Magyarország és a Nagyvilág, 1884 (20. évfolyam, 1-26. szám)

1884-01-06 / 1. szám

Magyarország és a Nagyvilág. 1. Szám Egy végzetes megbízás. * — Elbeszélés. — Irta Donáth Berci. lehetőségig szeleburdi gyerek volt Notam húsz éves koromban. Nem múlt el nap, a melyen valami csinyt el nem követtem. Nem törődtema jövővel, csak a jelennek éltem vig barátok körében, hol jó, hol rossz tréfákat űzve a jámbor nyárspolgárok rovására. Mindez nekünk oly tisztességesnek és természetesnek látszott, hogy csak oly nap után mondtunk «diem perdicti»-t, melynek nem más adta meg az árát, ami — hála kifogyhatatlan találékonyságunknak — elég ritkán történt. Fényes bizonyítéka voltam én annak, hogy a közmondások nem mind igazak, legkevésbbé pedig az, hogy: «addig jár a korsó a kútra, míg eltörik», mert ha ez úgy volna, már én belőlem, illetve cserepeimből, a legügyesebb fazekastól sem tudott volna csak egy kis korsócskát is összetákolni. Nem csoda tehát, hogy édes atyám valahogy neszét vette az én csínyeimnek és — miután ilyen dolgokban tréfát nem értett — azt határozta, hogy jó lesz véget vetni az én henye életmódomnak, nehogy ez a könnyű erkölcsű Pest végkép megrontson: elküldött tehát egy üzletbarátjához Bécsbe, ki szigorú elvű férfin és pontos kereskedő lévén, atyám nézete szerint minden tekintetben jó befolyást fog reám gyakorolni és hihetőleg jobb útra tériteni. De nélkülem számított a jó öreg és igy bizony csak esőről csurgóra juttatott. Nem telt bele három hét s én már túl jártam új főnököm eszén, ugy hogy csak akkor vetődtem haza rendesen vagyis inkább rendellenesen, mikor más becsületes ember már munkára kél, és oly társaságokba mendegéltem, hogy szerencsének mondhattam, ha mindannyiszor csak ép testtel kerültem haza, — a lélekről nem is szólva, lévén t. i. ezekben a társaságokban a párbaj vagy verekedés valószínűsége csak olyan viszonyban, mint 8:1. Így múlt el megint egy év ebből a kellemes életből, midőn édesatyám azt találta, hogy már most eléggé tisztességes, komoly fiatal ember vagyok, jóllehet én bizony ettől annyira voltam, mint Makótól Jeruzsálem, és mai napig sem tudom, mi vihette öregemet e tévhitre. Elég, hogy visszahitt Pestre avval a szándékkal, hogy most majd saját üzletében fog gyakorlatra szorítani. Kérésemre megengedett azonban egy hónapi szabadságot, hogy több rendbeli nagybátyát és nagynénét meglátogatva, ez időt falun töltsem és későbbi munkásságra erőt gyűjtsek. Egy szép szeptemberi nap délutánján tehát indulófélben valók, és épen fel akartam ülni a a társaskocsiba, mely elvigyen egy a fővárostól három órányira fekvő faluba, hol egyik nagybátyám lelkészi hivatalt viselt, midőn egy cifra egyenruhás inas lélekszakadva közeledek felénk, egy kis levélkét tartva kezében. — Nem megy-e valaki az urak közül Széplakra , kérdező kocsisunktól. — De igen, szólt ez rám mutatva, ez az ur épen oda szándékozik. A szofer-^(jejmey^s kalapot emelve, felém közёШк. — Bocsánatot kérek, uram! szólm ha, mint idegent egy szívességre kérem fel. íme, gazdámtól egy levél, mely a széplaki vendéglőben adandó át. Szegény uram hirtelen beteg lett, pedig * A «Magyarország és a Nagy világ» pályázatán a pálya,tárók által egy hangulatú legjobbnak nyilvánított és pályadíjnyertes