Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1869-02-14 / 7. szám

74 bár Cymbelinbe belekezdett, eddig még nem nyújtott be a Kisfaludy-társaságnak. Nem osztjuk egészen egyik költő és journalista ismerősünk azon nézetét, hogy favágás mellett könynyebb a költészet szőlőjét mivelni, mint a journalistika mellett, de annyi áll, hogy oly pártharczok közt, melyeket mozgalmasabb stádiumaikban alig sikerül a véleményharcz medrébe szorítani, csak nagy lelkek és a kor által átkristályosodott szellemek képesek távol vagy „objectivek“ maradni: fiatal ember ma alig nyúlhat a publicistikai tollhoz anélkül, hogy az lelkét majd egészen igénybe ne vegye. Irodalmunk érdekében tehát lehetlen el nem sóhajtanunk azon pium desideriumot, vajha az ily elkeseredett pártharczoknak szakadna már vége! „Hisz oly kevesen vagyunk. “ A mi Rákosit mint irót, — minden eddigi műveiben, — kiválóan jellemzi, és számára a fiatalabb irodalomban kiváltságos helyet jelöl ki, az először munkálkodásának komoly iránya és másodszor szorosan drámairól hivatottsága. Az elsőt illetőleg nincs sok mondanivalónk. Ki bármely művét olvassa, azon benyomást veszi, hogy ezen szó nem lép genialiskodó pongyolaságban a közönség elé, s hogy mindenkor a legjobbat adja, a mire azon idő szerint magát képesnek tartja. Rákosi a mellett, hogy tanulmánya és ítélete elég arra, hogy öntudatosan dolgozzék, mégis inkább a természetes, mint a kiszámított teremtés embere; de a pongyolaság szomorú genialitásától őt, ha nem is a szabályok folytonos szemmeltartása, mégis munkájának lassúsága és az irói becsvágy azon neme óvja meg, melynél fogva nem magának, hanem magától sokat szeret követelni. Hogy Rákosit tehetségének természete főleg és határozottan a dráma terére utalja, arról senkinek sem lesz kétsége, ki akár drámai, akár egyéb munkáinak nyelvét figyelemmel és értelemmel olvasta. Még egyes versei is azon szakgatott és a hangulat minden benyomásától alakot kölcsönző nyelven vannak írva, melyben az előttünk cselekvő és szenvedő emberek érzelmeiket és gondolataikat kifejezni szokták. Aki pedig darabjait, s ezek közül akár csak „Aesopus“-t látta és olvasta, annak lehetlen föl nem ismernie, hogy a nyelvezet itt nemcsak emelkedett, szép, eredeti és magyar, hanem sok regiszerű orgona, mely a fejlődő és változó hangulat, s a lélek kifelé törő benső életén simuló orgánuma, hangot át az élet minden mozzanatának. Az ő nyelve sóhajt a szerelmesekkel, nevet a nevetőkkel, egyaránt erős a pathosz csapkodására és egyaránt hajlékony a humor gyors vagdalására, s a mellett, hogy a hangulat minden phazisához hamar hozzá simul, mégis minden egyénhez, melyet ő is segít jellemezni, mindvégig hű marad, szóval minden kellékkel bír, melyet a drámai nyelvtől és csak is ettől kívánhatunk. Kétségkívül a drámai nyelv maga nem elég arra, hogy valakit a szinműirásra képesítsen; de ha meggondoljuk, hogy legismertebb színműíróink közül is mily kevesen bírták és bírják e tulajdont, lehetlen már e sajátság ily nagymérvű feltűnéséből is arra nem következtetnünk, hogy ez íróban a nemzeti szinműirodalom idővel egyik legerősebb támaszát nyeri. Repülj lelkem ... Repülj lelkem, az elhagyott kedves tájra, Hol szivemet annyi édes emlék várja ; Hol a sugár, s a harmatgyöngy a virágon, Azt ragyogja: itt van örök ifjúságom! Hol egy habzó, kristály-patak vág keresztül, S meglátszik benn minden virág gyökerestül. Tündérvilága nyilt kebel az égre, A lélek a nap, ami nem vész felhőibe, S a szív, mint a dalos völgyek kis patakja, Tükörén az eget földet ragyogtatja. Oh ! boldog kor, ifjúságom, gyöngyéletem. Gyöngy , mert reád könyek között emlékezem. Én nem tudom, a sugár, a virág kelyhe, Az estcsillag, vagy a harmat gyöngye szebb-e ? De oly bűvös volt szerelmem lángolása, Átolvadtak, átragyogtak mind egymásba. Fényes ábránd szárnyán repült ifjúságom. Virág nyílott, harmat rezgett a sugáron. S ha jött, ha kéll az esthajnal hű csillaga: Álmaimon egy-egy tündérkéz ringata. Mi is egyéb a szerelem — mint egy álom ? Szép, mint ha a nap lemegy a láthatáron. S meddig csak ellát a szem, — lángtengert önt el. .. Összeér, és egygyé lesz az ég a földdel. Egy vén magyar iró. — (Életkép.) — (Folytatás.) Szerencsére valami robogó