Magyarország, 1862. szeptember (2. évfolyam, 201-224. szám)

1862-09-16 / 212. szám

212» sz. t§«2.II. évfolyam» " SZERKESZTŐSÉGI IRODA ~ T. MUNKATÁRSAINK “ HIRÜET^NYEKDÍ­JA? ~ M --------“ Ujtér 2. sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét, illető minden közleményt, a szerkesztő­ . 6 hasábos pet­itsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé K­T AD­Ó-HIVATAL séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 új kr. telével minden nap. ^ ... .­­ a kiadó-hivatalhoz int­ézendők. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm K., l­auspel H., «iggenlier ELŐFIZETÉS! ÁP ‘ Uster 4. sz. tolliszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el.________ E­ger IV. és Kugler A. és társ könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. j| Egészévre 18 ft. Félévre 9 ft Negyedévre 5 i Pest, sept. 15. A birodalmi tanács alsó háza, a hat heti szünet, után ma tartja el az ülését. A visszatért­ követek mindent azon mó­don találnak, a mint itt hagyták. A minisztérium nem tett azóta semmi lé­pést a reichsrath megbővitésére, az attól ide­genkedő országok ép oly keveset az üresen álló székek megtöltésére. De a kibékítés iránt sem történt semmi. S a kedélyek ma is oly távol állanak egymás­tól, mint eddig. A minisztériumban ép oly nagy az ellenszenv Magyarország önállósága iránt, mint itt a beolvasztási törekvések ellen. Az állapotok tehát nem változtak. Változtak-e a követ urak? Némely lapok azt erősitik, hogy igen. A „Schlesische Zig“ és a Giskra közlönye, » .Mfthr. Ciorresn.“ azon hirt hozták a napok­­ban, hogy mihelyt a birodalmi tanács összeül, egy számos aláírással ellátott indítvány fog a ház asztalára letétetni, mely a februári alkot­mány revisióját kivánandja; — és hogy több képviselő el volna határozva, azon esetre, ha ez indítvány megbuknék, lemondani állomá­sáról. Mi igaz e közlésben? a legközelebbi jövő megmutatja. Hogy már mint hírnek is meg­van a ma­ga hordereje, tanúsítja azon körülmény, misze­rint a félhivatalos lapok siettek ellene azon­nal síkra szállni. A „Sürgöny“ bécsi tudósítása mindjárt figyelmeztetett, hogy ott a különféle pártok avatottabb köreiben az érintett hírt egyhan­gúlag koholmánynak mondják. A „Scharfs Corr.1" szintén azt állítja,hogy ilyenféle indítványról azon körökben, melyek­nek erről értesülve kellene lenni, semmit nem tudnak, s hogy a követek házának eddigi han­gulata után ítélve, nem is lehet föltenni, hogy ilyesmi ott keresztül menjen. A tegnapi „Presse“ pedig e nézetet egé­szen magáévá teszi. Mindezek daczára mi nem tartjuk épen lehetetlennek a dolgot. A hangulat változását illetőleg ugyanis, nem látnánk benne semmi képtelenséget, hogy a szünidő bő alkalmat nyújtván a képviselők­nek úgy a magukba szállásra, mint a saját körükkel való érintkezésre, gondolkodás és eszmecsere folytán rá­jöhettek légyen, hol fekszik eddigi működésük sikeretlenségének oka; — és ha ezt a februáriusi alkotmányban találnák , mi természetellenes volna benne, ha az üdvöt annak változtatásában keresnék ? S hogy ismét ez eszme nem olyan vad, mikép arra már csak rájönni is absurditás, mu­tatja a derék és mivelt német jogtudósok gyü­lekezete, a­kikkel való tanácskozásban, a mint tudjuk, a bécsi publicisták kénytelenek voltak bevallani, miszerint a februári alkotmány mó­dosítását, belső és külső okok egyformán kí­vánják. Abban tehát, a­mint mondok, hogy egy módosítási indítvány kerüljön az asztalra, sem képtelenséget, sem lehetetlenséget egyáta­­lában nem látunk. Sőt erős hitünk és meggyő­ződésünk, hogy előbb-utóbb rá kell jönni, rá fognak jönni Bécsben, hogy ha a magyar kér­dés megoldását valóban és komolyan akarják: ehhez az első lépésnek, a februári pátens — ha nem mondjuk is visszavonásának, de minden­esetre revisio alá bocsátásának kell lenni. Azon strategikus ellenvetésen sem tudunk pedig megütődni, a­mivel a,,Scharfs Corr.