Magyarország, 1967. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1967-07-02 / 27. szám

Világpolitika Találkozó félúton Részmegoldások rendszere Világhatalmi felelősség Közel-Kelet és Vietnam „A főnök majd kiesett a székből” — mondotta egy Peter Cordetti nevezetű távírász, aki a glass­­borói rendőrség alkalmazottjaként először olvas­ta a szalagról a csúcsértekezlet hírét. A rendőr­főnök jó ideig azt hitte, hogy rossz tréfát űznek vele, hiszen hogyan is vehette volna komolyan, hogy a két szuperhatalom vezetője éppen ebben a 14 000 lakosú kisvárosban, (1775-ben német üvegfúvók alapították) találkozik majd. Hasonló gondokat okozott e váratlan hír dr. Thomas E. Ro­binsonnak, a glass­borói főiskola igazgatójának, ezenkívül magának a városkának is, ahol ugyan­­ van vagy négy szövőüzem és egy konzervgyár, de nincs egyetlen szálloda sem. (Ilyen alapon írta a hamburgi Die Welt, hogy a glassborói ta­lálkozót rosszul készítették elő (!) és ezért kevés sikerrel (!) kecsegtet.) Nem Camp David A két vezető a diplomáciai szokásoknak meg­felelően csaknem feleúton találkozott, Johnson elnök 115 mérföldet, Koszigin miniszterelnök 98 mérföldet utazott a főiskola kapujáig. Glassboro lapos, néhány erdőparcellával borított területen fekszik. (Senki sem sorolja New Jersey állam legszebb vidékei közé). És a választás azért esett a városkára, mert Johnson elnök nem volt haj­landó New Yorkig utazni, szovjet részről pedig Camp Davidot, az Egyesült Államok elnökének hivatalos hétvégi rezidenciáját a jelen helyzetben nem tartották alkalmasnak a találkozóra. A megbeszélés helye korántsem volt olyan lé­nyeges, mint a megbeszélés ténye és a megvita­tásra került problémák súlyossága. A jelenlegi világhelyzetben (a közel-keleti válságot megelő­zően) senki sem számolhatott komolyan a szovjet miniszterelnök és az amerikai elnök találkozójá­val. A közvélemény egyébként is ma már realis­tább szemüvegen keresztül vizsgálja a csúcsta­lálkozókat,­­ sem a glassborói megbeszélés előtt, sem utána nem lehetett tapasztalni olyan felfo­kozott reménykedést, mint a megelőző csúcsér­tekezleteken 1961-ben Bécsben vagy 1959-ben Camp Davidban. A világ közvéleménye ma már tisztában van azzal, hogy a nemzetközi viszony­latok rendkívül összetett és komplex problémáira még a csúcstalálkozók sem hozhatnak látványos eredményeket. Előtérbe nyomult a hasznos rész­­megoldások kimunkálásának rendszere, az összes kérdésekre kiterjedő, átfogó jellegű megállapo­dásokkal szemben. A június 23-i és 25-i találkozót mégis öröm­mel üdvözölte az egész nemzetközi közvéle­mény. A csúcsértekezlettől nem a legfontosabb kérdések rendezését várta , hanem annak bi­zonyságát látta a glassborói összejövetelben, hogy a béke fenntartásáért elsősorban felelős két világhatalom a súlyos problémák ellenére is le­hetőséget lát a közvetlen eszmecserére. Így is volt: Glassboro alkalom volt a nézetek kifejté­sére, a két nagyhatalomnak a világ különféle tér­ségein fennálló kötelezettségei jellegének és ter­mészetének megmagyarázására. E szemszögből vizsgálva a glassborói találko­zót, általánossá vált a nézet, hogy a csúcsértekez­letek tényleges értelme inkább a kapcsolatok fenntartásában, esetleges intézményesítésében van, semmint a konkrét megoldások gyors felku­tatásában. Jóllehet a találkozóra elsősorban