Magyarország és a Nagyvilág, 1873 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1873-07-06 / 27. szám
2г SZÁM is gátolta az élvezetekben, mert biztosított minket, hogy a túlvilági gyönyörűségekkel való kecsegtetés őt sohasem fogja eltántorítni. Aki Toldy tudósításainak hitelt ad, az előtt borzasztó színben tűnhetik fel Olaszország. Szerinte a templomokban díszelőadásokat tartanak, csak egyedül a Péter-templomban szemfényvesztés, fajtalanság, világcsalás, álszenteskedés, rablás, vérszomj és pénzzsarolás található. Nemkülönben határtalan hiúság, őrjöngő hatalomvágy s a pápaság, teszi hozzá, egyénített összege mindezen bűnöknek. Sajnálom, hogy mindez elkerülte figyelmemet, midőn egy év előtt némi érdekeltséggel bekopogtattam Olaszország templomaiba. Az utczákon nem folyt vér, egyetlen rabló vérszomjas pappal sem találkoztam, a templomokban bementi díjat nem fizettem, díszelőadásokat csak a színházban s a Péter-templomban csak misét mondani láttam ép úgy mint bármely pesti templomban, azonkívül a magasztos kupolát és a sok síremlékeket. Az egyház és műtörténet sem tud egyebet. Toldy megdöbbentő epithetonokkal felcziczomázott substantivumai megmaradnak tehát frázisoknak. De nem találta-e az olvasó különösnek, hogy ily borzalmas templomokba a hívők imádkozni járnak ? És mégis úgy van. Olaszország tömérdek temploma megtelik ájtatoskodókkal, kiknek buzgalmát, önmagába szállását csak nézni kell. Nem szükség mondani, hogy ugyanazon tárgy két czélnak is megfelelhet, aszerint amit keresünk benne. Egy szent Cecilia-szobor valakinek lehet a római patricius leánya, ki hitéért halált szenvedett s ennélfogva az erénynek emelő példája ; más valakinek lehet physiologiai test, érdekes mellel és domborodó ikrákkal; fényképe egyaránt illik egy szegény özvegy avult rámája alá, valamint a csiklandós érdekességek albumába, Adél asztalára. íme, banális megfejtése annak, miért tud ezer ember egy szobor mellett imádkozni, miért nem az ezeregyedik. A czikkek elején azon szemérmes biztatást vettük a szigorú erkölcsbirótól, hogy nem lévén egészen avatott a templomi építészetben, legföljebb csak gusztusáról veendünk tudomást, melyről nem szabad disputálni. Végül mégis utolsó itéletszerűleg szólt, egyesítette magában Tacitust és Jeremiást. Tollával sorra öldökölt egész sor nagy művészt, pápát s egyéb halandót, kik fölött a történet, de különösen a „népies“ regényirodalom már ítélt. Mindezekhez csak azon egy megjegyzésünk van, hogy nem lehet az jó szakács, kinek nyelvében nincsen meg a szükséges érzék a sustorgó ételek ízleléséhez. Ha szakértelem nem is, de némi érzék, hajlam, szeretet szükséges azon tárgyhoz, melylyel foglalkozunk. De különös! Toldy I-nak az egyházi élet iránt épen ez az érzéke hiányzik. Nem hogy élvezni, még kóstolni sem tudja, mégis vele foglalkozik. Ha egy sivár adószedő pálczát törne a költészet létjoga fölött, nem ütköznénk meg, tudván hogy a puszta magyarázat még nem melegített föl senkit. Megfordítva, van megütközni valónk azon, midőn látjuk, hogy egy világfias toll kezelője az aranykehelyben kotorász, a tabernaculumot ülőfürdőnek használja, a zászló selymébe törülközik s azonfölül még erkölcsbirónak kíván tekintetni. Tur iránydarabjaiban keresett frivolitásokat hallottunk; sajnáljuk, hogy a mai színpad ilyeneket megenged, de a szinpad végre is nem templom. De megengedhető-e, hogy a templomban egy vértanú takarójából cul de Paris-t csináljanak? Toldy I. pedig valamennyi olasz templomot csak azon szemmel nézte, vagy hihetőleg azzal sem, melylyel egy cul de Paris érdekes rejtelmei iránt a sóvár szem viseltetni szokott. Azonban talán még sincs igazunk : ő alaposan gondolkozott az egyházról, mert különben nem tudott volna kívánságokkal előállani. így pl., sajnálkozik azon, hogy a római pápista szellem a góth stülbe nem véste a görög és római templomok derült nyugalmát , s kivetkőztette azt tiszta komolyságából. Az építész ezen jókorát nevethet. Toldy I. panaszkodik, hogy a góth styl nem komoly, s már egy sorral később derültséget kiván a góth styltől. Ő egy conglomeratumban óhajtaná a czirádát, kulcsvirágot, boltivet, baldachint a dóri oszlopsorral, tympanonnal, triglyphekkel