Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)

1882-12-03 / 49. szám

774 Magyarország és a nagyvilág. Gyulai Gaál Jenő: Óriási gőzhajók füstfellege gomolyog a hul­lámok fölött, hol nem rég unalmasan keringett még a sirálymadár. Munkásnép zsivaja hangzik föl a tengerparton, melyen azelőtt sütkérezve ásitozott a proletár. A hatalmas hajók árbocz­­erdeje s a magasan lobogó tricolor azt hirdetik, hogy a nagy világtengerben jutott egy csekély hely, melyen a „magyar tengerészet“ éli ifjú életét. Száz év viharának kellett lezajlani a Quar­­nero fölött, míg az ige testté jön. És bár e szá­zadban gyakran tűztük ki már a magyar lobo­gót az Adria partjain, viharok tépték le azt­­ mindannyiszor, hatalmak ármánya, népek irigy­sége. És míg ezalatt más nemzeteknek Nelson­jai születtek, a magyar tengerészet maroknyi közkatonáiból sohasem lehettek hadvezérek. Az eszme bukásával ők is elestek. Elsodorta őket az élet vihara s a világtenger munkásai között, s azokkal együtt nyomtalanul eltűntek. Mi lett belőlük ?. .. Az óczeán titka, marad ! És most újra küzd a kisded csapat. Éles szél vágja arczába a hideg hullámokat, jégké­reg tapad ruhájára, véresre szorítja kezét a durva kötél, s míg otthon meleg párna alatt­­ édes álom ringatná : ott az éj vihara könylit­­­csavar szemeiből, az önfeláldozás magasztos könyeit — — melyeknek jutalma — feledés ! A sors szeszélye az, hogy a szenvedésnek nagy tettek nélkül ne legyen jutalma. Fájdalom, tán ez az oka, hogy nem volt még magyar tengerész, ki a közelismerésben talált volna kárpótlást fáradozásaiért és szenve­déseiért. Az egyetlen Magyar László tett szert nagy hírnévre, de a tengerészet rá nézve is csak „gradus ad parnassum“ volt. Benyovszky és J­eleky András sokat jártak-keltek ugyan a ten­geren, s bár ügyességük által vad néptö­rzsnek uralkodóivá lettek, sem egyik, sem másik nem foglalhat helyet a magyar tengerészet történe­tében. R­obinson-alak mindkettő­s nevüket csak kalandos mesék őrzik meg az utókor számára. Legújabban egy magyar tengerész lépett a hazai közélet terére: Gyulai Gaál Jenő.­­ A hazai tengerészet iránti lelkesedés vonta el a hadi­tengerészet köréből, hol oly magasra emelkedett, s hol nyitva állt előtte a dicsőség útja. Lemon­dott róla, hogy a magyar tengerészet érdekeinek szolgálhasson. Beállott úttörőnek. Tengerésze­tünk most fejlődik s igy kétszeresen szüksé­günk van oly férfiakra, kik érdekeit alapos is­mereteikkel támogassák. Gaál Jenő nem közönséges u. n. világlá­tott tengerész. Mély tudományát, széleskörű ten­gerészeti szakismereteit magyar származása da­­czára is méltányolni kellett, s csak is e jeles tulajdonainak köszönheti, hogy a tengerészeti pá­lyán oly fényes polctra emelkedett. Nevét a magyar közönség csak az utóbbi években kezdte meg­ismerni, midőn a delegácziókban elmondott ala­pos fejtegetéseivel a közfigyelmet magára vonta. Múltja a szó szoros értelmében dicsőségteljes s miután még fiatal ember, hazai közéletünk, s különösen tengerészetünk terén sokat várha­tunk tőle. Született Pécsett 1838-ban, s fia a negy­venes években hazafias szelleméről ismeretes Gaál Ferdinánd országgyűlési képviselőnek, ké­sőbb baranyamegyei alispánnak. 