Magyarország, 1965. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-04 / 27. szám

mm A szöuli szerződésből — tokiói szerződés lett. Elővigyázatosságból, nehogy újabb tápot adjanak a szöuli tüntetéseknek, Tokióban írta alá Sim­a japán és Tong Von Li dél-koreai külügyminiszter a két ország megállapodását. A fogadtatás azonban itt sem bizonyult pro­­tokollszerűnek. A magas szerződő feleket a ja­pán külügyminisztérium épületét gyűrűbe fogó háromezer rohamrendőr védelmezte. Japán és Dél-Korea között azonban tizen­négy esztendős huzavona után a viszály szer­ződése született meg. Nem old meg semmit, de jelentősen elmérgesíti a helyzetet. A japán— koreai viszony válságcsokra, amely az elmúlt évtizedekben kiterebélyesedett, változatlanul fennáll, sőt újabb, súlyos hidegháborús ele­mekkel terhelték. A szerződést ugyanis az egyik Koreával, méghozzá a vitatható törvényességű, Amerika-barát csatlósállammal, a szöuli rezsim­mel kötötték. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kormánya tehát joggal illethette kemény bírálattal Japán és Dél-Korea egyez­kedését. Phenjan nyilatkozata, hogy hatályta­lannak és érvénytelennek tekinti a szerződést, természetesen eleve leértékeli, megfelelő he­lyére teszi ezt a diplomáciai aktust. Az aláírt okmányok magát az államközi szer­ződést, valamint négy egyéb egyezményt tar­talmaznak. Dél-Korea kártérítést, állami és ma­gánhiteleket kap Japántól a több évtizedes gyarmatosítás és a második világháborús meg­szállás során keletkezett károk fejében. Ez ösz­­szesen, valamennyi járulékkal együtt, mintegy kilencszázmillió dollár, kétharmadrészben visz­­szafizetendő kölcsön. Szöul cserébe lemond minden további jóvátételi igényről — egész Korea nevében. Dél-Korea ezenfelül megszün­teti a környező tengereken a japán hajókkal szemben alkalmazott halászati tilalmat. A dél­koreai halászok tehát ezentúl nem részesülnek a szükséges önvédelemben a tengeren mindent letaroló japán vetélytárssal szemben. (Magyar­­ország 1964. 10. sz.: Halászat dinamittal.) Ez az engedmény szinte kiszámíthatatlan követ­kezményeket vonhat maga után, a halmeny­­nyiség csökkenése súlyosbítja majd az amúgy is állandó élelmiszerkrízist. A szerződés előirányozza természetesen a két ország diplomáciai kapcsolatainak megteremté­sét — eddig nem voltak formális kontaktusban —, valamint a „politikai, gazdasági és katonai tervezés” területén történő együttműködést. Nem beszélnek viszont az aláírt okmányok olyan fontos kérdésről, mint a Japánban élő koreaiak sorsa. A múlt örökségeként — leg­többjük családját erőszakkal hurcolták oda — hatszázezer koreai él Japánban. Szöul nyomá­sára Tokió most lehetetlenné akarja tenni a hazatérés folytatódását, illetve szeretné nem­létezővé tenni ezt a problémát. A koreai kisebb­ség ügye ezért maradt ki a mostani jegyző­könyvekből is... Kinek jó akkor ez a szerződéshalmaz? A dél­koreai Pak Csong Hi-diktatúra számára bizo­nyos előnyökkel kétségtelenül jár. A dollár­­százmilliókkal, a nehézségekkel küzdő gazda­ság átmeneti erősítő injekciókat kap. Az Ázsiá­ban nagy népszerűtlenségnek örvendő rendszer némi tekintélynyereséget is szeretne kovácsolni a Japánnal történő kapcsolatfelvételből. Ugyan­akkor a koreai nép érdekeinek elárulása és semmibevétele megnövelte a rendszer ellen­zékét, ami máris kifejezésre jutott a szöuli tüntetéseken. S ne feledjük el, hogy a tárgya­lások azért húzódtak ilyen hosszú ideig, csak­nem másfél évtizedig, mert még a dél-koreai kormánynak is számolnia kellett ezzel az ellen­érzéssel. A gazdasági erősítés emellett valóban csak ideiglenes lehet, hiszen a japán nagytőke behatolása, végső soron súlyos károkat okoz Dél-Koreának. A