Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1862-02-25 / 46. szám
1862.— II. évfolyam. 46. Sz. i I --------u.■'■'i-Jg-'-'.i'JLj'Mili■ .aesaggggaajijL ■■ --------1—i--------n...a 1 a«e.-- 't——.............1 •<»TM...j.■ --------------------- SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK I HIRDETMÉNYEK DÍJA : MEGJELEN I/j tér 4. sz. 2. emelet, kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő ! 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-HIVATAL séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények • Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 új kr. telével minden nap. . . a kiadó-hivatalhoz intezendök. Egyes példányok Kilian György .Osterlamm K., Lampel Róbert és ELŐFIZETÉSI ÁR Littor 4. sz. lows . Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft 1^SmUmmk_________.....................................................................................................................■ [UNK] [UNK] ■ ' — " ■ 1 n —» i.......— ■* ■ [UNK] [UNK] ±--------==jLz^-^u«g=^=r^ga3q!s-7^=,.. n , ----; g— -*>, .......... , Tr~ZZIZZ_— PEST, február 24. Külföldi szemle. Minden más napi kérdést háttérbe szorít Napoleon hg. beszéde a senatusban, melyet távirati kivonatban vesz az olvasó, a „magán-táviratok“ rovata alatt. Előre kell bocsátanunk, hogy a franczia senátus válaszfelirati vitái oly heves modorban kezdődtek, hogy csodálni kell azon merészséget, mondhatnék insultust, mellyel egy Segur d’ Aguesseau,a nemzeti függetlenség és szabadság legemelkedettebb elveit megtámadni bátorkodik. Az érdemes senátor, kiről a Siécle azt jegyzi meg, hogy 1848-ban torokszakadtából kiáltotta a „vive la république !“t, most a tarbesi püspök által sugallva, a reactiót képző elericalisokhoz szegődik, s oly indulattal támadja meg egyik senátor-társát és minisztert (Persignyt), hogy az magát csak az alkotmány megsértésével védelmezhetné. Persigny, kiről egész világ úgy van meggyőződve, hogy loyális, tiszta, jó szándékú ember, kissé indulatos vérmérsékkel, nem is volt az ülésen jelen, — az „uj Polignac“, mint Aguesseau ur nevezé, a császárral vala vadászni, mig az érdemes senátor a biztos lesből nyilazott reá. — A Napoleon hg beszéde — kiről s ez figyelemreméltó, az utosó pillanatig azt hiték, hogy nem fog a felirati vitában részt venni — a mai (modern) társadalmat védi Laroche-Jacquelin megtámadása ellen. Beszédének teljes szövegét bevárjuk, mielőtt tüzetesen hozzá szólanánk. Most csak azt említjük fel hogy, hogy a császári unokaöcs vélekedése szerint : „a császárság : az 1815-ki szerződések szétrombolása.“ Ha tehát mint igen sokan hiszik, a szerep a két napoleonida közt olyan formán volna felosztva, mint egykor Mózes és Áron közt volt — az egyik beszélt, a másik cselekedett — a herczeg kifejezésében egész sora meg van jelölve a napóleoni eszmék és politikának, azon egyenes kimondás által, hogy a 2-ik császárszág Európa egyensúlyát akarja kijavítani. Messze vezetne azon corolláriumok fejtegetésébe bocsátkozni, melyek ez egyensúly-változással, az államok alakulására nézve okvetlen bekövetkeznek s ennek feszegetése nem is a mostani pillanat feladata. Annál több okunk van egyelőre megelégedni azzal, mit mond egyik másik bécsi lap a herczeg még csak kivonatosan ismert beszédéhez. Eleddig három lap szól hozzá: „Ost d. Post“, „Ost u. West“, „Neueste Nacht.“ Az „0. d. P.“ úgy tekinti a hg. kimondásait, mint magánvéleményt; helytelennek tartja, hogy a hg. Ausztria nézeteit a „Giornale di Verona“ nézeteivel ugyan azonositja (a távirat sorai közben a „Donau Zig“ is jónak látja felemlíteni, hogy a „Giornale di Veronainak a kormánynyal semmi köze). Aztán ócsárolja a herczeg azon szavait, melyeket a sajtó és nevelés szabadsága mellett felhord. Az „0. n. V.