1850-ben a ten­gerészeti akadémiába lépett be, hol szorgalma és előmenetele által magára vonta elöljáróinak s tanulótársainak figyelmét. Tizenhat éves volt, midőn mint hadapródot 1854-ben tettleges szol­gálatba osztották be. Ez idő alatt, a mennyire hadi szolgálati teendői megengedték, a tengeri kereskedelmi ismeretek elsajátítására törekedett, s e sok­oldalú és alapos ismeretei folytán érte ama kitüntetés, hogy tizenkilencz éves kora daczára ő is egyike volt ama kiküldötteknek, kik a „Carolin­a“ naszádon a­­ monarchia kereskedelmi érdekeinek előmozdítása czéljából 1857-ben szervezett délamerikai és nyugat­­afrikai expediczióban résztvettek. Ez utazás alatt fregatt-zászlóssá neveztetett ki. Kiütvén 1859-ben az osztrák-franczia-olasz háború, mint huszonegy éves ifjú egy a hadihajók ágyúival fölszerelt kisebb parti erőd parancsnokává je­löltetett ki, s fontos szolgálataiért már a reá kö­­etkező évben sorhajó-zászlóssá (főhadnagggyá) léptették elő. Ezután 1864-ig különféle hadiha­jókon a Lev­antéban, Szíriában, Egyiptomban folytatta tengerész-szolgálatait, mely alatt nem egy ízben adta tanújelét lélekéberségének és bátorságának. 1864-ben mint sorhajó-hadnagyot (kapitány) találjuk a „Schwarzenberg“ fregatton Tegetthof parancsnoksága alatt. Ez időszakban folyt le a schleswig-holsteini háború. E hadjárat tengeri ütközeteinek sikere jó rész­ben Gaál nevéhez is van kötve. Midőn ugyanis a helgolandi véres csatában a „Schwarzen­­b­e­r­g“ ágyúit vezényelve megsebesült, nem hagyta el helyét még akkor sem, midőn a hajó árboczai már lángba borultak, s a mindinkább elharapódzó fríz és füst csaknem kiállhatatlanná tették a helyzetet. Gaál az égő árboczok alatt páratlan hősieséggel tovább folytatta a tüzelést, úgyhogy az ellenség kénytelen volt meghátrálni. E bátor magatartásáért az alig huszonhat éves fiatal tisztet a vaskorona-renddel tüntették ki. Hasonló vitézséget tanúsított a lissai csatá­ban, midőn mint a „Wer­eb­ich“ naszád kapi­tánya küzdött, ezért a katonai érdemkeresztet nyerte el. Midőn 1867 ben ő felsége Tegetthof tengernagyot a szerencsétlenül járt Miksa csú­szik tetemeinek hazaszállítása czéljából Mexi­­cóba küldötte, Tegetthof Gaált választotta segéd­jévé, ki e missziójában fölmerült nehézségeket ritka ügyességgel oldotta meg. 1869-ben ismét a harcztéren találjuk, hol a crivosciei lázadás alkalmával, mint a „Streiter“ hajó másodpa­rancsnoka működött. Ezután a haditengerészet átalakítási munkálataiban vett tevékeny részt, s 1877-ben naszád-kapitány (őrnagy), 1881-ben pe­dig fregatt-kapitány (alezredes) lett. A hadi­tengerészet érdekeit a közös had­ügyminiszter megbízásából a delegáczióban 1867- től kezdve egészen legújabb ideig Gaál Jenő képviselte. Úgy a tengerészet, mint a politikai téren szerzett érdemei következtében 1881-ben a király által a haditengerészet második osz­tályának főnökévé neveztetett ki. És habár Gaál Jenőt működési terén méltán a legszebb remé­nyek kecsegtették, mégis legfőbb vágya volt, a magyar közügyet szolgálni, miért is az idén szabadságoltatta magát. A delegácziókban és a hadügyminisztériumban szerzett bokros érdemeiért a Lipót-rendet nyerte. Kért szabadságának elnye­rése után a m. kir. kereskedelmi miniszter a magyar Adria gőzhaj­ózási­ társulathoz kormánybiztossá nevezte ki. E minőségben már nem egy fontos eszmét pendített meg, melynek valósítása a ma­gyar tengeri kereskedelem fejlődésében bizo­nyára fontos momentumot fog képezni. M. Zs. Amott távol a kék partok... Amott távol a kék partok, Itt a tenger tüköre. Ide már a világ vége Sem igen van messzire. Szivem elfogódik, hogy ha Kedvesimre gondolok: Meglátom-e újra őket ? És kikötni hol fogok ? A tenger oly barátságos, Habja olyan csillogó, Felleg nincsen a határon, Vígan úszik a hajó. De ki tudja, mit hoz a perez ? Milyen lesz a csalfa hab ? Csillogása nem soká tart . . Lemenőben van a nap. Jó kormányos, van-e otthon Kis családod neked is? És gondolsz-e néha rája, Mig a hajó tova visz ? Ha van, óh csak gondolj rája, A végetlen sík felett, S nem félek az éjszakától... . Az a csillag majd vezet. Dalmady Győző. J . I­. Péterf.