síkjainkat az ellen előtt rendsze­resen kitárta, mely határainkat áttörte, hogy tőlünk az általunk megerősített városokat mint Landau s az általunk építetteket mint Saarlouis elragadja. A pfalz és porosz rajnavidék e részén a határok kiegyenlítését az igazság követelhetné s az okosság ajánlhatná. S ez azon megbecsülhetlen előnynyel bírna, hogy a mi védelmünk szükségességének meg­felelne. A­nélkül, hogy Németország nemzeti büszke­ségét ingerelné, a Rajnáért bennünk gyökerező szen­vedélyünket megnyugtatná s ezzel együtt a német nép legújabb aggodalmait. E vonal végleges lenne, mivel kölcsönös beleegyezésen alapszik és az álom, mely a Rajnán innen sokaknak oly édes, de a mely Németország­ s Belgiumra lidércz nyomásként nehe­zül, örökre eltűnnek. Anglia, Antwerp miatt megnyug­tatva, befolyásunk növekedését a Középtengeren ke­vesebb bizalmatlansággal nézné és e hatalommal szö­vetségünk megszilárdulván, az igazság s visszafizetés nagy munkáját Európában, melyhez egy nagy ural­kodó utat nyitott előttünk — bátran folytathatnók. Távol attól, hogy más népek félelme volnánk, a béke s itélőbiróság eszközévé lettünk volna, mely czél le­begett IV-ik Henrik politikai lángesze előtt s minél szebb hódítást mi sem igénylünk. Németországnak e szerint nincs igaza, hogy Francziaország részéről csak veszélyeket vár, hagy­jon fel félelmével s a mi neheztelésünk el fog enyészni! Németországra a veszély nem nyugotról jő, mert azt eloszlathatja, mihelyt akarja, az a keleti határoknál áll. Nem Franczia­, de Oroszországtól kell félnie. Mint minden fiatal nemzetnek, úgy Oroszország­nak is hódítási s terjeszkedési vágyai vannak, mit szemére hányni gyermekes volna, de a mitől őrizked­nünk kell. Legbelsőbb részéig meggyöngitve s megin­gatva egy uj rend behozatala következtében, mihamar visszanyerendi még pedig megszázszorozva, elvesztett erejét. Az értelmes, bátor s szabad életet szerető uj né­pek rendkívüli kedvet érzendnek, boldogabb tájakat elözönleni s midőn finomabb miveltségre tesznek szert, finom életmódokra kedvezőbb égaljat keresendnek. E században többször láttuk őket, a mint délre rohan­tak. Ha kedvezett is nekünk a szerencse őket feltar­tani s legyőzni, jó lesz azért el nem feledni, hogy a rómaiak az északi népeket mily gyakran tartották fel s győzték le, mig általuk elárasztattak! Ily veszélytől mindaddig nem tarthatunk — fog­ják mondani — mig egy békeszerető fejedelem uralko­dik 60 millió alattvalója felett. És ha valóban igaz volna hogy II-ik Sándor császár szakított volna az uralkodóház hagyományos politikájával, még­sem akadályoztatja meg, hogy az a nemzet szivében to­vább ne éljen s egyes ember akarata mindig gyenge lesz feltartani ily mozgalmat. Ha Oroszország szag­gatottság nélkül állja ki a próbát, melyben ma meg­­ifjodik, oly nagy erőre vergődik, hogy ellenállhatla­­nul érzendi magát nyűgöt felé nyomatva. Legelső s legbiztosabb áldozatául Németország fog esni. A Rajna védelme fölösleges leend a napon, midőn az Odera meg lesz szállva. Ez azon előrelátott pillanat, melytől őrizkedni kell. A helyt hogy a Rajna, mely úgy sem támadtatik meg, helyeztetik védelmi állapotba, a Visztula part­jain kellene erődöket emelni, s a közelgő ostromra előkészülni. A helyt, hogy Oroszországhoz állva a lengyel nemzet elnyomásában támogatják azt, inkább pajzsul kellene e népet felhasználni; a helyt hogy le­­hessen egybeolvadás kísérleteivel foglalkoznak, in­kább azon kellene lenni, hogy az elszórt tagok ismét egy tömör néppé alakuljanak, szóval, inkább arra tö­rekedjenek, hogy védőket s ne ellenségeket szerez­zenek. Nem a legnagyobb okosság parancsolja-e ezen eljárást s nem­ e kettős előny az, ha oly segélyzőket nyerünk, kiket a közös ellen oldala mellől húzunk ma­gunkhoz ? Németország, mely szabadelvű iránya folytán oly mértékben közeledik Francziaországhoz, amilyen­ben Oroszországtól távozik, e