Magyarország és a Nagyvilág, 1881 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1881-09-11 / 37. szám

582 A féltékenyek. — Növellette. — Belle Ivántól. Claudine a legkedvesebb teremtések egyike. A természet megáldotta mindazzal, ami a nőt széppé, jóvá és kedvessé teszi. Csak egy nagy hibája van, rendkívül féltékeny. Ha férje vélet­lenül mosolyogva néz a szobalányra vagy séta­közben ráhág valakinek az uszályára, Claudine m­agán ki­vili van, elájul s ugyancsak használni kell a szagos­ üveget, hogy életre hozhass­ák. S ha végre magához tért, aztán kezdődik csak még az igazi dráma. Hetekig dúl-fúl. Ház­tartását elhanyagolja, férje elől szobájába zár­kózik s külön tálaltat magának. S ha férje vé­letlenül olyan vakmerő talál lenni, hogy kedves élete párját figyelmezteti, hagyjon fel e mo­dorral, különben mindenkit elriaszt magától, akkor hevesen kifakad s jaj annak a virág­cserépnek vagy üveg­pohárnak, mely ilyenkor kezébe kerül. — Hagyjon nekem békét! Ha kiállhatat­­lan vagyok, menjen oda, ahol jobban mulat. Ha szomorú arc­om nem tetszik, keresse fel azokat, akik jobban tudnak mosolyogni. Hisz úgyis tu­dom, hogy itthon rosszul érzi magát. A férj ilyenkor kínos helyzetbe jut. Ha marad, neje tovább zsörtölődik vele, ha elmegy, másnap újra kezdődik a komédia. Elkényeztetett gyermek, — szokta mon­dani a férj. Anyjától örökölte a rossz szokáso­kat, aki mindig keresett s talált valamit, amin hetekig el-elsirdogált.* Reggeli tíz óra felé járt az idő. A szép asszony nyugtalanul lép fel s alá szobájában. Kezében egy fekete kabátot tartott, melyet bosszúsan dob egy karszékbe. — Ez az ember! Ez az ember! Pedig már benőhetett volna a feje lágya. Hisz már innen-onnan harminc­két éves lesz. Egy miniszteri titkár, ki mindig a lányok után fut­kos. Pfuj ! hová fog ez vezetni, édes istenem! Megállt az állótükör előtt s megigazította ízléses pongyolájának fodrait. — Pedig nem mondhatja, hogy nincs neki elég takaros és szép felesége. Igen bizony, hisz még most is mindenki megnéz az utczán, pedig már négy éve, hogy férjnél vagyok. Csak ő nem talál szépnek, kedvesnek, csinosnak. Elembe teszi azokat a kiállhatatlan, kaezér te­remtményeket, akiknek nem a szív, hanem a pénz a főkérdés. Oh ! oh ! mi lesz belőlem ?! Karszékbe veti magát és keservesen zo­kogni kezd. Izgatottságában nem is veszi észre, hogy férje lábujj hegyen a szobába lépett és czuppanós csókot nyomott homlokára. — Mi baj van, kicsikém? — Távozzék, uram, meguntam már ezt az alakoskodást. Mi baj van, kicsikém ? Hogy vagy, kicsikém ? Szeretsz-e, kicsikém ? Gondoltál-e rám, kicsikém ? ez így megy reggeltől éjfélig, mintha csak a leggyöngédebb szerelmet érezné irántam. Pedig dehogy ! Örül, ha távozhatik, mert ahe­lyett, hogy a hivatalba menne, haezer hölgye­ket, debardeuröket, kóristánékat keres fel ? ! — Ugyan miről beszélsz már megint ?! Ki mondta ezt ? — kérdé a férj ingerülten. — Ki mondta ? Senki sem mondta! Hanem azért én mégis megtudtam. Oh hála isten, még nem vagyok ám egészen vak. Nézze meg uram ezt a fekete kabátot, melyet tegnap este vetett le. — Nos, hát mit látok rajta ? — kérdé a férj. Közönséges teke kabát. Grünbaumnál vet­tem, gondolom harminczöt forintért. — Tehát nem talál rajt semmi külö­nöset ? — Semmit. Egy kicsit poros, jó lesz ki­kefélni. — Igen, igen. És a kefe majd le fogja vinni az ön bűnének bizonyítékait. Nézze uram ezt a fehér czérnaszálat. Ezt­ ezt! — kiált fel a szép asszony zokogva, a kabátról a corpus delictit eltávolítva, — és ön azt meri mondani, hogy tegnap nem valami takaros varrónő körül forgolódott ?! Menjen uram, szégyelje magát, ha már hazudni akar, legyen legalább kissé ügyesebb! A szép asszony kirohant a szobából, hogy boszúságát a cselédségen töltse ki. Arthur pe­dig kétségbe volt esve. Hát ez már mindig így tart, ezt az asszonyt nem lehet kigyógyítani! ? — Izgatottan járt fel s alá. - Oh ez a félté­kenység ! De az ördögbe is, hisz már mindenre találtak ki orvosságot, a hírlapok tele vannak a ravissante, fogpászta, revalesciére, malátakivonat, növény-moha-nedv, csukamáj-olaj stb. hirdeté­seivel, — csak erre a betegségre nem született még doktor. Pedig kifizetné ám magát, mert patiensben nem volna hiány. Leült és valami hathatós curán törte a fejét. Azonban találékony esze most az egyszer megtagadta a szolgálatot. Hiában erőlködött, min­den terve csötörtököt mondott. Végre eredmény nélkül kelt fel, a kalapját kereste elő, érezte, hogy szabad levegőre van szüksége. E pillanatban toppant be Aladár. — Épen jókor, kedves barátom, hisz te sokszor mondtad,hogy kész vagy értem még a halálra is ... . — Igaz, de talán csak nem kell meg . . . — Azt éppen nem, de nem sokkal csekélyebb az, amire kérni akarlak. Te jól tudod, hogy nem borzasztóan féltékeny. Gyógyítsd ki, az is­ten áldjon meg, hisz te nagyon okos és lele­ményes ember vagy. — Csak ez a baj ! ? No ezért ugyan kár volt olyan nagyon kétségbe esned. Tehát jól van .... várj csak ..... igen .... igen, ez pom­pás. Halld csak, nagyszerű eszmém van. Igye­kezzél nődet sétára csábítani. A váczi utcza sar­kán, a Kozmata-féle fénykép-kirakat második sorában találsz egy kabinet-képet, mely egy gyönyörű női főt ábrázol. Ezt meg fogod bá­mulni, de úgy, hogy felkeltsd nőd féltékenysé­gét. Ez az egyik. A másik teendőd az, hogy meghívsz holnap ebédre. — Szívesen. — Köszönöm. De ez még nem minden. Igyekezzél kissé későbben hazajönni, úgy hogy magam beszélhessek nőddel. Ha elfogadod aján­latomat, biztosítalak, hogy nődet alaposan ki­­gyógyítom a veszedelmes betegségből. Hanem most isten veled, utam erre vitt, egy pillanatra tér­tem csak be hozzád, s látom nem éppen hiában. Tehát a holnapi viszontlátásra ! Aladár elsietett, sürgős elintézni valója volt. A férj magára maradt és boldog volt. Aladár­ban bízhatik, az nem szokott könnyelmű já­tékba keveredni. Ezzel ismét visszanyerte jó kedvét, kedélyének ruganyosságát, már örült is a sikernek, szóval előre alkudott a medve bő­rére. Majd csak ő is ki fogja irthatni neje fél­tékenységét. Ezzel felkereste nejét s igyekezett megbé­kíteni. Gyengéden elbeszélgetett a szép asszony­nyal, sőt annyira ment udvariassága, hogy még a zsámolykát is oda igazította lábai elé, épp úgy, mint vőlegény korában szokta volt tenni. Össze-vissza fecsegett neki mindent, ragyogtatta elmésségét, s életei csak úgy pattogtak. Claudine már rég volt ilyen boldog. — Oh Arthur, ha mindig ilyen volna, mint ma ! ha mindig így viselné magát, mint ma, mily boldog volnék! — Igazán ? Örvendek, hogy megnyertem végre tetszésedet. No de tedd meg most már az én kedvemet is. Ott künn­yerőfényesen süt a tavaszi nap, menjünk egy kissé sétálni a váczi-utczába, a friss levegő nem fog ártani. — De nem fog egy nőre se rákacsin­­tani ? Ugy­e, megígéri ezt nekem, kedves Ar­thur ? — Szívesen.