“ora­­culuma, a revisiohoz kötött reményeket vég­kép le akarja forrázni, azt mondván, hogy szívesen szőnyegre bocsátja a minisztérium e kérdést, „mihelyt a február­i alkotmány által arra meghívott minden tényezők részt vesznek a vizsgálatban.“ Valóban e föltétel mellett örökre sérthe­tetlen maradna a februári mű, mert azok, a­kik abban invitálva vannak, csekély véleményünk szerint aligha fognak valamikor mind együtt lenni a Schottenthornál. De szerencsére, hozzá lehet férni a febru­ári alkotmányhoz más oldalról is, és pedig épen azon kőfaltörő kosokkal, melyeket egy más alkalommal épen a „Sch. Cor.“ genie-ka­­rától láttunk felállittatni, és nagy tetszés közt használtatni. Egy hangos reichsrathi beszédben hallot­tuk ugyanis, hogy ilyetén operatióknál „az­­ államestély álláspontja“ a legjobb positio; ez előtt nincs sem árok sem sáncz, addig tart, a­meddig az elfoglaló akarja. U­gyanott hallottuk, hogy „ha a birodalom j­ó­léte úgy kívánja, az államfőnek szent kö­telessége teljhatalmánál fogva az alkot­mányban módosításokat tenni. Mert aulus reipublicae suprema lex.“ íme a recept. Detur usus. Fölösleges mondanunk, hogy nem érzünk magunkban semmi hajlandóságot e tant aláírni; de itt provokáltunk rá, mert „maguknál“ alkal­mazhatják azok, a­kik már egyszer „maguk közt“ megtapsolták; és mert hisszük, hogy a „szerző“ legalább nem fog ellene mondani; végre mert úgy olvastuk egy szónok köny­vében, hogy az ellent saját fegyverével lehet legjobban megsebzeni. Egyébiránt, kerül elő az indítvány vagy nem, competens a módosításra a reichsrath vagy nem, szabad legyen nekünk a magunk ré­szére örvendetes tudomásul venni annyit is, hogy megértük, hogy ma már túl a Lajthán, publicisták az anatómiáról beszélnek. Holnap beszélnek tízannyian, holnapután százannyian, s végre is — Gutta cavat lapidem. SZATHMÁRI KÁROLY. Pest, sept. 15. (is) Minél tovább húzza a turini kormány Garibaldi mikénti elitéltetésének kérdését, an­nál válságosabb alakot kezd ölteni Ratazzinak, és minisztériumának állása. A sok nehézség tömegéből különösen ket­tőre akarunk mutatni, mint olyanokra, melyek­nek súlya a hajdan szabadelvű, ma népszerűt ■­len minisztert összenyomhatja, vagy a nevét nagy elődje, Cavouré mellé helyezheti. Ezeknek egyike régi baj, — Róma birtok­a. A másik a mindennapi kormányláz,­­­ a pénzhiány. Az elsőtől Napoleon császár, a második­tól az olasz parlament menthetné meg a mi­nisztert. Csakhogy e kettőnek elsejére a folyvást mutatkozó mostoha jelek szerint homályos, sőt épen csalékony kilátás van. A franczia sajtó független része, — s mondhatni, vele a franczia népvélemény­ pil­lanatra sem szűnik meg az olasz nemzet köve­telésének igazságát támogatni, s Európát ez oldalróli aggodalmaiban megnyugtatni, azon­ban a Tutelleriák kormánya, mint már mon­dák, szerencse csillagában bízva, szívós követ­kezetességgel folytatja eddigi kétértelműsé­gét; s mig egy részről elismeri, hogy Róma természetszerinti központja az olasz király­ságnak s hogy bírása nélkül az olasz nemzeti egység befejezetlen mű, melyet az első zivatar szét is oszlathat, — az alatt más részről sem­mi előkészületeket sem látszik