és fogakkal. Már ezekkel sem a vérszomjas pápaság sem a nagyérdemű építésztestület nem szolgálhat. Midőn a tendentia vezeti a tollat, az leghamarabb veszti el a logika fonalát s önmagát bünteti meg. Toldy nem győzi a Péter-templomot a renaissance más remekeivel, pl. a Mária Novellával együtt eléggé lehordani mint komédia-házakat — még mindig azon kívánság hatása alatt, hogy komor, egyszerű templomokat szeretne, de még elfelejtett kihúzni egy megelőző sort, mely így szól: „A renaissance művészei fölkeresték a régi pogány világ műemlékeit, hogy eszmét és lelkesülést merítsenek belőle , mit a katholicismus már nem adhatott.“ Úgy de az egyszerű templomi alkotásokat épen a katholicismus teremtette. A kanyargó logikai fonál tehát következő: A katholicismus nem teremtett építészeti eszmét. Tehát a kor építészei a pogány emlékekhez fordultak a katholicismust megszégyenítendők. Azonban az igy épült templomok színházak. Odább azt mondja, hogy a középkori katholicismus művészete ízléstelen. A góttól azt kívánja, hogy derült legyen, de a milánói dómot lehordta, mert derült. A pápaság roszul tette, hogy a gótot elhanyagolta De a gót mint a középkor szüleménye, ízléstelen. Nem sok ily syillogismust kívánunk Toldy I. úrnak. Igaza van Hamletnek: „a túlzott buzgalom veszedelmes.“ Ugorjunk át egy rakás frázist s állapodjunk meg a következő állításnál : Az egyház tulajdonképi építészeti stylusa a barokk. A gót a kereszténységé, melyet Róma megtagadott. Kérdem, ki érti ezt? Toldy jónak látta a közelebbi fölvilágosítással adós maradni, ami egy laikus publikummal szemben legegyszerűbb. De mégis, látszólag bizonyít. Elmondván, hogy a pápista ízlés nem psychologiai hatásra törekszik (fennebb azt mondta, hogy a borzalom által hat) hanem színpadilag működik, utána teszi, hogy a turini múzeumban egy barokk Ábrahám szobrot, Nápolyban egy barokk pudiciltát látott. Akik historikusoknak készülnek, azoknak ajánljuk e történeti inductiót figyelmébe. A gót styl tehát nem az egyházé, hanem a kereszténységé. E passus a zavart czikkben ismét egy másikat juttat eszünkbe. Toldy lehordja a római Pál és Mária Maggiore bazilikákat mint a valláshoz nem méltó színházakat. Pedig e templomok századokkal előzték meg a barokk ízlést. Már most az egyházéi vagy a kereszténységéi ? Odabe kiasszony, segítse ki lovagját a zavarból. Ugyancsak a pogány-stylis templomokról azt mondja, hogy tánc a terem. De ismét feledi, hogy csak az imént kívánta az egyháztól a görög és római templomok derült nyugalmát. Tehát bármit tett is az egyház, bármily korban, az mind rosz, mert rosznak kell lennie. Toldy kész e korszerű czélért magát a logikát is kompromittálni. Hogy különben a nevezett két templom nem tánctterem,hanem az egyszerű monumentális építészetnek remekei közé tartoznak, nem szükség ismételni. Hogy Toldy miért nem érezte, megmagyaráztuk e sorok kezdetén. E passust a népek kizsarolt füleiről szóló röppentyű követi, ami már ismét a hírlapírói mesterséghez tartozik, nem különben az, midőn mondja, hogy Pál templomában úgy érezte magát mint egy rendőrfőnök szobájában, s a pápák medaillonjait látva, azt hitte, hogy „gyanús egyéniségek“ albumát lapozza. Detectives elménczkedés, policzárvicz! Csak néhány sorral megyünk tovább s az apályt szabadelvüségi dagály követi. Ugyanis a Péter-templom vérrel van vakolva. A harmincéves háborúban elesettek vére mind a vakolatban van, a pápák a pénz-speculatio nagymesterei, a pápák egyáltalán a kéjelgésben fetrengtek. A pápaságról lévén szó, természetesen mindig csak Sándorról és Leóról beszél. Más pápái az egyháznak nem is voltak. Sándor és Leo történetét ismeri az európai publicum, nem az egyháztörténetben, hanem a chronique scandaleuseben; jellemző nemcsak e pápákra, hanem az olvasókra és némely egyházreformerekre is. Avagy nem jellemző-e, midőn Toldy azt írja, hogy a templomba belépvén, kellemesen lepetett meg néhány angyalka megnevezhetlen testrésze által ? A Péter-templom neki színpad, mely a katholicismus főkomédiái számára emeltetett. Kérdezzetek meg bárkit, mondja, aki húsvétkor fekete frakk és fehér nyakkendő segélyével a Pétertemplomba bejutott, vitt-e magával más