“ épen a hg. szabadelvűségét tartja elismerésreméltónak. Ez — úgymond — beszédének komoly része, melynek a mai társadalom csak örvendhet, mig a mit a hg. a császárság feladatának (gloire exterieure) nevez, az csak az imperialismusnak hozott hók. A „N. N.“ egész vezérczikket szentel a herczegi beszédnek, melynek rövid értelme, hogy addig bűvöli el Thouvenel mértékeit jegyzékeivel a világot, mig egyszer Európa azon veszi magát észre, hogy az, a mit a császár gondosan elhallgat, nem más, mint a mit Napoleon hg. nyíltan kimondott — s álmos diplomaták majd csak későn vakarják a fejüket, ország felé emeli, a számtalan lengyel és orosz hazafiak száműzése által megnépesített Szibéria saját függetlenségére tör, a Kaukasus szintén kifáradt járma alatt. Sokat beszélnek az orosz parasztság hálája és ragaszkodásáról a császárhoz; de nem sokat beszéltek-e azon támogatásról is, melyet a nápolyi király a lazzaroniknál talál?__ Az oroszok maguk is kezdik felfogni azt, hogy II. Sándor birodalma minden pillanatban összedőlhet, mint a nápolyi. Azonban nem fog bekebleztetni, mint amaz, vagy az európai földképről eltöröltetni, mint más, mivel tömör életerős orosz nemzet létezik. Azonban ezen nemzetnek, mely (uralkodóinak hibái miatt, kikből a külföldön oly könnyen nagy embereket csináltak) eddigelé csak más népeket borított el árjával, vissza kell tereltetnie valódi ágyába. Oroszország tehát első leveretése után csak másodrangú hatalom fog maradni. Ezt érzik, s kimondják a tisztán látó orosz hazafiak maguk.......A Napoleon név oly bűvös hatással van a lengyelekre, hogy ha egyszer Lengyelországban szabad választásra kerülne, s politikai tekintetek nem gátolnák, bizonyosak lehetünk, hogy mint Francziaországban,itt is Napóleon név kerülne ki a szavazómederből. A lengyel parasztság igen gyakran úgy emlegeti a francziákat, mint kiknek el kell jönniük felszabadítására. Ez az orosz hatóságok előtt megfejthetlen nép ösztön, de azt önmaguknak is el kell ismerniük. A keleti háború után különösen Volhyniában sokat beszéltek arról a parasztok, hogy III. Napóleon feltételül tűzte ki II. Sándor czárnak jobbágysága felszabadítását. Minthogy a czár ezen intézkedéshez csak legyőzetése után fogott, a fennebbi feltevés annál több hitelt nyert, s ahelyett, hogy nevelte volna, a czár tekintélyét megkissebbítette. Rettentő szerencsétlenség lenne, nemcsak reánk és Francziaországra, sőt az egész emberiségre nézve az, ha századok óta táplált reményünk, mely a lenyeleket számtalan csatára, véghetlen szerencsétlenség, rágalmaztatás és a világ minden részére száműzetésre vezette, azon égő reménye i, hogy Lengyelország egy Napóleonban fogja szabadítóját feltalálni, napjainkban meg nem valósulna. A lengyelek bámulnak azon befolyáson, melyet Oroszország nyugaton még most is gyakorol. A nyugati hatalmakkal folytatott utóbbi háborúja óta Oroszország csak árnyéka annak, ami korább volt. Az orosz birodalom igen rosz állapotban van, s dacára az orosz hetvenkedéseknek, méltóbban kérdezhetné most III. Napoleon, mint I. Napóleon Friedlandnál Austerlitzre vonatkozólag: „Ön és mi, vájjon nem ugyanazok vagyunk-e, kik az alma mellett és Sebastopolnál?