Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-03-06 / 1. szám

• . ,1 sm * ■ - V­I­MP*** MMMRMMM! BUDAPEST (Szlovák Gyu­­sza) Az októberi-novemberi események egyik legfőbb tanulsága, hogy a né­pi demokratikus államunk megdön­tésére irányuló ellenforradalmi puccs szervezőinek és vezető elemeinek si­került igazi célkitűzéseiket ügyesen ködösíteni, népszerű, de hamis na­cionalista és álszocialista jelszavaik­kal a főiskolai ifjúság és az értelmi­ség nagy részét félrevezetni. Amikor az ellenforradalomnak nemcsak kar­hatalmi, de ideológiai felszámolását is feladatunkul tűzzük ki, szembe kell néznünk azzal az eszmei zűrza­varral, amely a fejekben ma még uralkodik. Sorra fel kell vetnünk, meg kell tárgyalnunk a vitákban felvetődő kérdéseket és a meggyő­zés fegyverével harcolnunk kell a nyílt vagy álcázott eszmei ellenfor­radalom, valamint a magát marxiz­musnak feltüntető revizionizmus el­len. Türelmes, de szilárd és követ­kezetes érveléssel kell a marxizmus— leninizmus eszméit győzelemre jut­tatnunk. Ezúttal néhány, a proletárdiktatú­ra kérdésével kapcsolatos tévhittel kívánunk foglalkozni. A legutóbbi hetek és hónapok fo­lyamán új formában lépett fel a szo­cializmus és a proletárdiktatúra szembeállítására irányuló demagógia. Népünk óriási többsége, a munkás­ság, a parasztság és az értelmiség nem akarja a kapitalizmus visszaál­lítását. Ezt nagyon jól tudják az el­lenforradalom vezetői is és különö­sen jól tudták és tudják azok, akik polgári demokratikus államot akar­tak népi demokratikus államunk he­lyébe szervezni és szerették volna megdönteni népi demokratikus álla­munkat. Ezért maga az ellenforra­dalom nemcsak tartózkodott céljai nyílt hirdetésétől, hanem „szocialis­ta” köntösbe burkolta azokat. „Szo­cializmus” — proletárdiktatúra nél­kül! Ez volt a demagógiának az a formája, amely felváltotta a hitleri „nemzeti szocializmus" sötét, de már leleplezett demagógiáját, a klerikális reakció „keresztény szocializmusát", a jobboldali szociáldemokraták „demokratikus szocializmusát“. Nyilvánvaló, hogy szembe kellett szállnunk úgy a szándékos népcsa­lással, mind azzal a veszélyes illú­zióval, hogy a­­ szocializmus vívmá­nyai Magyarországon megőrizhetők volnának népi demokrácia vagyis a proletárdiktatúra állami hatalma nélkül. Világosan és határozottan le kellett szögeznünk a marxizmus alapvető tételét, hogy Magyarorszá­gon a szocializmushoz csak egy út vezet, a proletárdiktatúra útja. A proletárdiktatúra a kapitalizmusból a szocializmushoz és a kommuniz­mushoz vezető átmeneti korszak szükségszerű államformája. Jól tudjuk azonban azt is, hogy a proletárdiktatúra értelmezése körül még sok a zavar és sok a vita azok között is, akik az elmúlt tizenkét év alatt becsületesen, jószándékú remé­nyekkel léptek be a pártba, vagy kö­vették annak programját. Progra­munk azonban a proletárdiktatúra szükségszerűségének elismerésén ala­pul. Halljuk jószándékú értelmisé­giektől azt a tanácsot is, hogy tér­jünk vissza a népi demokráciának ahhoz a propagandájához, amelyet Rákosi és Révai 1948 előtt folytat­tak, amikor a népi demokráciát a polgári demokrácia „plebejus válfa­jának” és sok minden másnak nevez­ték és minden módon ködösíteni és megkerülni igyekeztek a proletár­­diktatúra kérdését. Nézetem szerint ez a módszer akkor is hibás volt, de feltétlenül káros volna ma alkalmaz­ni, amikor a nemzetközi viták és a magyarországi tanulságok annyira élesen felvetik a proletárdiktatúra kérdését. Feladatunk nem abban áll, hogy a kérdést megkerüljük, hanem abban, hogy arra helyes, világos, marxista választ adjunk. Ideológiai struccpolitikának ma nincs helye. Az ismert kínai cikk (..Még egyszer a proletárdiktatúra történelmi ta­pasztalatáról”) magyar