Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)
1957-03-06 / 1. szám
• . ,1 sm * ■ - VIMP*** MMMRMMM! BUDAPEST (Szlovák Gyusza) Az októberi-novemberi események egyik legfőbb tanulsága, hogy a népi demokratikus államunk megdöntésére irányuló ellenforradalmi puccs szervezőinek és vezető elemeinek sikerült igazi célkitűzéseiket ügyesen ködösíteni, népszerű, de hamis nacionalista és álszocialista jelszavaikkal a főiskolai ifjúság és az értelmiség nagy részét félrevezetni. Amikor az ellenforradalomnak nemcsak karhatalmi, de ideológiai felszámolását is feladatunkul tűzzük ki, szembe kell néznünk azzal az eszmei zűrzavarral, amely a fejekben ma még uralkodik. Sorra fel kell vetnünk, meg kell tárgyalnunk a vitákban felvetődő kérdéseket és a meggyőzés fegyverével harcolnunk kell a nyílt vagy álcázott eszmei ellenforradalom, valamint a magát marxizmusnak feltüntető revizionizmus ellen. Türelmes, de szilárd és következetes érveléssel kell a marxizmus— leninizmus eszméit győzelemre juttatnunk. Ezúttal néhány, a proletárdiktatúra kérdésével kapcsolatos tévhittel kívánunk foglalkozni. A legutóbbi hetek és hónapok folyamán új formában lépett fel a szocializmus és a proletárdiktatúra szembeállítására irányuló demagógia. Népünk óriási többsége, a munkásság, a parasztság és az értelmiség nem akarja a kapitalizmus visszaállítását. Ezt nagyon jól tudják az ellenforradalom vezetői is és különösen jól tudták és tudják azok, akik polgári demokratikus államot akartak népi demokratikus államunk helyébe szervezni és szerették volna megdönteni népi demokratikus államunkat. Ezért maga az ellenforradalom nemcsak tartózkodott céljai nyílt hirdetésétől, hanem „szocialista” köntösbe burkolta azokat. „Szocializmus” — proletárdiktatúra nélkül! Ez volt a demagógiának az a formája, amely felváltotta a hitleri „nemzeti szocializmus" sötét, de már leleplezett demagógiáját, a klerikális reakció „keresztény szocializmusát", a jobboldali szociáldemokraták „demokratikus szocializmusát“. Nyilvánvaló, hogy szembe kellett szállnunk úgy a szándékos népcsalással, mind azzal a veszélyes illúzióval, hogy a szocializmus vívmányai Magyarországon megőrizhetők volnának népi demokrácia vagyis a proletárdiktatúra állami hatalma nélkül. Világosan és határozottan le kellett szögeznünk a marxizmus alapvető tételét, hogy Magyarországon a szocializmushoz csak egy út vezet, a proletárdiktatúra útja. A proletárdiktatúra a kapitalizmusból a szocializmushoz és a kommunizmushoz vezető átmeneti korszak szükségszerű államformája. Jól tudjuk azonban azt is, hogy a proletárdiktatúra értelmezése körül még sok a zavar és sok a vita azok között is, akik az elmúlt tizenkét év alatt becsületesen, jószándékú reményekkel léptek be a pártba, vagy követték annak programját. Programunk azonban a proletárdiktatúra szükségszerűségének elismerésén alapul. Halljuk jószándékú értelmiségiektől azt a tanácsot is, hogy térjünk vissza a népi demokráciának ahhoz a propagandájához, amelyet Rákosi és Révai 1948 előtt folytattak, amikor a népi demokráciát a polgári demokrácia „plebejus válfajának” és sok minden másnak nevezték és minden módon ködösíteni és megkerülni igyekeztek a proletárdiktatúra kérdését. Nézetem szerint ez a módszer akkor is hibás volt, de feltétlenül káros volna ma alkalmazni, amikor a nemzetközi viták és a magyarországi tanulságok annyira élesen felvetik a proletárdiktatúra kérdését. Feladatunk nem abban áll, hogy a kérdést megkerüljük, hanem abban, hogy arra helyes, világos, marxista választ adjunk. Ideológiai struccpolitikának ma nincs helye. Az ismert kínai cikk (..Még egyszer a proletárdiktatúra történelmi