Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
mm A szöuli szerződésből — tokiói szerződés lett. Elővigyázatosságból, nehogy újabb tápot adjanak a szöuli tüntetéseknek, Tokióban írta alá Sima japán és Tong Von Li dél-koreai külügyminiszter a két ország megállapodását. A fogadtatás azonban itt sem bizonyult protokollszerűnek. A magas szerződő feleket a japán külügyminisztérium épületét gyűrűbe fogó háromezer rohamrendőr védelmezte. Japán és Dél-Korea között azonban tizennégy esztendős huzavona után a viszály szerződése született meg. Nem old meg semmit, de jelentősen elmérgesíti a helyzetet. A japán— koreai viszony válságcsokra, amely az elmúlt évtizedekben kiterebélyesedett, változatlanul fennáll, sőt újabb, súlyos hidegháborús elemekkel terhelték. A szerződést ugyanis az egyik Koreával, méghozzá a vitatható törvényességű, Amerika-barát csatlósállammal, a szöuli rezsimmel kötötték. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kormánya tehát joggal illethette kemény bírálattal Japán és Dél-Korea egyezkedését. Phenjan nyilatkozata, hogy hatálytalannak és érvénytelennek tekinti a szerződést, természetesen eleve leértékeli, megfelelő helyére teszi ezt a diplomáciai aktust. Az aláírt okmányok magát az államközi szerződést, valamint négy egyéb egyezményt tartalmaznak. Dél-Korea kártérítést, állami és magánhiteleket kap Japántól a több évtizedes gyarmatosítás és a második világháborús megszállás során keletkezett károk fejében. Ez öszszesen, valamennyi járulékkal együtt, mintegy kilencszázmillió dollár, kétharmadrészben viszszafizetendő kölcsön. Szöul cserébe lemond minden további jóvátételi igényről — egész Korea nevében. Dél-Korea ezenfelül megszünteti a környező tengereken a japán hajókkal szemben alkalmazott halászati tilalmat. A délkoreai halászok tehát ezentúl nem részesülnek a szükséges önvédelemben a tengeren mindent letaroló japán vetélytárssal szemben. (Magyarország 1964. 10. sz.: Halászat dinamittal.) Ez az engedmény szinte kiszámíthatatlan következményeket vonhat maga után, a halmenynyiség csökkenése súlyosbítja majd az amúgy is állandó élelmiszerkrízist. A szerződés előirányozza természetesen a két ország diplomáciai kapcsolatainak megteremtését — eddig nem voltak formális kontaktusban —, valamint a „politikai, gazdasági és katonai tervezés” területén történő együttműködést. Nem beszélnek viszont az aláírt okmányok olyan fontos kérdésről, mint a Japánban élő koreaiak sorsa. A múlt örökségeként — legtöbbjük családját erőszakkal hurcolták oda — hatszázezer koreai él Japánban. Szöul nyomására Tokió most lehetetlenné akarja tenni a hazatérés folytatódását, illetve szeretné nemlétezővé tenni ezt a problémát. A koreai kisebbség ügye ezért maradt ki a mostani jegyzőkönyvekből is... Kinek jó akkor ez a szerződéshalmaz? A délkoreai Pak Csong Hi-diktatúra számára bizonyos előnyökkel kétségtelenül jár. A dollárszázmilliókkal, a nehézségekkel küzdő gazdaság átmeneti erősítő injekciókat kap. Az Ázsiában nagy népszerűtlenségnek örvendő rendszer némi tekintélynyereséget is szeretne kovácsolni a Japánnal történő kapcsolatfelvételből. Ugyanakkor a koreai nép érdekeinek elárulása és semmibevétele megnövelte a rendszer ellenzékét, ami máris kifejezésre jutott a szöuli tüntetéseken. S ne feledjük el, hogy a tárgyalások azért húzódtak ilyen hosszú ideig, csaknem másfél évtizedig, mert még a dél-koreai kormánynak is számolnia kellett ezzel az ellenérzéssel. A gazdasági erősítés emellett valóban csak ideiglenes lehet, hiszen a japán nagytőke behatolása, végső soron súlyos károkat okoz Dél-Koreának. A szerződési lehetőségen