Magyarország, 1861. november (1. évfolyam, 255-279. szám)

1861-11-19 / 269. szám

186­5 — 1. évfolyam. 269. SZ. Kedd november 19. SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA : MEG­JE­LEN üjtér 4. sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ j 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 új kr. ünnep- és vasárnapot követő napok kxvé-TTTA Ti Ó tt t" xt a rn A T séghez intézzenek. —A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények ! Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 új kr. telével minden nap. JUAUO-HIVATAL. a kiadó-hivatalhoz intézendök. Egyes példányok KILIAN GYÖRGY, OSTERLAMM K. és LAMPEL RÓBERT ELŐFIZETÉSI ÁR­urtér 4. sz. földszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. A könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft. FEST, november 18. Külföldi szemle. A 15 és 16-ikáról szóló franczia lapok, a császár levele és Fould emlékiratával foglalkoznak. Az „Ami de la Religion“ és „Gazette de Fran­ceit, ezt a kétszáz­harminczegy éves vén gyermeket kivéve, mindenik lap kivétel nélkül magasztalja a császár nemes és őszinte elhatározását, s Fould pénz­­­­ügyi tervét, mely az ország anyagi felvirágzását és alkotmányos kifejlődését okvetlen maga után vonja. Még a „Debats“ sem tud valami roszat mondani. Ez a legnagyobb dicséret tőle, és emlékeztet bizonyos adomára, melyben egy nő jelleméről az mondatik, hogy még barátnéja sem tud felőle valami roszat mondani. A „Debats“ t. i. a napóleoni eszmék“-nek csak barátja, és nem szeretője. A legfigyelemreméltóbb a „Temps“ és „Indé­­pendance nyilatkozata, amaz szerint az új változás­nak, a „miniszteri felelősség“, emez szerint a „szabad sajtó“ lesz következése. A két ítélet egymással nem ellenkezik, mert mihelyt a budgetet a törvényhozás határozza el, a szabad vitatás és interpellatio joga azonnal tágul, mintegy magától életbe lép , s a sza­bad vitatással a szabad sajtó s az interpellatio jogá­val a miniszteri felelősség együtt jár. Némelyek szerint Fould belépésének a minisz­tériumba, miniszter­ válság lesz a következése, ha nem is mindjárt, de nem sok idő vártatva. Azon erkölcsi nyomás, melyet az uj pénzügyminiszter fog a dolgok folyamára gyakorolni, ezt magával hozza. Eddig csu­pán de­ Forgade lépett ki és Fould le is tette már a császár kezébe az esküt s azonnal miniszteri osztályá­ba ment és ott egész nap dolgozott. Mielőtt az uj köl­csön alapjait elhatározná, meg fogja kínálni az állam­papírok birtokosait, hogy folyó adóságaikat, vagy in­kább az állam folyó adóságait, az államnál tőkésít­sék a l’anglaise, azaz, a tőke in infinitum a statusnál marad s az adós-levelek tulajdonosai a kamatot húzzák. Még egy észrevételt nem szabad elmulasztanunk, t. i. a novemb. 14-ki reform, valósítása azon remények­nek, melyeket a törvényhozó testben a szabadelvű op­­positio s annak élén Jules Favre, ez év elején, a fel­irati viták alkalmával oly ékesen kifejezett. Ez emlé­keztet a császár azon nyilatkozatára, melyet évekkel ezelőtt egy államférfiú előtt tett: „Francziaországtól — mondhatom önnek — mihelyt kívánni fogja, nem ta­gadom meg szabadságait!