­ ISTVÁN-tól. — Valami hibája lesz annak a kocsinak — dünnyögte Laczi s kikönyökölt az ablakon, hogy utána nézzen. Fertelmesen csattogtak a kerekek s úgy csengett-bongott minden, a patkó, a lószerszám, sőt az oldalukhoz csapkodó sár, hogy azt szörnyű volt hallgatni. Aztán Laczi soha sem is látott úgy rohanni lovakat. A fecske repülése csak dőringezés ehez a gyorsa­sághoz fogvást. A lehető legnagyobbra nyitotta a szemét s úgy ügyelte mig a fordulónál eltűnt az a bo­szorkányfogat s mikor eltűnt, a nyomát nézte. Emberek mentek az utczán s egy terjedelmes uraság, ki az illendőség legvégső határáig fel­­türkőzött feleségével dagasztott a sárban, felki­áltott Laczihoz : — Induljunk karmesterkém kedvesem, mert elkésünk. Látom, az elnök úr kocsija már elment. Ide száll az isteni lény ugy­e, barátocs­kám ? s azért hagyták nyitva a kapujukat. Csak lelkesen kedvesem, lelkesen . . . Laczi mosolygott, bólintott, de nem felelt. Behúzódott az ablakból és kabátját lerántotta magáról. Egy darabig forgatta a kezében, az­tán megnézte megvetően, földhöz csapta s ráta­posott. A piaczon muzsikaszó halászott a nyitott ablakon. A polgári banda indult ki s egy mar­­sot fújt. Laczi ügyelt, ütötte a taktust s elki­áltotta magát: ,,Gu­dur pozaun, nem f, hanem fis, fis.“ Aztán körülnézett s minthogy csak a falra festett bazsarózsák néztek rá, nagy derül­ten azt mondta „Marha.“ Örök rejtély, hogy kinek szólott ez a czim. Bezárta az ablakot és sóhajtott. Párszor lenézte félszemmel a földön alázatosan össze­zsugorodott kabátot , megérintette csizmája he­gyével s nagy huzalkodások között nyúlt hozzá, hogy egy darab írást vegyen ki zsebéből. Piros plakát volt nagy betűkkel. Az isteni Cornélia nemzetünk csalogánya ma megérkezend. Fogadtatása a város végén az „utolsó garasnál“ leendő az alkonyati órákban. Éljen a haza! „Isteni“ suttogta Laczi s karikát formálva mutató és hüvelykujjából, kecsesen nézett át rajta. ,,Isteni, mintha csak érte találták volna fel ezt a szót“. A kitűnő szó derült hangulatba hozta, úgy, hogy viszont kinyitotta az ablakot s szét­tekintett. Lelkes polgárok és polgárnők lubiczkoltak a kis köz felé, mely az „utolsó garasához visz. Egy k­laszin nyakkendős boltos legény meg­­ü­tődve pillantott Laczira : „Alkonyodni fog ese­­­dezem — mondta — s igen kell sietnünk, hogy el ne késsünk. A polgármester úr is kinn lesz esedezem és talán tán szónokolni is halljuk ; hallo­másunk szerint az intelligenczia teljes számban ékitendi a mai bankettet.“ Az utczában két kis házon nemzeti szin zászló lobogott. A kapukban itt-ott néhány szol­gáló vihogott s az ablakokból a muskáták és majoránnák mögül kandi fiatal leányok fejecs­kéi látszottak. Egyfogatu szekerek csörömpöl­tek megterhelve nagy-virágos keszkenyőjü asz­­szonyokkal s gyermekekkel s mindenki igen siető és vidám volt. Laczi sokszor végig törölte sovány képét s keserűen nézte a mozgalmat ... Ő csinálta. Ő izgatott, kért, dicsért, szónokolt, bandát ő 49. Szám.

Next