szerződési lehetőségen azonban Tokióban sem kaptak túlzott lelkesedéssel. A szöuli játsz­mával Japán ugyanis nemcsak a ketté osztott Korea problémájába bonyolódott bele, hanem a dél-vietnami háborúba is. Hiszen Pak Csong Hi, ezentúl japán pénz segítségével is szállítja majd az emberanyagot saigoni iker­rendszeré­nek. A japán nép tehát joggal tiltakozik a ve­szélyesnek tartott okmányok ellen, de maguk a vezető körök is élnek némi fenntartásokkal. A két szerződő között igazán a harmadik örül — módosíthatnánk némileg a közmondást. Ez a harmadik az Egyesült Államok. Washington távol-keleti politikájának feltétlen tartozéka, hogy legalább ne legyenek nyílt és látványos nézeteltérések két szövetségese között. Ha az amerikai külpolitika dominókhoz hasonlítja tá­maszpont-országait, akkor elengedhetetlen ér­deke, hogy két „fő dominója” ne egymást dönt­se, hanem a kölcsönös támasztással próbálkoz­zanak. Különösen most, amikor a francia tá­volmaradás és a pakisztáni ellenállás miatt ér­téktelenedő SEATO helyett, annak északkelet­ázsiai mását, a NEATO-t akarják tető alá hozni, szükséges a japán—dél-koreai összhang. Az amerikaiak a dél-vietnami érdekeltség foko­zódását is remélik a két országban, valamint — s ez sem lebecsülendő szempont — a japán dollár számilliókkal tulajdonképpen fizetési mérlegüket is javítani szeretnék. Hiszen Dél- Korea segélyezésének bizonyos fokú átvállalása az eredeti amerikai kötelezettségeken enyhít­hetne. A szerződés várható következményeinek va­lóban vázlatos áttekintése után, vegyük kissé részletesen szemügyre a Japánra gyakorolt ha­tást. Ezek a hetek ugyanis a japán politika kü­lönösen fontos időszakát képezik. Július ne­gyedikén a japán milliók az urnák elé járul­nak, sor kerül a második világháborút követő tizedik választásra. Pontosabban a kilenc és feledikre — ezúttal a parlamenti képviselők felét választják újjá. Drámai változásokra nem számítanak, a papírforma esélyei szerint ismét a Liberális-Demokrata Párt nyeri el a legtöbb szavazatot. Mennyi lesz azonban ez a „leg­több”? Ennél a számszerűségnél már a vissza­esés vagy növekedés olyan árnyalatait lehet fi­gyelembe venni, amelyek a japán politika moz­gásának irányát mutatják. Ezért mind a kor­mánypárt, mind a főbb ellenzéki erők — a szocialisták, szociáldemokraták, kommunisták, szélsőséges vallási csoportok — igen tevéke­nyen vetették be magukat a küzdelembe. E kampánynak voltak nem kis szenzációt keltő fejleményei. Közvetlenül a választások előestéjén megbukott például a főváros kép­viselőtestülete. Tokió liberális-demokrata több­ségű törvényhatóságának tizenhét kormánypárti városatyája csúnya korrupciós botrányba keve­redett. Először nem akartak lemondani, de miután a főváros lakossága tiltakozó aláírá­sokat gyűjtött, s azok a félmilliót is túlhalad­ták, mégis csak vették kalapjukat. A „tokiói ügy” természetesen nem öregbítette a kor­mányzó párt jó hírét, az ellenzéki gyűléseken külön ostorozzák a korrupciót, vesztegetést, pa­namákat. Az igazi sarkpontjai a választási harcnak azonban a külpolitika és a gazdasági helyzet. Eisaku Szato miniszterelnök, amikor a beteg Ikedától átvette a kormányfői tisztet (1964 szep­tember), meghirdette Japán külpolitikájának „felnőtté válását”. Tehát legalább olyan súlyú diplomáciai aktivitást tűzött célul, mint ami­lyet az ország gazdasági erejénél, nagyságánál fogva elfoglalhat a világban. Viszont, ami a külpolitika irányát illeti, azon nem kívánt vál­tozást eszközölni, továbbra is erősen a washing­toni vonalhoz kapcsolta magát. Ez pedig lénye­gében a japán magatartás alapvető ellentmon­dása. Addig ugyanis Japán képtelen lesz kül­politikailag igazán felnőni, amíg