“ Az angol lapok, köztük a „Times,“ a „Morning Post“ szintén magasztalással szólnak e reformról. A londoni börzére is jó hatással volt az, és még jobb hatással lett volna, ha a történteket nem egyedül Francziaország pénzügyi helyzetének s az abból fo­lyó szükségességnek, de a császár őszinte elhatározá­sának tulajdonítják, ki soha sem késett a nemzet va­lódi óhajtásait teljesíteni. írják, hogy már korábban Roucher, és maga Napoleon herczeg figyelmeztették ő felségét a dolgok ezen helyzetére, melyre Fould nyomta rá a pecsétet, a kölni lap brüsseli levelezője a háború előre vetett árnyékát látja az új rendszabályokban. Állítása mellett a következőket hozza fel: a császár azt mon­dotta volna Ratazzinak, azért kell Rómát tovább is megszállva tartania, hogy háború esetére Ausztriát akadályozza, azaz : feladatát megnehezítse , mely könnyen szállhatná meg az egyházi államokat. Ezen­kívül felhatalmazta Ratazzit. Írja meg Victor Emá­­nuelnek, hogy ha tavaszra az olaszok készen lehet­nek, ő a velenczei háborút nem akadályozza. Ez azon levele Ratazzinak, melyet Tu­rr tbnok Garibaldihoz vitt, a király meghagyásából. Ugyancsak a kölni újság turini levelezője azt írja, hogy Ratazzi el van határozva Ricasoli minisz­tériumát támogatni. A király legjobban szeretné, ha Ratazzi-Ricasoli minisztérium jöhetne létre. S e tekin­tetben előttünk felötlő az„Indep.“ turini távsürgönye, mely azt állítja, hogy Ratazzi, mint a parlament el­nöke, beadta lemondását (Cialdini tbnok szintén le­köszönt a negyedik hadtest parancsnokságáról). Ez úgy fű, mint a miniszterválság szele. Párisban úgy vélik, hogy a velenczei és római ügy együtt fog megoldatni. Ez némi valószínűséget adna Ratazzi és Ricasoli együttmaradásának a kor­mányban — ha igaz. Ugyancsak Párisból arról értesülünk, hogy a Velencze miatt, franczia részről tett ajánlatok híre elhamarkodott. Előbb Grammont herczegnek akarnak időt engedni, hogy magát és a helyzetet Bécsben kiismerje. A „Journal de Frankfurt“ véleményt mond a „Debats“ javaslatáról, melyet a magyar ügy megol­dására legközelebb ajánlott s melyet annak idején mi is taglaltunk. „E javaslat — úgymond a frankfurti franczia lap — azon ultimátumok közé tartozik, mely a­nélkül, hogy látszanék, egyik táborból a másikba hurczolja át a kérdést. Weiss­er szerint Austriának igaza lehet,s Magyarországnak valószínűleg nincs nem igaza (n’a probablement pás­tort), hogy kiegyezhessenek, arra semmi egyéb nem szük­séges, mint hogy egyiknek se legyen igaza. Mindegyik áldozza fel a mije van, a nélkül hogy va­lamit kapna abból a mit óhajt. Weiss úr nem mondja meg, milyen lenne az a magyar delegáltakból álló ka­mara Bécsben. Vető jogával birna-e, mely esetben nem szükség, hogy a magyar országgyűlés egy része Bécsbe hurczolkodjék. Vagy pedig nem bírna vető­ joggal s a király csak úgy feloszlathatná — mely esetben semmi sem változnék. Weiss úr javaslatát a Missouri egyezményhez hasonlítja, melynek folytán lett tulajdonkép a rabszolgatartás politikai intéz­­ménynyé s mely miatt foly most a háború észak és dél közt. Weiss úrtól e hasonlat nem lesz, noha három sürü hasábon mondja el.“ Végül a lap megjegyzi, hogy „Magyarország ügye, a szabadság ügye, és pedig na­gyobb mértékben mint Európában hiszik.“ Fontd emlékirata. E mindenesetre korszakot képező emlékiratból, mely több hasábra terjed, a Francziaország pénzügyi viszonyaira s a miniszter tervére vonatkozó részt ez­úttal mellőzve, a záradékot közöljük: „A hitel állapotának annál inkább magára kell vonni a császár figyelmét, mivel a pénzügyi helyzet mindenkit foglalkoztat. A legutóbbi költségvetési ta­nácskozás alkalmával kiszámították, hogy a fedezet­­len tételeknek az év végével csaknem egy milliárdra kellett rúgni, e szám pedig bizony nincs nagyítva.