azonban Tokióban sem kaptak túlzott lelkesedéssel. A szöuli játszmával Japán ugyanis nemcsak a ketté osztott Korea problémájába bonyolódott bele, hanem a dél-vietnami háborúba is. Hiszen Pak Csong Hi, ezentúl japán pénz segítségével is szállítja majd az emberanyagot saigoni ikerrendszerének. A japán nép tehát joggal tiltakozik a veszélyesnek tartott okmányok ellen, de maguk a vezető körök is élnek némi fenntartásokkal. A két szerződő között igazán a harmadik örül — módosíthatnánk némileg a közmondást. Ez a harmadik az Egyesült Államok. Washington távol-keleti politikájának feltétlen tartozéka, hogy legalább ne legyenek nyílt és látványos nézeteltérések két szövetségese között. Ha az amerikai külpolitika dominókhoz hasonlítja támaszpont-országait, akkor elengedhetetlen érdeke, hogy két „fő dominója” ne egymást döntse, hanem a kölcsönös támasztással próbálkozzanak. Különösen most, amikor a francia távolmaradás és a pakisztáni ellenállás miatt értéktelenedő SEATO helyett, annak északkeletázsiai mását, a NEATO-t akarják tető alá hozni, szükséges a japán—dél-koreai összhang. Az amerikaiak a dél-vietnami érdekeltség fokozódását is remélik a két országban, valamint — s ez sem lebecsülendő szempont — a japán dollár számilliókkal tulajdonképpen fizetési mérlegüket is javítani szeretnék. Hiszen Dél- Korea segélyezésének bizonyos fokú átvállalása az eredeti amerikai kötelezettségeken enyhíthetne. A szerződés várható következményeinek valóban vázlatos áttekintése után, vegyük kissé részletesen szemügyre a Japánra gyakorolt hatást. Ezek a hetek ugyanis a japán politika különösen fontos időszakát képezik. Július negyedikén a japán milliók az urnák elé járulnak, sor kerül a második világháborút követő tizedik választásra. Pontosabban a kilenc és feledikre — ezúttal a parlamenti képviselők felét választják újjá. Drámai változásokra nem számítanak, a papírforma esélyei szerint ismét a Liberális-Demokrata Párt nyeri el a legtöbb szavazatot. Mennyi lesz azonban ez a „legtöbb”? Ennél a számszerűségnél már a visszaesés vagy növekedés olyan árnyalatait lehet figyelembe venni, amelyek a japán politika mozgásának irányát mutatják. Ezért mind a kormánypárt, mind a főbb ellenzéki erők — a szocialisták, szociáldemokraták, kommunisták, szélsőséges vallási csoportok — igen tevékenyen vetették be magukat a küzdelembe. E kampánynak voltak nem kis szenzációt keltő fejleményei. Közvetlenül a választások előestéjén megbukott például a főváros képviselőtestülete. Tokió liberális-demokrata többségű törvényhatóságának tizenhét kormánypárti városatyája csúnya korrupciós botrányba keveredett. Először nem akartak lemondani, de miután a főváros lakossága tiltakozó aláírásokat gyűjtött, s azok a félmilliót is túlhaladták, mégis csak vették kalapjukat. A „tokiói ügy” természetesen nem öregbítette a kormányzó párt jó hírét, az ellenzéki gyűléseken külön ostorozzák a korrupciót, vesztegetést, panamákat. Az igazi sarkpontjai a választási harcnak azonban a külpolitika és a gazdasági helyzet. Eisaku Szato miniszterelnök, amikor a beteg Ikedától átvette a kormányfői tisztet (1964 szeptember), meghirdette Japán külpolitikájának „felnőtté válását”. Tehát legalább olyan súlyú diplomáciai aktivitást tűzött célul, mint amilyet az ország gazdasági erejénél, nagyságánál fogva elfoglalhat a világban. Viszont, ami a külpolitika irányát illeti, azon nem kívánt változást eszközölni, továbbra is erősen a washingtoni vonalhoz kapcsolta magát. Ez pedig lényegében a japán magatartás alapvető ellentmondása. Addig ugyanis Japán képtelen lesz külpolitikailag igazán felnőni, amíg korlátozva