* Egy óra múlva a fiatal házaspár már a váczi-utcza asfaltján gyönyörködött a verőfé­nyes tavaszi napban. Arthur, ígéretéhez híven, nem nézett a járó­kelőkre. Elmés, élénk, figyelmes volt neje iránt, ki nem győzött csodálkozni a változáson, melyen férje átment. Egyik utczasarkon megálltak a fényképé­­szi kirakat előtt. Mintha csak legyökeredztek volna lábai, úgy megbámulta Arthur a mondott kabinetképet, — mely gyönyörű női főt ábrázolt. Szemei kihültek, ajaka vonaglott, egyszóval egész lénye a fotográfia szépségeinek leghatal­masabb elismerését képezte. A nő aggodalma nőttön nőtt. Repülni sze­retett volna, — csakhogy a férj nem hallga­tott reá. — Arthur . . . menjünk . . . kérlek . . . az istenért . . . Ámde Arthur nem figyelt a szép szóra. Lelke ott veszett az ismeretlen arczán, szemei oda tapadtak az eszményi szépségre. A nő ha­mar észrevette ezt s szivében felütötte fejét a féltékenység viperája. — Arthur, hát igy lehet a maga szavá­ban bízni ?! Szégyelje magát! Hát ez az a hűség, melyet nekem az oltár előtt esküdött ? Elég egy csinos fotográfia és Arthur meg van igézve. — Hova vezet ez, édes istenem ? ! —­ Már pedzi! — mormolá magában Arthur. Ha nem tartott volna attól a szép asszony, hogy az egész város szóbeszédének fogja tár­gyát képezni, rögtön elájult volna, — így azon­ban tanácsosabbnak tartotta Arthurral tartani, ki tovább is nagy figyelemmel nézte a foto­gráfiát. Végre megunta a dicsőséget és mogorván mondá: — Menjünk ! — Hála isten ! végre ! valahára ! már azt hittem, hogy ide fogjuk a vacsorát is hozatni. Oh Arthur, minek vett el, ha nem szeret. Hisz akadt volna más is, akihez hozzá mehettem volna. És higgye meg, ha még egyszer leány volnék, nem mennék önhöz, inkább akár­kihez a világon. Igaz ugyan, hogy magát sze­rettem egyedül, de mit használ, ha szerelmemben csalódnom kellett. Arthur az egész után egy hangot sem szólt. Úgy tett, mintha gondolatai a szép női arezon kalandoznának, mintha halálig szerelmes volna a szép lányba. Claudine tovább is korholta, heves szem­rehányásainak vége-hossza sem volt. Pedig ez csak előjátékát képezte annak a drámának, amelynek folytatása csak otthon következett. Volt panasz, szemrehányás, sírás, ájuldozás, or­vos, reczept quantum satis. Claudine az­nap korán lefeküdt, mi­grain­je volt. — Úgy látszik, a kúra kissé erős lesz, — mondá Arthur mosolyogva, — no de annál biz­tosabban fog hatni. Mielőtt lefeküdt, szigorúan meghagyta ina­sának, hogy őt holnap reggel senki se hábor­gassa, mert neki sok dolga van. Ha Claudine tudakozódna utánna, azt felelte neki, hogy már kora reggel eltávozott. — Így legyen! — kiáltá a távozó szolga után, — különben útifüvet kötök a talpadra. Jancsi fejcsóválva távozott. — Jól van na, hisz értjük ám mi is az ország politikáját, hanem azért nem kellene olyan gorombának lenni. Arthur dolgozó­szobájának belső ajtaját gondosan bezárta s nyugodt lélekkel hajtotta fe­jét nyugalomra, mint az az ember, akinek jó renden van a szénája.* Másnap a szép asszony későbben kelt fel a szokottnál. Nyugtalan éjszakája volt, a migrain folyton gyötörte, alig hunyhatta be szemeit, csak reggel felé aludt el egy kissé, de az álom­nak nem volt üdítő hatása. Álmában rémképe­ket látott. Élénk képzelő tehetsége nem szuny­­nyadt el. Látta, mint borul férje a szép foto­gráfia tulajdonosnőjének lábai elé, hallotta, mint vall neki forró, tüzes szerelmet. És az a csúnya asszony ahelyett hogy visszautasította volna, hallgatott a csábító szavára, karjaiba borult és édes szavakat suttogott neki. — De asszonyom, asszonyom, ahoz önnek nincs joga, ez az én férjem. Ё kiáltásra ébredt fel. Jól esett neki, hogy az egész csak álom. Igen-igen, csak álom. Hisz Arthur talán még el sem ment. Megkérdezte a komornát, hogy hol van a férje. — A nagyságos úr már kora reggel eltá­vozott, — válaszolá az engedelmes cseléd. Nem csoda, férjének hivatalba kell menni. Magyarország és a Nagyvilágh 67. Szám

Next