Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)
1957-03-06 / 1. szám
AZ ELLENFORRADALMI ERŐK BUKÁSA TATABÁNYÁN Sokan kérdezik mostanában, hogyan történt, hogy Tatabányán aránylag olyan gyorsan helyreállt a rend és a nyugalom? Köztudomású, hogy ott ugyancsak meleg volt a helyzet! Mi volt a fordulat? Mit tört meg, szinte egyik napról a másikra az ellenforradalom ereje? Hiszen voltak napok, még december elején is, amikor úgy látszott: Tatabányán szilárdan tartja pozícióját az ellenforradalom. Persze, itt nem azok a momentumok érdekesek, amelyek lényegében azonosak voltak az egész országban. Kétségtelen, hogy a tatabányaiak is elkeseredetten látták a Rákosi—Gerő-csoport hibáit és bűneit, az ő soraikban is zavart, széthúzást keltettek a demagóg, likvidátor szólamok. Ám — mindezeken kívül — volt néhány fontos mozzanat, néhány „speciálisan tatabányai“ jelenség, melynek ismerete magyarázatot ad a történtekre. Kalauzok — a bányászsztrájk kezdeményezői Az első, amiről beszélni kell: a tatabányai bányászsztrájk nemcsak abban tért el minden eddigi sztrájktól, mint a többi október—decemberi „összkomfortos” sztrájk. Az itteni sztrájk egyik fő jellemzője az volt, hogy a bányászsztrájkot nem a bányászok, hanem az autóbusz-alkalmazottaik kezdték. Október 25-én még arról adhatott hírt a helyi lap, hogy a bányászok városszerte erélyesen verik vissza a fővárosból küldött ellenforradalmi csoportok provokációit és uszításait. A hatos akna elől még 24-én ijedten kullogtak el a sztrájkra buzdítók, a hetes akna bányászai ezen a napon még felhívással fordultak a többi üzemhez, ■kiebrudalni a provokátorokat! 26-ára azonban fordult a helyzet. Újabb néhány tucat fegyveres érkezett Budapestről. Sorra járták az üzemeket és követelték, a munka beszüntetését. Hiába léptek azonban fel fenyegetően, felhívásuk eredménytelen maradt, a bányák és üzemek tovább termeltek. Sokkal nagyobb eredménnyel járt agitációjuk a MÁVAUT alkalmazottainál, kalauzoknál és kocsivezetőknél. A bányászjáratok leálltak és a délutáni műszak dolgozói emiatt már nagyrészt nem tudtak munkába állni. A törzsbányászok zöme erős ellenérzéssel fogadta ezt a fordulatot, a legényszállásokon lakó új bányászok egy részét azonban ekkor már kezdte magával sodorni a mesterségesen felzaklatott hangulat. „Munkát! Kenyeret“ Délután három óra tájban a pesti fegyvereseknek sikerült felvonulást is szervezniök. Ők maguk egyelőre észrevétlenül vegyültek el a felvonulók között, akiknek soraiban még toborzott bányász is alig akadt. A felvonulók derékhadát a technikum diákjai és a MÁVAUT-osok alkották. Talán százötvenen, ha voltak Békés felvonulásnak látszott — a járókelők meg is mosolyogták a tüntető csoportot, mely — nem tudván miért tüntet — „Munkát! Kenyeret!!’ kiáltásokkal rótta az utcákat. De a pesti fegyveresek eközben kétes elemekből és fiatal gyerekekből már megszervezték azokat a csoportokat, amelyek a bányákban dolgozó elítéltek kiszabadítására indultak. Előbb azonban a város legfontosabb pontjait és kulcspozícióit kellett biztosítaniuk a maguk számára.A tüntetők számát is sikerült időközben gyarapítaniok, s előkerültek a fegyverek. Ekkor már bedobták igazi jelszavaikat is: „El kell f°0 lalni a középületeket, a rendőrséget, a pártbizottságot, a laktanyákat!