­­ A törvényhozó test és a senatus e tekintetben már ki­fejezték aggodalmukat. Ez érzet most az üzlet emberei közé is elhatott, kik azt jövendölik és hirdetik, hogy válságnak kell bekövetkezni, mely annál súlyosabb lesz, mert az állam példája után a megyék, városok és magán társulatok — tán igenis elhamarkodott javí­tási és haladási czélokból — tetemes kiadásokba bo­csátkoztak. „E válság megelőzésére az igazi szer az, hogy gyorsan és határozottan cselekedjünk s a baj forrását a pót és rendkívüli hitelek megszüntetése által zár­juk el. „Mielőtt nézetemet megalkottam s felségednek ajánlottam, hogy az állami segédforrásokkal való rendelkezés jogáról — a törvényhozó test előleges megegyezése nélkül — mondjon le, megvizsgáltam a következéseket, melyekkel e lemondás bírhatna, s mi­nél jobban feszegettem a kérdést, annál inkább úgy lát­tam, hogy e kiváltság sok nehézséget okoz a császár­nak, s nincsenek oly előnyei, melyek azokat ellensú­lyoznák. Belügyileg bátorításul szolgál az községek­nek és magánosoknak mindennemű folyamodásokra, s mi módon állhat ellent a császár, ha e kérelmek a népohajok kifejezései, valóságos szükségekből ered­nek s előbbeni esetekre támaszkodnak ? Pénzügyeink érdeke mégis elhalasztásukat igényelné. „Ha a jog, melynél fogva egy bizonyos pillanat­ban s közvetítés nélkül rendelkezhetünk egy nagy nemzet valamennyi segédforrásával, hatalom, úgy az a külföld irányában bizonyára veszély is. A félelem, melyet valamennyi szomszédunknál gerjeszt, roppant fegyverkezésekre készteti őket. Csak az által biztosít­ják magokat, hogy még nagyobb erőket fejtenek ki, mint a melyek által magokat fenyegetve hiszik, s a melyeket aggodalmuk még túloz. E félelem ma tán már az egyetlen kötelék, mely még egy közös érzés­ben összetartja Európa azon népeit, melyeket intéz­ményeik és érdekeik szétválasztani iparkodnak. Nincs oly képtelen rágalom, melyet föl nem karolnának, sem oly rész terv, melynek hitelt nem adnának. Ha Föl­­séged ez inkább látszólagos, mint valóságos, inkább fenyegető, mint hathatós hatalomról önkényt lemon­dana, nemcsak Francziaországnak visszaszerezné bi­zalmát, hanem Európa aggodalmait is lecsillapítaná s az ellenséges hajtogatásokat minden ürügytől meg­fosztaná. „Ha látnák, hogy a hadsereg és hajóhad kiadá­sai a törvényhozó test rendes szavazata alá bocsáttat­nak, nem hihetnék többé, hogy valami rögtöni és előre nem látott megtámadásnak vannak kitéve, a kormá­nyok át nem engednék többé magukat azon vészes harczoknak, melyek őket versenyezve sodorják a fegyverkezések és hadi előkészületek pályájára, a né­pek pedig nem látnák évenkint nőni ama terheket, melyek őket Francziaország ellen ingerüik s melyek­nek gyűlöletességét még épen a császárra is igyek­­szenek hárítani. Akkor minden könnyű lesz, a bátor­ság visszatér, a segédeszközök kifejlődnek, a pilla­natnyi helyzet zavarai megfelelő föltételek szerint rendeződnek, s miután gondoskodva leend a múltnak kívánalmairól, visszatértektől nem lehet tartani. „Még ha, minden valószínűség ellenére, azt ten­­nék is föl, hogy Európa teljes békéből egyszerre há­borúba keverednék, a császár lemondása az állami költséget illető kiváltságáról, még ekkor sem lenne véleményem szerint veszélyes. Mert igazán mi volt mindenkor azon hatalmasság, mely legelső volt ké­szen síkra szállni ? Itt a történelem, mely azt feleli, hogy Francziaország. A nemzet harczias szokásai, di­­csőségszeretete s bizalma a fejedelemhez, kit magának választott, erre nézve biztosan kezeskednek. Hazánk sohasem volt siket az első hadi kiáltás iránt s ellensé­geit mindannyiszor meglepte mind fegyverkezésének gyorsasága, mind erélyének rögtöni s ellenállhatlan kitörése által­ A császár nem feledte