Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-03-06 / 1. szám

­ AZ ELLENFORRADALMI ERŐK BUKÁSA TATABÁNYÁN Sokan kérdezik mostanában, ho­gyan történt, hogy Tatabányán aránylag olyan gyorsan helyreállt a rend és a nyugalom? Köztudomású, hogy ott ugyancsak meleg volt a helyzet! Mi volt a fordulat? Mit tört meg, szinte egyik napról a má­sikra az ellenforradalom ereje? Hi­szen voltak napok, még december elején is, amikor úgy látszott: Tata­bányán szilárdan tartja pozícióját az ellenforradalom. Persze, itt nem azok a momentu­mok érdekesek, amelyek lényegé­ben azonosak voltak az egész or­szágban. Kétségtelen, hogy a tata­bányaiak is elkeseredetten látták a Rákosi—Gerő-csoport hibáit és bű­neit, az ő soraikban is zavart, szét­húzást keltettek a demagóg, likvi­dátor szólamok. Ám­ — mindezeken kívül — volt néhány fontos mozzanat, néhány „speciálisan tatabányai“ jelenség, melynek ismerete magyarázatot ad a történtekre. Kalauzok — a bányászsztrájk kezdeményezői Az első, amiről beszélni kell: a tatabányai bányászsztrájk nemcsak abban tért el minden eddigi sztrájk­tól, mint a többi október—decembe­ri „összkomfortos” sztrájk. Az itteni sztrájk egyik fő jellemzője az volt, hogy a bányászsztrájkot nem a bá­nyászok, hanem­­ az autóbusz-al­­kalmazottaik kezdték. Október 25-én még arról adhatott hírt a helyi lap, hogy a bányászok városszerte eré­lyesen verik vissza a fővárosból kül­dött ellenforradalmi csoportok pro­vokációit és uszításait. A hatos ak­na elől még 24-én ijedten kullogtak el a sztrájkra buzdítók, a hetes ak­na bányászai ezen a napon még fel­hívással fordultak a többi üzemhez, ■kiebrudalni a provokátorokat! 26-ára azonban fordult a helyzet. Újabb néhány tucat fegyveres érke­zett Budapestről. Sorra járták az üzemeket és követelték, a munka beszüntetését. Hiába léptek azonban fel fenyegetően, felhívásuk ered­ménytelen maradt, a bányák és üze­mek tovább termeltek. Sokkal nagyobb eredménnyel járt agitációjuk a MÁVAUT alkalma­­zottainál, kalauzoknál és kocsiveze­tőknél. A bányászjáratok leálltak és a délutáni műszak dolgozói emiatt már nagyrészt nem tudtak munkába állni. A törzsbányászok zöme erős ellenérzéssel fogadta ezt a fordula­tot, a legényszállásokon lakó új bá­nyászok egy részét azonban ekkor már kezdte magával sodorni a mes­terségesen felzaklatott hangulat. „Munkát! Kenyeret­­“ Délután három óra tájban a pesti fegyvereseknek sikerült felvonulást is szervezniök. Ők maguk egyelőre észrevétlenül vegyültek el a felvo­nulók között, akiknek soraiban még toborzott bányász is alig akadt. A felvonulók derékhadát a technikum diákjai és a MÁVAUT-osok alkot­ták. Talán százötvenen, ha voltak­ Békés felvonulásnak látszott — a járókelők meg is mosolyogták a tüntető csoportot, mely — nem tud­ván miért tüntet — „Munkát! Ke­nyeret!!’ kiáltásokkal rótta az utcá­kat. De a pesti fegyveresek eközben kétes elemekből és fiatal gyerekek­ből már megszervezték azokat a csoportokat, amelyek a bányákban dolgozó elítéltek kiszabadítására in­dultak. Előbb azonban a város leg­fontosabb pontjait és kulcspozícióit kellett biztosítaniuk a maguk szá­­mára.­A tüntetők számát is sikerült idő­közben gyarapítaniok, s előkerültek a fegyverek. Ekkor már bedobták igazi jelszavaikat is: „El kell f°0 lalni a középületeket, a rendőrsé­get, a pártbizottságot, a laktanyá­kat!