táncznótát húztak a muzsikusok, különben minden ember asztalunk köré tódult volna erre a szenvedélyes dictiora ; és tán a bálnak is vége lett volna, igy is alig kerültük el a nagyobb botrányt, mit a két részeg lármája okozhatott volna, de vállait lenyomva újra székére ültettük a vén Bodomért s fülébe lármáztuk, hogy ha csendesen nem marad, rögtön eltávozunk köréből, pedig már elhatároztuk, hogy ily állapotban nem hagyjuk magára és haza viszszük. Midőn leült, kissé elcsendesült, a dühös monológ kimeritte ; engem újból meg újból megölelt, megcsókolt s aztán igazában sírni kezdett s igy dadogva sugdosá: —Még azt is kétségbe hozzák,hogy iró vagyok, tehetségemet is megtagadják s elvonják tőlem rokonimat, lásd kedves ifjú barátom két remek fiam van s rokonaim elcsalták házamtól, én ki akartam mivelni őket, egyikből drámaírót, a másikból regényírót akartam nevelni, de mindketten ép ezen pályára születtek, kikémleltem talentumaikat és mi történik ? mondom elcsalták őket, egyiket Bécsbe küldte a feleségem egyik rokona s ott valami materiális iskolába neveltette s aztán a dunai hajókra tette gyakornoknak, a másikat Magyar Óváron neveltették s most valami alföldi pusztán betyárkodik ; képzeld édes öcsém, az én fiaimat ily parasztállapotra kárhoztatták, az én nagyokra született lánglelkü fiaimat, de leányomat nem adom nekik, azt a legszebb jövendőjü magyar íróhoz adom nőül, igen ahoz adom, mert leányom is nagy talentum, úgy rímel, mint akár Kölcsey. Ismered leányomat ? kérdé egy kissé enyhülve a sok sírás által. — Nem ismered ? pedig itt van, a szomszédasszony hozta el, mert az én feleségem nem jár ki, —beteges — gyenge asszony, nincs benne semmi irói talentum, de leányom, ő az genie ! Míg én az öreggel foglalkoztam, Rotyogó László a poeta beszélt az aesthetikáról, a baromtartásról, szavalta verseit és elmondá az időjóslás tudományát, úgy a mint az az ő pusztáján divatos, és mind ennek a volt a vége, hogy oly jeles költő és tudós, mint ő, nincs több e kerek világon s gyalázat a mai kornak, hogy őt elismerni nem akarja. Vége lévén a táncznak, Monori Pista barátom a józsefvárosi fűszerkereskedő csak arra jön a kipirult szép szőke leánykával, ki aztán az öreg Bodomér nyaka körül fonván szép karjait, megcsókolgatta a vén ember tánczes homlokát és ősz fürtéit, s úgy tetszett nekem, hogy eldőleg tekint az öregre s aztán valamit mondott is, talán kérte, hogy ne igyék oly sokat. — Ez az én leányom! mondá az öreg bárgyú mosolygással tekintve rám, — ez az én Elvirám! Ugye lelkem, szereted az irodalmat? ugye csak magyar iró lesz a férjed ? A leányka még jobban elpirult s kissé megvetőleg tekinte ránk, aztán visszanézett Monori Pista felé. — Ki az az ember, a ki ide kisért ? — kérdé tekintélyt igyekezvén mutatni, — mi? — ki az az ember ? — Valóban nem tudom, de már három bál óta ismerem, igen jó tánczos — válaszolt határozottan a leányka, — a neve Monori úr. „Monori nevet az irodalomban nem ismerek, de ha jó tánczos, akkor mindenesetre valami jeles fiatal újdondász, én is jó tánczos voltam egész életemben. — Na, menj a nénihez és mulass, a leányka némi aggodalommal nézett ránk s aztán atyjára, úgy látszik szokva volt, hogy atyját igy lássa, s még is szerette volna tudni, hogy váljon miféle emberek vagyunk; észrevettem, hogy aggódik és utána menve mondom: „Legyen nyugodt kisasszony, mi édes atyját haza fogjuk kisérni, én nem fogok mellőle távozni, mig haza nem érkezik. A leányka hálásan s elég ügyesen köszönte meg, láttam, hogy értelmes leány és nem oly közönséges, mint előbb gondolám, aztán Мопоц lépett hozzánk; én vele kezet szorítva köszöntök egymást, a tiszteletből és gyöngédségből, melylyel Elvira kisasszonynak karját nyújtó azonnal észre vettem, hogy szereti a lányt, s a leányka is elég engedékeny és vidám volt mellette, hogy igy szóljak magamban: csinos egy pár ember lesz e két ifjúból.