tenni arra, hogy a félsziget mai viszás állapota rendezett viszo­nyok közé hozassék; sőt a mennyiben a meg­szálló franczia ezredeket uj zászlóaljakkal sza­porítja, ama gyanúnak kölcsönöz alapot, mi­szerint az olasz nemzeti egység eszméje a Napolenak ez idő szerinti politikájával nincs homogeneitásban, sőt , hogy a császár mexi­kói vállalatának sikerét Rómának birtokban tartásától véli feltételezettnek. Ezen zárkózott magatartás bántólag hat a magát önállónak és függetlennek tekintetni akaró olasz nemzetre, s mivel ezen­ a nemzeti önérzetet lealázó franczia politika épen a tu­rini minisztérium fejében találja legerélyesebb eszközét, könnyű következtetni az ellen­szenvre, mely Ratazzi személye ellen az olasz közvéleményben mindinkább terjedni kezd. Tény, hogy Garibaldi megsemmizése Ra­­tazzit populáris emberré semmi körülmény közt sem teheté, — de hiszen Cavour gróf sem azért írta alá Nizza és Savoya átengedését, hogy ezért majd a nemzete által nevének gyúj­tandó öröm­tüzek lobogásán gyönyörködjék; — sőt mély belátásáról feltehetjük, hogy épen nem felejté ki számításából a feljajduló vissza­hatást, melyet ezen kikeblezés nemzete legna­gyobb részében tám­a­sztand; — de mert az olasz nemzeti egység mint nagy egész, lángelméje előtt kielégítő kárpótlást ígért a kissebb Pie­mont megcsonkításáért, — tétovázás nélkül írta alá a plombieri egyezményt, mely Gari­baldit megfoszt­á ugyan szülő­földétől, de Victor Emánuelt Olaszország koronájával, s az olasz nemzetet egysége hatalmával ajándéko­­zá meg! Ha Ratazzi, a mit szivesen fel akarunk róla tenni, Garibaldinak azért állta útját As­­promontenél, hogy a néphős a szenvedély erő­szakosságával el ne játsza azt, mit ő — a capo­­ministro, a politika hidegvérűségével, s bizto­san elérhetni vél, akkor magát a fellépést mint ilyet mentheti, mert sem Garibaldi sem senki más — nem állhat a nemzet egységes élete fe­lett; — de az előzményekért, vagy­is azért, hogy a tábornok egész Asp­romont­eig hatolha­tott akadálytalanul, még ez eset sem szabadít­hatja fel a felelősség alól. Kérdés most már: — ha váljon Ratazzi kártyája oly biztosan választott átout-e, mint volt Cavouré? Az olaszok zúgolódtak Cavourra, mert Piemontnak két régi tartományát, Nizzát és Savóját, kikeblezni engedé, de ugyanazon ola­szok dicsérték és magasztalták Cavourt, mert az átengedett két tartományért három királyságot, három herczegséget, és a legátiókat szerzé meg. Ratazzit az aspromontei vérengzésért, a képviselők elfogatásáért, a felkelők kérlelhet­len üldözéséért, s az ostromállapot kihirdeté­séért, hangosan vádolja a közvélemény, mely benne mindezen tények után inkább a párisi kormány turini prefet-jét,mint az olasz nemzeti kormány elnökét véli felfedezhetni; ha Ratazzi szerencséje azonos lenne Cavouréval, s Gari­baldi vereségére Róma bekeblezésével felel­hetne, akkor ő a most ellene lázított népvéle­mény előtt igazolva, ellenei lefegyverezve, s neve úgy lenne átadva a történetnek, mint ki az egységes hazának örök fővárost szerzett. Fájdalom, hogy a turini kormányelnök­nek ilyen szerencsére igen kevés kilátása van, s azért kénytelen a hatalom szigorához folya­modni, mely képes lehet ugyan egy Napoleon trónját fentartani, de képes-e egyszersmind egy felelős kormányt tartósan megvédeni ? — oly kérdés, melyre legjobb akarattal sem válaszol­hatunk i­g­e­n­nel. Ezt bebizonyítandja a legközelebb jövő. Napról napra érezhetőbbek a pénzzava­rok, melyekbe a turini kormány sodortatott. Semmi titkot sem csinálnak többé