tapasztalatáról”) magyar vonatkozású megállapításait egyesek úgy is értelmezték, hogy nálunk Magyarországon egyáltalán nem is volt proletárdiktatúra. Ilyen megállapítás a kínai cikkben nem fordul elő. A cikk értelme, hogy Magyarországon nem valósult meg az igazi proletárdiktatúra, nem valósult meg helyes formájában a proletárdiktatúra. Ugyanezt a gondolatot konkrétan úgy fejezhetjük ki, hogy Magyarországon a régi vezetés bűnös hibái következtében a proletárdiktatúra sok tekintetben eltorzított formában valósult meg, ennek következtében nem gyakorolhatott igazi vonzóerőt a munkásosztály és a parasztság tömegeire, sem az értelmiségre. Kínai barátaink figyelmeztetését megszívlelve konkréten meg kell állapítanunk, miben állt a proletárdiktatúra eltorzítása és meghamisítása. Egyszer s mindenkorra meg kell tisztítanunk a proletárdiktatúrát ezektől a torzításoktól, hogy tiszta fényben ragyogva világítsa meg a szocializmushoz vezető út összes szakaszát. A proletárdiktatúra eltorzulása mindenekelőtt abban állott, hogy demokratikus oldala, demokratikus tartalma csak csekély mértékben bontakozott ki. A proletárdiktatúra a munkásosztály diktatúrája a burzsoáziával szemben, ellenállásának megtörése, az ellenforradalom megakadályozása, illetve végleges felszámolása végett. De ugyanakkor demokrácia a dolgozó milliók, munkások, parasztok, értelmiségiek számára, szocialista demokrácia, a demokráciának olyan széles mértékben való kiterjesztése, amilyent soha eddig nem ismert a történelem. Nem kell tényekkel alátámasztanom, mert e tényeket mindenki ismeri, hogy a proletárdiktatúrának ez a demokratikus tartalma, kezdve a pártdemokrácia elsorvasztásától egészen a közigazgatás és a kulturális élet bürokratizált vezetéséig mennyire háttérbe szorult. A proletárdiktatúráról nálunk széles körökben az a nézet terjedt el, hogy az mindenekelőtt, sőt kizárólag erőszakot jelent, erőszakon alapul. Ezt terjeszti a nemzetközi reakció is a proletárdiktatúráról. De nem ez a leninizmus álláspontja! Lenin természetesen hangsúlyozta az erőszakot kispolgári módon elítélő reformistákkal, például Kautskyval szemben, hogy az erőszak hozzá tartozik a proletárdiktatúra „tudományos fogalmához", mint annak egyik alkotóeleme. Hangoztatta, hogy az erőszak alkalmazása például a polgárháborúban, az ellenforradalommal szemben a munkásosztály joga és kötelessége. De a proletárdiktatúra lényege nem merül ki az erőszakban! Lenin nagyszerű dialektikával jellemzi a proletárdiktatúra e sajátosságát, azt mondván, „hogy az erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom hatalmai és hagyományai ellen". Lenin megállapítja, hogy a proletárdiktatúra „nemcsak erőszak és nem is legfőképpen erőszak, hogy a proletárdiktatúra lényege a munkástársadalom magasabb munkaszervezete, ebből eredő fölénye a kapitalista társadalmi helyzet fölött. A proletárdiktatúrának ez a jellege a hibás vezetés következtében az előző, lényegében békés fejlődés éveiben, nálunk szintén nem bontakozott ki, illetve eltorzult. A Rákosi-féle vezetés idején a proletárdiktatúra eltorzítása az erőszak kérdésében kettős formában is megnyilvánult: egyrészt az erőszak eszközeivel párt- és népellenes módon súlyosan visszaéltek, s ugyanakkor a kelleténél sokkal kevésbé alkalmazták az ellenforradalmi készülődések elfojtására, másrészt a szocialista munkaszervezet megteremtését a munkásosztály magasfokú öntevékenységének kifejlesztése és támogatása helyett adminisztratív , bürokratikus — módon akarták megvalósítani. A mi feladatunk az erőszak elkerülhetetlen alkalmazása a kiélezett osztályharc mai szakaszában, de emellett már ma is a proletárdiktatúra építő szerepét