* * * Néhány nap múlva egész véletlenül Monori Pistával találkoztam, amint a Sándor-utcza felé sétálni indultam , barátom nagyon gondolkozó volt, s kérdésemre így felelt: „Nagyon megjártam uram, mert kiadták az utat Tátrai úrék; amint vehette észre ön, nekem a leány tetszik, mert kérem, nemcsak szép az az Elvira kisasszony, de jó is, — aztán mindig jókedvű, megelégedett, pedig sok nyomorúságot lát ám; más leány, aki olyan szép, rég ott hagyta volna beteges anyját és részeges apját, és megélne külön fényesen, bőségben, de ez a szegény leány szolgáló, ápoló, főző, takarító, szóval minden. Istenem, mily boldog lennék én vele, mert kérem szépen, azt hiszem, hogy ő is kedvel engemet, s nem vagyok milliomos, de tisztességesen el tudnék tartani egy jó feleséget. Van házam, kertem, jól megy az üzlet, kereskedésemben csak úgy jön a sok vásárló, — de már mind hiába ; ma reggel midőn Elvira kisasszony a piaczról haza ment, én is kisértem, s szembe jött velünk az öreg Tátrai, kissé fel volt már pálinkázva, s egyenesen rám jött, s azt kérdé : ki legyen az úr! ? Én aztán egyenesen megmondom, hogy én Monori István fűszerkereskedő és választópolgár vagyok. Ő meg azt mondta, hogy akármiféle polgár vagyok, többet az ő leányát kisérgetni ne merészeljem. Elvira kisasszony elfehéredett, s kérte atyját, de nem használt, atyja karon fogva elvezette, s így szólt : „Neked magyar író lesz a férjed, nem efféle közönséges epider.“ Emberem el volt keseredve, én ahogy lehetett, vigasztaltam, s elhatároztam, hogy segítségére leszek főként, ha meggyőződöm, hogy a leány is szereti. A szegény Monori aztán egészen bennem helyezé reményét, elbeszélő, hogy a leánykát már két év óta szereti, s hogy be is vallotta szerelmét, —■ sőt hogy a leányka válaszolt, melyben megírta, hogy soha másé nem lesz, csak övé, hogy édesanyja sem ellenzi viszonyukat, de atyja még eddig hallani sem akar az egészről; teljes reménye van azonban, hogy végre atyja beleegyezését is ki fogják nyerhetni, de levél annyira megnyugtató, oly okos, s mégis annyi melegséggel volt írva, hogy valóban teljes rokonszenvét költhette volna fel még Hálomnál hidegebb keblű embernek is; mindamellett nem igen tudtam, hogy hol kezdjem a dolog megoldását, — mivel a vén Bodomér házánál soha se voltam, nejét nem ismertem. Monori barátom, ha csak egy negyedórára is, mindennap meglátogatott és várta, ha nem találtam-e ki valami okos tervet. Végre rávettem magam, hogy elmegyek a Három dob utczában levő kiskocsmába, hol az öreg Tátrai egy pár megszalasztott nyomdászszal, egy két elégedetlen német színházi muzsikussal iddogálni szokott a kellemes őszi estéken. Midőn tehát a városligetből egy este haza felé jöttem, betértem a „jámbor tigris“-hez czímzett kocsmába. Az öreg már ott volt néhány emberrel, kiket nem ismertem, kissé zavarba jött, hogy meglátott, aztán nagy tisztességgel fogadta köszöntésemet , s aztán barátaihoz valami mentséget dadogott, s velem egy külön asztalhoz ült. Eleinte beszélgettünk az irodalomról, s Bodomér bácsi keményen szidalmazta a jelesebb irodalmi vállalatokat, s tolvajoknak és csalóknak czimezte első rangú kiadóinkat; dicsérettel szólt egy pár hanyatló lapról, obscurus írókat emlegetett, beszélt a I11ШШШШИШИ.Ин и 11 ij li.Ljn и in, i, 111 i in i i M i Magyarország és a nagyvilág. 7. szám, 1869. S hogy belássunk a megnyílt menny csarnokába: Eltakarja a földet az éj homálya. S mig ez sötét, s színük vesztik a virágok Fönt az égen ezer csillár szór világot ... A csalogány dala zengi át a csendet, Hogy lelkünket bocsássák az égbe — csenget! Fölkel a hold, s lebeg, mint egy tündérsziget, Sugárszárnyat ad szerelmünk tündérinek. Oly igézők, csalogatok e sugarak, Lelkünk is fölfelé sóvárg, s szárnyukra kap, S a gyönyörtől majd lesújtva, ha elérte: Látja, ez ég itt ragyog a lány szemébe... Ne mondjátok hát ez érzést rajongásnak. A szerelem — üdv, mit ily szép valóság ad. Mit ér a föld minden kincse, dicsősége, Mig álmodunk — a homályba, sötétségbe. De álmodd át igy e hűvös sötétséget: S szebb, dicsőbb lesz reggele az ébredésnek, így álmodom, igy ébredek, é s boldog vagyok. Mint álmimon az ég , a föld most úgy ragyog. Fölkelt napom, s nem áll többé áldozóban Hová holta után jut más — ott már voltam. Átérezem, mit egy kebel átérezhet. S most visszavisz múltamba az emlékezet. Mint a tavasz hírnökének szellőszárnya. Úgy száll velem az elhagyott kedves tájra. Szeretem a bút is, — ezt a sötétséget. Tündöklése ekkor még szebb a nyilt égnek. Két koronám, két birtokom, két hazám van . Hű szerelmem örömében, fájdalmában! Csepeli Sándor.