abból, hogy a nemzetnek kölcsönhöz kell nyúlnia, még­pe­dig nem kisegítő, hanem felsegítő köl­cs­ön­h­ö­z, —* azaz a szükségelt összeg olyan, mely az ország jövedelmének tetemes részét igényelné; némelyek ötszáz, mások ezer mil­lióról beszélnek. Sok pénz ez szegény országban, de Olasz­országban kevés aggasztó van előállítása, s megerőtetés nélküli visszafizetésében is, mi­helyt a nemzet megszavazza jótál­lását,. És ime a korlát, melyhez Ratazzi eljut, mihelyt a parlament összeül, s melyen átug­rania vagy átbuknia kell, — mert innét azon nincsen számára hely. A mai nézetek teljesen ellene szólnak; — a párisi merev tartózkodás, s a turini engedel­messég nemcsak a balt erősité meg ellentál­­lásában, de megszerzé a Ricasoli-töredéket, s a jobb félből is számos olyat, ki eddig a kor­mányt híven támogatá. A parlament tagjai roszalák és roszalják Garibaldi merényét, de roszalják Ratazzi inga­dozását és határozatlanságát is egy részről, s kihívó intézkedéseit m­ás részről. A parlament fenhangon kivánandja Ró­mának, mint a nemzeti egység egyedül valódi kifejezésének birtokba vételét, — Ratazzi igen­nel válaszol erre? — akkor kap kölcsönt; — nem­mel? a kölcsön megtagadtatik, s e — mint kifacsart czitrom legfölebb szánakozás tárgya lehet. A jövendő e­setleges kilátásai okozhatják azt is, hogy Garibaldi elitéltetésének mikéntje iránt máig sincs megállapodás. A megkegyel­­mezést sürgeti a nép utczákon és gyülhe­­lyeken; — de ellenzi az okos politika, és a kormánynak hitele, mely örökös komplicitási gyanú alatt maradna, ha a kereset útját a ko­rona kegyelmi ténye elzárná. Uj tanácskozmányt akarnak e végett tar­tani, melyre más tekintélyeket szándékoznak meghívni. Addig valószinüleg Biaritzból is majd csak üzennek valamit, mire a turini tanácskoz­­mány jegyzőkönyve oda fog illeni köpenyegnek. SííMld, se­ptemb­er 1­­1. A mám­marosi rom­án­­ r­itl­én ílgy. (M.-Sziget, September 8.) Gyakran mentenek fel a közéletben oly kérdé­sek, melyek tétele habár a végső szakítást nem is,­­de mindenesetre a százados együ­ttlét közös viszo­nyaiból eredt testvériség kötelékeit lazultabbakk révén — az érzékenységre befolyással bíró körü­lmé­nyeknél fogva is, a vonzalmi hajlam helyett a biza­matlanságot, és a testvéri szeretet helyett az ellen­szenvet idézhetik elő. Ily kérdés tárgyalásának voltunk szemtanú midőn f. év September 1-jén szathmári püspök Ilaa ur,D. ’­dósága, mint e végre ö Felsége álta kiküldött királyi biztos elnöksége alatt, a szigeti göi kath. egyház és javadalom kérdése, a megyeház te­remében tartatott nyilvános ülésben tanácskozás al vétetett. lakkozások leírását megelőzőleg, a kérdésnek az o­vasóközönséggeli megismertetése tekintetéből —szül­ségesnek vélem, rövid vázlatát adni elő azon tényá llanok­ mol­r­onn« f _ . 1 V MVU. N­UCSL tjiuiuezic, es UH HUK. HZ CSJ htett püspök királyi biztos általi tárgyaltatását szük­ségessé tette. Máramaros megyét lakó úgy román, valamint a then ajkú egyesült gör. kath. hivek minden nemzet­ségi különbség nélkül, a munkácsi püspök egyhá hatósága álhitt lévén, századokon keresztül soha pa­naszra okot nem szolgáltatott, testvéries egyetértésbe a gör. kath egyház szellemi és anyagi érdekeinek fe­losztésén nemes buzgalommal törekedtek. A szamosujvári püspökség alakításával azon­ban, a máramarosi románok nemzetiségi szempon­tól, a munkácsi püspökségtől elszakadtak és a sza­mosujvári román püspöki megyébe kebeleztettek, midőn is a pápai bulla értelmében minden román a­ku javadalmak a szamosujvári