a közel-keleti zűrzavaros helyzet miatt kerül sor, a megbeszélésen a dolog természeténél fogva át­tekintették a világpolitika többi neuralgikus pontját is. Ez aláhúzta azt az igazságot, hogy a közel-keleti agressziót nem lehet helyi konflik­tusként a világhelyzet egészéből kiszakítva vizs­gálni. A találkozón megvitatott kérdéseket a szovjet közvélemény négy csoportba sorolta: a közel-ke­leti helyzet, a vietnami agresszió, a nukleáris fegyverek elterjedésének megtiltásáról szóló nemzetközi egyezmény és a szovjet—amerikai vi­szony. Koszigin miniszterelnök New York-i sajtóérte­kezletén világosan megmondotta, hogy a közel­­keleti helyzetről folytatott véleménycsere kere­tében nem jött létre egyetértés. A Szovjetunió a közel-keleti helyzet rendezé­sének két fő feltételét abban fogalmazta meg, hogy egyrészt el kell ítélni Izraelt, mint támadót, hiszen semmi kétség sem fér ahhoz, hogy június 5-én reggel a támadást Izrael indította meg, más­részt, hogy a megszállt arab területekről a de­markációs vonal mögé kell visszavonni az izraeli fegyveres erőket és csak ezután indulhatnak meg az érdemleges tárgyalások a közel-keleti helyzet tartós rendezésére. Vagyis: a Közel-Ke­let kulcskérdése az izraeli csapatok visszavoná­sa. Mint Koszigin mondotta, bár jelenleg katonai akciók nem folynak, Izrael jelentős területeket kaparintott meg az Egyesült Arab Köztársaság­tól, Szíriától, Jordániától és így a harcok bár­mely pillanatban felújulhatnak. Az amerikai álláspont ezzel szemben az, hogy a közel-keleti helyzettel kapcsolatos kérdések egész komplexumát kell megvizsgálni. E mód­szer a gyakorlatban nem jelentene egyebet, mint a tárgyalások végtelen elhúzódását, miközben az izraeli csapatok továbbra is megszállva tartanák az elfoglalt területeket és esetleg az izraeli köz­­igazgatás tartósan berendezkedne a jogtalanul megszerzett területeken. Ezért tarthatatlan az az álláspont, amely sze­rint csapatok visszavonására csak az általános rendezés elérése után kerülne sor. A tárgyalá­sok szükségszerű elhúzódása lehetővé tenné a katonai akciók kiújulását és így ez a térség to­vábbra is komoly veszélyek forrása maradna. (A közel-keleti válság megoldásával foglalkozó rend­kívüli ENSZ-közgyűlés eddigi munkáját nagy­ban és egészben pozitívnak lehet minősíteni, mert az államok képviselői többségükben elítélték Izrael agresszióját és követelték az izraeli csa­patoknak a fegyverszüneti vonal mögé történő visszavonását.) Szerves vagy nem szerves A Közel-Keletet illetően természetesen szóba­­került az Akabai-öböl és a Szuezi-csatorna hajó­zási szabadsága, valamint az e területre irányuló fegyverszállítások kérdése. Ezek szintén olyan részkérdések, amelyeknek megoldására mind­addig nem lehet számítani, amíg meg nem tör­ténik az izraeli csapatok kivonása a megszállt területekről. Az Egyesült Államok vietnami agresszióját il­letően a szovjet közlemény, mint ismeretes, meg­állapította, hogy „a Szovjetunió és az Egyesült Államok álláspontja gyökeresen eltér egymás­tól”. Ezzel összefüggésben érdekes epizódra hívta fel a figyelmet James Reston, az International Herald Tribune hasábjain. Az ismert amerikai publicista szerint McNamara hadügyminiszter már éppen útnak akart indulni Saigonba John­son olyan értelmű felhatalmazásával, hogy West­moreland tábornok megkapja azokat