“ Hangsúlyozni kell azonban: a tatabányai bányászok nem vettek részt ezekben az eseményekben. Nem is léptek fel az ellenforradalmi erők ellen, legföljebb a passzivitásuk játszott a felkelők kezére. Kétségtelen azonban, hogy puszta jelenlétük a városban, bizonyos fokig fékezően hatott az ellenforradalomra. Igen ám, de utóbb sztrájkukkal mégiscsak hetekig az ellenforradalmat segítették... Mi ennek a magyarázata? Miért volt „meleg“ a helyzet ? Felületesen szemlélve az eseményeket, azt mondhatnánk, hogy a bányászok álláspontja hetenként (ha nem naponként!) változott, ingadozott. Mi volt e mögött az ingadozás mögött? Az a harc, melyet az ellenforradalom igazi arcát már november elején felismerő bányászok vívtak a tudatos ellenforradalmárok és öntudatlan kiszolgálóik ellen. „Kifelé” a harc pillanatnyi helyzete tükröződött, melyik harcoló fél tudta álláspontját érvényesíteni. Az ellenforradalom tatabányai szervezőinek is látniok kellett, hogy nincsenek mély gyökereik a bányásztömegek között. Érvelésekkel, a bányászok érdekeinek elemzésével nem sokra mentek volna. Hangulati elemekre kellett építeniük. Napról napra új provokációkról, új mérgező anyagokról kellett gondoskodniok, mert ha csak egyetlen napon gyengültek akcióik, óhatatlanul felül kezdett kerekedni a bányászok józan szemlélete. És éppen itt van a nyitja annak, hogy az ország más vidékein — de néha még Tatabányán is — úgy látszott, hogy országos viszonylatban a bányászok közt a legerősebbek az ellenforradalom hadállásai. Pedig a dolgok mélyén az rejlett, hogy a permanens provokáció nem az ellenforradalom erejét, hanem kétségbeesett haláltusáját jelezte. Sztrájkok, provokációk Csak egészen rövid, vázlatos áttekintés a novemberi—december eleji eseményekről. November 4. után Tatabányán is a sztrájk uszítás volt az ellenforradalom fő fegyvere. Féktelen demagógiával, az ország más vidékein történt „szörnyűségek“ rémhíreivel dolgoztak a sztrájk érdekében. Fő érvük az volt, hogy a főváros népe követeli tőlük a sztrájk folytatását. Nem riadtak vissza attól sem, hogy terrorista csoportok fenyegessék, bántalmazzák a sztrájkfelhívással dacolókat. Ha ez sem járt eredménynyel, „váratlanul” leálltak a MÁVAUT-járatok. Érezniök kellett azonban, hogy befolyásuk, minden erőfeszítésük ellenére gyöngül. A munkástanácsokban is kezdtek felülkerekedni a józanabb hangok. Az oroszlányi XVI- os akna munkástanácsa nyitotta meg a sort: november 20-án felhívást bocsátott ki s az egész országban a munka felvételét követelte. Küldöttségek inflációja A felhívás nyomán a többi aknákban is növekedett a bányákba leszállók száma. Az ellenforradalom most új fronton nyitott tüzet. Kiadta az új jelszót: a kormány nem akarja teljesíteni a bányászok jogos követeléseit! Figyelembe kell venni, hogy ebben az időben a tájékoztatás rendkívül hiányos és megbízhatatlan volt. A bányászok nagy része még azt sem tudta biztosan, hogy a jogos követeléseket — a többi között a szakmánybérezést és a földalatti pótlékot — a kormány már teljesítette is. Alig tudta valaki, milyen követelésekről van most szó, csak annyit tudtak, hogy a fővárosból naponta érkeznek haza küldöttségek „negatív válasszal“. A küldöttségek pedig jöttek és mentek. Voltak küldöttségek a k. - ponti munkástanácsból, voltak, amelyeket egyes munkástanácstagok fosztottak ki, s voltak olyanok is, hogy „csak úgy összeállt" négy-" ember, hogy ..a bányászok nevében“ tárgyaljon a kormánnyal. Volt nap, amikor egyszerre több küldöttség is útnak indult. A küdöttségekre, lehetetlen és teljesíthetetlen követeléseikre, azért volt szükség, hogy újabb és újabb gyújtóanyagot dobjanak a bányászok közé, újra és újra felzaklassák a kedélyeket. Előfordult, hogy ugyanannak a küldöttségnek tagjai egymással szöges ellentétben álló hazugságokat terjesztettek. Kádár János Tatabányán „Jöjjön Kádár Tatabányára!