kell előtérbe helyezni. Ebben az építő munkában, a szocializmus építésében óriási jelentősége van az értelmiség alkotó közreműködésének. Ebben az összefüggésben tisztázni kell az értelmiség viszonyát a proletárdiktatúrához. Értelmiségünk jelentékeny része, vagy éppen többsége ma negatív módon viszonylik a proletárdiktatúrához. Ezt tagadni éppen olyan helytelen volna, mint ezt a tényt megváltoztathatatlannak tekinteni, és belenyugodni. A szocializmust nem lehet az értelmiség nélkül felépíteni, s a cél eléréséhez ugyanannyira szükségünk van a régi nagytudású, nagy tapasztalattal rendelkező értelmiségre, mint az új, a nép fiaiból kikerülő értelmiségre. Meg kell találnunk az eszközöket ahhoz, hogy értelmiségünk nemcsak elvileg, de tapasztalatból is felismerje, hogy a szocializmus adja meg számára a legtöbb lehetőséget alkotó képességeinek korlátlan kifejlesztésére. Nem kísérelhetem meg, hogy egy rövid cikk keretében felvázoljam az értelmiség és a proletárdiktatúra viszonyának mai magyarországi aspektusát. A Táncsics Mihály Kör egyik legfőbb feladatának éppen azt tekintem, hogy segítséget nyújtson az itt felvetett nehéz kérdések helyes megoldásához. Mint minden téren, itt is elkerülhetetlenné válik, hogy a helyes marxista elmélet és gyakorlat kialakítása végett küzdjünk úgy az opportunizmus, a revizionizmus, a reformizmus befolyása, mint a ,,baloldali” szektás nézetek ellen, amelyek annyi kárt okoztak a múltban a szocializmus és a népi demokrácia ügyének. Őszinte nyílt vitákban kell az eszmei harcot megvívni és annak kimenetele nem lehet kétséges. Az igazság győzni fog! Fogarasi Béla: SZOCIALIZMUS, PROLETÁRDIKTATÚRA, ÉRTELMISÉG 3 M A C Y A R O R S ZA G Az olvasó napról napra értesül újságjából a könyvkiadási tervekről, a színházak játékrendjéről, a készülő filmekről. Őszintén szólva, mi, szocialista írók nem nagy lelkesedéssel olvassuk ezeket a híreket. Sőt, fokozódó nyugtalansággal. Úgy találjuk, egész kultúránk gazdátlan csónakként vergődik a magyar élet viharos vizén. Most kezd újjászületni roncsaiból az ellenforradalomtól szétzilált szocialista ország. A kormány bátor és szívós munkája újabb és újabb eredményeket ér el. Kormánynyilatkozatokat hallunk a gazdasági élet minden területéről. Szeretnék, ha kultúrpolitikánk sem maradna sokáig tisztázatlan, mert ma tele van nyugtalanító jelenségekkel. Veszedelmes és végzetes kalmárszellem kezd lábrakapni a kultúra sok vonalán, színházakban, filmen, könyvkiadásban. Polgári társadalomban is kárhoztatható ez, de szocialista szellemű országban tűrhetetlen. Felháborodunk azon, hogy az amerikai imperializmus kultúrnyomása tönkre teszi a nyugati országok olvasóinak ízlését, mételyezi szellemét és társadalmi gondolkodását. Ugyanakkor mi, amerikai nyomás nélkül, ahelyett, hogy felemelnénk, magunk züllesztjük olvasóink ízlését, és nem igyekszünk megmenteni az ellenforradalmi rohamokból igazi kultúrértékeinket. Mintha fáttya-*sían kezel: el akarnák törölni még emlékét is annak, hogy tizenkét év alatt tagadhatatlanul nemcsak selejtet, hanem nagy kultúrértékeket is termett ez a sokat ócsárolt és hibákkal terhelt időszak. A könyvkiadók tervei tele vannak külföldi írókkal. A világirodalom sok jelesével találkozhatunk közöttük. Mégsem helyes politika egyszerre felduzzasztani külföldi írókkal a piacot, és a magyar íróktól elvonni a megjelenési lehetőséget. A kulturális élet jelentéseiből felbukkannak olyan nevek, akiknek semmi közük sincs a mához, akiken már régen túlszáguldott irodalmunk és közönségünk ítélete, vagy akiknek kötetei nem válhatnak egy szocialista rendet egyengető társadalom hasznára és dicséretére. Tizenkét év után