Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1879-01-05 / 1. szám
1. Szám. ő bécsi poros aktái között is. Folyton támogatta a pesti lapokat munkálataival; Nagy Ignácz »hölgyfutár«-j ának rendes és igen szorgalmas munkatársa maradt, a »Pesti Napló«-nak pedig állandó bécsi levelezője volt. Szabad tollú czikkírója volt a bécsi Fremdenblattnak és Wanderernek, mely utóbbi lap szerkesztőjét egy tőle névtelenül közölt czikk miatt, mivel annak íróját nem akarta megnevezni, nyolcz havi fogságra ítélték. Bécsben már akkor is gyanúban állott szabadelvüsége miatt s midőn az 1848-dik évi katastrófa bekövetkezett, a policzát róla sem feledkezvén meg, vagy ötször jelent meg nála a hivatalos látogatás (értsd: bázmotozás) megtételére. Igen sok becses kéziratot találtak nála, melyeket részint elégettek, részint elvittek. Volt ezek közt egy kedves novellája is, melynek hőse Kossuth Lajos; ezt is elvitték, talán még most is ott fekszik a bécsi policzásnál. Leveleit is majdnem mind elkobozták; ezek között is igen sok érdekes lehetett, mert Frankenburg, kora majdnem összes notabilitásaival állott levelezésben. A nemzeti színháztól eredt elismerő iratokat sem hagyták meg nála. Mi történt ezekkel, nem tudja megmondani. A kutatások eredménye az jön, hogy még ugyanazon év novembe 12. elfogták és börtönbe vetették, honnét megszabadulván, megint csak Bécsben maradt és hivataloskodott tovább. írói tollát újból felvette. Ekkor adta ki »Bolond Miska albumát«, »Bolond Miska utazásait tengeren és szárazon« és 1858—1866 ig »Bolond Miska naptárát«, melynek szövegét egészen ő írta. Ezen dolgozatok mind Bécsben jelentek meg Manz József betűivel a »Belagerungszustand« alatt. Valóban csodálkozni kell, hogy azokat szabadon eresztették, mert telve voltak paródiákkal a bevándorló németek és csehek ellen. Igen jellemző, hogy a Bolond M. naptárának 1858. füzetét Wiegandnál, akkori sopronyi könyvkereskedőnél irgalmatlanul konfiskálták, míg Bécsben annak elárusitását minden nehézség nélkül megengedték. A közönség rendkívül szerette e naptárt humoristiko-satirikus tartalma miatt, úgy hogy rövid idő alatt 10,000 példányban kelt el. Tóth Kálmán, látván, mennyire népszerű »Bolond M.« a magyar közönség előtt, egy hasonnevű életlap kiadását tervezte, mely tervét — miután Frankenburgtól engedélyt nyert vala — meg is valósította. Mindnyájan tudjuk, mily sikerrel. Midőn 1866-ban nyugdíjazták, Pestre költözött, hol »Magyarország és Nagyvilág« cz. szépirod. és encyclopaediai folyóirat szerkesztését vállalta magára, melybe nagynevű irók dolgoztak, mint Greguss Ágost, Gyulai Pál s mások. De ettől nem sokára visszalépvén, politikai lapot indított meg »1848« cz. alatt egészen 48-iki szellemben. Munkatársakban akkor sem szenvedett hiányt, kik között Urváry L., Pulszky Ág., Toldi István és Bérczik s mások nevét lehetne említenem. Rövid idő múlva azonban evvel is felhagyott. Ez képezi szerkesztői pályájának zárkövét. Ekkor visszavonult, hogy küzdelmekben gazdag életének utolsó éveit csendes nyugalomban tölthesse. Frankenburg nem igen foglalkozott versírással. Az említett latin szatírán, »Emma«, czimói balladán és a Tud. Gyűjt.-ben közölt epigrammákon kívül csak néhány parodiás költeményt leírunk tőle. Ilyen »paródia« Bajza apotheosisára, mely 1837-ben a Tud. Gyűjt.