józan magatartás által tán leginkább találta volna föl a hozzánk simulhatás­­nak eszközét. Az egybeolvasztás műve, melyet Po­roszország a poseni nagyherczegségben szorgalmaz, ép oly sajnálatosnak mint vigyázatlannak tűn föl előttünk, mint a milyenül egy ily hasonló kísérlet a Rajna két partján tűnnék föl. Ha Poroszország föl­hagyna ez eljárásával, közelebb csatlakoznék hozzánk s oly biztosítékot ad általa, milyet a Rajna part­jain fölállított bár­mi szép és hatalmas erőd sem nyújtana; erkölcsi kezességeket, erősöket és értékese­ket, melyeket a népek egymásközt kicserélhetnek. Poroszország közös védelemre fogja előkészíteni a népeket és hozzájáruland a béke és a helyes suly­­egyén épületének megalapításához, mely Európában lesz fölállítandó. Ezen és sok más pontokban Német­országnak a mienkkel azonos érdekei vannak és igen csodálatos, hogy oly éles elmék, mint a németek, ezt nem bírták átalánosabban fölfogni. Volt idő, melyben Francziaország az uj korszel­lem által fölszólítva, fegyverrel kezében ugyan e kor apostolává tette magát. Mindenütt a hova lépett, az uj szabadság­ magvait hinté el, és egy országnak sem, melyhez kardjával nyúlt, van jogában vádolni azon termékenyítő erőszakot, melyet tapasztalt. Mi új kül­detés érdekében akarna Francziaország új hódításo­kat tenni ? Oroszország az, melynek hódítási és be­törési viszketege még nem szűnt meg s növekedőben van, mert készül. Oroszországnak Európában nincs küldetése, melynek számára sem magasztosabb eré­nyeket, sem jobb vallást, s a szabadságnak még csak egy porszemét sem hozhatja. Ha háborút visel, a ma­ga érdekében teszi azt, a birtokért, a hódításért és uralkodásért. Lengyelországnak felosztása nemcsak nagy bűn, de a német nagyhatalmasságok részéről nagy hiba is volt. A hódító hatalom első lökésének ezek vannak leginkább kitéve. Midőn szédelgős igazságtalanságot tennének ismét jóvá, Európa a maga jövőjének sza­bályszerű továbbfejlődésére nézve a legjobb kezessé­get nyerné. Szűnjön meg tehát Németország nyugtalan pil­lantásait legszebb folyójának partjaira vetni, ezen ol­dalról komoly veszély nem fenyegeti azt, mert Fran­cziaország igazi érdeke megtiltja az ily hódítást s az­tán dicsőségvágyai ki vannak elégítve. — A veszély másutt van s ez azon nap fog elhárittathatni, melyen a két nagy ország elismerte szükségességét annak, hogy a Visztula partjain kell ismét felépülnie a ke­reszténység erősségének, mely arra van hivatva, hogy jövőben az államok függetlenségét és a népek sza­badságát biztosítsa. Belföldi szemle: — Közép-Szolnok megye bizottmánya sept. 30-dikán tartott közgyűlésében a helytartótanácsnak a honvédegyletek föloszlatására, valamint az uj uti­­jegyek behozatalára s bélyeggel fölruházására vonat­kozó intézményeit félretette. A háziadó beszedését tiltó, a már beszedettről — melyet az adóba fognak betudni — beszámolást s a költségvetés fölterjeszté­sét meghagyó rendelet fölolvastatván, a bizottmány kimondta, hogy ha e csalétket elfogadná, az adó­­végrehajtást is kényszerülne elősegíteni; a költség­­vetést nem terjeszti föl, sem a helytartótanácshoz se­gélyért nem folyamodik; az önkénytes adakozások­ból még három hónapig kihúzzák, azután megint ada­koznak. Szabolcs- és Bihar megye legutóbbi gyűléseinek jegyzőkönyvi kivonatai felolvastatván, a bizottmány egy három pontú óvást tett magáévá, melyben tilta­kozik a bizottmány föloszlatása ellen, s kijelenti, hogy ha ez mégis megtörténnék, a tisztikar is lemond hiva­taláról. A ki az uj bizottmányba vagy tisztikarba be­lépne, hazaárulónak nyilvánittatik. Mindezen végzéseket a bizottmány egyhangúlag hozta. — Gemzse­n sept. 22-dikén kezdték meg Trinx és Krim adóbiztosok az adóbehajtást. A bíró nem adván ki, felszólításukra, a B.-táblákat, másnap hoz­zá s 11 esküdthöz katonaságot rendeltek, s mint tu­dósítónk írja, egyszersmind pénzt ígértek a bírónak,

Next