vonatkozású megállapításait egyesek úgy is ér­telmezték, hogy nálunk Magyaror­szágon egyáltalán nem is volt prole­tárdiktatúra. Ilyen megállapítás a kínai cikkben nem fordul elő. A cikk értelme, hogy Magyarországon nem valósult meg az igazi proletárdikta­túra, nem valósult meg helyes for­májában a proletárdiktatúra. Ugyan­ezt a gondolatot konkrétan úgy fe­jezhetjük ki, hogy Magyarországon a régi vezetés bűnös hibái következ­tében a proletárdiktatúra sok tekin­tetben eltorzított formában valósult meg, ennek következtében nem gya­korolhatott igazi vonzóerőt a mun­kásosztály és a parasztság tömegei­re, sem az értelmiségre. Kínai bará­taink figyelmeztetését megszívlelve konkréten meg kell állapítanunk, miben állt a proletárdiktatúra eltor­zítása és meghamisítása. Egyszer s mindenkorra meg kell tisztítanunk a proletárdiktatúrát ezektől a torzítá­soktól, hogy tiszta fényben ragyog­va világítsa meg a szocializmushoz vezető út összes szakaszát. A proletárdiktatúra eltorzulása mindenekelőtt abban állott, hogy de­mokratikus oldala, demokratikus tartalma csak csekély mértékben bontakozott ki. A proletárdiktatúra a munkásosztály diktatúrája a bur­zsoáziával szemben, ellenállásának megtörése, az ellenforradalom meg­akadályozása, illetve végleges felszá­molása végett. De ugyanakkor de­mokrácia a dolgozó milliók, munká­sok, parasztok, értelmiségiek számá­ra, szocialista demokrácia, a demok­ráciának olyan széles mértékben va­ló kiterjesztése, amilyent soha eddig nem ismert a történelem. Nem kell tényekkel alátámaszta­nom, mert e tényeket mindenki is­meri, hogy a proletárdiktatúrának ez a demokratikus tartalma, kezdve a pártdemokrácia elsorvasztásától egészen a közigazgatás és a kulturá­lis élet bürokratizált vezetéséig mennyire háttérbe szorult. A proletárdiktatúráról nálunk szé­les körökben az a nézet terjedt el, hogy az mindenekelőtt, sőt kizárólag erőszakot jelent, erőszakon alapul. Ezt terjeszti a nemzetközi reakció is a proletárdiktatúráról. De nem ez a leninizmus álláspontja! Lenin termé­szetesen hangsúlyozta az erőszakot kispolgári módon elítélő reformisták­kal, például Kautskyval szemben, hogy az erőszak hozzá tartozik a pro­letárdiktatúra „tudományos fogalmá­hoz", mint annak egyik alkotóeleme. Hangoztatta, hogy az erőszak alkal­mazása például a polgárháborúban, az ellenforradalommal szemben a munkásosztály joga és kötelessége. De a proletárdiktatúra lényege nem merül ki az erőszakban! Lenin nagy­szerű dialektikával jellemzi a prole­tárdiktatúra e sajátosságát, azt mondván, „hogy az erőszakos és bé­kés, katonai és gazdasági, pedagó­giai és adminisztratív harc a régi társadalom hatalmai és hagyomá­nyai ellen". Lenin megállapítja, hogy a proletárdiktatúra „nemcsak erőszak és nem is legfőképpen erő­szak, hogy a proletárdiktatúra lénye­ge a munkástársadalom magasabb munkaszervezete, ebből eredő fölé­nye a kapitalista társadalmi helyzet fölött. A proletárdiktatúrának ez a jel­lege a hibás vezetés következtében az előző, lényegében békés fejlődés éveiben, nálunk szintén nem bonta­kozott ki, illetve eltorzult. A Ráko­­si-féle vezetés idején a proletárdik­tatúra eltorzítása az erőszak kérdé­sében kettős formában is megnyil­vánult: egyrészt az erőszak eszközei­vel párt- és népellenes módon súlyo­san visszaéltek, s ugyanakkor a kel­leténél sokkal kevésbé alkalmazták az ellenforradalmi készülődések el­fojtására, másrészt a szocialista mun­kaszervezet megteremtését a mun­kásosztály magasfokú öntevékenysé­gének kifejlesztése és támogatása helyett adminisztratív , bürokrati­kus — módon akarták megvalósíta­ni. A mi feladatunk az erőszak elke­rülhetetlen alkalmazása a kiélezett osztályharc mai szakaszában, de emellett már ma is a