Magyarország és a Nagyvilág, 1873 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1873-07-06 / 27. szám

2г SZÁM­ is gátolta az élvezetekben, mert biztosított minket, hogy a túlvilági gyönyörűségekkel való kecsegtetés őt sohasem fogja eltántorítni. Aki Toldy tudósításainak hitelt ad, az előtt borzasztó színben tűnhetik fel Olaszország. Sze­rinte a templomokban díszelőadásokat tartanak, csak egyedül a Péter-templomban szemfényvesztés, fajtalanság, világcsalás, álszenteskedés, rablás, vér­­szomj és pénzzsarolás található. Nemkülönben ha­tártalan hiúság, őrjöngő hatalomvágy s a pápaság, teszi hozzá, egyénített összege mindezen bűnöknek. Sajnálom, hogy mindez elkerülte figyelme­met, midőn egy év előtt némi érdekeltséggel beko­pogtattam Olaszország templomaiba. Az utczákon nem folyt vér, egyetlen rabló vérszomjas pappal sem találkoztam, a templomokban bementi díjat nem fizettem, díszelőadásokat csak a színházban s a Péter-templomban csak misét mondani lát­tam ép úgy mint bármely pesti templomban, azonkívül a magasztos kupolát és a sok síremléke­ket. Az egyház és műtörténet sem tud egyebet. Toldy megdöbbentő epithetonokkal felcziczomázott substantivumai megmaradnak tehát frázisoknak. De nem találta-e az olvasó különösnek, hogy ily borzalmas templomokba a hívők imádkozni járnak ? És mégis úgy van. Olaszország tömérdek temploma megtelik ájtatoskodókkal, kiknek buzgal­mát, önmagába­ szállását csak nézni kell. Nem szükség mondani, hogy ugyanazon tárgy két czél­­nak is megfelelhet, aszerint amit keresünk benne. Egy szent Cecilia-szobor valakinek lehet a római patricius leánya, ki hitéért halált szenvedett s en­nélfogva az erénynek emelő példája ; más valakinek lehet physiologiai test, érdekes mellel és domborodó ikrákkal; fényképe egyaránt illik egy szegény öz­vegy avult rámája alá, valamint a csiklandós érde­kességek albumába, Adél asztalára. íme, banális megfejtése annak, miért tud ezer ember egy szo­bor mellett imádkozni, miért nem az ezeregyedik. A czikkek elején azon szemérmes biztatást vet­tük a szigorú erkölcsbirótól, hogy nem lévén egé­szen avatott a templomi építészetben, legföljebb csak gusztusáról veendünk tudomást, melyről nem szabad disputálni. Végül mégis utolsó­ itéletszerűleg szólt, egyesítette magában Tacitust és Jeremiást. Tollával sorra öldökölt egész sor nagy művészt, pápát s egyéb halandót, kik fölött a történet, de különösen a „népies“ regényirodalom már ítélt. Mindezekhez csak azon egy megjegyzésünk van, hogy nem lehet az jó szakács, kinek nyelvé­ben nincsen meg a szükséges érzék a sustorgó ételek ízleléséhez. Ha szakértelem nem is, de némi ér­zék, hajlam, szeretet szükséges azon tárgyhoz, melylyel foglalkozunk. De különös! Toldy I-nak az egyházi élet iránt épen ez az érzéke hiányzik. Nem hogy élvezni, még kóstolni sem tudja, mégis vele foglalkozik. Ha egy sivár adószedő pálczát törne a költészet létjoga fölött, nem ütköznénk meg, tudván hogy a puszta magyarázat még nem melegített föl senkit. Megfordítva, van megütközni valónk azon, midőn látjuk, hogy egy világfias toll kezelője az aranykehelyben kotorász, a tabernacu­­lumot ülőfürdőnek használja, a zászló selymébe törülközik s azonfölül még erkölcsbirónak kíván tekintetni. T­­ur iránydarabjaiban keresett frivoli­­tásokat hallottunk; sajnáljuk, hogy a mai színpad ilyeneket megenged, de a szinpad végre is nem templom. De megengedhető-e, hogy a templomban egy vértanú takarójából cul de Paris-t csinálja­nak? Toldy I. pedig valamennyi olasz templomot csak azon szemmel nézte, vagy hihetőleg azzal sem, melylyel egy cul de Paris érdekes rejtelmei iránt a sóvár szem viseltetni szokott. Azonban talán még sincs igazunk : ő alapo­san gondolkozott az egyházról, mert különben nem tudott volna kívánságokkal előállani. így pl., sajnálkozik azon, hogy a római pápista szellem a góth stülbe nem véste a görög és római tem­plomok derült nyugalmát , s kivetkőztette azt tiszta komolyságából. Az építész ezen jókorát ne­vethet. Toldy I. panaszkodik, hogy a góth styl nem komoly, s már egy sorral később derültséget kiván a góth styltől. Ő egy conglomeratumban óhajtaná a czirádát, kulcsvirágot, boltivet, baldachint a dóri oszlopsorral, tympanonnal, triglyphekkel