van mozgásában, nincs önálló arculata. Az amerikai állásponthoz való merev kötődés nem ad lehetőséget Japánnak, hogy konstruktív javaslatokat tegyen a vietnami rendezés érdekében; korlátokat szab az afro-ázsiai világban kifejtett tevékenységének; befolyásolja az ázsiai és európai szocialista országok iránt tanúsított politikáját, így a japán kezdeményezések olyan próbálkozásokban merültek ki, mint az indonéz—malaysiai vitában történő közvetítés, vagy gazdasági pozíciók szerzése Afrikában és az arab világban. A Dél-Koreával történő kiegyezés megint csak amerikai érdekek tükrözője ... A másik időszerű kérdés, hogy mi lesz a japán gazdasági csoda jövője? 1945 után Japán a gazdasági növekedés ütemében az első helyre Távol-Kelet A viszály szerződése Dominók négyszemközt Választás előtt Egy „csoda99 jövője került a világon. A produktív beruházás a nyugat-európainak legalább kétszerese volt, a nemzeti jövedelem lényegesen emelkedett. Végül az ország nemcsak a háborús pusztításokat heverte ki, hanem az Egyesült Államok, az NSZK és Nagy-Britannia nyomában, a tőkés világ legnagyobb gazdasági hatalma lett. Ezt különböző tényezők segítették elő, például az ország termelőerőinek korszerű alapokon történő újjáépítése; a katonai kiadások viszonylagos csekélysége; a bőséges és olcsó munkaerő; a belső piac gyors fejlődése stb. Kiderült azonban, hogy nincsen csoda vég nélkül. 1962 óta mind rendszeresebben jelentkeztek a nehézségek, s az elmúlt évben ezek a recesszió tüneteit mutatták. A gyors felfutás után, most egyre gyakoribbak a panaszok és bírálatok, így a japán bank- és tőzsderendszer nem kielégítő voltáról, az export nehézségeiről, különös tekintettel az Egyesült Államok, valamint a Közös Piac és az EFTA elzárkózásáról; olyan nagy vállalatok, mint a SANYO vagy a JAMAICHI félcsődjéről, amelyből csak az állami közbelépés rántotta vissza őket. Vagy az egyik kedvező tényező mesterséges megszüntetéséről, a katonai kiadások állandóan emelkedőben vannak. Mivel Szato a gazdasági helyzetre vonatkozólag sem tudott megnyugtató távlatokat adni, a választások előtt „lélektani bombával” próbálkozott. Június elején — tehát a szavazás előtt csupán egy hónappal — gyökeresen átalakította kormányát. A tizennyolc tagú kabinetben csupán Shiina külügyminiszter és egy-két társa maradt a régiek közül, különben a gazdasági agytröszt színe-javát ültették a bársonyszékekbe. Így a korábban — a gyors fejlődés évei alatt — működő miniszterek közül, visszahozták a kormányba Takeo Mikit gazdaság- és kereskedelemügyi, illetve Takeo Fukudát pénzügyminiszterként. Az új tárcanélküli miniszterek között megtalálható Ichiro Kono, az olimpiai játékok vezérkarának irányítója (egy ideig Szato riválisaként is emlegették), sőt Fujiyama egykori külügyminiszter is. Szato tehát a „nagy nevek kormányával” veszi fel a választási harcot, az elismert tekintélyeket szeretné kamatoztatni. Mindez viszont nem fedheti el egy olyan program hiányát, amely képes lenne Japánt valóban kivezetni jelenlegi nehézségei közül. Csupán egy apró, de jellemző adalék: a kiszivárgott hírek szerint a gazdasági tárcák betöltői között máris heves viták folynak a hogyan továbbról, és csak a választások közelsége miatt nem következtek be egyes visszalépések a kormányból. S újra visszatérhetünk a kiindulóponthoz. Az aktív külügyminisztert hiába erősítették meg egy tárcanélkülivel, ha a külpolitikai irányzaton nem hajtanak végre változást. Márpedig az új kormány első névjegye éppen a Dél-Koreával történő szerződéskötés volt. RÉTI ERVIN SZATO JAPÁN MINISZTERELNÖK Nincs önálló arculata MAGYARORSZÁG 1965?IT 5