Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1877-07-01 / 26. szám
2». Szám. Magyarország és a Nagyvilág. * — Nincs itt. — felelt a színész oly mogorván, hogy a jegyző nem mert tovább tudakozódni. Csak később jutott az öregnek eszébe, hogy hátha ez a feleség nemcsak itt, de egyátalán sehol sincs? Hátha azt a levelet csak azért írta a fiatal ember, hogy ne várja tovább Erzsiké ?! . . . Az bizony meglehet. Egy darabig hallgattak mindketten. A színész fejébe gyűrte kalapját s mélyen lehúzta arczára, ámbár az esti homályban úgy sem lehetett látni. — Boldogabb lett, mint velem lett volna. — mormogá, de nem ejtette ki Erzsiké nevét. — Es no, azt csak a jó isten tudja, — felelt az öreg jegyző, — hanem az szent igaz, hogy most nagyon boldog. A férje szereti, az apósa szereti. Az öreg Ocsa Bálintné meghalt még az esküvő előtt . . . Idegenek közeledtek most a két beszélgető felé. A színész hirtelen félbeszakította az öreg jegyző szavait. — Köszönöm, bátyám. Az isten áldja meg. — De vacsorára csak lesz szerencsénk? — szólt a jegyző. — Ma nem mehetek. Köszönöm. Majd máskor. — Hát holnap. — iparkodott a jószivü öreg jegyző mindenkép megkaparitni a vendéget, — holnap és minden nap szívesen látjuk ebédre, vacsorára, kedves öcsém-uram, ameddig csak itt mulatnak s a feleségem és Milka nagyon fognak örülni, ha nem veti meg szegény házunkat. És itt van a Milka vőlegénye is, nagyon derék fiatal ember, nánási jegyző ... Jó hely, nagyon jó hely . . . Most az őszön lesz az esküvőjük . . . De a szinész már akkor kiszabadította kezét a szorongató kezek közül s nagyokat szökve, sietett tova. Az öreg fejét csóválva ballagott a kapu felé. — Hallja, ki volt az, a kivel beszélt ? — szólította meg az öreget Laczházy Béla. — Egy szinész, kérem a lássan, a jelenlevő theátralista társaságból. Viharos a neve. — Vagy úgy? Majd azt hittem, hogy Hamvai Sándor. Nagyon hasonlít hozzá, — szólt a fiatal földetlen földes ur s fölpattant négyes fogatára, egy idő óta egyetlen birtokára e világ kerekségén. Rosz idők járnak. Már a kártyából is alig élhet meg a gavallér ember. — Viharos úr! Viharos úr! — kiabált a korcsma tornáczáról az igazgató. — Tessék. Mit akarnak velem ? — mordult a mosolytól sugárzó férfiúra a haragos színész, ki ép e perczben jött be az udvarról. — Nagy vacsora lesz, ünnepélyes nagy vacsora, — hadarta a színigazgató lelkesülten. — Konyáry nagyságos úr megvendégeli az egész társaságot. — Hagyjanak nekem békét, én nem vacsorálok . — dörmögte a mogorva ember. S aztán nem látták többé egész este. Sőt másnap reggel sem látták. Nem aludt a szállásán. Egy darabig csak vigasztalta magát az igazgató azzal, hogy Viharos úrleitta magát, ahogy szokta, aztán magányosan kódorgott, a mi szintén szokása, elálmosodott s elaludt valahol a mezőn, az erdő szélén, valami szénaboglyában; ilyenkor nyáron pompás alvás esik a friss lekaszált füvön, a csillagos ég alatt. De mikor dél is elmúlt s az este is elérkezett, mindegyre világosabbá vált, hogy Viharos úr, a hálátlan, megszökött. — Pedig visszaadtam volna neki a szerepeit.