Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-01-05 / 1. szám

Magyarország és a Nagyvilág. ÚJÉVI 1. Szám. Magyarország és a Nagyvilág.­ ­ val gazdagította volna irodalmunkat. És ha mind­ezek daczára Wagner kalapot emel Liszt pro­­grammjának és Liszt dicsőíti Wagnert, mit tehetne az Angi­ét­urban lakó szegény lélek, mint hogy egy közös oltárt emel, s meggyújtja a szent kétség titkait világító gyertyákat. Bármint legyen, mióta a jövő zenedrámája s a programm-zene felkavarta Európa békéjét, Angi­nét úr dühös Wagnerista és rajongó Liszt-imádó. A kilencz szótagú utczában ördögi hangon dör­­mögi a »Repülő hollandi« matrózdalát: »Hohoje! hohoje! halloho! ho!« Máskor úszni akar a Rajna fenekén, s oldalba löki a keskeny járda népét. Máskor ismét vakmerően ég felé emeli az arczát és Garayval szólva: Vélnéd, egy erdő rengeti Hatalmas üstökét. Mert arra a magasztos jelenetre emlékszik, midőn szent Erzsébet kosarában a kenyér virággá változik, s ezt a nagy mester zenéje oly élethiven adja, hogy Anginét úrnak mindannyiszor szimatolni kell a virágillat után. Hiszen szíves olvasó, igen jó volna, ha mindvégig tetszésünk szerint ábrándoz­hatnánk. A török tán éppen ezért hiszi szentnek az őrültet. De Anginet úr égi örömeit két dolog szokta megzavarni. Egyik a czoffos ellenség. A másik olyan valami, amiről némelyek suttogva szoktak emlékezni..........szszt! .... a feleség. Semmi sem oly boszantó, mint ha józan ítéle­tünket, ízlésünket gyanúsítják, s a könyörtelen ellen­féllel szemben nem tudjuk magunkat védeni. Leg­több Wagnerista, sőt Anginét úr se tudná indokolni, hogy miért A Wagnerista ? Ezek­ aztán a szalmarágó vak hit türelmetlen fegyvereivel szoktak védekezni. A Liszt-imádóban több a megvető büszkeség. Ha valaki elég vakmerő a nagy mester valamelyik művét (pl. újabban a Petőfi szelleméhez írottat) nevetségessé tenni üres dagályossága miatt, a Liszt­imádó, ilyenkor megrendítvén hatalmas üstökét, az égbe néz, aztán mély szánalommal elfordul, mint szent Pál az oláhoktól. Anginét urnák, miután közös oltárt épített, reggeltől estig kijutott a szellemi harczból. Agyában már rögösödni kezdett egy eszme, hogy úton, útfélen minden ember esküdt ellensége. De annyival jobban kifente a hit fegyvereit, sőt gyo­­mor­erősítőül át meg átolvasgatta Wagner bará­taihoz írott közleményét­ (Mittheilungen an seine Freunde), és erősnek érezte magát mint egy vak Sámson, csak egyet nem értvén a közlemény czím­­lapján: miért szól Wagner barátaihoz? miért nem az ellenfélhez ? Mert szellemi harczokban is nem a jóakaró barátot, hanem a részakaratú ellenséget kell legyőzni. Igen, mert Anginét úr nem gyaní­totta, hogy az apostol éppen barátait véli leg­nagyobb elleneinek. Némelyekre nézve csupán időtöltés szempontjából mindegy, ha várjon A Wag­­nert vagy Meyerbeert. Lisztet vagy más modern virtuóz-zeneköltőt élveznek-e ? csak hogy élvezze­nek. Vájjon ki mellett törnek lándzsát? csakhogy vitatkozzanak. Sőt elegen vannak, kik egészségi szempontból veszekednek. De Anginét urnák, ha komolyan veszszük, se az egyiket, se a másikat, se a harmadikat nem lett volna szabad tennie. Mert szegény ördög létére az időt elábrándozván, elve­szekedvén, elmarakodván, a napból alig maradt egy óra a betevő falat megszerzésére. A khinai történelem szerint Kon-fu-cse egy szép dallam hallá­sára három hónapig