úgy akarják régi jogaikba iktatni a régi irodalmat mint ahogy tulajdonukba akarták venni földjeiket a nagybirtokosok, házaikat a háztulajdonosok. A „mindent vissza”, az ancienne regime jelszavát érezzük kiteljesedni, mialatt a mai, s a tegnapi harcos szocialista irodalom eltűnik a meghit Bölöni György: AZ IRODALOM KÉRDÉSEI betett könyvek rengetegében. Papírhiány indokolhatja a könyvkiadás csökkentését, de nem indokolja az élő irodalomnak a kultúra peremére való állítását. Az elmúlt évek vétkes kultúrpolitikája nem adta meg a kellő helyet a forradalmi íróknak, sem a szocialista irodalom hagyományainak. Mára pedig Krmay sem marad belőlük. Jogos a kérdés, miért van a forradalmi írók rovására még bizonyos kiváltságuk például a népi íróknak? Ami pedig a szocialista irodalom hagyományait illeti, hol vannak a magyar könyvespolcokról például Balázs Béla versei? Ha már érdeme nem is volna a költőnek, tagadhatatlan irodalomtörténeti tény, hogy ő volt a magyar népi költészet szépségei felismerésében baráti segítője és munkatársa Bartók Bélának. Miért késnek még mindig Karikás Frigyes novellái, amikor ez a proletáríró a legjobb népi írókkal megállja a versenyt? Miért nem találni egyetlen Révész Béla könyvet sem a tervezett kiadások között, amikor a szocialista irodalomnak nemcsak írója, hanem az írók több nemzedékének osváthos dajkálója volt? Hol késnek Komját Aladár régóta ígérgetett összegyűjtött művei? Vagy miért kell fanyalogva kiadni Gábor Andor műveit? A haladó magyar irodalom, sem a múlté, sem a jelené, nem adhatja fel nehezen kivívott és megtartott pozícióit. Nélküle nagyon foghíjas a mai magyar művelődés röviden részlege. Mialatt proletárdiktatúrán alapuló szocialista rendet hirdet kormányunk, a nyomtatott betű szétveri a haladó kultúra jogfolytonosságát és káros, érdemtelen irodalom vonul be megsebzett népi demokráciánk diadalíve alatt az olvasók Pantheonjába. Lényegében mi történik? Arra szoktatják az olvasót, hogy a múlt társadalmilag hasznavehetetlen íróin szórakozzék, sok esetben káros szellemű írók művein nevelődjék. Semmiképpen nem lehet célunk, hogy programszerűen magunk alatt vágjuk a fát, mert ilyen „ideológiamentes” kultúrpolitikával nem tudunk nevelni, nem leszünk képesek lángra lobbantani a szocialista szellemű életet. S nem tudunk hitet gyújtani a népi demokrácia mellett. Nem volt helyes a határzár a Nyugat irodalma ellen, de még kevésbé helyes, hogy most egyszerre válogatás nélkül, bőségszaruból öntik a külföldi termékeket. Ugyan ki áhítozik az elmúlt évek korlátozása után? Ettől azonban még igen távol áll, ha nem szívesen látjuk az olyan könyveket, amelyek növelik az eszmei és erkölcsi zűrzavart, melyből napról napra kétségbeejtőbb példák sorakoznak fel. Nemcsak azt mutatják e rettentő esetek, hogy a szocialista irányú nevelés mire nem tudott tizenkét év alatt megtanítani, hanem azt is sejtetik, mi állott az ifjúság és értelmiség jelenje mögött. Múltjában két dicsőséges forradalmi megmozdulás: Negyvennyolc és a Tanácsköztársaság. Ezekkel a forradalmi hagyományokkal szemben állott hatvanhét megalkuvó, korrupt félszázada és a fasizmusba torkolt Horthy-korszak huszonöt esztendeje. Míg a félrevezetett Nyugat egy nemzeti szabadságharcnak tapsolt, addig itthon féktelenül, kedvére kitombolta magát a tizenkét év óta palackba zárt fasiszta szellem. A mai irodalompolitikai vacuum előre sírbatétele annak az irodalomnak, amely csak ezután kezdene a jóakaratú írók tollából megszületni. A szocialista írók sem kívánják, s nem fogadnák el az elmúlt évek helytelen, adminisztratív állami és pártbeavatkozását munkáikba, de várják a jóakaratú rendezést és irányítást. Hogyan éljen népünk békében, és hogyan szenteljük erőinket a szocialista építés és az ország felvirágoztatása ügyének, amint azt népünk és kormányunk joggal megkívánja, ha művelődésünk gondozása még ma is gazdátlan és elhagyatott, amolyan senkiföldje a forradalmi munkás-paraszt- dudásai, kormány és az ellenforradalom kulturális örökösei között. 