“ Hangsúlyozni kell azonban: a ta­tabányai bányászok nem vettek részt ezekben az eseményekben. Nem is léptek fel az ellenforradalmi erők ellen, legföljebb a passzivitá­suk játszott a felkelők kezére. Két­ségtelen azonban, hogy puszta je­lenlétük a városban, bizonyos fokig fékezően hatott az ellenforrada­lomra. Igen ám­­, de utóbb sztrájkukkal mégiscsak hetekig az ellenforradal­mat segítették... Mi ennek a ma­gyarázata? Miért volt „meleg“ a helyzet ? Felületesen szemlélve az esemé­nyeket, azt mondhatnánk, hogy a bányászok álláspontja hetenként (ha nem naponként!) változott, ingado­zott. Mi volt e mögött az ingadozás mögött? Az a harc, melyet az ellen­­forradalom igazi arcát már novem­ber elején felismerő bányászok vív­tak a tudatos ellenforradalmárok és öntudatlan kiszolgálóik ellen. „Ki­felé” a harc pillanatnyi helyzete tükröződött, melyik harcoló fél tud­ta álláspontját érvényesíteni. Az ellenforradalom tatabányai szervezőinek is látniok kellett, hogy nincsenek mély gyökereik a bá­nyásztömegek között. Érvelésekkel, a bányászok érdekeinek elemzésével nem sokra mentek volna. Hangulati elemekre kellett építeniük. Napról napra új provokációkról, új mérgező anyagokról kellett gondoskodniok, mert ha csak egyetlen napon gyen­gültek akcióik, óhatatlanul felül kezdett kerekedni a bányászok jó­zan szemlélete. És éppen itt van a nyitja annak, hogy az ország más vidékein — de néha még Tatabá­nyán is — úgy látszott, hogy orszá­gos viszonylatban a bányászok közt a legerősebbek az ellenforradalom had­állásai. Pedig a dolgok mélyén az rejlett, hogy a permanens provoká­ció nem az ellenforradalom erejét, hanem kétségbeesett haláltusáját je­lezte. Sztrájkok, provokációk Csak egészen rövid, vázlatos átte­kintés a novemberi—december eleji eseményekről. November 4. után Tatabányán is a sztrájk­ uszítás volt az ellenforrada­lom fő fegyvere. Féktelen demagó­giával, az ország más vidékein tör­tént „szörnyűségek“ rémhíreivel dol­goztak a sztrájk érdekében. Fő ér­vük az volt, hogy a főváros népe követeli tőlük a sztrájk folytatását. Nem riadtak vissza attól sem, hogy terrorista csoportok fenyegessék, bán­talmazzák a sztrájkfelhívással da­­colókat. Ha ez sem járt eredmény­nyel, „váratlanul” leálltak a MÁV­­AUT-járatok. Érezniök kellett azonban, hogy befolyásuk, minden erőfeszítésük el­lenére gyöngül. A munkástanácsok­ban is kezdtek felülkerekedni a jó­zanabb hangok. Az oroszlányi XVI- os akna munkástanácsa nyitotta meg a sort: november 20-án felhívást bo­csátott ki s az egész országban a munka felvételét követelte. Küldöttségek inflációja A felhívás nyomán a többi aknák­ban is növekedett a bányákba le­szállók száma. Az ellenforradalom most új fronton nyitott tüzet. Ki­adta az új jelszót: a kormány nem akarja teljesíteni a bányászok jogos követeléseit! Figyelembe kell venni, hogy ebben az időben a tájékoztatás rendkívül hiányos és megbízhatatlan volt. A bányászok nagy része még azt sem tudta biztosan, hogy a jogos köve­teléseket — a többi között a szak­­mánybérezést és a földalatti pótlé­kot — a kormány már teljesítette is. Alig tudta valaki, milyen követelé­sekről van most szó, csak annyit tudtak, hogy a fővárosból naponta érkeznek haza küldöttségek „nega­tív válasszal“. A küldöttségek pedig jöttek és mentek. Voltak küldöttségek a k. - ponti munkástanácsból, voltak, ame­lyeket egyes munkástanácstagok fosztottak ki, s voltak olyanok is, hogy „csak úgy összeállt" négy­-"­ ember, hogy ..a bányászok nevében“ tárgyaljon a kormánnyal. Volt nap, amikor egyszerre több küldöttség is útnak indult. A k­üdöttségekre, lehetetlen és teljesíthetetlen követeléseikre, azért volt szükség, hogy újabb és újabb gyújtóanyagot dobjanak a bányá­szok közé, újra és újra felzaklassák a kedélyeket. Előfordult, hogy ugyan­annak a küldöttségnek tagjai egy­mással szöges ellentétben álló ha­zugságokat terjesztettek. Kádár János Tatabányán „Jöjjön Kádár Tatabányára!