Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-01-05 / 1. szám

1. Szám. ő bécsi poros aktái között is. Folyton támogatta a pesti lapokat munkálataival; Nagy Ignácz »hölgyfutár«-j ának rendes és igen szorgalmas munkatársa maradt, a »Pesti Napló«-nak pedig állandó bécsi levelezője volt. Szabad tollú czikk­­írója volt a bécsi Fremdenblattnak és Wanderer­­nek, mely utóbbi lap szerkesztőjét egy tőle névte­lenül közölt czikk miatt, mivel annak íróját nem akarta megnevezni, nyolcz havi fogságra ítélték. Bécsben már akkor is gyanúban állott szabadelvü­­sége miatt s midőn az 1848-dik évi katastrófa be­következett, a policzát róla sem feledkezvén meg, vagy ötször jelent meg nála a hivatalos látogatás (értsd: bázmotozás) megtételére. Igen sok becses kéziratot találtak nála, melyeket részint elégettek, részint elvittek. Volt ezek közt egy kedves novel­lája is, melynek hőse Kossuth Lajos; ezt is elvitték, talán még most is ott fekszik a bécsi poli­­czásnál. Leveleit is majdnem mind elkobozták; ezek között is igen sok érdekes lehetett, mert Franken­burg, kora majdnem összes notabilitásaival állott levelezésben. A nemzeti színháztól eredt elismerő iratokat sem hagyták meg nála. Mi történt ezekkel, nem tudja megmondani. A kutatások eredménye az jön, hogy még ugyanazon év novembe 12. elfogták és börtönbe vetették, honnét megszabadulván, megint csak Bécs­ben maradt és hivataloskodott tovább. írói tollát újból felvette. Ekkor adta ki »Bolond Miska albu­mát«, »Bolond Miska utazásait tengeren és szára­zon« és 1858—1866 ig »Bolond Miska naptárát«, melynek szövegét egészen ő írta. Ezen dolgozatok mind Bécsben jelentek meg Manz József betűivel a »Belagerungszustand« alatt. Valóban csodálkozni kell, hogy azokat szabadon eresztették, mert telve voltak paródiákkal a bevándorló németek és cse­hek ellen. Igen jellemző, hogy a Bolond M. nap­tárának 1858. füzetét Wiegandnál, akkori sopronyi könyvkereskedőnél irgalmatlanul konfiskálták, míg Bécsben annak elárusitását minden nehézség nél­kül megengedték. A közönség rendkívül szerette e naptárt humoristiko-satirikus tartalma miatt, úgy hogy rövid idő alatt 10,000 példányban kelt el. Tóth Kálmán, látván, mennyire népszerű »Bolond M.« a magyar közönség előtt, egy hasonnevű élet­­lap kiadását tervezte, mely tervét — miután Fran­­kenburgtól engedélyt nyert vala — meg is valósí­totta. Mindnyájan tudjuk, mily sikerrel. Midőn 1866-ban nyugdíjazták, Pestre költö­zött, hol »Magyarország és Nagyvilág« cz. szépirod. és encyclopaediai folyóirat szerkesztését vállalta magára, melybe nagynevű irók dolgoztak, mint Greguss Ágost, Gyulai Pál s mások. De ettől nem sokára visszalépvén, politikai lapot indított meg »1848« cz. alatt egészen 48-iki szellemben. Munka­társakban akkor sem szenvedett hiányt, kik között Urváry L., Pulszky Ág., Toldi István és Bérczik s mások nevét lehetne említenem. Rövid idő múlva azonban evvel is felhagyott. Ez képezi szerkesztői pályájának zár­kövét. Ekkor visszavonult, hogy küzdelmekben gazdag életének utolsó éveit csen­des nyugalomban tölthesse. Frankenburg nem igen foglalkozott versírás­sal. Az említett latin szatírán, »Emma«, czimói bal­ladán és a Tud. Gyűjt.-ben közölt epigrammákon kívül csak néhány parodiás költeményt leírunk tőle. Ilyen »paródia« Bajza apotheosisára, mely 1837-ben a Tud. Gyűjt.