1944-ben a magyar uralkodó osztályok grófjainak és tőkéseinek nem elsősorban a háború elvesztése, hanem a fasiszta uralom szétzúzása fájt. Októberben ennek a lappangó nemzeti szocializmusnak késői kirezgései, megerősödve a nemzetközi imperializmus támogatásával, mozgatták az eseményeket. Ne titkoljuk a szomorú valóságot, ma a magyar művelődés minden területén jelentkezik az ellenforradalommal kacérkodó, oktalan polgári világ vágyainak tükörképe. Októberben a vágyaiban megzavart és kielégületlen polgári világ fogadta el az ellenforradalom segítségét, s most a vágyaiban megzavart ellenforradalom támaszkodik a burzsoá szemléletre. Nem lehet eléggé megdöbbenni a mutatkozó jelenségek felett. Hiába hirdetjük a szocialista építés szükségességét és igyekszünk megteremteni gazdasági alapjait, ha eltávolodunk a szocialista élettől, s a letűnt idők gondolattárát trágyázzuk, amiből a reakció, a haladásellenesség táplálkozik, és amiből kicsiáznak az ellenforradalom erői. Nem kultúráikhatárát, de okos tervet, okos szocialista szellemű művelődést, irodalmat védő intézkedéseket várunk. Különben megöljük azt is, ami szocialista kultúránkból, tizenkét esztendő terméséből a földrengés után megmaradt. Igazi, végzetes disszidálás folyik Most a valóság, a szociális építés és a nemzeti feladatok elöl. A kiadók azzal védekeznek, hogy kényszerülnek a közönség kegyét hajhászni, mert másként nem tudnak a fenyegető deficittel megbirkózni. Ebben az állításban a magyar nép kultúrigényének mérhetetlen lebecsülése tükröződik. Nem kevesebbről van itt szó, mint arról, hogy olvasóközönségünk a magas színvonalú, társadalmilag hasznos irodalommal szemben — állítólag — előnyben részesíti a sekélyes irodalmi fércműveket. Mi sem bizonyítja ékesebben ennek az álláspontnak a tarthatatlanságát, mint az elmúlt években megjelent számos magyar mű hatalmas közönségsikere. Számos példával bizonyítható: népünk igényli a színvonalas, jó irodalmat, s különösen igényli a magyar irodalmat, a magyar írók műveit. Nem Vicky Baumok, külföldi bestselleresek fogják megírni irodalmi művekben októbert és novembert, s mindazt, ami történt, s ami az erjedő, nyugtalan és útját vesztett magyar társadalomban forr. Lehetetlen, hogy nehéz helyzetünk ellenére jóindulattal meg ne találnánk a haladó, a tisztességes, és a szocializmusnak hasznos magyar művek kiadásának útját. Meg kell mondani azt is, hogy az olvasó ne vegye a magyar írókat mind egy kalap alá. Igaz, hogy az írószövetség vezetősége még azzal sietett táviratilag letorkolni éppen engem a „Les Lettres Francaises ’ olvasói előtt, hogy 250 magyar író ellenében csak hatodmagammal vagyunk egy véleményen az októberi események ellenforradalmi jellegének megítélésében. Ez már akkor sem volt igaz, ma pedig bátran mondhatom, hogy a forradalmi illúziók ködéből napról napra fokozódik a kijózanodás. Vannak írók és lesznek írók — és ez a többség —, akik nem válnak árulókká, és akik nem lesznek pretoriánusokká sem, akik megőrizték világnézetük, s a toll becsületét. Ezekre kell gondolnunk, a magyar irodalom tisztességére, épségére és művészi színvonalának megőrzésére, amikor rendet kívánunk a művelődés minden területén. Arra, hogy állítsuk meg a polgári ízlés és ízléstelenség ránk zúduló útját, nehogy innen is új erőre kapjanak a szellem