“ — követelték a munkástanácsok egyes tagjai, bízva abban, hogy a kormány elnöke nem talál módot erre. Talált módot! November 30-án megjelent a Szénbányászati Tröszt épületében s tárgyalt a munkástanácsokkal. Az ellenforradalmi elemek —­ hogy mentsék a menthetőt — a leg­­ocsmányabb provokációkra használ­ták fel a tárgyalást. Az arcpirító, aljasságokat csak ostobaságukban felülmúló közbekiáltások azonban visszafelé sültek el. A kormány ve­zetőjének higgadtságán és szilárd­ságán hajótörést szenvedtek a provo­kációk. Nem is szólva arról, hogy tovább már nem tudták tagadni: a kormány teljesítette a bányászok minden jogos követelését. Túlzás lenne azt állítani, hogy Kádár János látogatása döntötte el az eseményeket. Nem vitás azonban, hogy ez a látogatás mégis fordulatot jelentett. Az érvek zömét ütötte ki az ellenforradalmi agitátorok kezé­ből, hazugságuk hitelét semmisítette meg, az addig ingadozókat is gondol­kodóba ejtette. Újjáéled a párt November 30-án még egy nagy­­jelentőségű esemény történt Tata­bányán. Aktívaértekezletet tartottak a város kommunistái. Nem az elsőt az MSZMP megalakulása óta, de olyat, amilyenhez hasonló nemigen volt az utolsó nyolc esztendőben. Ez volt az az alkalom amikor a tata­bányai kommunisták végre kezdtek magukra találni. Ezen az értekezleten volt először igazán harcos a hangulat. A kommu­nisták megelégelték a tétlenséget, s tapasztalataik is azt igazolták, hogy érdemes teljes erővel munkához kezdeni: az emberek nagy része már hallgat az okos szóra. Négy nappal később a r­egyei aktívaértekezleten még izzóbbá vált a tettvágy. Ekkor már világosan megmutatkozott: az ellenforradalom nem ereszthetett gyökeret Tata­bányán, felszínes jelenségek, mester­ségesen előidézett konfliktusok ra­gadják csak magukkal időről időre a tömeghangulatot. A pártbizottság ostroma Ezekben a napokban már úgy látszott, hogy a rendkívüli esemé­nyek sorozata befejeződött, a város­ban, az élet visszatér megszokott medrébe, a széntermelés is lassan, de állandóan emelkedik. Az ellenforradalom azonban ekkor végső elkeseredett rohamra indult. A budapesti munkástanács két­napos sztrájkfelhívását használták fel az újabb — ezúttal már véres — provokációra. December 6-án hiába várták a dolgozók a munkásjárato­kat — a MÁVAUT-osok újra sztrájkba léptek. Az aknáknál meg­jelentek a zavart keltők és tüntetésre szólították fel a dolgozókat. De a tüntetés — részvétlenség miatt —­­kudarcba fulladt. Másnapra azonban — alapos szer­vezéssel — sikerült 300—350 embert összeszedniök. Zömükben kétes ele­meket, lumpenproletárokat, de akadt köztük néhány bányász is. Felvonul­tatták a tüntetőket a városi párt­­bizottság elé s a „szószólók" a kar­hatalom azonnali leszerelését és a tüntetők kezére adását (!) követel­ték. Kövekkel verték be a pártház ablakait, s felnyomultak a lépcsőkre. A tömeg ekkor már 150—170 főre csökkent. A megtévesztettek