“ — követelték a munkástanácsok egyes tagjai, bízva abban, hogy a kormány elnöke nem talál módot erre. Talált módot! November 30-án megjelent a Szénbányászati Tröszt épületében s tárgyalt a munkástanácsokkal. Az ellenforradalmi elemek — hogy mentsék a menthetőt — a legocsmányabb provokációkra használták fel a tárgyalást. Az arcpirító, aljasságokat csak ostobaságukban felülmúló közbekiáltások azonban visszafelé sültek el. A kormány vezetőjének higgadtságán és szilárdságán hajótörést szenvedtek a provokációk. Nem is szólva arról, hogy tovább már nem tudták tagadni: a kormány teljesítette a bányászok minden jogos követelését. Túlzás lenne azt állítani, hogy Kádár János látogatása döntötte el az eseményeket. Nem vitás azonban, hogy ez a látogatás mégis fordulatot jelentett. Az érvek zömét ütötte ki az ellenforradalmi agitátorok kezéből, hazugságuk hitelét semmisítette meg, az addig ingadozókat is gondolkodóba ejtette. Újjáéled a párt November 30-án még egy nagyjelentőségű esemény történt Tatabányán. Aktívaértekezletet tartottak a város kommunistái. Nem az elsőt az MSZMP megalakulása óta, de olyat, amilyenhez hasonló nemigen volt az utolsó nyolc esztendőben. Ez volt az az alkalom amikor a tatabányai kommunisták végre kezdtek magukra találni. Ezen az értekezleten volt először igazán harcos a hangulat. A kommunisták megelégelték a tétlenséget, s tapasztalataik is azt igazolták, hogy érdemes teljes erővel munkához kezdeni: az emberek nagy része már hallgat az okos szóra. Négy nappal később a regyei aktívaértekezleten még izzóbbá vált a tettvágy. Ekkor már világosan megmutatkozott: az ellenforradalom nem ereszthetett gyökeret Tatabányán, felszínes jelenségek, mesterségesen előidézett konfliktusok ragadják csak magukkal időről időre a tömeghangulatot. A pártbizottság ostroma Ezekben a napokban már úgy látszott, hogy a rendkívüli események sorozata befejeződött, a városban, az élet visszatér megszokott medrébe, a széntermelés is lassan, de állandóan emelkedik. Az ellenforradalom azonban ekkor végső elkeseredett rohamra indult. A budapesti munkástanács kétnapos sztrájkfelhívását használták fel az újabb — ezúttal már véres — provokációra. December 6-án hiába várták a dolgozók a munkásjáratokat — a MÁVAUT-osok újra sztrájkba léptek. Az aknáknál megjelentek a zavart keltők és tüntetésre szólították fel a dolgozókat. De a tüntetés — részvétlenség miatt —kudarcba fulladt. Másnapra azonban — alapos szervezéssel — sikerült 300—350 embert összeszedniök. Zömükben kétes elemeket, lumpenproletárokat, de akadt köztük néhány bányász is. Felvonultatták a tüntetőket a városi pártbizottság elé s a „szószólók" a karhatalom azonnali leszerelését és a tüntetők kezére adását (!) követelték. Kövekkel verték be a pártház ablakait, s felnyomultak a lépcsőkre. A tömeg ekkor már 150—170 főre csökkent. A megtévesztettek nagy