Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1878-06-30 / 26. szám
402 gr., mellette Károlyi Alajos gr. és Haymerle báró, Ausztria-Magyarország meghatalmazottai. Ezek mellett ülnek az angolok: Beaconsfield lord, Salisbury marquis és Russel Odo lord; utánuk következnek Oroszország meghatalmazottai: Gorcsakov herczeg, Suvalov gr. és Oubril báró. Bismarck hg. balján elsőnek ül Waddington franczia külügyminister, mellette St. Vallier gróf, a második franczia meghatalmazott. Utánuk következnek az olaszok: Corti gr. és De Launay gr., végre a törökök: Karatheodory basa, Saadullah bej és Mehemet Ali basa. — Ezeken kivül jelen vannak még a titkárok, a jegyzőkönyv vezetői, minek: Radovitz, Bucher, gr. Bismarck Herbert, de Mony, kik az asztal legvégén ülnek. A kongreszus tagjai részint az illető állam követségi palotájában, részint vendéglőkben laknak. Rajzaink mutatják a főbb követségek palotáit, úgyszintén a »Kaiserhof« vendéglőt, melyben Beaconsfield lord 47 szobában fejedelmi fénynyel lakik. FÉNYES HÁZASSÁG. ЗЗ.е§гезэ.зг a. magyar társa,d.e.l.co.i életből. — Irta: VÉRTESI ARNOLD. (Vége.) vidám fiatal embernek minden kedve odalett. Magát okozza, magát vádolja mindenért. Néha úgy tűnik föl ugyan neki, mintha az ő szerepe igen csekély lett volna ebben az egész dologban. — Mindegy, mindegy, — mormogja, — azért mégis végzetes volt az a szerep. Végtelen bús gondolatok szállják meg lelkét, amint látja maga előtt e szép fiatal nőt, kinek élete virágjában van letörve. A kevély ajkról nem hallatszik ugyan panasz s büszkén szakit félbe Lenke minden beszédet, mely a múltra vonatkozik ; de Elek azért jól sejti, hogy mélyen bent a fiatal nő szivében van egy érzés, melyet el nem fojthat semmi büszkeség s mely rágja, szakadatlan rágja ez ifjú élet gyökerét. A csalódott szív keserűsége az csupán ? Csak az a rettenetes gyötrő fájdalom, mely az eltűnt szerelem helyét foglalja el? Vagy e mély fájdalomban, bár némán rejtve, eltagadva, de még mindig bent van a szerelem ? Olykor azt hiszi Elek, hogy amit a fiatal nő szemeiben villogni lát, az még mindig a szerelem, a szenvedélyes, lángoló szerelem, mely egyszer ki fog törni a hideg kevélység palástja alól. De nem tör ki. Az ifjú nő hideg mint a márvány, midőn az ügyvéd jelentést tesz a válópor ügyében; némán, csaknem megvetőn billent fejével helybenhagyása jeléül s nagyatyjához utasítja az ügyvédet. Zarándy Elek még egyszer kisérletet akar tenni a kibékitésre; de Lenke hevesen, büszkén szakítja őt félbe s az öreg Kompolthy Lőrincz merev, hideg méltósággal viszonozza: — Más vér, más faj, más gondolkozásmód. Természetellenes kapocs volt, melynek szét kellett szakadni. De halvány arczán oly végtelen szomorúság látszik s oly reszkető aggodalommal tekint unokájára, mintha attól félne, hogy Lenkének szive is szétszakad e kapocscsal együtt. Elek nem szól, minden szó hasztalan volna itt tovább, de nem mond le még minden reményről. Gyulával akar beszélni. Számít rá, hogy makacs ellenállásra fog találni ott is, hanem talán mégsem lesz oly kemény az a szív s bizonyára könnyebben találhat rést Elek, ahol behatolhat. És különben úgy látszik, Gyula volt a hibás, neki kell megtenni a kibékülésre az első lépést. Csak halványan pislog ugyan a remény Zarándy Elek szivében s úgy tűnik föl neki, mintha a viszály sokkal mélyebb volna s ama pillanatnyi összezörrenés csak egy szikra lett volna a villamosságból, melylyel megtelt a levegő s mely még fenyegetőbb zivatarban törhet ki; de midőn elhagyja a kompolti kastélyt, a könnyűvérű fiatal ember úgy érzi, mintha a balsejtelmek is tova tűntek volna, a mint a kastély komor falai eltűnnek. Eloszlik a sötét, nyomasztó légkör s rózsaszínben kezd derengni megint a láthatár. Hisz a viszály oka oly csekélység, egy pár nyers, sértő szó. Elek az egészről nem tud egyebet, csak amit a bárónétól hallott; sem Lenke, sem az öreg Kompolthy Lőrincz nem akartak nyilatkozni soha egy szóval sem; a báróné előadása pedig oly zavaros, hogy Elek nem bírja tisztán megérteni, miből állt sajátkép a sértés. A méltósága csak azt bizonyítgatja szüntelen,hogy Fodor Gyula nagyon durva volt, megbocsáthatlanul durva, ami egyébként nagyon természetes oly alacsony származású egyéntől s igazolja a közmondás tanítását, hogy kigyót ne melengess kebleden. Elek mitsem szól szándékáról a bárónénak, senkinek sem szól a kompolti kastélyban , de úgy rémlik neki, mintha a búcsú pillanatában Lenke villogó szemei átláttak volna lelkén s mintha a gyöngédség egy sugára jelent volna meg ama