nagy része látta, hogy provokációról van szó, s haza indult. Délután az ottmaradottak rohamra indultak az épület ellen. Az ottlévő tartalékos tiszti raj előbb a levegő­be, majd a lábak elé tüzelt, mire a provokátorok elmenekültek. A föld­ről visszapattanó lövedékek néhány könnyebb sérülést okoztak, az egyik katona a tömegből leadott lövések­től megsebesült. Tisztulnak az agyak — tisztul a helyzet Nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy ezek a napok jelentették a döntő fordulatot. Az ellenforradalmi erők végképp leleple­ződtek. Néhány gőrösfejün kívül ekkor már alig volt bányász, aki hi­telt adott volna az ellenforradalmi propagandának. A bányászok egyre határozottabban megnyilvánuló véle­ménye arra kényszerítette a tata­bányai és az oroszlányi aknák össze­vont munkástanácsát, hogy nyilat­kozatot adjon ki a munka folytatása mellett. A nyilatkozat ugyanakkor nem za­varta a munkástanács tagjait abban, hogy személyesen a további sztrájk mellett agitáljanak. Némelyek közü­lük egyenesen felszólították az ak­nák dolgozóit, hogy hagyják abba a munkát. De ekkor már nem hallgat­tak rájuk. A legjellemzőbb a VI-os aknaiak válasza volt, akik vissza­üzenték: hajlandók még egyszer utol­jára abbahagyni a munkát s feljön­ni a bányából, de akkor a sztrájkot szervező munkástanácstagok — fus­sanak, amerre látnak! Az ellenforradalom ütőképes ereje ezzel lényegében megtört. A terme­lési adatok tanúskodnak a bányá­szok álláspontjáról. De tanúskodnak róla a párttal szemben elfoglalt ál­láspontok is. A decemberben még szélsőséges elemek befolyása alatt álló munkástanácselnökök is, akik akkor élesen léptek fel a párt szer­vezése ellen, ma már sorra látják be tévedéseiket. A X-es aknai Gál János, a XVII-es aknai Bolla Vil­mos már nemcsak tudomásul veszik a párt létezését, hanem igénylik tá­mogatását is. A január közepén tartott pártnap hangulata már az 1945—47-es Tata­bányára emlékeztetett. Pedig Maro­sán György — a pártnap előadója —­ nem éppen udvarolgató módon szó­lott. A pártnapról mégis napokig beszéltek. Megfogta az embereket az őszinte szó, tetszett a párt bátor és kemény kiállása. * Hiba lenne azonban azzal áltatni magunkat, hogy a megvert ellenfor­radalmi erők­­ teljesen megsemmi­sültek, vagy az emberek gondol­kodásában okozott zavar megszűnt. Elmondhatjuk, hogy növekszik a bi­zalom, de korántsem mondhatjuk, hogy ez a bizalom teljesen helyre­állt volna. Találkozunk még aggály­­lyal, kommunistaellenes hangulatok­kal, az ellenforradalom sok üledéké­vel. Hiba lenne az emelkedő terme­lést úgy nézni, mint egyértelmű bi­zalmi szavazatot. Hajtóereje a ter­melés emelkedésének a kereset, az ország ügye iránti felelősség, s még egy sor más tényező. Az azonban vitathatatlan, hogy azok a bányá­szok, akik még nem álltak teljesen a párt és a kormány mellé, a leg­rosszabb esetben is „várakozó állás­ponton” vannak. Ezt a várakozó ál­láspontot pedig már csak kevés vá­lasztja el a végérvényes bizalomtól. Hajdú Ferenc AKI HALLJA, ADJA ÁT! Tavaly október óta sokan szórakoznak a Szabad Európa ü­ze­­netközvetítésein. Magam is meghallgattam már néhányszor, mert valóban nagyon mulatságos dolgokat hallani. Például ilyeneket: „Fekete Kéz (!!!) üzeni Fehér Foltnak, hogy jól van“; „Jackie, Tom, Big Bill és a három sápadtarcú squaw (?) üzenik a Karpfenstein utcai Vidám Hullámosoknak, hogy szerencsésen átjutottak