el a roppant lel­kesedést, mely őt Olaszországba utaztakor kisérte. Mindenkor újra találkozni fog ezzel, s meg lehet győ­ződve, hogy valamennyi nagy államtest lojális és föl­áldozó támogatásban fogja részesíteni, mihelyt Fran­cziaország vagy dynastiája érdeke rendkívüli erőfe­szítést igényel. „A pénzügyi helyzet veszélyeinek elhárítására eszközül mindenik minisztérium szolgáláti ágai szerint megosztott szavazás ajánltatott, de — mint már meg­jegyeztem — várhatnánk-e eredményt ez eszköztől, ha elszigetelten hagyatnék ? Mi haszna fog a költség­­vetés valamennyi fejezete külön-külön szigorúan meg­­állapíttatni, ha egy rendelet fölemelheti a nekik szánt pénzek összegét ? A költségvetés fölosztott meg­szavazása csak tökéletlen biztosítékul szolgálna az ellen, hogy ismét el ne ragadtassák magukat, mert hiszen épen így keletkeztek a mostani zavarok. Pénz­ügyi szempontból tekintve ily változásnak csak igen kétes hatása lenne, politikai tekintetben pedig sok bajt okozna. „Legmélyebb meggyőződésből kérem ennélfogva Felségedet, találjon más utat, mely jobban illik in­tézményeinkhez és méltóbb az ön nagy jelleméhez. Ha a császár megadná a törvényhozó testnek legelvitázhatlanabb tulajdonságait, ez által kormá­nyával jogközössé tenné; jutalmul ez engedményért oly költségvetést nyerne, melyben a jóváhagyások jobban megfelelnének a valódi szükségeknek. Szóval, Fölséged legbiztosabban valósítaná azon gondviselés­­sugallta gondolatot, mely a nov. 24-dikei rendeletet szülte. Maradok, sat. Tarbes, sept. 29. 1861, Fould Achill. III. Napoleon , az újabb pénzügyi intéz­kedések. A párisi franczia sajtó valamennyi közlönye a császár újabb pénzügyi kezdeményéről szól. A „Pays“ előre bocsátja, mikép ha nem minden hang társul is ez okiratot illetőleg a nagyobb rész magasztalásához, mindnyája kénytelen az igazság­nál fogva elismerni és méltányolni ezen engedmények nagyszerűségét. Ezután saját nézeteit mondja el, megjegyezvén, mikép : Midőn a császár szól az or­szághoz, hatalmasabb hang támogatja, mint a pártok véleménye, és ez a közvélemény szava. Mindenki köte­les ezt hűen viszhangozni, ha nem akar megsemmi­sülni a hazafiság méltatlankodásának súlya alatt. E hang felelt ma. Az 1861. november 14 -i reformok az 1860. november 24-ki műnek folytatása, és ezek szorosabbra fűzték Francziaország és népszerű kor­mánya közt a 10 év előtt létrejött viszonyt. A császár átadja a népnek bizonyos előjogait, melyeket az al­kotmány a végrehajtó hatalomnak tartott fen. És ezen átengedés tisztábban kimutatja, mint minden okosko­dás azon szükségességeket, melyeknek engedett a császár akkor, midőn 10 évvel ezelőtt ezen előjogok gyakorlatáért a felelősséget magára vállalá. És nem magáért, hanem Francziaország javára tette deczember 10-kének választottja, hogy a hatal­mat kezébe kenite. Ezen hatalmat, melyet lángesze és hazafisága által szerzett meg, alkotmányos hatalmá­nak egy részét most visszaadja a nemzetnek. A napó­leoni eszmének nagyságát semmi sem tündökölteti jobban! Vegyék fontolóra, s tanulmányozzák azok, kik türelmetlenebbek, mint maga az ország s még újabb osztozást kívánnak, vegyék figyelemre — mondjuk — ezen fokozatos engedményeket, s át fog­ják látni, minő eszélyesen szilárdítá meg a kormány bölcs lépései által politikai épületünk alapjait. „A szabadság lesz koronája az építménynek.“ E mondat alig egy évkör alatt megvalósult. A kormány, népének hódoló ragaszkodása által megszilárdulva, folytatja útját két férfi támogatása mellett, kiknek nevét két nevezetes időpont: novemb. 