“ A lengyelországi állapotok. (Note sur l’état des choses en Pologne.) Ily czimű röpiratot készül közzétenni Párisban Mickiewicz László, jeles lengyel publicista. Ezen érdekes röpiratból a következő töredékeket tartjuk kiemelendőknek: A legelső, ami mindenkinek feltűnik, valaki az orosz birodalom határain belép, az, hogy mindenütt azon biztosítást hallja, mikép a keleti háború Oroszországot rendkívül meggyengítette, mi kevés katonával és pénzzel rendelkezik jelenleg, s mennyire megtágultak az engedelmesség kötelékei mindenütt. A második feltűnő körülmény az, hogy a Napoleon név bűvös befolyást gyakorol, félelme az egyik és reménye a másik félnek. Feltűnik harmadszor az, mennyire kevéssé ismerik s mennyi álfogalom uralkodik nyugoton az orosz birodalomra vonatkozólag__Láttuk mikép nyitá meg Lengyelország 1784- és 1831-iki mozgalmai által a szent szövetség útját, így eszközlé a mostani lengyel mozgalom is közvetlenül a három uralkodó találkozását Varsóban, mely Olasz-és Francziaország ellen volt intézve. Azonban hozzá kell tennünk, mikép ha most fegyvertelen volt is Lengyelország, de az erkölcsi felkelés teljesen sikerült. Szebb egyetértés soha sem uralkodott valag országban........ Az orosz birodalom minden irányban szétmorzsolódni indult. Finnland, melynek polgárisulása svéd maradt, tekintetét vágyva Svéd Kedd, február 25. Belföldi szemle. — Veszprémmegyéből írják a „P. Napló“nak, hogy oda közelebb hadbiró érkezett, nyomozásokat tenni bizonyos föladás következtében. Az ujonczozási előmunkálat nagyban foly. —■ Aradmegyében megyei orvosokká neveztettek ki újabban: Nyisztor Sándor, Tauber Mihály, Löw Simon. — Udvarhely.szék uj hivatalnokai: királybírók Gerich Adolf volt cs. k. járáshivatali tollnok; Lendvay Imre volt hulló; Székely Elek volt falusi jegyző; főjegyző Szombatfalvi István; aljegyző Henter Antal; levéltárnok László Ferencz; hullók : Pálfi Elek, Pálfi Sándor, Gálfi Ferencz, Török Gáspár, Koncsag Elek, Szabó Gábor, Pál Lajos, Pál József, Turóczi József, Dávid Péter; igtató Szabó Lajos. — Székely-Udvarhely tanácsát Lukács Gusztáv ur főkirálybirói helyettes, mint biztos, most szervezi. •— Felső-Fehérben, mint a „Kolosvári Közlönyt értesítik, a katonaság az első negyedévi adóért kiszállott. Az ujonczok összeirásával ideiglen Truppéi cs. k. rendelk. hivatalnok bízatott meg. A szebeni tanács a hetes bizottmány munkálata felett nyilatkozandó, a múlt hétfőn ülést tartott. A H. Zrg szerint azonban csaknem a brassói különvélemény esete ismétlődött itt. A gyűlésben kevesen voltak, s a magyarokkal rokonszenvező ifjúsági párt megrohanást kísérlett meg. Daczára, hogy a szebeni utasítás nincs ellentétben a hetes bizottmány munkálatával, e gyűlésben hallani lehetett indítványokat, amelyek szerint az unió a közelebbi erdélyi országgyűlésre tárgyalásul volna kitűzendő; választási alapul az 1848. II. t. ez. veendő, sat. Ily körülmények közt a gyűlés 19-re halasztatott, s a H. Ztg figyelmezteti a község tagjait, hogy e napon számosabban jelenjenek meg, nehogy Szeben compromittáltassék. A veszély nagy lehet, mert a nevezett lap 19-kei számában újból s ugyancsak meghúzza a vészharangot. Azt mondja, hogy a kormány megneheztelhet Szebenre, ha nem jól viseli magát, s akkor elesnek a vasúttól. (Korunk.) — A segesvári tanács a hetes bizottmány indítványát — a nemzetiségek egyenjogositására vonatkozólag — elfogadta, s csak azon óhajtását fejezte ki, hogy az országos hatóságok az alájok rendelt hatóságokhoz szóló kibocsátványaiknál e hatóságok ügyvezetési nyelvét használják addig is, mig e felett rendes t. czikk keletkezik. Az Erdélybe vezetendő vaspálya kérdése. V. F. K. úr azon szónoki hatalomra hivatkozik, mit a számok szoktak gyakorolni a tárgyilagos szemlélőre. E szerint nehéz ütegekkel állanánk szemközt s pusztító kereszttűznek lennénk kitéve. Tisztelet, becsület ez óriás hatalomnak, de ez egyszer mégsem oly félelmes, mint a minőnek első tekintetre látszik. Honnan mentette F. K. csalhatlanoknak állított számait, nem kérdjük, jóllehet okunk volna kissé kétkedni. Lám, mig a n.