mű, ott Széplákon várja őt egy kocsi, s minthogy nem szeretné a kocsit hiába váratni . . . Szívesen teljesítem gazdája kérelmét,— mondom én — majd átadom az illető kocsisnak a levelet. Hogy is hívják az ön urát ? A szolga valami ismeretlen nevet mondott, s én a levelet zsebre dugtam és elindultunk. Fiunk felette unalmas volt. A kocsiban én kívülem csak néhány öreg asszony ült még, kiknek mindegyike egy terjedelmes kosarat tartott maga előtt és szörnyű nyelvjártassággal oly érdekes vitába bocsátkoztak, hogy az első fél óra múlva akár colloquálni mehettem volna a zöldségárjegyzék tételeiből és alaposan be valók avatva a hizó meg magló hidak mély rejtélyeibe. Képzelhető hát, hogy istentelenül unatkoztam és unalmamban mindenféle szellemdús foglalatossághoz fogtam, ki-meg begomboltam a felöltőmet, kalapomat majd levettem, majd meg feltettem, dúdolgattam, fütyörésztem, csörgettem a zsebemben lévő kulcsokkal és ami a legrosszabb volt, a rám bizott, levélkét is annyiszor forgattam és nyomogattam a kezemben csupa időtöltésből, míg végre nagy ijedelmemre azt vettem észre, hogy az már olyan állapotban van, amelyben tisztességes ember át sem adhatja. Mit téve legyek most ? Nézegettem a szerencsétlen levelet jobbról balról, egyengettem, simogattam . . . hiába sehogy sem akart az többé csak féligmeddig tisztességes alakot felvenni. Bezzeg nem unatkoztam most már, hanem azon törtem a fejem, hogy lehessen a bajon segíteni? Sokáig hánytam-vetettem a dolgot, míg végre elhatároztam, hogy a levelet felbontom, elolvasom és a tartalmát aztán a váró kocsisnak átadom. Szerencsére • gondolom — én itt egészen közönyös közvetítő vagyok idegen személyek közt és igy tán csak nem követek el valami nagy indiszkréciót. Isten neki hát! feltörtem a levelet. Nem csekély nehézségek után a következőket sikerült kisilabizálnom : «Kedves bácsikám ! Folyó hó 5-ről kelt becses levelét megkaptam, értesülve abból, hogy édes atyám Ilii ül adta már önnek az én megérkezésemet s igy tehát kocsija engem e hó 11-én várni fog a széplaki vendéglőben. De legnagyobb sajnálatomra értesítenem kell önt, kedves bácsika, hogy épen az elindulásra szánt napon egy komoly meghűlés ágyamhoz bilincselt s igy a viszontlátás örömét vagy nyolc nappal hátratolta. Midőn ezen késedelmezésért bocsánatot kérek, maradok szerető unokaöcscse Károly. P. S. Tiszteltetem kedves húgaimat..» Így a levél. No — gondolom magamban— ez is alamuszi egy fiatal ember lehet, akit egy «meghűlés az ágyhoz bilincsel», aztán húgait, kik mindenesetre fiatalok és szépek, csak úgy post-s scriptumban «tisztelteti és az egész levél milyen formális, üzletszerű! No, de mi közöm bele ? A fődolog az, hogy a kocsisnak azt kell majd mondanom, miszerint a várt ifjú úr hirtelen beteg lett és nem jön meg csak nyolc nap múlva. Ezt, nem nehéz fejben tartani, űérképen megnyugtatva magam, széttéptem a levélkét, és midőn darabjait szélnek eresztettem, azon elmélkedtem,s hogy mennyit takaríthatna meg az ember" tintában és papirosban is, csak akarnám jól használni az eszét. Nemsokára ezután megérkeztünk a széplaki vendéglőbe, mely a társaskocsi rendes megállója volt, hol a kocsis a lovait és magát is egy kissé restaurálni szokta ; este volt már, körülbelül hét