-hez csatolt koszomban jelent meg épen akkor, midőn az Akadémia nagy­jutalmát, Bajza munkáinak mellőztével, más mű nyerte. Ebben a 200 aranyat temeti. Irt ezenkívül paródiát Garai »Kont«-jára, melyben Rádai szin­­ház igazgatósága alatti némely visszaéléseket osto­roz. Parodizálta ezenkívül Vörösmarti »Madárhan­gok« és »Hontalan« czim­ű (Lehonnai czimmel) költeményeit, úgy Petőfi »Megy a juhász szamáron« czim­ü regeképét. Mindannyiuak éle a bevándorló németek és csehek ellen irányult. Igazi tere, melyben humorát és satirai élét legjobban tudá értékesíteni, a próza volt. Itt sok novellát, elbeszélést, rajzot, tárczaczikket, satirát, értekezést és elmefuttatást, melyek az akkori lapok hasábjain láttak világot. Önálló munkákkal is gaz­dagította irodalmunkat, melyek a magyar humo­­risztika mezején méltó helyet foglalnak el. Ilyenek: Estikék, 2 kötet; Sírva vigadók 2 kötet; Őszinte vallomások 2 kötet; Zsibvásár 2 kötet; Emlékira­tok 3 kötet, s a »Bolond Miska« czimű munkák. Mindezek igen elterjedt és kedvelt olvasmányok valának, és jó hírt, szép nevet szereztek szerzőjük­nek. Vannak kiadatlan kéziratai is: humorisztikai rajzok »Fehér és fekete pontok« czimen, azonkí­vül egy még befejezetlen humoristikus regénye (A művészcsalád), mely ha napvilágot lát, úttörő lesz e nemben. Frankenburg irodalmi működése korának mél­tánylásával találkozott; gyakran emlegették az »Életképek« híres szerkesztőjét s mikor Pestről távozott, irótársai és a közönség őszinte sajnálata kisérte. 1851-ben Nagy Ignácz a Hölgyfutárban arczképét közölte, melyhez Ervin (Pompéri F.) tol­lából folyt életrajza volt csatolva; írói érdemeiért a magy Tud. Akadémia 1845. évi november 22-én levelező taggá választotta; a Kisfaludy Társaság pedig 1867-iki évben része­­sité e kitüntetésben. Székfoglalóját a Kisfaludy Társaság 1867-iki ülésén tartotta ily czimen: »Tö­redékes gondolatok irodalmi viszonyainkról és a fordításokról.« Panaszkodik rész irodalmi viszo­nyainkról és különösen a fordítók ellen kel ki, kik műveik megválasztásában kevés ízlést tanusitanak és dicséri a Kisfaludy Társaságot, hogy Shake­­speere fordítását elhatározván, jó példával jár elő. Frankenburg az 1868—1876-iki időközt Sop­­ronyban élte le csöndes visszavonultságban. Ez idő alatt írói tollát pihentette ugyan, de egészen félre nem tette. Ekkor néhány fiatal irodalombarát fel­szólítására készséggel nyújtott segédkezet azon moz­galomban, mely az »Irodalmi és művészeti kör« létesítése czéljából megindult s midőn az egyesület megalakult, az elnöki tisztet ő foglalta el. Azóta páratlan buzgalommal fáradozik az egyesület fel­virágoztatásán ; nem ismer áldozatot, melyet érte­­hozni kész ne volna. A sopronyi »Irodalmi és művészeti kör« nem­csak elnökét, hanem a magyar írót tiszteli meg benne, midőn ötven éves írói munkásságának emlé­kére f. hó 5-ikén hozzá méltó ünnepélyt rendez. Kárpáti Károly: Magyarország és a Nagyvilág. S Arczképed előtt. A az éj sötét palástja Szétterül a föld felett, Titkon, forró epedéssel Előveszem képedet; S édes vágygyal­­elüggve rajta Annyi mindent gondolok ! . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Nézem hosszan és merően, Elragadva, szótlanul S álmodom a túlvilágnak Rejtett boldogságb­ól, Hol te vagy csak egyedül és Szolgáid, az angyalok . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Mondhatatlan vágy feszíti Szomjúhozó lelkemet: Megcsókolni azt az ajkot, Azt az égő két szemet, Azt az ajkot, azt az arczot, Azt a hajat, homlokot . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Bűvös ábránd karja ringat Mint az anya gyermekét, S szerelemről, boldogságról Zeng fülembe szép mesét. Lágy szavától holt reményem Lángja ismét fellobog . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Édes sejtés­kéje rezg át És remegve kérdezem: Lesz idő, hogy véget ér e Vergődés, e gyötrelem? S vajh leszünk-e, lehetünk-e Még mi ketten boldogok? . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Lengi János. Az 1002-ik éj. — Fantasztikus elbeszélés. — Irta : Bartalus István. '#4 egyes olvasó! Ha netalán feltétlenül hive ШъШ, volnál a jövő zenedrámája teremtőjének, T-A ki a föld minden népét együtt lovagol­­tatná a Wallkürökkel; kegyes olvasó! ha netalán most csókoltad azt a kezet, mely Hungáriát azért foglalta zeneképekbe, hogy egész világ magyar legyen, de a melyekben a magyar nem ismerhet magára; ha netalán ki akarod mondani fejemre a szent­ kétség (Wagner és Liszt) egyházi átkát, csak addig légy türelmes, mig elmondom e mesét, melyről nem tudom, várjon rövid vagy hosszú lesz-e ? de a melyben látni fogod egy nagy férfiú megtérését, kire határtalan önhittsége s barátainak fensősége miatt az okosság legvilágosabb okai, mint igen kézzel foghatók, soha sem tudtak hatni; de a kit az 1002-ik és érthetetlen csudái visszaterel­tek a rendes józan életre. Kegyes olvasó! még csak ez egyet, s­ok hiú remény! mikor eljutottál az utolsó zárponthoz,tán magad is felhagysz a láthatlan és észlelhetlen zene­képek látásával és észlelésével, mint felhagyott Brnkral Anginét úr, az 1002-ik csudaéj hőse. Budapesten a meghosszabbított­ Rózsautcza kettőről nevezetes. Egyik, hogy a keresztatyák bőke­zűségéből egy szótaggal hosszabb lett, mint egykor a Sertéskereskedő-utcza. Másik, hogy itt lakik Brnkral Anginét úr, kinek, mint kezdő magyarnak, még eddig nem sikerült megtanulni a kilencz szó­­tagú utcza nevét: Meg-hos­-szab-bi-tott-Ró-zsa-ut­cza. De éppen igy vannak Anginét úr családi nevé­vel is a nevezett utcza polgártársai, s miután a nehéz kiejtésű szót sehogy se tudják kierőszakolni, egyszerűen csak Anginét urnak nevezik. Erre viszont meg kell jegyeznem, hogy az Anginét csak tévedésből szentesített keresztnév. Mert az ostoba dajkának a keresztelési szertartáskor a jól fülébe vágott keresztnévből csak az jutott eszébe, hogy hasonlít valamely szer­­elméhez, s aztán ennek su­­galmából mondott a keresztvíz alá Kázmér helyett Anginétet. No, de ez nem oly nagy szerencsétlenség, mint ha a szabót a kovács helyett felakasztják. Anginét urat különcz modora miatt a kilencz szótagú utczában senki se szerette. Nem állhatták megvető tekintetét, magasan hordott fejét, mely szép tulajdonságok egyike sem illett megviselt öltö­nyéhez. Nevették, mikor az utczán ment, kezével hadonázva s magában hangokat danolva, melyek semmi dalhoz nem hasonlítottak. De nemcsak nem szerették és nevették hóbortosságát, hanem fél­tek is misztikus megjelenésétől. Mert nem tudhat­ták, vájjon mi rejlik a középkori Fauszt-kalap alatt: spiritista ? bankócsináló ? hivatalvadászó ? szabadkőműves ? török ? tatár ? vagy éppen muszka nihilista ? Szóval a kilencz szótagú utcza nem tudott tisztába jőni Anginét úrral. Mi azonban ily emberi csalódásokra elmondhatjuk Aranynyal: Se nem csapszék, se nem bolt, Csizmadia műhely volt. Az az: Anginet úr nem spiritista, sem kőmű­ves, sem nihilista, hanem egy hosszú hajú, pápa­szemes hatalmasság, dühös Wagnerista és rajongó Liszt-imádó. Hogy miért az egyik ? vagy miért a másik ? e kérdésre Anginet úr sok mindent tudna felelni; dehogy miért mind a kettő? a szent kétség­nek e titkát maga a két apostol se tudná megfej­teni. Mert Wagner kimondta az anathémát minden tisztán hangszeres és leginkább a képes, vagy pro­­gramm-zenére, mely akar, de semmit se tud mon­dani. Liszt pedig mint programmkép-festő, ha helyeselné Wagner zenedrámáját, úgy feltehetjük, hogy végtelen termékenysége már több zenedráma.

Next