a csapat­erősítéseket, amelyeket szükségesnek tart. A tá­bornok 100 000 új katonát követelt és McNamara a beleegyező nyilatkozatot vitte volna magával Dél-Vietnamba. A csúcstalálkozó következtében késedelmet szenvedett McNamara útja és talán újabb vizsgálat alá kerül a százezres kontingens kiküldése. Bush külügyminiszternek azzal a kijelentésével összefüggésben, hogy nincs szerves ka­solat a vietnami és a közel-keleti probléma köz­ül. Res­ton azt írja, hogy „szerves vagy nem szerves, a problémák nyilvánvalóan kapcsolódnak egymás­hoz politikailag és lélektanilag. Mindkettő egy­aránt megmérgezi a világpolitika egészét”. Koszigin félreérthetetlenül annak a meggyő­ződésének adott kifejezést, hogy a vietnami nép nem szünteti meg harcá­t az idegen agresszorok ellen mindaddig, amíg az agresszor nem távozik Vietnam földjéről Érdekes vélemények hangzottak el a harma­dik kérdéscsoportról, a leszerelésről, s ezen be­lül az atomsorompó-egyezményről. A hivatalos közlemény szerint is mindkét fél aláhúzta, hogy fontosnak tartja a mielőbbi megállapodást a nukleáris fegyverek elterjedésének megtiltásá­ról szóló nemzetközi szerződés megkötéséről. Ko­szigin külön hangsúlyozta, hogy a szerződés te­kintetében nagy a haladás és mindkét fél to­vább munkálkodik avégett, hogy tető alá hozza a probléma megoldását. A Szovjetuniónak ér­deke, hogy ne terjedjen tovább a nukleáris fegy­ver, „feltételezzük — mondta Koszigin —, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak és más álla­mok többségének is érdeke ez”. 60 milliárd dollár James Reston, a már említett cikkében nagy fontosságúnak mondja, hogy ebben a kérdésben az érdekek számos ponton találkoznak. A raké­taelhárító rendszer megteremtése az Egyesült Államoknak 60 milliárd dollárjába kerülne és a fegyverkezési verseny újabb szakaszát indítaná meg. Ezért mondotta Koszigin, hogy nem a ra­kétaelhárító rendszerek kérdését kell megvizs­gálni, hanem a leszerelés egészét. Meg kell sem­misíteni mind a támadó, mind a védelmi fegy­verfajtákat. A negyedik kérdéscsoport a szovjet—amerikai viszony problémáit ölelte fel. Bár nyilvánvaló, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok megjaví­tására mindaddig nem lehet számítani, ameddig az Egyesült Államok agressziót követ el Viet­namban, mégis az a tény, hogy megállapodás született a személyes kapcsolatok további fenn­tartásáról, a rendszeres konzultáció lehetőségét vetíti előre a szovjet—amerikai viszonyban. Johnson azt mondotta: „Kosziginnal egyetértet­tünk abban, hogy a diplomáciai és más csator­nákon, valamint közvetlen érintkezés útján kap­csolatban kell maradnunk egymással”. Az összesen majdnem tízórás tanácskozás Glassboróban annak ellenére, hogy a tárgyaló­felek sok kérdésben nem értettek egyet, sőt vé­leményük merőben eltért egymástól, mégis tük­rözte a világhatalmak felelősségét. A párbeszéd a világot egyetlen nagyobb gondjától sem szaba­dította meg, de a világ közvéleménye előtt de­monstrálta azt a készséget, hogy a két szupet­­hatalom vezetői leülnek az asztalhoz és tárgyal­nak. Ezt hangsúlyozta a szovjet közvélemény utolsó mondata, amely szerint egészében véve a találkozó hasznos volt. PETHŐ TIBOR FEDORENKO, GROMIKO, KOSZIGIN AZ ENSZ-BEN A közvélemény realistább szemüvegen vizsgálja a csúcstalálkozókat MAGYARORSZÁG1967/27 3

Next