se nem evett, se nem ivott, noha a legválogatottabb étkekkel és italokkal ostro­molták. Hisz tekintve Wagner és Liszt megemészt­­hetlenségét, Anginét úr méltó utódja lehetett volna a khinai bölcsnek; de az istenadtának neje volt, ki nem tudott jól lakni a matrózdallal és szent Erzsé­bet virággá változott kenyerével. Tudnunk kell Anginét úrról kenyérkereseti szempontból, hogy ámbár nagy jövő és programm zenésze, de annál szegényebb zongoratanító. Ama fényes tulajdonok egy fillért se hoztak a konyhára, sőt — mint mondom — útjába állottak annak is, a­mit a szegény zongoratanító kereshetett volna. Mint igen sokan, úgy Anginot úr is lenézte amaz állapotot, hová a dolgok rendje állította, miről éppen úgy nem tehetett, mint az agyag, melyet a szobrász nem lovaggá, hanem lóvá idomított. Eléggé is megboszulta magát a későn ébredt szellem, mely­nek műveire kenyérkereset szempontjából legyen szabad még egyszer megjegyeznem, hogy tisztessé­gesebb a korhelységnél, ha ugyan a kettő nem fog testvéri kezet. 1. Szám. Anginét úr tehát, valahányszor a kilencz szó­tagu utczából bejött a belvárosba, kiskereskedők s más e fajták családaiban terjeszteni a zongoramű­vészetét, csaknem mindég későn jött, vagy egészen elkésett, balszerencséje összehozván egyik-másik czoffos ellenfelével, s makacsul vitatkozván. Nem kellett több ilyenkor, mint hogy az emberét ismerő ellenfél énekelni kezdje a régi jó Norma valamelyik dallamát. Annyi volt ez Anginet úrnak, mint ha az ájtatoskodó vénasszony fülébe súgnád : »kutya kutya tarka, se füle se farka.« Mert Anginét úr idegessége miatt leczkére se tudott menni. Ezért az asszonynak otthon elég oka volt perelni, szidni nem annyira a két fő apostolt, mint minden hóbortos tanítványát. De igy szokott lenni ez életben. Azt lököd félre utadból, ki tyúksze­medre hágott, s azt nem látod, a ki oda taszította. Van még valami, mely miatt nem tehetjük fel azt, mit egy telivér Wagnerista és Lisztimádó magára nézve soha meg nem engedhet: nem tehet­jük fel, hogy Anginet urat ellenfelei végre is vilá­gos okokkal legyőzik, s ennek folytán visszatér a rendes életmódra, eljár szorgalmasan leczkét adni, s gondoskodik, hogy a szegény asszony elégült, bol­dog legyen. Nem várhatjuk e kívánatos fordulatot, mert Anginét úr minden este el szokott menni a korona-kávéházba egy nagy kerek márvány-asztal mellé, hol nem Angiuet-féle szegény halandók, hanem Budapest első tekintélyei, a Wagnerissimik és Lisztissimik szoktak összejőni, amazok diktátori hangon, ezek égre emelt arczczal terjesztvén az isteni tudományt. Ily nagy és fényes tömeg erkölcsi hatása sokkal nagyobb Anginét urra, mint a magán­ajkról folyó legvilágosabb igazság. Lehetett is hal­lani a kerek asztal mellett égre kiáltó üres frázi­­tokat, zizilusi okoskodásokat elannyira, hogy Angi­nét úr minden este, akarom mondani, éjfél után megerősült lélekkel, biztos szellemi patkókkal távo­zott a kilencz szótagú utczába, fogai közt dörmög­­vén a A Wagner szóköltészetét különösen jellemző matrózdalt: »Hohóje ! hohóje ! h­allohó! hó!