-váradkolozsvár-brassói vonal hosszát az oláhországi határig 73 mildre, s a költségeket 671, millióra számítja, addig Ghega lovag, nem hozzávetéseken, hanem a helyszínen beszerzett adatok alapján kidolgozott szakértő és hivatalos jelentése szerint 70 mildre, a költségeket 62,844,100 ftra, a remélhető ingyen-szolgálmányok levonása után pedig 47,882,311 ftra teszi. De nem ez a dolog lényege. Az okoskodás súlypontja azon állítólagosan feltűnő különbségben sarkallik, mely a fölemlített három vonal Bukarestig való hosszúsága közt létezne. Azonban, ha az ebbeli számítást tökéletesen hibátlan gyanánt elfogadnók is, a fölmutatott úgyis csekély különbség semmit sem nyom az elhatározás mérlegében, mert ama pályának tovább építése Verestoronytól Bukarestig, az oláhországi kormánytól s az ottani körülmények s óhajtások számbavételétől fog függni, s mert előbb tudnunk kellene, vájjon hajlandók-e az oláhországiak Brassót, mellyel oly régi idők óta élénk kereskedést űznek, honnan sok mindennemű szükségleteiket veszik, mellőzni. Sőt mi több, a t. értekező saját maga ellen szolgáltat kezünkbe számokat, amennyiben a szerinte is II.Várad-Bukarest és Arad- Bukarest közti távolság között csak 5 mild a különbség, márpedig ha úgy is volna e csekélység, akkor, midőn az forog kérdésben, váljon egy szép kiterjedésű országrész lehetőleg egészen, vagy csak %de részesüljön ama közlekedési eszköz jótéteményeiből, számításba annál kevésbbé jöhet, minthogy nem a fölemlített s szembeállított két távolság, hanem a Bécstől vagy legalább Pesttől Bukarestig terjedő vonal specificus hosszúsága itt az irányadó, hisz értekező maga világkereskedelmi vonalt emleget. Elismerik-e önök már most, hogy ezen adat az önök által fölidézett nemzetközi szempontból tekintve, nem önök mellett, hanem épen ellenök és mellettünk szól ? Egyébiránt amit czikkíró tovább a számok ékesen szólásáról, a 25% távolság, építési költség és vitelbérbeli meggazdálkodásról mond, az csak azt mutatja, hogy a hatalmas számokkal is lehet csillogó sophismákat kanyarízni, de azok csak az avatlant vezetik félre : mert ha már a t. értekező annyira fölavatta magát világkereskedelmi cosmopolitává, miért nem alkalmazza ezen nagy elvet ahhoz méltóbb, nagyobb mérvben, pl. akár csak Bécstől Bukarestig, avagy a világkereskedelem csak Aradnál kezdődnek s Verestoronyig terjedne? Vajjon azon nemzetközi áruczikkek, melyek Páris, Berlin avagy csak Bécsből Bukarestbe mennek, és viszont, csak az Aradtól Verestoronyig fizetendő vitelbért fogják-e tekintetbe venni? S ha a czikkíró által fölállított tételt nagyobb térre alkalmazzuk, vájjon akkor nem egyenesebb s következőleg legrövidebb-e azon vonal, mely Pozson, Pest, Szolnok, N.Várad, Kolozsvár, Brassón átvisz Bukarestbe? Vajjon nem épen akkor tenne-e ama nemzetközi czikk hosszabb és költségesebb utat, ha Arad felé kerülne ? Ki állíthatja azt, hogy egy több száz mértföldre terjedő vaspályánál, melynél országos tekintetek s egy világrész kereskedelmének, forgalmának érdekei keresnek méltányos kielégittetést 5, akár 25 mild különbség legkisebb megfontolás alá jöhetne, s a részvényeseket visszariasztani képes lenne. S ha már vállalkozó tőkepénzesekről beszélünk — miután ez idő szerint nagy részben csak külföldiekről — legalább bécsiekről lehet szó, mert jobbadán ilyenek építették meglevő vasutainkat is — ha mondjuk, ezen vállalkozók a Királyhágón túli vasutak építésekor czikkíróval egy véleményen lettek, s ennek folytán ott is ezen üdvös világkereskedelmi axiómát alkalmazták volna, a czikkíró által ajánlott modorban, s Magyarország érdekeit figyelemre sem méltatták volna, vajjon mikor kap akkor Arad vasutat ? Semmi sem alaptalanabb állítás tehát, mint az, hogy az ékesen szóló számok az aradverestoronyi vonal mellet