benyomásokat, mint a minőket egy fényes színházban nyerhetünk ? Ebben tükröződik leginkább Toldy könnyelműsége, mely cseveg arról miről tájékozva sincs. A Péter-templomba nem szükséges fekete frakk, fehér nyakkendő. A dolog úgy áll, hogy Toldy olvasta a Baedeckerben, hogy a Sixtina-kápolnában a húsvéti ünnepen fekete frakkban kell megjellenni és fölcserélte a Sixtinát a Pétertemplommal. Ami pedig a színházi benyomások iránti kérdést illeti, szívesen kérdezünk, csak mondja meg Toldy : kit ? Először is ez a „bárki“ a frázisok birodalmának polgára, ezt hát elő nem ránthatjuk; másodszor kissé finnyásak vagyunk, s „bárki“-vel meg nem elégednénk. Cserét ajánlunk: Toldy a „Barátfülek“ íróit vagy olvasóit idézné, mi Chateaubriandra vagy Montalembertre hivatkoznánk. Azonban valószínű lévén, hogy a „Barátfülek“ írói ezeket lenéznék, kérdjük meg a franczia irodalom egy hideg elméjű és reális irányú kitűnőségét: Tainét, mikép nyilatkozik a „szent hétről“ a Vaticanban. „Végre a Kyrie“, mondja Taine folytatólag, „aztán a „Miserere“. Méltó jutalom mindazon térdfájdalmakért és kínokért, melyeken átmentünk ; nyújtott accordok hallhatók, melyek hamisaknak tetszenek és oly benyomást tesznek a hallérzékre mint a szájban a savanyú gyümölcs, semmi tiszta ének és rythmikus melódia; vegyülések és keresztezések, hosszas elnyújtások, határozatlan és panaszos hangok, melyek egy neolhárfa édességeihez, a fákban a szél éles lamentatióihoz, a természet számtalan fájdalmas és elkábító zajaihoz hasonlítnak. Ennél semmi eredetibb, semmi sem nagyobb; a zenei kor, mely ily misét alkotott, örvény által van korunktól elválasztva. E zene végtelenül resignált és megindító; egy vallásos és nőies lélekből fakad; valamely magányba veszett kolostorban írhatták hosszas szakadatlan álmodozások után a szél rohamai és zokogása közt, mely énekelve sir a sziklák körül. — Holnap minden áron hallanom kell a Miseretet. Az egyik Palestrinától van, a másik Allegritől. Milyen forrása az ismeretlen és mély érzelmeknek! Íme a katholikus restauratio zenéje, úgy mint az új szellem megalkotó, visszaidézvén a középkort.“ Másnap ismét: „Ezen Misererék kívül, sőt túl vannak minden zenén, melyet valaha hallottam; nem képzelhető, mielőtt nem hallottuk volna, annyi bennök a gyöngédség, melancholia, idegenszerűség és fenség. Az alaphang extatikus és panaszos imádság, mely folyvást tart vagy újra éled, anélkül hogy elbágyadna; nem tart semmi arányosságot, semmi közönséges rythmust; a vonagló szívnek csüggedhetetlen vágyódása, mely nem tud és nem akart megnyugodni csak istenben, uj meg uj felfohászkodásai a fogoly telkeknek, melyeket születésük súlya ismét a földre dobott, a boldogtalan gyöngédek és szeretők végtelenségének elodázhatatlan sóhajai — kik nem bátortalanodnak el az imában és siránkozásban“ stb. így nyilatkozik a rationalis Taine. Kérdezhetnénk még többeket, de már elég a vérszomjas egyház templomaiból, melyek, mint Toldy megjegyzi, úgy teremnek mint a gomba vagy nálunk a faköpönyeg. Mit lehet mondani az olyan odavetett mondatra mint ez: „amennyi templom van Olaszországban, valamennyi bizonyítja, hogy Róma papjai nem a vallás, hanem saját bűnük emlékét örökítették meg azokban.“ Ilyet gondolkodó fele nem ir—kivéve ha „egyházreformer.“ Irmei Ferencz: MAGYARORSZAG ÉS A NAGYVILÁG. 335 I. Svajczi kávéház. I II. Magyar czukorkiállitás. III. Lengyel parasztház. (Képekkel a 336. és 337. lapon.) Midőn a kiváncsi látogató a bécsi kiállítási téren siet a világ minden részéből összehordott szemlélni valók beláthatatlan tájai felé, vagy midőn fáradtan, kielégítve kifelé jő, jobbról-balról hivogatólag intenek a vendéglők, kávéházak, thea-boltok, és valamennyi közt leginkább hívogat a svájczi kávéház, mely egyike a legcsinosabb épületeknek s egyszersmind a leglátogatottabb nyughely a kiállítási téren. Akár százezren, akár csak tízezren látogatják is a kiállítást, a svájczi kávéház mindig tele van s e látogatottságot kevésbé köszönheti jó kávéjának s rósz fagylaltjának, mint inkább azon furfangos ötletnek, hogy a kávén kívül egyszersmind igen érdekes ethnográfiai tanulmányokra nyújt alkalmat. A szolgáló személyzet tudniillik kizárólag leányok