püspökségnek üne­pélyesen átadattak, a ruthen és román vegyes ajk szigeti egyház pedig — a románok által támasztó és az illető hatóság előtt megvitatott igények mellé­­tével — maguknak a szigeti g. kath. egyház hivé­nek folyamodványilag nyilvánított közkívánatára­­ a munkácsi püspökség egyházi hatósága alatt írek maradt, minek folytán az 1857-ik évben a szigeti s kath. hivek, minden nemzetiségi különbség nélkli egyházuknak a munkácsi megyében tett meghagya­tásáért a magas cultusminiszterium utján ö Felségi­hez hálairatot terjesztettek fel. Ezen időtől fogva a szigeti g. kath. egyház h­vei csendes nyugalomban voltak, de az 1861-ik­i­­nemzetiségi mozgalmak által nyugalmukat a modor román nézetek bolygatni kezdették, és habár a t tok leple alatt rejlik azon kéz, mely a szigeti g. 1 hivek nyugalmával játszani elég merész, és habár jelen kérdés inkább a román nemzetiség fejlesztési­nek eszközül és jövendőbeli igények érvéül felhasz­náltatni czéloztatik, mindazonáltal a jelen ligy ez­ő dalának mellőztével csak a tanácskozmányt m­egelő­zött események és annak egyes részletes előadását szorítkozom. A tanácskozmányt megelőző napon, a vasárnap ájtatosság előtti órákban a g. kath. templom ajtajá­szszigeti román testvérekhez szóló magy­ar nyelve­taerkesztett Tájékozás czimü irat felragasztv találtatott, következő bevezetéssel: „itt az idí hogy egyszer a ti nemzeti vágyaitok­­ te­l­j­esittessenek“ sat. sat. — továbbá „ez alkal­mas időt használjátok, nemzetetekhez bátran ra­gaszkodjatok, melylyel egy nagy testté olvadva, közeljövőben nagy és dicső Románia sark- és határ pontját képezenditek.“ Ezen szavak foglaltattak azon tájékozásban, melyet jelenleg taglalás alá venni ezé­knuk nem lévén szükség­ esetében annak égés szövegével szolgálhatunk. A következő napon úgy a szamosujvári, vala­mint az ungvári püspökségek küldöttjei számos kisé­rettel, a megyeház teremében megjelenvén, ő méltó­sága, a szathmári püspök úr a tanácskozást égés ünnepélyességgel megnyitotta, és mindenek előtt szamosujvári püspök ö méltósága által, ö Felségébe benyújtott és a szigeti egyháznak a szamosujvár megyébe leendő bekeblezésére vonatkozó jogigényei és az azokat támogató indokokat magában foglal német nyelven szerkezeti folyamodványát tár­gyalás alá vétette. Ezen folyamodványban indokul volt felhozva , »hogy a szigeti egyház g. k. híveinek többségét vagyonosságát és értelmiségét a román ajkuak teszik, „hogy jóllehet a szigeti egyház, mindenkor m­i tden nemzetiségű lelkészekkel volt ellátva, de ezen intézkedés ellenében a románok részéről mindannyi­szor felszólamlások történtek, „hogy az egyházi épületek a románok által épi­tettek, „hogy a szigeti javadalommal egybekapcsol vicariatusi hivatal kizárólagosan a románok részén alakíttatott, „hogy a románok részére Máramarosban egy vicariatus szükségeltetvén, annak más román várói hiányában székhelye csak Sziget lehet, és végtére „hogy a szigeti praeparandia intézete kizáróla­gosan a máramarosi románok részére alapittatván, a­ Szigeten csak úgy állhat fen, ha maga az egyház is a román püspöki megyébe kebeleztetik.“ Mindezen indokok részint azzal , hogy be nem bizonyított és csak állítólagos tényállásokon alapul­nak, kellőleg megczáfoltattak, részint pedig bebizo­nyított ellenkező tények, és hiteles adatok által meg­semmisittettek. Beigazoltatott, hogy a szigeti egyház ruthen ét románajku hívei az egyházi tanításokat és szónokla­tokat nem román, de magyar nyelven kí­vánták mondatni és kérelmük a munkácsi

Next