bizonyítanak. Szóljunk-e még többet a t. czikkíró további állításairól, melyek mindenike egy-egy ellenmondást foglal magában. Ugyanis, hol azt mondja, hogy a fölemlített három vonal közül csak az arad-verestoronyi fizeti meg magát, s rejti magában a jövedelmezőség forrását, hol pedig azt állítja, hogy a kolozsvár-brassói s az arad-szebeni vonalak nem versenyzők, s egymás érdekeinek nem ártanak, következőleg mindkettő jól megfér s megél egymás mellett; majd ismét azt , hogy Erdély belforgalma oly csekély, hogy egy oly hosszú vonalt, minő a n.várad-kolozsvár-brassói nem táplálhat, majd pedig ezzel épen ellentétben azt halljuk tőle, hogy ezen utóbbi vonal czélja a belfor óraimat eszközölni, mig az aradszebeni a nemzetközi érdekek missióját vállalja magára; ime előbb egy vonalt sem tudtunk föntartani, s most már kettőt, sőt egy egész hálózatot elbírunk; mi több, alig mondotta ki, hogy az erdélyi vaspályára nemigen jelentkeznek a tőkék, már megint két vonal számára egyidejűleg kieszközlendő engedményről szól : hol itt a logica? Többször említettük már, hogy ezúttal teljességgel nincs, nem lehet szó egy egész hálózat kiépítéséről. Sem mi Királyhágón inneniek, sem a kormány nem gondolunk jelenleg többről egy vonalnál , megelégszünk most eggyel is, csak olyat nyerjünk, mely a birodalmi és európai érdekek mellett, az egyetemes magyar- s ezek által az erdélyrészi szükségletekből is minél többet felölelend, s anyagi mint szellemi fejlődésünket minél előbb s minél nagyobb téren elősegitni képes legyen. Hogy ez nem lehet más, mint a n.váradkolozsvár-brassói vonal, az kétségtelen, már csak azért is, mert ez volt századokon át természetes, önként fölkeresett és senki által nem oetrovált fővonala a keleti kereskedésnek, s e kereskedés — reméljük — most sem veendi petroválásnak, ha számára a Duna folyamában lírt vizi út mellé, egy rövidebb idő alatt s kevesebb költséggel átjutható utat készítünk, az ő megszokott régi helyén. A mi czikkíró azon egyébiránt semmivel sem támogatott állítását illeti, mintha Károly- Fejérvárnak kellene az erdélyrészi vasut-hálózat csomagpontjául szolgálni s onnan kellene minden itteni szárnyvonalnak kiindulni, merőben alaptalan : erre Fejérvárt sem geographiai fekvése— mert bárhogy vegyük, központot sehogy sem képez, — sem ipara, sem kereskedelme, mely mindkettő alig létezik — sem nemzetgazdászati s más körülményeink, szóval semmi sem jogosítja, kivéve talán azon egyetlen egy körülményt, hogy a harmadrangú várak sorába tartozik. Hogy ez a fenforgó kérdésre nézve mennyire bír döntő befolyással, annak megítélését az elfogulatlan olvasóra bízzuk. Még csak pár szót a pénzkérdésre nézve. Azt erősítni, hogy e kérdés merőben pénzügy, annyit tenne, mint legdrágább mivelődési, nemzetiségi, nemzetgazdászati, ipar és kereskedelmi érdekeinket egykét idegen üzér magánhasznának alárendelni; ez valóban nem volna képes eszményitni a hazafiságot, sőt semhogy ily combinatióhoz helyeslésünkkel járuljunk, kereken kimondjuk : inkább semmi vonal. Mi azon meggyőződésben élünk, hogy nem a pénz nemléte akadályozza az illető felsőbb engedély megadását, hanem megfordítva: de legyen csak kezünkben a concessio az általánosan óhajtott vonalra, lesz pénz is, sőt van azonnal. Ha létezik e részben némi akadály, az nem más, mint az idők jelen válságos hullámzása. Egyébiránt a mi jelszavunk is az: igyekezzünk azon, hogy legyen habár egyelőre egy vonalunk, de olyan, mely nemcsak egy két megye és helység, hanem az egész haza, különösen pedig az ily közlekedési eszközzel eddig épen nem bíró erdélyi részek egyetemes magasb érdekeinek kellően megfelelni képes. Ezzel tartozik nekünk a múlt. Ezt várjuk a jövendőtől. S. . . f. ■