proletárdikta­túra építő szerepét kell előtérbe he­lyezni. Ebben az építő munkában, a szocializmus építésében óriási jelen­tősége van az értelmiség alkotó köz­reműködésének. Ebben az összefüg­gésben tisztázni kell az értelmiség viszonyát a proletárdiktatúrához. Értelmiségünk jelentékeny része, vagy éppen többsége ma negatív módon viszonylik a proletárdiktatú­rához. Ezt tagadni éppen olyan hely­telen volna, mint ezt a tényt meg­változtathatatlannak tekinteni, és belenyugodni. A szocializmust nem lehet az értelmiség nélkül felépíte­ni, s a cél eléréséhez ugyanannyira szükségünk van a régi nagytudású, nagy tapasztalattal rendelkező értel­miségre, mint az új, a nép fiaiból kikerülő értelmiségre. Meg kell ta­lálnunk az eszközöket ahhoz, hogy értelmiségünk nemcsak elvileg, de tapasztalatból is felismerje, hogy a szocializmus adja meg számára a leg­több lehetőséget alkotó képességei­nek korlátlan kifejlesztésére. Nem kísérelhetem meg, hogy egy rövid cikk keretében felvázoljam az értelmiség és a proletárdiktatúra vi­szonyának mai magyarországi aspek­tusát. A Táncsics Mihály Kör egyik legfőbb feladatának éppen azt tekin­tem, hogy segítséget nyújtson az itt felvetett nehéz kérdések helyes megoldásához. Mint minden téren, itt is elkerülhetetlenné válik, hogy a helyes marxista elmélet és gyakorlat kialakítása végett küzdjü­nk úgy az opportunizmus, a revizionizmus, a reformizmus befolyása, mint a ,,bal­oldali” szektás nézetek ellen, ame­lyek annyi kárt okoztak a múltban a szocializmus és a népi demokrácia ügyének. Őszinte nyílt vitákban kell az eszmei harcot megvívni és annak kimenetele nem lehet kétséges. Az igazság győzni fog! Fogarasi Béla: SZOCIALIZMUS, PROLETÁRDIKTATÚRA, ÉRTELMISÉG 3 M A C Y A R O R S ZA G Az olvasó napról napra értesül új­ságjából a könyvkiadási tervekről, a színházak játékrendjéről, a készülő filmekről. Őszintén szólva, mi, szo­cialista írók nem nagy lelkesedéssel olvassuk ezeket a híreket. Sőt, foko­zódó nyugtalansággal. Úgy találjuk, egész kultúránk gazdátlan csónak­ként vergődik a magyar élet viharos vizén. Most kezd újjászületni roncsaiból az ellenforradalomtól szétzilált szo­cialista ország. A kormány bátor és szívós munkája újabb és újabb eredményeket ér el. Kormány­­nyilatkozatokat hallunk a gazdasági élet minden területéről. Szeretnék, ha kultúrpolitikánk sem maradna so­káig tisztázatlan, mert ma tele van nyugtalanító jelenségekkel. Vesze­delmes és végzetes kalmárszellem kezd lábrakapni a kultúra sok vona­lán, színházakban, filmen, könyvki­adásban. Polgári társadalomban is kárhoztatható ez, de szocialista szel­lemű országban tűrhetetlen. Felhábo­­rodunk azon, hogy az amerikai impe­rializmus kultúrnyomása tönkre teszi a nyugati országok olvasóinak ízlé­sét, mételyezi szellemét és társadal­mi gondolkodását. Ugyanakkor mi, amerikai nyomás nélkül, ahelyett, hogy felemelnénk, magunk zülleszt­­jük olvasóink ízlését, és nem igyek­szünk megmenteni az ellenforradal­mi rohamokból igazi kultúrértékein­­ket. Mintha fáttya-*sí­­an kezel: el akar­nák törölni még emlékét is annak, hogy tizenkét év alatt tagadhatatla­nul nemcsak selejtet, hanem nagy kultúrértékeket is termett ez a sokat ócsárolt és hibákkal terhelt időszak. A könyvkiadók tervei tele vannak külföldi írókkal. A világirodalom sok jelesével találkozhatunk közöttük. Mégsem helyes politika egyszerre fel­duzzasztani külföldi írókkal a piacot, és a magyar íróktól elvonni a meg­jelenési lehetőséget. A kulturális élet jelentéseiből felbukkannak olyan ne­vek, akiknek semmi közük sincs a mához, akiken már régen túlszágul­­dott irodalmunk és közönségünk íté­lete, vagy akiknek kötetei nem vál­hatnak egy szocialista rendet egyen­gető társadalom hasznára és dicsé­retére. Tizenkét