24. 1860-ban (Persigny) és novemb. 14. 1861-ben (Fould) örökíti meg. Ezután lajstromozza a „Pays“ a többi lap véle­ményét, közleményéből a fontosabbak következők : A „Constitutionnel“ így szól : „Egyedüli uralkodó a történelemben, ki szemé­lyes önmegtagadásának a haza javára ily példáját adja; egyedüli uralkodó a történelemben, ki az ön­­kéntes áldozatnak s az ész győzelmének a gőg felett ily fényes tanúságát adja......... i Ezen szerzőjük által ildomosan végrehajtott in­tézkedések lecsendesitik az európai államférfiak és népségek oktalan nyugtalanságát, s az ellenséges törekvések és szavak ürügyét megsemmisíték.“ A „La Presse“ hasonlólag a közvélemény kielé­gítését látja a császári decretumban : „Oly reformok ezek — úgymond —■ melyeknek­ szükségességét régóta érzé a közvélemény, s melyeket sürgetve követelt följogosítva kormányzatunk szerve­zeti törvényei által. A „Moniteur“-ből látjuk, mikép az általános, noha csak halkan nyilvánult óhaj meg ■ hallgattatott, s hogy a közszorongás valóban megfe­lelt a terhes pénzügyi állapotnak. A francziák csá­szára határozottan (résolument) és igen figyelemre méltó kifejezésekben lemondott azon jogáról, hogy a­ kamarák távollétében új kölcsönt nyithatott. Az „Opinione nat.“ azt mondja, hogy a császár szavai mellé sem commentár, sem dicsőítés nem kell. Egyszerűn jelenti, hogy Fould emlékiratára visz­­szatér. A „Patrie“ teljes megelégedését következő sza­vakban mondja el : A pénzügyi viszonyok alapos át­alakulást nyertek s kilátás nyílt, hogy az általános politikai helyzet is uj szakot érend Fould tervrajza szerint. Ezen engedmények oly fogadtatásban része­­sülendnek, mint azok, melyeknek sikere az volt, hogy a közbéke megszilárdult, s fokonkénti, de szilárd elő­­haladás által kivíva lőnek azon eredmények, melye­ket a császár uralkodása kezdete óta műve végczél­­jául tüntetett fel. „A „Sieele“ — mint a „Pays“ nevezi — feltűnő öntetszéssel sorolja elő a rendkívüli- és pót­kölcsö­­nöket s azt mondja, hogy ezeknek megszüntetése igen jó intézkedés s hogy igen nagy okosság lemondani oly előnyről, mely nem épen veszély nélküli. Egyéb­iránt elismeri, mikép azon czikkben, melyben a csá­szár ezekről lemond, nem hiányzik sem nagyság, sem igazság. A „Journal des Débats“ örömmel tapasztalja, hogy a császári alkotmány oly nemű­, hogy törvénye­­­sen reformálható. A kihirdetett intézkedés politikai jellemét következőleg jelezi: „Annál hajlandóbbak vagyunk elnézni szerve­zeti törvényeink hiányait, mivel az 1860. november 24. és 1861. nov. 14-iki levelekből kitűnik, hogy a rendszer nem módosíthatlan.“ Azonban nem a császárnak, hanem a szabadel­vű eszmék hatalmának tulajdonítja : „Ez alkalommal újabban kitűnik — úgymond — a szabadelvű és alkot­mányos eszmék, s a hozzájok ragaszkodás hatalma, mig ha legy­őzettek is ezen eszmék —......... A császár — úgymond hátrább a „Débats“ — eddig oly hangon beszélt, mely a választott uralko­dóé volt, de mindig attól lehete tartani, hogy az uj jog e szavai: „én a koronázott nemzet vagyok,“ a gyakorlatban nem válnak külön elég élesen a régi „az állam én vagyok“-féle elvtől. A ma kimondott szavak más jelleműek : ezeket nem lehet eléggé aján­lani a közvélemény figyelmébe, mivel ezek, mint re­méljük, biztos kezességet nyújtanak arról, hogy nap­ról napra közelebb jut Francziaország a valódi alkot­mányos élethez. Az egyházi „Ami de la Religion“ és a „Monde“ egy szó megjegyzést sem tesznek utána a „Moniteur“ közleményének. A — mint a „Pays“ nevezi — pessimista „Union“ az emlékiratban csak azon veszélyek előjeleit látja, melyekbe a pót­hitel a franczia pénzügyet dönteni fogja. Egyszersmind hatalmasan szidja azon lapokat, melyek a kormány politikáját védik. „A­mi a „Gazette de France“-ot illeti — írja a „Pays“ — minden vitatkozás helyett, szokása szerint azzal mutatja magát, hogy az emlékiratot kisebb na­gyobb közép és legnagyobb fejezetekre osztja fel. — Ez olyan gyermekjáték a­mit meg lehet bocsátni — úgymond a „Pays“ — e vén gyermeknek, mely épen most lépett 231-dik évébe.