— sóhajtott föl az igazgató. A négy keserves hét. — Kávézol at a tábori életből. — ,Ki km ismeri más, csak a tartalékos, csak az PC tudja, mily hosszú, mily kincs az a négy hét, mely alatt az ember elszakadva családjától, tűzhelyétől, kedveseitől, sőt mi több, a műveltségtől is, kaszárnyaéletet élni kénytelen; a ti, kik elhaladtak ott a kaszárnya kapuja előtt s ott látjátok a katonát vigarczczal, folyton megtréfálva az arra menőket, vagy kinn a szabadban marsolva vigyanokat hangoztatni, azt hiszitek, hogy vajmi jó dolga van, szeretettel, megelégedéssel és hivatásának; avagy ha látjátok a városban, mint feszit, midőn az utczán a pergő dob ütemére felemelt fővel, büszke tekintettel végiglépdel a sorban, avagy, ha altiszt vagy őrmester, a soron kívül, a vezetésére bízott szakasz mellett, ti bizonyára azt mondjátok : nézd a megelégedésnek mintaképét; persze, mert ti nem tudjátok, hogy ez csak külső szín, hogy ne mondjam, a nyomorúság érzetének, mely eltölti, palástja, sokszor a kétségbeesés vad kaczaja, mely kitör önkénytelenül; mert a méreg, mely a sokszor méltatlan bánásmód folytán benne forr, ki nem törhetvén, elnyomóinak azon diadalt sem akarja nyújtani, hogy azok amúgy is sanyarú sorsán még kaczagjanak s igy inkább önmaga kaczagja sorsát. Nem a hadakozás ellen szólok, mert habár első pillanatra minden jogosan érző ember a háborúskodás eszméjétől idegenkedik s a jog eszméjével, mely tökéletes harmóniát s a harcznak elkerülését czélozza, a harcz vagy physikai erő össze sem is egyeztethető, államjogi szempontból feltétlenül kárhoztatni mégsem lehet, megtorlása lévén a harcz és háború azon sérelemnek, melyet más rajtunk vagy nemzetünkön elkövet. Még kevésbé szólok s szólhatok az intézmény, az általános hadkötelezettség ellen, mert ha már hadakoznunk kell, s ha már katonákra okvetlen szükségünk van, úgy legyen a hadkötelezettség általános, ne legyen csak a szegény osztályra súlyosodó, hanem érje a gazdagot s a szegényt egyaránt és csakúgy, mint sújtotta eddigelé kizárólagosan a szegényt, — de szólok azon mód ellen, melylyel a tisztek legtöbbje — dicséret legyen a kevés kivételnek — a legénységgel, különösen pedig a tartalékosokkal bán s szólok azon tudatlanság s megrögzöttség ellen, melylyel még most is a régi czopfon függenek, a műveltségnek, haladásnak útját állják s a disciplina hatalmas érvének leple alatt a köznépet s az alattuk állókat, kik pedig az általános hadkötelezettség szellemét sokkal jobban s helyesebben fogták fel, kínozzák és gyötrik, mint semmi más pályánál. Rendesen azt állítják, hogy a bírósági, postai, távirdai, vasúti, egyáltalán a közönséggel közelebbi s közvetlen érintkezésben levő segédhivatali tisztviselők a legdurvábbak. Pedig ha az illetők ismernék azon bánásmódot, melyben például a baka részesül, az említettem tisztviselőket a műveltség apostolainak tartanák. Nyugodt, megelégedett életet éltem, így olvasom barátom naplójában — otthon kis családom kedves körében, mig fel nem zavar az édes nyugalomból egy ártatlannak látszó, apró harminczkettedrét papirdarabka, melyre azonban rá volt nyomatva a végzetes szó: »meghívás« s melyben, különbeni elővezettetés terhe alatt köteleztetem, hogy ekkor és ekkor a városházán jelenjek meg; elmegyek s ott kapom csak kézhez a másik végzetes vörös szinü katonai behívót, melyen tisztán olvasható, hogy május 15-én két pár tiszta fehérneművel s jó erős czipővel ellátva négy heti fegyvergyakorlatra vonuljak be! Első bizonyítéka ez azon önkénynek, melylyel a katonaságnál eljárnak s mely ellen nincsen ir, mely ellen nincsen eszköz, mert ők megkövetelik ugyan, hogy a törvény értelmében járjunk el, ők azonban azt figyelemre sem méltatják. A