-hez csatolt koszomban jelent meg épen akkor, midőn az Akadémia nagyjutalmát, Bajza munkáinak mellőztével, más mű nyerte. Ebben a 200 aranyat temeti. Irt ezenkívül paródiát Garai »Kont«-jára, melyben Rádai szinház igazgatósága alatti némely visszaéléseket ostoroz. Parodizálta ezenkívül Vörösmarti »Madárhangok« és »Hontalan« czimű (Lehonnai czimmel) költeményeit, úgy Petőfi »Megy a juhász szamáron« czimü regeképét. Mindannyiuak éle a bevándorló németek és csehek ellen irányult. Igazi tere, melyben humorát és satirai élét legjobban tudá értékesíteni, a próza volt. Itt sok novellát, elbeszélést, rajzot, tárczaczikket, satirát, értekezést és elmefuttatást, melyek az akkori lapok hasábjain láttak világot. Önálló munkákkal is gazdagította irodalmunkat, melyek a magyar humorisztika mezején méltó helyet foglalnak el. Ilyenek: Estikék, 2 kötet; Sírva vigadók 2 kötet; Őszinte vallomások 2 kötet; Zsibvásár 2 kötet; Emlékiratok 3 kötet, s a »Bolond Miska« czimű munkák. Mindezek igen elterjedt és kedvelt olvasmányok valának, és jó hírt, szép nevet szereztek szerzőjüknek. Vannak kiadatlan kéziratai is: humorisztikai rajzok »Fehér és fekete pontok« czimen, azonkívül egy még befejezetlen humoristikus regénye (A művészcsalád), mely ha napvilágot lát, úttörő lesz e nemben. Frankenburg irodalmi működése korának méltánylásával találkozott; gyakran emlegették az »Életképek« híres szerkesztőjét s mikor Pestről távozott, irótársai és a közönség őszinte sajnálata kisérte. 1851-ben Nagy Ignácz a Hölgyfutárban arczképét közölte, melyhez Ervin (Pompéri F.) tollából folyt életrajza volt csatolva; írói érdemeiért a magy Tud. Akadémia 1845. évi november 22-én levelező taggá választotta; a Kisfaludy Társaság pedig 1867-iki évben részesité e kitüntetésben. Székfoglalóját a Kisfaludy Társaság 1867-iki ülésén tartotta ily czimen: »Töredékes gondolatok irodalmi viszonyainkról és a fordításokról.« Panaszkodik rész irodalmi viszonyainkról és különösen a fordítók ellen kel ki, kik műveik megválasztásában kevés ízlést tanusitanak és dicséri a Kisfaludy Társaságot, hogy Shakespeere fordítását elhatározván, jó példával jár elő. Frankenburg az 1868—1876-iki időközt Sopronyban élte le csöndes visszavonultságban. Ez idő alatt írói tollát pihentette ugyan, de egészen félre nem tette. Ekkor néhány fiatal irodalombarát felszólítására készséggel nyújtott segédkezet azon mozgalomban, mely az »Irodalmi és művészeti kör« létesítése czéljából megindult s midőn az egyesület megalakult, az elnöki tisztet ő foglalta el. Azóta páratlan buzgalommal fáradozik az egyesület felvirágoztatásán ; nem ismer áldozatot, melyet értehozni kész ne volna. A sopronyi »Irodalmi és művészeti kör« nemcsak elnökét, hanem a magyar írót tiszteli meg benne, midőn ötven éves írói munkásságának emlékére f. hó 5-ikén hozzá méltó ünnepélyt rendez. Kárpáti Károly: Magyarország és a Nagyvilág. S Arczképed előtt. A az éj sötét palástja Szétterül a föld felett, Titkon, forró epedéssel Előveszem képedet; S édes vágygyalelüggve rajta Annyi mindent gondolok ! . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Nézem hosszan és merően, Elragadva, szótlanul S álmodom a túlvilágnak Rejtett boldogságból, Hol te vagy csak egyedül és Szolgáid, az angyalok . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Mondhatatlan vágy feszíti Szomjúhozó lelkemet: Megcsókolni azt az ajkot, Azt az égő két szemet, Azt az ajkot, azt az arczot, Azt a hajat, homlokot . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Bűvös ábránd karja ringat Mint az anya gyermekét, S szerelemről, boldogságról Zeng fülembe szép mesét. Lágy szavától holt reményem Lángja ismét fellobog . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Édes sejtéskéje rezg át És remegve kérdezem: Lesz idő, hogy véget ér e Vergődés, e gyötrelem? S vajh leszünk-e, lehetünk-e Még mi ketten boldogok? . . . S az a kép csak hallgat, hallgat S az a kép csak mosolyog. Lengi János. Az 1002-ik éj. — Fantasztikus elbeszélés. — Irta : Bartalus István. '#4 egyes olvasó! Ha netalán feltétlenül hive ШъШ, volnál a jövő zenedrámája teremtőjének, T-A ki a föld minden népét együtt lovagoltatná a Wallkürökkel; kegyes olvasó! ha netalán most csókoltad azt a kezet, mely Hungáriát azért foglalta zeneképekbe, hogy egész világ magyar legyen, de a melyekben a magyar nem ismerhet magára; ha netalán ki akarod mondani fejemre a szent kétség (Wagner és Liszt) egyházi átkát, csak addig légy türelmes, mig elmondom e mesét, melyről nem tudom, várjon rövid vagy hosszú lesz-e ? de a melyben látni fogod egy nagy férfiú megtérését, kire határtalan önhittsége s barátainak fensősége miatt az okosság legvilágosabb okai, mint igen kézzel foghatók, soha sem tudtak hatni; de a kit az 1002-ik és érthetetlen csudái visszatereltek a rendes józan életre. Kegyes olvasó! még csak ez egyet, sok hiú remény! mikor eljutottál az utolsó zárponthoz,tán magad is felhagysz a láthatlan és észlelhetlen zeneképek látásával és észlelésével, mint felhagyott Brnkral Anginét úr, az 1002-ik csudaéj hőse. Budapesten a meghosszabbított Rózsautcza kettőről nevezetes. Egyik, hogy a keresztatyák bőkezűségéből egy szótaggal hosszabb lett, mint egykor a Sertéskereskedő-utcza. Másik, hogy itt lakik Brnkral Anginét úr, kinek, mint kezdő magyarnak, még eddig nem sikerült megtanulni a kilencz szótagú utcza nevét: Meg-hos-szab-bi-tott-Ró-zsa-utcza. De éppen igy vannak Anginét úr családi nevével is a nevezett utcza polgártársai, s miután a nehéz kiejtésű szót sehogy se tudják kierőszakolni, egyszerűen csak Anginét urnak nevezik. Erre viszont meg kell jegyeznem, hogy az Anginét csak tévedésből szentesített keresztnév. Mert az ostoba dajkának a keresztelési szertartáskor a jól fülébe vágott keresztnévből csak az jutott eszébe, hogy hasonlít valamely szerelméhez, s aztán ennek sugalmából mondott a keresztvíz alá Kázmér helyett Anginétet. No, de ez nem oly nagy szerencsétlenség, mint ha a szabót a kovács helyett felakasztják. Anginét urat különcz modora miatt a kilencz szótagú utczában senki se szerette. Nem állhatták megvető tekintetét, magasan hordott fejét, mely szép tulajdonságok egyike sem illett megviselt öltönyéhez. Nevették, mikor az utczán ment, kezével hadonázva s magában hangokat danolva, melyek semmi dalhoz nem hasonlítottak. De nemcsak nem szerették és nevették hóbortosságát, hanem féltek is misztikus megjelenésétől. Mert nem tudhatták, vájjon mi rejlik a középkori Fauszt-kalap alatt: spiritista ? bankócsináló ? hivatalvadászó ? szabadkőműves ? török ? tatár ? vagy éppen muszka nihilista ? Szóval a kilencz szótagú utcza nem tudott tisztába jőni Anginét úrral. Mi azonban ily emberi csalódásokra elmondhatjuk Aranynyal: Se nem csapszék, se nem bolt, Csizmadia műhely volt. Az az: Anginet úr nem spiritista, sem kőműves, sem nihilista, hanem egy hosszú hajú, pápaszemes hatalmasság, dühös Wagnerista és rajongó Liszt-imádó. Hogy miért az egyik ? vagy miért a másik ? e kérdésre Anginet úr sok mindent tudna felelni; dehogy miért mind a kettő? a szent kétségnek e titkát maga a két apostol se tudná megfejteni. Mert Wagner kimondta az anathémát minden tisztán hangszeres és leginkább a képes, vagy programm-zenére, mely akar, de semmit se tud mondani. Liszt pedig mint programmkép-festő, ha helyeselné Wagner zenedrámáját, úgy feltehetjük, hogy végtelen termékenysége már több zenedráma.