a hatá­ron“. „Három kereszt (no-no-no! — A szerk.) üzeni Mancinalk, hogy huszonhárom, tizenkilenc, harmincöt és utazik Kanadába“. És így tovább, félórákig, naponta többször ismételve. Amikor először hallottam ezt a furcsa szöveget, azt hittem, va­lamelyik tréfáskedvű nyugati humorista kívánja a fent említett módon mulattatni a szerinte honfibútól gyötört magyarokat. De az­tán kiderült, mert a Szabad Európa bemondója ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a Nyugatra érkezett magyaroktól le­hetőleg ilyen rejtjeles üzeneteket kívánnak közvetíteni, mert — úgymond — félő, hogy az itthonmaradt hozzátartozókat valamilyen kellemetlenség éri. Az itthonmaradottak sorsáért aggódó felhívásból nyomban megértettem, hogy az elhangzottaknak fele se tréfa. Illetve csak a fele tréfa. Nevezetesen az, hogy az itthonmaradottaaknak bármi bajuk történne abból, hogy valamelyik hozzátartozójuk Nyugatra szökött. Ezt könnyű cáfolni. Magam is ismerek jónéhány ilyen itt­honmaradt családtagot, egyiknek sincs baja, egyet sem csuktak be, vagy hurcoltak Szibériába. Ismerek például egy asszonykát, akit a férje itthagyott két gyerekkel. A társadalom és a népi demokrati­kus állam úgy „üldözi“ az árván maradt családot, hogy az asz­­szonynak, akinek tanári diplomája van, de eddig nem folytatta hi­vatását, sürgősen tanári állást adtak az egyik újpesti iskolában, hogy legyen miből eltartania két gyermekét. Nem tréfa, hanem alaposan megfontolt, véresen komoly dolog, hogy a Szabad Európa miért játszik oly buzgón romantikusdit ezek­kel a ködös és tragikomikusan ostoba rejtjeles üzenetekkel. Meg­győződésem, hogy a rejtjeles üzenetek romantikája nem a Magyar­­országon maradt hozzátartozókhoz szól, hanem a külföldre szakadt több mint másfélszázezer új és sok százezer régi magyar emigránst szeretné félrevezetni. Ez az átlátszó trükk is része annak a kam­pánynak, amellyel azt szeretnék elhitetni Nyugaton — ez időszerint elsősorban az ott élő magyarokkal —, hogy a Magyar Népköztársa­ságban kerékbetörik, bebörtönzik, vagy legalábbis megbélyegzik mindazokat, akiknek a szerencsétlen körülmények miatt újdonatúj „nyugati kapcsolataik" születtek. Vagyis a humoreszkeknek beillő üzenetek is az a célt szolgálják, hogy még dagadtabbra fújják föl a „vasfüggöny mögötti borzalmak" nevű szappanbuborékot. Nem hiszem, hogy ez sikerülni fog, hiszen a magyar posta na­ponta tízezrével továbbítja az itthoniak leveleit a régen külföldön élő vagy oda most került hozzátartozókhoz, akik aligha hiszik majd el, hogy legutóbbi levelében akasztott ember köszöni meg a kapott IKEA-csomagot. De nem baj, kérem a Szabad Európát, ne hagyja abba a rejt- ■ jeles üzenetek közvetítését. Nekünk, magyaroknak, jó humorérzé­künk van, s szeretünk nevetni. Kár volna, ha megfosztanának ben­nünket a Szabad Európa rendkívül kacagtató üzeneteitől. Zsombor János MAGYARORSZÁG KOSSUTH TÉR PÁRIZSBAN A párizsi városi tanács Kossuth térnek nevezte el azt a teret, ahol a Francia Kommunista Párt székháza van. A városi tanács urai az októberi eseményekkel kapcsolatban, s nyil­ván azzal a céllal adtak új nevet a térnek, hogy borsot törjenek a Fran­cia Kommunista Párt és a magyar népi demokrácia orra alá. De alapo­san melléfogtak. A magyar nép csak büszke lehet arra, hogy a Francia Kommunista Párt székháza a Kos­suth Lajosról elnevezett téren áll. Köszönjük, Uraim!

Next