véderőről szóló 1868-ik évi törvényczikk. i. világosan mondja, hogy a tartalékos magánviszonyai rendezhetése végett legkevesebb hat héttel a fegyvergyakorlat megkezdése előtt értesítendő behivattatásáról. Csakhogy e határidőt a legkevesebb esetekben tartják meg, sőt volt eset, midőn a meghívót két nappal a fegyvergyakorlat előtt kaptam kézhez; harmadnapra volt kitűzve esküvőm napja s igy természetes, hogy inkább kitettem magam a becsukatás veszélyének, semhogy bevonuljak a fegyvergyakorlatra; folyamodtam a fentebb emlitettem törvény határozata alapján, hogy a fegyvergyakorlatot jövő évben szolgálhassam le, de sikertelenül s ha véletlen betegségi bizonyítvány alapján szabadulnom nem sikerül, mézesheteimet a laktanya udvarán tölthettem volna. Laktanya, a boszantók mellett mily édes emlékeket költ fel bennem e szó ! — midőn kilencz évvel ezelőtt sötét éjjel, május havában sötét udvarodon virrasztottam, éber szemmel őrködvén a többi katonák álma fölött; akkor még egy éves önkénytesek voltunk, kik még ha szabadulhattunk volna is a katonaság alól, nem tettük, mert szégyennek tartottuk, ha bármelyikünk is képtelennek találtatott volna. Hja, husz évesek voltunk, az általános hadkötelezettség első éve s a fiatal szemet elkápráztatta a csillogó külszin s valamennyiünk hadnagyi rangra vágyott. Volt egy barátom, ki csakugyan képtelennek nyilváníttatván, minden eszközt felhasznált, édes atyja minden befolyását érvényesítette, hogy csak szintén katonává lehessen. Húsz éves voltam én is s épen három éve annak, hogy megismertem egy kis lánykát, szint ily szép holdvilágos, csillaghímzett éjjelen, szintén május havában s az édes visszaemlékezés visszhangra talált ott a kaszárnya udvarán egy fellengző lyrai költeményben. A további kaszárnyaélet azután megszegte szárnyát magas röptű képzeletemnek, azóta verset nem igen írtam. Máskor szintén, de nem az üllői, hanem a Károly-kaszárnyába őrök gyanánt küldettünk ki a műnyelven úgynevezett vártára. Csakhogy a kapu-szin s az őrszoba, melyben felváltva két-két órát alhatánk, annyira hemzsegett a bizonyos rovarkáktól, hogy a tágas udvar kellő közepére kivonulván, a hornyát lecsatoltuk hátunkról s párna gyanánt felallnak használván, ott próbáltuk meg az alvást a földön. Árnyoldala az előbb ecsetelt képnek. Ily szép laktanya a három nyúl kaszárnya is Budán, melynek udvara minden év május 15-én megtelik legalább is öt-hatszáz emberrel, kik részint az ezredhez tartoznak, részint pedig idegen ezredhez ugyan, de a törvény engedményével élve, tartózkodási helyükön fekvő ezrednél töltik el fegyvergyakorlatuk idejét. Reggel 8 órakor tele már az udvari festői csoportokban találkoznak a rokon elemek; itt az intelligentia, ott a szatócs-nemzedék, emitt a földmivelők, ott a többnyire német ajkú kézművesek, amodább a bocskoros tótok borovicska üveggel kezükben, a kantin előtt padok s asztalok hosszú sora s ott vigad egy nyárspolgár családostul, feleség- cseléd- és gyerekestül, kik mind eljöttek búcsúzni a család fejétől, ki nagy büszkeséggel felöltötte már a zubbonyt, feltüntetni akarván a vitéz káplári rangot, mely nagy méltóságra három évi katonáskodása alatt szerencsésen felvitte. S érdekes végignézni, mindegyike miként mulat. Ott ül a magyar a boros üveg előtt; nem igen sokat iszik, vagy ha egyike-másika széles jó kedvében avagy bujában többet tölt a garatra a reá • 403