év után úgy akarják régi jogaikba iktatni a régi irodal­mat mint ahogy tulajdonukba akar­ták venni földjeiket a nagybirtoko­sok, házaikat a háztulajdonosok. A „mindent vissza”, az ancienne regime jelszavát érezzük kiteljesedni, mi­alatt a mai, s a tegnapi harcos szo­cialista irodalom eltűnik a meghit­ Bölöni György: AZ IRODALOM KÉRDÉSEI betett könyvek rengetegében. Papír­hiány indokolhatja a könyvkiadás csökkentését, de nem indokolja az élő irodalomnak a kultúra peremére való állítását. Az elmúlt évek vétkes kultúrpoli­tikája nem adta meg a kellő helyet a forradalmi íróknak, sem a szocia­lista irodalom hagyományainak. Má­ra pedig Krmay sem marad belőlük. Jogos a kérdés, miért van a forra­dalmi írók rovására még bizonyos kiváltságuk például a népi íróknak? Ami pedig a szocialista irodalom ha­gyományait illeti, hol vannak a ma­gyar könyvespolcokról például Ba­lázs Béla versei? Ha már érdeme nem is volna a költőnek, tagadhatat­lan irodalomtörténeti tény, hogy ő volt a magyar népi költészet szépsé­­­­gei felismerésében baráti segítője és munkatársa Bartók Bélának. Miért késnek még mindig Karikás Frigyes novellái, amikor ez a proletáríró a legjobb népi írókkal megállja a ver­senyt? Miért nem találni egyetlen Ré­vész Béla könyvet sem a tervezett kiadások között, amikor a szocialista irodalomnak nemcsak írója, hanem az írók több nemzedékének osváthos dajkálója volt? Hol késnek Komját Aladár régóta ígérgetett összegyűj­tött művei? Vagy miért kell fanya­logva kiadni Gábor Andor műveit? A haladó magyar irodalom, sem a múlté, sem a jelené, nem adhatja fel nehezen kivívott és megtartott pozí­cióit. Nélküle nagyon foghíjas a mai magyar művelődés röviden részlege. Mialatt proletárdiktatúrán alapuló szocialista rendet hirdet kormányunk, a nyomtatott betű szétveri a haladó kultúra jogfolytonosságát és káros, érdemtelen irodalom vonul be meg­sebzett népi demokráciánk diadalíve alatt az olvasók Pantheonjába. Lényegében mi történik? Arra szoktatják az olvasót, hogy a múlt társadalmilag hasznavehetetlen íróin szórakozzék, sok esetben káros szel­lemű írók művein nevelődjék. Sem­miképpen nem lehet célunk, hogy programszerűen magunk alatt vágjuk a fát, mert ilyen „ideológiamentes” kultúrpolitikával nem tudunk ne­velni, nem leszünk képesek lángra lobbantani a szocialista szellemű éle­tet. S nem tudunk hitet gyújtani a népi demokrácia mellett. Nem volt helyes a határzár a Nyugat irodalma ellen, de még kevésbé helyes, hogy most egyszerre válogatás nélkül, bő­ségszaruból öntik a külföldi terméke­ket. Ugyan ki áhítozik az elmúlt évek korlátozása után? Ettől azonban még igen távol áll, ha nem szívesen látjuk az olyan könyveket, amelyek növelik az eszmei és erkölcsi zűrzavart, melyből napról napra kétségbeejtőbb példák sorakoznak fel. Nemcsak azt mutatják e rettentő esetek, hogy a szocialista irányú ne­velés mire nem tudott tizenkét év alatt megtanítani, hanem azt is sej­tetik, mi állott az ifjúság és értelmi­ség jelenje mögött. Múltjában két dicsőséges forradalmi megmozdulás: Negyvennyolc és a Tanácsköztársa­ság. Ezekkel a forradalmi hagyomá­nyokkal szemben állott hatvanhét megalkuvó, korrupt félszázada és a fa­sizmusba torkolt Horthy-korszak hu­szonöt esztendeje. Míg a félrevezetett Nyugat egy nemzeti szabadságharc­nak tapsolt, addig itthon féktelenül, kedvére kitombolta magát a tizenkét év óta palackba zárt fasiszta szellem. A mai irodalompolitikai vacuum előre sírbatétele annak az irodalom­nak, amely csak ezután kezdene a jó­­akaratú írók tollából megszületni. A szocialista írók sem kívánják, s nem fogadnák el az elmúlt évek hely­telen, adminisztratív állami és párt­beavatkozását munkáikba, de várják a jóakaratú rendezést és irányítást. Hogyan éljen népünk békében, és ho­gyan szenteljük erőinket a szocialista építés és az ország felvirágoztatása ügyének, amint azt népünk és kor­mányunk joggal megkívánja, ha mű­velődésünk gondozása még ma is gaz­dátlan és elhagyatott, amolyan senki­földje a forradalmi munkás-paraszt-­ dudásai, kormány és az ellenforradalom kul­turális örökösei között. 