része látta, hogy provokációról van szó, s haza indult. Délután az ottmaradottak rohamra indultak az épület ellen. Az ottlévő tartalékos tiszti raj előbb a levegőbe, majd a lábak elé tüzelt, mire a provokátorok elmenekültek. A földről visszapattanó lövedékek néhány könnyebb sérülést okoztak, az egyik katona a tömegből leadott lövésektől megsebesült. Tisztulnak az agyak — tisztul a helyzet Nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy ezek a napok jelentették a döntő fordulatot. Az ellenforradalmi erők végképp lelepleződtek. Néhány gőrösfejün kívül ekkor már alig volt bányász, aki hitelt adott volna az ellenforradalmi propagandának. A bányászok egyre határozottabban megnyilvánuló véleménye arra kényszerítette a tatabányai és az oroszlányi aknák összevont munkástanácsát, hogy nyilatkozatot adjon ki a munka folytatása mellett. A nyilatkozat ugyanakkor nem zavarta a munkástanács tagjait abban, hogy személyesen a további sztrájk mellett agitáljanak. Némelyek közülük egyenesen felszólították az aknák dolgozóit, hogy hagyják abba a munkát. De ekkor már nem hallgattak rájuk. A legjellemzőbb a VI-os aknaiak válasza volt, akik visszaüzenték: hajlandók még egyszer utoljára abbahagyni a munkát s feljönni a bányából, de akkor a sztrájkot szervező munkástanácstagok — fussanak, amerre látnak! Az ellenforradalom ütőképes ereje ezzel lényegében megtört. A termelési adatok tanúskodnak a bányászok álláspontjáról. De tanúskodnak róla a párttal szemben elfoglalt álláspontok is. A decemberben még szélsőséges elemek befolyása alatt álló munkástanácselnökök is, akik akkor élesen léptek fel a párt szervezése ellen, ma már sorra látják be tévedéseiket. A X-es aknai Gál János, a XVII-es aknai Bolla Vilmos már nemcsak tudomásul veszik a párt létezését, hanem igénylik támogatását is. A január közepén tartott pártnap hangulata már az 1945—47-es Tatabányára emlékeztetett. Pedig Marosán György — a pártnap előadója — nem éppen udvarolgató módon szólott. A pártnapról mégis napokig beszéltek. Megfogta az embereket az őszinte szó, tetszett a párt bátor és kemény kiállása. * Hiba lenne azonban azzal áltatni magunkat, hogy a megvert ellenforradalmi erők teljesen megsemmisültek, vagy az emberek gondolkodásában okozott zavar megszűnt. Elmondhatjuk, hogy növekszik a bizalom, de korántsem mondhatjuk, hogy ez a bizalom teljesen helyreállt volna. Találkozunk még aggálylyal, kommunistaellenes hangulatokkal, az ellenforradalom sok üledékével. Hiba lenne az emelkedő termelést úgy nézni, mint egyértelmű bizalmi szavazatot. Hajtóereje a termelés emelkedésének a kereset, az ország ügye iránti felelősség, s még egy sor más tényező. Az azonban vitathatatlan, hogy azok a bányászok, akik még nem álltak teljesen a párt és a kormány mellé, a legrosszabb esetben is „várakozó állásponton” vannak. Ezt a várakozó álláspontot pedig már csak kevés választja el a végérvényes bizalomtól. Hajdú Ferenc AKI HALLJA, ADJA ÁT! Tavaly október óta sokan szórakoznak a Szabad Európa üzenetközvetítésein. Magam is meghallgattam már néhányszor, mert valóban nagyon mulatságos dolgokat hallani. Például ilyeneket: „Fekete Kéz (!!!) üzeni Fehér Foltnak, hogy jól van“; „Jackie, Tom, Big Bill és a három sápadtarcú squaw (?) üzenik a Karpfenstein utcai Vidám Hullámosoknak, hogy szerencsésen átjutottak a