korlátozva van mozgásában, nincs önálló arculata. Az amerikai állásponthoz való merev kötődés nem ad lehetőséget Japánnak, hogy konstruktív ja­vaslatokat tegyen a vietnami rendezés érde­kében; korlátokat szab az afro-ázsiai világban kifejtett tevékenységének; befolyásolja az ázsiai és európai szocialista országok iránt tanúsított politikáját, így a japán kezdeményezések olyan próbálkozásokban merültek ki, mint az indo­néz—malaysiai vitában történő közvetítés, vagy gazdasági pozíciók szerzése Afrikában és az arab világban. A Dél-Koreával történő kiegye­zés megint csak amerikai érdekek tükrözője ... A másik időszerű kérdés, hogy mi lesz a japán gazdasági csoda jövője? 1945 után Japán a gazdasági növekedés ütemében az első helyre Távol-Kelet A viszály szerződése Dominók négyszemközt Választás előtt Egy „csoda99 jövője került a világon. A produktív beruházás a nyugat-európainak legalább kétszerese volt, a nemzeti jövedelem lényegesen emelkedett. Vé­gül az ország nemcsak a háborús pusztításokat heverte ki, hanem az Egyesült Államok, az NSZK és Nagy-Britannia nyomában, a tőkés világ legnagyobb gazdasági hatalma lett. Ezt különböző tényezők segítették elő, például az ország termelőerőinek korszerű alapokon tör­ténő újjáépítése; a katonai kiadások viszony­lagos csekélysége; a bőséges és olcsó munka­erő; a belső piac gyors fejlődése stb. Kiderült azonban, hogy nincsen csoda vég nélkül. 1962 óta mind rendszeresebben jelentkeztek a nehéz­ségek, s az elmúlt évben ezek a recesszió tü­neteit mutatták. A gyors felfutás után, most egyre gyakorib­bak a panaszok és bírálatok, így a japán bank- és tőzsderendszer nem kielégítő voltáról, az export nehézségeiről, különös tekintettel az Egyesült Államok, valamint a Közös Piac és az EFTA elzárkózásáról; olyan nagy vállalatok, mint a SANYO vagy a JAMAICHI félcsődjéről, amelyből csak az állami közbelépés rántotta vissza őket. Vagy az egyik kedvező tényező mesterséges megszüntetéséről, a katonai kiadá­sok állandóan emelkedőben vannak. Mivel Szato a gazdasági helyzetre vonatkozó­lag sem tudott megnyugtató távlatokat adni, a választások előtt „lélektani bombával” próbál­kozott. Június­ elején — tehát a szavazás előtt csupán egy hónappal — gyökeresen átalakította kormányát. A tizennyolc tagú kabinetben csu­pán Shiina külügyminiszter és egy-két társa maradt a régiek közül, különben a gazdasági agytröszt színe-javát ültették a bársonyszé­kekbe. Így a korábban — a gyors fejlődés évei alatt — működő miniszterek közül, visszahoz­ták a kormányba Takeo Mikit gazdaság- és ke­reskedelemügyi, illetve Takeo Fukudát pénz­ügyminiszterként. Az új tárcanélküli minisz­terek között megtalálható Ichiro Kono, az olimpiai játékok vezérkarának irányítója (egy ideig Szato riválisaként is emlegették), sőt Fuji­yama egykori külügyminiszter is. Szato tehát a „nagy nevek kormányával” veszi fel a vá­lasztási harcot, az elismert tekintélyeket sze­retné kamatoztatni. Mindez viszont nem fed­heti el egy olyan program hiányát, amely ké­pes lenne Japánt valóban kivezetni jelenlegi nehézségei közül. Csupán egy apró, de jellemző adalék: a kiszivárgott hírek szerint a gazda­sági tárcák betöltői között máris heves viták­ folynak a hogyan tovább­ról, és csak a válasz­tások közelsége miatt nem következtek be egyes visszalépések a kormányból. S újra visszatérhetünk a kiindulóponthoz. Az aktív külügyminisztert hiába erősítették meg egy tárcanélkülivel, ha a külpolitikai irányza­ton nem hajtanak végre változást. Márpedig az új kormány első névjegye éppen a Dél-Ko­reával történő szerződéskötés volt. RÉTI ERVIN SZATO JAPÁN MINISZTERELNÖK Nincs önálló arculata MAGYARORSZÁG 1965?IT 5

Next