1944-ben a magyar uralkodó osztá­lyok grófjainak és tőkéseinek nem elsősorban a háború elvesztése, ha­nem a fasiszta uralom szétzúzása fájt. Októberben ennek a lappangó nemzeti szocializmusnak késői ki­rezgései, megerősödve a nemzetközi imperializmus támogatásával, moz­gatták az eseményeket. Ne titkoljuk a szomorú valóságot, ma a magyar művelődés minden területén jelent­kezik az ellenforradalommal kacér­kodó, oktalan polgári világ vágyainak tükörképe. Októberben a vágyaiban megzavart és kielégületlen polgári világ fogadta el az ellenforradalom segítségét, s most a vágyaiban meg­zavart ellenforradalom támaszkodik a burzsoá szemléletre. Nem lehet eléggé megdöbbenni a mutatkozó jelenségek felett. Hiába hirdetjük a szocialista építés szüksé­gességét és igyekszünk megteremteni gazdasági alapjait, ha eltávolodunk a szocialista élettől, s a letűnt idők gondolattárát trágyázzuk, amiből a reakció, a haladásellenesség táplál­kozik, és amiből kicsi­áznak az el­lenforradalom erői. Nem kultúráik­­határát, de okos tervet, okos szocia­lista szellemű művelődést, irodalmat védő intézkedéseket várunk. Külön­ben megöljük azt is, ami szocialista kultúránkból, tizenkét esztendő ter­méséből a földrengés után megma­radt. Igazi, végzetes disszidálás fo­lyik Most a valóság, a szociális építés és a nemzeti feladatok elöl. A kiadók azzal védekeznek, hogy kényszerülnek a közönség kegyét haj­­hászni, mert másként nem tudnak a fenyegető deficittel megbirkózni. Eb­ben az állításban a magyar nép kul­­túrigényének mérhetetlen lebecsülése tükröződik. Nem kevesebbről van itt szó, mint arról, hogy olvasóközönsé­günk a magas színvonalú, társadalmi­lag hasznos irodalommal szemben — állítólag — előnyben részesíti a seké­­lyes irodalmi fércműveket. Mi sem bizonyítja ékesebben ennek az állás­pontnak a tarthatatlanságát, mint az elmúlt években megjelent számos magyar mű hatalmas közönségsikere. Számos példával bizonyítható: né­pünk igényli a színvonalas, jó irodal­mat, s különösen igényli a magyar irodalmat, a magyar írók műveit. Nem Vicky Baumok, külföldi best­­selleresek fogják megírni irodalmi művekben októbert és novembert, s mindazt, ami történt, s ami az er­jedő, nyugtalan és útját vesztett ma­gyar társadalomban forr. Lehetetlen, hogy nehéz helyzetünk ellenére jó­indulattal meg ne találnánk a ha­ladó, a tisztességes, és a szocializ­musnak hasznos magyar művek ki­adásának útját. Meg kell mondani azt is, hogy az olvasó ne vegye a magyar írókat mind egy kalap alá. Igaz, hogy az írószövetség vezetősége még azzal sietett táviratilag letorkolni éppen engem a „Les Lettres Francaises ’ olvasói előtt, hogy 250 magyar író el­lenében csak hatodmagammal va­gyunk egy véleményen az októberi események ellenforradalmi jellegé­nek megítélésében. Ez már akkor sem volt igaz, ma pedig bátran mond­hatom, hogy a forradalmi illúziók ködéből napról napra fokozódik a ki­józanodás. Vannak írók és lesznek írók — és ez a többség —, akik nem válnak árulókká, és akik nem lesznek pretoriánusokká sem, akik megőriz­ték világnézetük, s a toll becsületét. Ezekre kell gondolnunk, a magyar irodalom tisztességére, épségére és művészi színvonalának megőrzésére, amikor rendet kívánunk a művelő­dés minden területén. Arra, hogy ál­lítsuk meg a polgári ízlés és ízléste­lenség ránk zúduló útját, nehogy in­nen is új erőre kapjanak a szellem

Next