és fogak­kal. Már ezekkel sem a vérszomjas pápaság sem a nagyérdemű építésztestület nem szolgálhat. Midőn a tendentia vezeti a tollat, az legha­marabb veszti el a logika fonalát s önmagát bün­teti meg. Toldy nem győzi a Péter-templomot a renaissance más remekeivel, pl. a Mária Novellával együtt eléggé lehordani mint komédia-házakat — még mindig azon kívánság hatása alatt, hogy ko­mor, egyszerű templomokat szeretne, de még elfe­lejtett kihúzni egy megelőző sort, mely így szól: „A renaissance művészei fölkeresték a régi pogány­­ világ műemlékeit, hogy eszmét és lelkesülést me­rítsenek belőle , mit a katholicismus már nem adhatott.“ Úgy de az egyszerű templomi alkotáso­kat épen a katholicismus teremtette. A kanyargó logikai fonál tehát következő: A katholicismus nem teremtett építészeti eszmét. Tehát a kor épí­tészei a pogány emlékekhez fordultak a katholi­­cismust megszégyenítendők. Azonban az igy épült templomok színházak. Odább azt mondja, hogy a középkori katholicismus művészete ízléstelen. A góttól azt kívánja, hogy derült legyen, de a milá­nói dómot lehordta, mert derült. A pápaság roszul tette, hogy a gótot elhanyagolta De a gót mint a középkor szüleménye, ízléstelen. Nem sok ily syillogismust kívánunk Toldy I. úrnak. Igaza van Hamletnek: „a túlzott buzgalom veszedelmes.“ Ugorjunk át egy rakás frázist s állapodjunk meg a következő állításnál : Az egyház tulajdon­képi építészeti stylusa a barokk. A gót a keresz­ténységé, melyet Róma megtagadott. Kérdem, ki érti ezt? Toldy jónak látta a közelebbi fölvilágosí­­tással adós maradni, ami egy laikus publikummal szemben legegyszerűbb. De mégis, látszólag bizo­­nyít. Elmondván, hogy a pápista ízlés nem psy­­chologiai hatásra törekszik (fennebb azt mondta, hogy a borzalom által hat) hanem színpadilag működik, utána teszi, hogy a turini múzeumban egy barokk Ábrahám szobrot, Nápolyban egy ba­rokk pudiciltát látott. Akik historikusoknak ké­szülnek, azoknak ajánljuk e történeti inductiót figyelmébe. A gót styl tehát nem az egyházé, ha­nem a kereszténységé. E passus a zavart czikkben ismét egy mási­kat juttat eszünkbe. Toldy lehordja a római Pál és Mária Maggiore bazilikákat mint a valláshoz nem méltó színházakat. Pedig e templomok századokkal előzték meg a barokk ízlést. Már most az egyházéi vagy a kereszténységéi ? Odab­e kiasszony, segítse ki lovagját a zavarból. Ugyancsak a pogány-stylis templomokról azt mondja, hogy tánc a te­rem. De ismét feledi, hogy csak az imént kívánta az egyháztól a görög és római templomok derült nyugalmát. Tehát bár­mit tett is az egyház, bármily korban, az mind rosz, mert rosznak kell lennie. Toldy kész e korszerű czélért magát a logikát is kompromittálni. Hogy különben a nevezett két templom nem tánctterem,­­hanem az egyszerű monumentális épí­tészetnek remekei közé tartoznak, nem szükség ismételni. Hogy Toldy miért nem érezte, megma­gyaráztuk e sorok kezdetén. E passust a népek kizsarolt füleiről szóló röppentyű követi, ami már ismét a hírlapírói mesterséghez tartozik, nem kü­lönben az, midőn mondja, hogy Pál templomában úgy érezte magát mint egy rendőrfőnök szobájá­ban, s a pápák medaillonjait látva, azt hitte, hogy „gyanús egyéniségek“ albumát lapozza. Detectives elménczkedés, policzárvicz! Csak néhány sorral megyünk tovább s az apályt szabadelvüségi da­gály követi. Ugyanis a Péter-templom vérrel van vakolva. A harminc­éves háborúban elesettek vére mind a vakolatban van, a pápák a pénz-speculatio nagymesterei, a pápák egyáltalán a kéjelgésben fetrengtek. A pápaságról lévén szó, természetesen mindig csak Sándorról és Leóról beszél. Más pápái az egyháznak nem is voltak. Sándor és Leo tör­ténetét ismeri az európai publicum, nem az egyház­­történetben, hanem a chronique scandaleuseben; jellemző nemcsak e pápákra, hanem az olvasókra és némely egyházreformerekre is. Avagy nem jel­lemző-e, midőn Toldy azt írja, hogy a templomba belépvén, kellemesen lepetett meg néhány angyalka megnevezhetlen testrésze által ? A Péter-templom neki színpad, mely a ka­tholicismus főkomédiái számára emeltetett. Kér­dezzetek meg bárkit, mondja, aki húsvétkor fe­kete frakk és fehér nyakkendő segélyével a Péter­­templomba bejutott, vitt-e magával más benyomá­sokat, mint