óra. Egy szép kétfogatú fedett hintó állt a vendéglő előtt ; az ebbe fogott táltosok kaparták a földet türelmetlenségükben. Mégiscsak igazságtalanul vannak elosztva a szerencse javai — gondolom magamban — egy pillanatot vetve e szép fogatra, egy másikat meg a rozzant járműre, mely engem idáig hurcolt és melyben még az éj egy részét kellene töltenem, mig utazásom célját elérem. — Kié ez a hintó ? kérdezem. — Bajosfalvi Vanyi Mihály tanácsos úré, felesé a kocsis. Bajosfalva egy nagybátyám falujától két órányira fekvő nemesi birtok volt. — Talán ön az a kocsis, aki egy fiatal embert vár Pestről? kérdezem tovább. — Igen, uram, én vagyok, volt a válasz. Tessék csak beszállni, mindjárt mehetünk, már egy órája, hogy lovaim itt állanak. S ezzel szolgálatkészen kinyitá a hintó ajtaját. Nagyszerű eszmém támadt e pillanatban. Ez a jó ember azt hiszi hát, hogy én vagyok az, akire ő vár! Hm, meghagyjuk e hitében. Beszállok ebbe a kényelmes hintóba, elmegyek Lajosfalvára és ott személyesen teljesítem megbízásomat. Alkalmasint ott fognak éjjelre és holnap jókor reggel átgyalogolok nagybátyámékhoz, így akadt hát egy kis kaland is! Még egyszer visszanéztem a rozzant társas kocsira, majd meg a szép hintóra ésfelültem. Míg a fogat sebesen tovarobogott, a hintó lágy ringatódzásai közt egy kissé neheztelni is kezdtem arra a gyáva levélíróra, ki egy nátha által visszatartóztatta magát, fiatal húgait meglátogatni, méghozzá ilyen kitűnő hintóban! Márén azt nem tenném, pedig nekem se hintóm, se húgom. Nem tudom, ez a philosophikus elmélkedés okozta-e, vagy a puha párnák lágy ringatása, elég, hogy nemsokára szépen elaludtam, mégpedig olyan mélyen, akár a legjogszerűbb hintótulajdonos. . . . Egyszerre megállt a kocsi. Felocsúdva álmomból, kissé megzavarodottan tekintettem magam körül: láttam egy öreg urat, egy éltes aszszonyságot és egy igen csinos leánykát, kik nemcsak hogy körülfogtak, hanem még mielőtt szóhoz juthattam, a hintóból kirántottak és hangos örömkiáltások közt: Itt a Károly! Isten hozott, kedves öcsém! Kedves Károly! ! mintegy triumfusban hurcoltak karonfogva befelé. Csakhamar kivertem az első álmot szemeimből és épen állásba akartam magam venni, válogatott kifejezésekben elmondandó az után betanult dikciómat, mikor csillapíthatlan üdvözlőim s száma még egy uj jövevénynyel szaporodott, a mi aztán végkép kiütötte a hordó fenekét. Ványi uram második leánya volt, szintén unokahuga az irigylendő Károlynak. Ez a rendkívül csinos leányka oly igéző kacérsággal fordítá felém kiváncsi bogárszemeit, hogy nem csoda, ha épen e döntő pillanatban elvesztettem már különben is erősen megrendített lélekjelenlétemet , és szótlanul fogadtam el Károly rokonuk minőségében valamennyi családtag üdvözleteit, és a horribile dictu csókjait, jóllehet nem valók, csak igénytelen megbízottja. Ezalatt a tanácsos úr bevezetett az étte- I rémbe; úgy látszott, hogy csak a vendég megérkeztét várták, mert azonnal asztalhoz ültünk. Rettenetes kelepcében voltam ; szokott vigságom, fesztelen modorom, lélekjelenlétem, mind oda lettek, most, mikor oly igen rájok szorultam ! Valóságos családi lakomát csaptunk. Jobb oldalamon az öreg tanácsos ült, velem szemközt a csinos, de kissé halovány és levert arcú Ilka .