“ A „Pays“ szemléjéből két lapot kifelejtett. A „Temps“ azt mondja, hogy az új változásnak minisz­teri felelősség — az „Independance“ pedig, hogy tel­es sajtószabadság lesz a vége. Belföldi szemle. —Zágrábi levelezőnk is megerősíti azon tudó­sításokat, melyek szerint a horvát országgyűlés föl­­oszlatása ott rósz­hatást tett, megjegyzi azonban, hogy Zágrábnak és általában az országnak lakossága, mely nem volt megelégedve az országgyűlés maga­tartásával a Magyarországhoz való viszony kérdésé­ben, a feloszlatást némi közön­nyel fogadta. A bán az országgyűlés feloszlatása utáni napon (13-ban) a katonatiszteknek ebédet adott, mely alatt katonai zenekar játszott. Ez alkalmat, mint levelezőnk írja, a diákság egy kis tüntetésre használta föl. A bán 14-kén a tótországi határvidékre utazott.­­— Zalam­egye tisztikara 11-dikén mondott le. — Békésm­egye tisztikara 14-dikén mondott le. — Abaujm­egye tisztikara 14-dikén adta be lemondását a főispánnak, ki azt a magáéval együtt azonnal fölterjesztette. — Turóczm­egye tisztikara is lemondott. — Tornamegye főispánja, Ragályi Károly, még a tisztikar lemondása előtt tette le hivatalát. — A szepesi XVI. város kerületének tiszti­kara lemondott. — Szeged városa tisztikara e hó 8-kán le­mondott. — Marosszéknek f. hó 13-án tartott bizottmá­­nyi ülésében következő érdekesb tárgyak kerültek elő : Az erdélyi ideigl. kir. főkormányszék rendeletére az úrbéri első bíróságok alakítása iránt, mindenek­előtt az 1848 : IV-ik­t.cz. 5. §. meg nem tartásáért til­takozván, a birtokviszonyok sürgős rendezése tekin­tetéből az 1847 : XIV-ik t.cz. hasonlatára ideiglen meg­választattak és felsőbb kinevezés alá fölterjesztettek : Filep Antal, Kovács János, Józsa József, Cserey Mi­hály, Hajdú Mózes, Hosszú László, Vályi Károly, gr. Toldalagi Viktor, Balla László, Filep Sándor, Nagy Albert és Kormos Péter, még pedig az 1848 : IX-k t.cz. értelmében érdem és képesség szerint. A főkor­mányszékhez, annak okt. 3-án az érd. országgyűlés tárgyában Ő Felségéhez intézett feliratáért egyhangú­lag elismerő és csatlakozó bizalmi szózatot határoztak intézni. A marhavész meggátlása végett fölállított zár­vonal, a vész szünedezésével nélkülözhetővé válván, ennek föltételes megszüntetése a tisztségre bízatott oly további meghagyással, hogy előfordulható esetek­ben a szükségelt védelmi szigor a körülményekhez képest további felelősség mellett alkalmaztassák. A szék közszükséges­ ödözésére begyűlt önkénytes köl­csönök fölött előleges jelentés tétetvén azon ígérettel, hogy a bevételekről és kiadásokról rövid időn rész­letes számokat fog előterjesztetni, a bizottmány mind a szék egyes honpolgárainak alkotmányos érzelmeik tettleges nyilvánításáért, mind az e dologban erélye­sen fáradott királybiráknak és dulóbiztosoknak elis­merést szavazott. — Szeben tanácsa elhatárza, hogy a f. hó 20-án összegyűlendő nemzeti egyetembe választandó köve­teinek a szebeni lapokban is megjelent programm­­pontokat adja utasításul az erdélyi országgyűlés iránti magatartásra nézve. (Korunk.) «

Next