határon“. „Három kereszt (no-no-no! — A szerk.) üzeni Mancinalk, hogy huszonhárom, tizenkilenc, harmincöt és utazik Kanadába“. És így tovább, félórákig, naponta többször ismételve. Amikor először hallottam ezt a furcsa szöveget, azt hittem, valamelyik tréfáskedvű nyugati humorista kívánja a fent említett módon mulattatni a szerinte honfibútól gyötört magyarokat. De aztán kiderült, mert a Szabad Európa bemondója ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a Nyugatra érkezett magyaroktól lehetőleg ilyen rejtjeles üzeneteket kívánnak közvetíteni, mert — úgymond — félő, hogy az itthonmaradt hozzátartozókat valamilyen kellemetlenség éri. Az itthonmaradottak sorsáért aggódó felhívásból nyomban megértettem, hogy az elhangzottaknak fele se tréfa. Illetve csak a fele tréfa. Nevezetesen az, hogy az itthonmaradottaaknak bármi bajuk történne abból, hogy valamelyik hozzátartozójuk Nyugatra szökött. Ezt könnyű cáfolni. Magam is ismerek jónéhány ilyen itthonmaradt családtagot, egyiknek sincs baja, egyet sem csuktak be, vagy hurcoltak Szibériába. Ismerek például egy asszonykát, akit a férje itthagyott két gyerekkel. A társadalom és a népi demokratikus állam úgy „üldözi“ az árván maradt családot, hogy az aszszonynak, akinek tanári diplomája van, de eddig nem folytatta hivatását, sürgősen tanári állást adtak az egyik újpesti iskolában, hogy legyen miből eltartania két gyermekét. Nem tréfa, hanem alaposan megfontolt, véresen komoly dolog, hogy a Szabad Európa miért játszik oly buzgón romantikusdit ezekkel a ködös és tragikomikusan ostoba rejtjeles üzenetekkel. Meggyőződésem, hogy a rejtjeles üzenetek romantikája nem a Magyarországon maradt hozzátartozókhoz szól, hanem a külföldre szakadt több mint másfélszázezer új és sok százezer régi magyar emigránst szeretné félrevezetni. Ez az átlátszó trükk is része annak a kampánynak, amellyel azt szeretnék elhitetni Nyugaton — ez időszerint elsősorban az ott élő magyarokkal —, hogy a Magyar Népköztársaságban kerékbetörik, bebörtönzik, vagy legalábbis megbélyegzik mindazokat, akiknek a szerencsétlen körülmények miatt újdonatúj „nyugati kapcsolataik" születtek. Vagyis a humoreszkeknek beillő üzenetek is az a célt szolgálják, hogy még dagadtabbra fújják föl a „vasfüggöny mögötti borzalmak" nevű szappanbuborékot. Nem hiszem, hogy ez sikerülni fog, hiszen a magyar posta naponta tízezrével továbbítja az itthoniak leveleit a régen külföldön élő vagy oda most került hozzátartozókhoz, akik aligha hiszik majd el, hogy legutóbbi levelében akasztott ember köszöni meg a kapott IKEA-csomagot. De nem baj, kérem a Szabad Európát, ne hagyja abba a rejt- ■ jeles üzenetek közvetítését. Nekünk, magyaroknak, jó humorérzékünk van, s szeretünk nevetni. Kár volna, ha megfosztanának bennünket a Szabad Európa rendkívül kacagtató üzeneteitől. Zsombor János MAGYARORSZÁG KOSSUTH TÉR PÁRIZSBAN A párizsi városi tanács Kossuth térnek nevezte el azt a teret, ahol a Francia Kommunista Párt székháza van. A városi tanács urai az októberi eseményekkel kapcsolatban, s nyilván azzal a céllal adtak új nevet a térnek, hogy borsot törjenek a Francia Kommunista Párt és a magyar népi demokrácia orra alá. De alaposan melléfogtak. A magyar nép csak büszke lehet arra, hogy a Francia Kommunista Párt székháza a Kossuth Lajosról elnevezett téren áll. Köszönjük, Uraim!