Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1869-05-30 / 22. szám
V. ÉVFOLYAM. Pest, Május 30-án 1869. 22. SZÁM. Felelős szerkesztő : VÉRTES ARNOLD. Megjelen minden vasárnapon. — Szerkesztő- és kiadó-hivatal : Pest, Dorottya utcza 11. sz. Kiadja a Deutsch-féle könyvnyomda és kiadói részvény-társaság. Főmunkatárs : CSUKÁSSI JÓZSEF. Elófizetési díj : Negyedévre 2 frt. — Félévre 4 frt. — Egész évre 8 frt. — „PESTI HETILAP“-pal együtt : Negyedévre 3 frt. — Félévre 6 frt. — Egész évre 12 frt. Szöveg: Bignio Lajos. — A kakuk , költemény Hollósitól. — Az utolsó beszély: eredeti novella Bulyovszky Lillától. (Folytatás). — A Margitsziget és a Northon-féle amerikai kutak fölállítása. — Komáromi napok 1849-ben. — Forróbb nap alatt; Jensen Vilmos beszélye (folytatás). — A bécsi uj operaház. — Hét története; Hevesi Lajostól. — Újdonságok. — Irodalom és művészet. — Színház és zene. Szerkesztői üzenetek. — Sakkfeladvány. — Képek: Bignio Lajos. — A bécsi új operaház. (Engerth falfestménye: Figaro menyegzője). A Margitsziget. — A bécsi új operaház. — A bécsi új operaház. (A fő lépcsőzet). — Bignio Lajos. A művész dicsősége az elismerés. Az élet nem teremhet számára kedvesebbet, édesebb valót a babérnál, s ez fokozza tehetségeit s ez képezi tárgyát felmagasztosult becsvágyának. Lily művészt mutatunk be jost olvasóinknak, ki midőn teljesen elérte vágyának ezélját a műértő világ magasztaló elismerésében, nem lett egyúttal cosmopolitává, hanem külföldön is becsülést szerzett büszkesége tárgyának , nemzetének. Bignio Lajos régi magyar nemes család ivadéka, született 1838-ban Pesten, hol édes atyja királyi hivatalt viselt; azonban a halál korán kiragadta őt az élők sorából, midőn még legszebb reménysége, Lajos, alig tizenegy éves volt. Az özvegyen hátrahagyott anyának legkedvenczebb álma volt, hogy fiát egykor hivatalnoknak, vagy papnak láthassa. E czélból Lajos a gymnasiumot és a philosophiát elvégezte, sőt az egyetemben is megkezdő magasabb tanulmányait, midőn a múzsák sugalma egy virányos mezőre sodorta őt, melyen a dicsőség százszorszép virága illatoz. Már mint gyermek kiváló előszeretettel, legyőzhetetlen hajlammal viseltetett a színművészet iránt s a valódi hivatás önérzete éveinek számával növekedett, úgy hogy tanulótársai közül egy színtársulatot alakított, mely kisebb-nagyobb közönség előtt színi előadásokat rendezett. Ezen gyermektársulat rendező lelke, igazgatója, népszínműénekese , Bignio volt, sőt mint ügyes rajzoló, a díszítmények festésével is örömest foglalkozók. A gyermek-színelőadások rendesen jól sikerültek, miért is Thalia zsenge bálványozóit Lajos édesanyja gyakorta jól megvendégelő, s maga sem véve észre, hogy papnak szánt fiában a dal művészet iránti rajongás folyton nagyobbodott és erősödött. Tanárai és tanulótársai különös vonzalommal — mondhatnák: — szívélyes ragaszkodással viseltettek személyéhez, nem azért, mintha talán ő egyike lett volna a legszorgalmasabb tanítványoknak, kik mindig bizonyos fölényt szoktak társaik felett kivívni; — nem, a genialitás a mi régi tanítási rendszerünk iránt nem igen viseltetett sympathiával, hanem azon varázserőnél fogva, mely Bignio hangjában már kora ifjúságában rejlett. Hangjának köszönhető tanárainak kegyét, sőt nem ritkán a classificatiót is. Az énekes szent misék , virágvasárnapi és nagypénteki lamentatiók alkalmával mindig Bignio énekelt , annyi erővel, oly vonzó hatással, hogy édes anyja ájtatos imái között nem képzelhető fiát másként, mint úr szolgáját az oltár mellett mig más emberismerők az ifjúnak nagy jövőt a művészi pályán jósolának. Érezte az ifju, teljes öntudatával bírt képességének, s hajlamainál fogva is legédesebben álmodozott a deszkákról, melyeken a világhír, a dicsőség és a halhatatlanság terem. Mint a pesti „hangászegylet“ növendéke, szép csengő hangjával tűnt ki, s midőn mint ilyen a nyilvánosság előtt legelőször Donizetti „Renegátjával“ fellépett, a közönség zajosan megtap umxió lajos, a bécsi dalszínház baritonistája.