a minőket egy fényes színházban nyer­hetünk ? Ebben tükröződik leginkább Toldy könnyel­műsége, mely cseveg arról miről tájékozva sincs. A Péter-templomba nem szükséges fekete frakk, fehér nyakkendő. A dolog úgy áll, hogy Toldy olvasta a Baedeckerben, hogy a Sixtina-kápolnában a húsvéti ünnepen fekete frakkban kell megjellenni és fölcserélte a Sixtinát a Pétertemplommal. Ami pedig a színházi benyomások iránti kérdést illeti, szívesen kérdezünk, csak mondja meg Toldy : kit ? Először is ez a „bárki“ a frázisok birodalmának polgára, ezt hát elő nem ránthatjuk; másodszor kissé finnyásak vagyunk, s „bárki“-vel meg nem elé­gednénk. Cserét ajánlunk: Toldy a „Barátfülek“ íróit vagy olvasóit idézné, mi Chateaubriandra vagy Montalembertre hivatkoznánk. Azonban valószínű lévén, hogy a „Barátfülek“ írói ezeket lenéznék, kérdjük meg a franczia irodalom egy hideg elméjű és reális irányú kitűnőségét: Ta­inét, mikép nyi­latkozik a „szent hétről“ a Vaticanban. „Végre a Kyrie“, mondja Taine folytatólag, „aztán a „Miserere“. Méltó jutalom mindazon térd­fájdalmakért és kínokért, melyeken átmentünk ; nyújtott accordok hallhatók, melyek hamisaknak tetszenek és oly benyomást tesznek a hallérzékre mint a szájban a savanyú gyümölcs, semmi tiszta ének és rythmikus melódia; vegyülések és keresz­tezések, hosszas elnyújtások, határozatlan és pa­naszos hangok, melyek egy neolhárfa édességeihez, a fákban a szél éles lamentatióihoz, a természet számtalan fájdalmas és elkábító zajaihoz hasonlít­­nak. Ennél semmi eredetibb, semmi sem nagyobb; a zenei kor, mely ily misét alkotott, örvény által van korunktól elválasztva. E zene végtelenül re­­signált és megindító; egy vallásos és nőies lélekből fakad; valamely magányba veszett kolostorban írhatták hosszas szakadatlan álmodozások után a szél rohamai és zokogása közt, mely énekelve sir a sziklák körül. — Holnap minden áron hallanom kell a Miseretet. Az egyik Palestrinától van, a másik Allegritől. Milyen forrása az ismeretlen és mély érzelmeknek! Íme a katholikus restauratio zenéje, úgy mint az új szellem megalkotó, vissza­idézvén a középkort.“ Másnap ismét: „Ezen Mise­­rerék kívül, sőt túl vannak minden zenén, melyet valaha hallottam; nem képzelhető, mielőtt nem hal­lottuk volna, annyi bennök a gyöngédség, melancholia, idegenszerűség és fenség. Az alaphang extatikus és panaszos imádság, mely folyvást tart vagy újra éled, anélkül hogy elbágyadna; nem tart semmi arányosságot, semmi közönséges rythmust; a vo­­nagló szívnek csüggedhetetlen vágyódása, mely nem tud és nem akart megnyugodni csak istenben, uj meg uj felfohászkodásai a fogoly telkeknek, melyeket születésük súlya ismét a földre dobott, a boldog­talan gyöngédek és szeretők végtelenségének el­odázhatatlan sóhajai — kik nem bátortalanodnak el az imában és siránkozásban“ stb. így nyilatkozik a rationalis Taine. Kér­dezhetnénk még többeket, de már elég a vérszom­jas egyház templomaiból, melyek, mint Toldy meg­jegyzi, úgy teremnek mint a gomba vagy nálunk a faköpönyeg. Mit lehet mondani az olyan odavetett mon­datra mint ez: „amennyi templom van Olaszor­szágban, valamennyi bizonyítja, hogy Róma papjai nem a vallás, hanem saját bűnük emlékét örökí­tették meg azokban.“ Ilyet gondolkodó fe­le nem ir­­—kivéve ha „egyházreformer.“ Irmei Ferencz: MAGYARORSZAG ÉS A NAGYVILÁG. 335 I. Svajczi kávéház. I II. Magyar czukorkiállitás. III. Lengyel parasztház. (Képekkel a 336. és 337. lapon.) Midőn a kiváncsi látogató a bécsi kiállítási téren siet a világ minden részéből összehordott szemlélni valók beláthatatlan tájai felé, vagy midőn fáradtan, kielégítve kifelé jő, jobbról-balról hivoga­­tólag intenek a vendéglők, kávéházak, thea-bol­­tok, é­s valamennyi közt leginkább hívogat a svájczi kávéház, mely egyike a legcsinosabb épüle­teknek s egyszersmind a leglátogatottabb nyughely a kiállítási téren. Akár százezren, akár csak tízez­ren látogatják is a kiállítást, a svájczi kávéház min­dig tele van s e látogatottságot kevésbé köszönheti jó kávéjának s rósz fagylaltjának, mint inkább azon fur­fangos ötletnek, hogy a kávén kívül egyszersmind igen érdekes ethnográfiai tanulmányokra nyújt alkalmat. A szolgáló személyzet tudniillik kizárólag leányok­

Next