büszke szemekben s mintha a kis kéz oly forrón szoritná meg a távozó kezét, ahogy még soha sem szoritotta. S azt a kézszoritást érzi Elek egész Budapestig és azoknak a szemeknek sugárzását látja a távolban is. Az buzdítja, bátorítja. A kis csillag, a remény csillaga, mindegyre fényesebbé válik a szép szemek sugárzásától és keresztül világít Eleknek a nagyváros utczáin, föl a magas ház lépcsőin a harmadik emeletre, egy kis hónapos szobába, hol vékony szál gyertya mellett ir egy halvány fiatal ember. — Gyula! —• Elek! A két jóbarát összeölelkezik. Zarándy elfelejti neheztelését, haragját. De abban a perczben egy kis női arczképre esik pillantása az Íróasztal fölött s megrezzen. Sötét gyanú lopódzik egyszerre szivébe. — Ki az ? — kérdezi hevesen. — Menyasszonyom, — felel Gyula. Zarándy Elek eltakarja arczát. Mindennek vége! XXVIII. Az a temető. Január vége felé rendkívül megenyhült az idő, szinte tavaszias napok járnak Kompolton. Csak az erdőkben, a hegyek közt maradt még egy kis hó. Langyos fuvallat száll át a parkon, az elszáradt pázsitból zöld fűszálak kezdenek fölnyúlni, apró rügyek mutatkoznak a fákon, mintha már valóban a tavasz közelednék. Fekete ruhás fiatal nő sétál magányosan a parkban. A verőfényes lágy nap, mely kicsalja a fűszálakat a földből, virágokat fakaszt az emlékezetből is. Ama szép napok Olaszország enyhe ege alatt jutnak a fiatal nőnek eszébe. Csak két éve még, mikor ott sétált az Arno partján, szive tele édes boldogsággal és gyönyörködve nézte a fürge kis gyíkokat, a lepkéket, a virágokat, melyek félénken, kaczéran dugdosták ki fejeiket a fűből. Még egyszer fölmerül lelkében a boldogság képe s érzi, mint dobog szive egy másik szivén . . . Oh ! édes pásztor órák! . . Csak két éve még! És most . . ? A szégyen pírja borítja el arczát; azt hiszi, hogy kiégnek szemei. Oh! mint undorodik önmagától a büszke lélek. Mily rettenetes a gondolat, hogy a csókok nyomát le nem moshatja arczáról, hogy azoknak a napoknak emlékét ki nem törülheti agyából! — Istenem! ha tudtam volna, hogy nem szeret ! — susogja lázasan. S szemei előtt összefolyik minden, elsötétül minden; a fák száraz, fekete ágai eltakarják a verőfényes égboltot. De a nap megint csak kibukkan. A szép enyhe idő, úgy látszik, állandó lesz. Január 29-ike különösen derült szép nap, mintha a természet is köröskörül Lenke születésnapját ünnepelné s vigasztalni akarná a bús fiatal nőt. Ez a nap mindig ünnep volt a kompolti kastélyban, de soha sem volt még oly szomorú ünnep mint most. Nem hiányzanak ugyan a szép kamélia bokréták, melyeket a kertész korán reggel fölhoz az üvegházból, a nagyapa sem felejtkezett meg a szokott meglepetésről s nehéz gyémántos karperecz ragyog a Lenke asztalán, a nap nyájasan besüt a homályos folyosóra, hanem azért mégis valami sötét borús árnyék látszik lebegni az egész kastély fölött. Az aggastyán nem bir már fölkelni fekete bőrszékéből s vánkosokkal támogatják föl. Nagyon gyönge s hangját alig hallhatni, a mint unokájának elmondja jó kivánatait. Lenke letérdel az ősz előtt s megcsókolja lecsüggő fehér kezét. Mindkettőjük szemében könycsepp rezeg, de arczaikon ott van még a büszkeség kifejezése, mintha egymást akarnák megnyugtatni: — Ne félj, én még erős vagyok. De egyik sem hiszi el a másiknak. Az aggastyán tekintete végtelen levert, csüggedt lesz, amint Lenke eltávozik és Lenke szemeiből kitörnek a könyek, a mint a folyosóra ér. Hanem hirtelen letörli. Öcscse jön épen szemközt. A sápadt fiú magasra nyúlt már s nem látszik többé gyermeknek. Ajkai körül pelyhedzik s arczának egész kifejezése feltűnően érettnek, komolynak látszik. Meglepetve áll meg Lenke, mintha csak most először tűnnék szemébe a roppant változás, melyen Ödön átment. — Igaz, hiszen már több vagy tizenhat évesnél, — szól Lenke. Itten ültünk.. . ültünk gyakran együtt, jiggl ügy az emlékembe tartom! Tán nyomunk is látható még Itt a fűben, ott a hanton .... Nem biz, a fű rég kiszáradt — Őszi vihar járt erre sok .... A nyomot meg letaposták Magunk fajta hóbortosok. Magát a szép lombos kertet Megvásárlák temetőnek ! Nyomaidban gyöngyvirág helyt Bus keresztek egyre nőnek. S ahol annyit csókolóztunk, A sirásó sirt jelöl ki. Megdöbbenünk : ki a halott ? Még lesz ebbe — úgymond — senki. Megkésziti jó előre. Ássa, ássa s bámul minket. . . . Gazdátlan sír, szép kedvesem Dobjuk bele szerelmünket. Hervadt virág , nem való a Menyasszonyi koszorúba . . . Temessük el olyan szépen, Mintha soha nem nyílt volna. Biló Lajos: Magyarország és a Nagyvilág. Szám.