« Mondom, e mystikus szavak Anginet urat mint egy repülő hollandit biztosan vitték a kilencz szó­tagú utcza kikötőjébe, hol az asszony nem kitárt karokkal várakozott, hanem, miután a vacsorát megsiratta, s a korona-kávéháznak sok jó dolgot kívánt, mély álomba szenderült, álmában is szidván a Wagner- és Liszt-imádókat. A lábhegyen érkező repülő hollandi­ez álmokat soha sem merte f­élbe­­szakasztani. Anginát az ez életmódot már éppen 1001 éjjen át folytatta, s most következett volna az 1002-ik. De im, csuda történik. »Anginát! — igy szólt Anginétné asszony. Anginát, bizony egyszer már vissza­emlékezhetnél, hogy egykor megházasodtál, észrev ehet­nád, hogy neked is van feleséged.« »Oh,nagyon jól tudom én ezt kedvesem«, vála­szolt Anginát úr. »De nem tudod, hogy ma névnapom előestéje lesz. Bizony a­helyett, hogy csavarogsz azokkal a hóbortosokkal, a mai estét velem tölthetnéd .... hozhatnál egy kis rég nem látott enni valót.« E szavakra Anginétné asszony könyvi meg­­eredtek , s Anginát úr egy szúrást érzett a szivében. Mert bármint legyen, de a Wagnerista is csak ember. Tehát keményen elhatározta, hogy az 1002-ik éjjel egészen az asszonynak szenteli. Ily szándékkal megtömte a zsebeit sonkával, szalámival, párisi és augsburgi kolbászszal, teával, rummal, czu­­korral, néhány üveg kőbányaival, s aztán alkonyat felé haza k­oholozott, mint egy jól megrakodott repülő hollandi. Ott ültek végre egy török lábú asztal mel­lett , mosolygott a sonka és több harapni való társ, párolgott a tea, szolgálatkészen várakozott a kőbányai. De ha ily szokatlan előkészület után a szeretett és szerető férj által rendezett ünnep nem végződött kívánatosan, úgy a gyászos fordulat se egyiknek, sem a másiknak nem tulajdonítandó, ha­nem egyenesen Faust ördögének. A terített asztal mellett mint harmadik személy láthatatlan minőség­ben bizonyosan az ördög ült. Mert hittudományi szempontból mi értelme is volna az embernek ör­dög, s az ördögnek ember nélkül? Javában folyt a vacsora, fogyott minden, apadt a kőbányai, nőtt a kedv. Anginétné asszony feledni látszik a korona-kávéházat és a Wagneris­­tákat, kiknek említésére is ideges szokott lenni. Szóval, mintha a régi jó idők visszatérnének. De az ördög e pillanatban észrevette, hogy Anginét úr oldalzsebe kissé fel van puffadva. Nem is kellett ennél több; az asszony figyelmét rögtön idefordi­­totta. Az asszony azonnal ekép szólott: »Anginát! mi van a te oldal-zsebedben?« Anginét úr elpirult, hebegett, s a kérdést el akarta posványositni; de az ördög villámgyorsan oda vitte az asszony jobbját, s kiragadott Anginét úr szive mellől—oh szerencsétlen ember! — kiragadott egy könyvet, mely nem csuda, hogy felpuffasztotta oldalzsebét, mert Wagner írta és szólott a »Z­s­i­d­ó­­ságról a zenében«, igen, a zsidóságról, tán azért, mert e zenében ő maga a legnagyobb zsidó. Zúgott, csengett aztán szegény ember füle a sok megérdemlett hallgatni valótól. »Könyveket vá­sárol, s az asszonynak koplalni kell; könyveket vásárol, s az asszonynak lyukas a czipője; könyveket vásárol, s az asszonynak nincs felöltője; az a hóbor­tos társaság befonta minden roszba..........könyve­ket vásárol..........részeges............kártyás .... kor­hely. . . . « Anginét úr itt nagyot ütött öklével az asztalra, s aztán kitörve kiáltá: »Nem könyvek, hanem könyv!« Erre az asszony ismétle a föntebbieket, Angi­nét úr pedig úgy kiabált, hogy felülmúlta volna a Walkürök zaját. Az ördög is, mint ügyes karnagy, addig inte­getett mindkét oldalra, mig a szenvedélyek legé­lesebb sípjait is fellázította, mig Anginém­é asszony felülmúlván a legfelső e hangot, reszkető kézzel

Next