Magyarország, 1967. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1967-07-02 / 27. szám
Világpolitika Találkozó félúton Részmegoldások rendszere Világhatalmi felelősség Közel-Kelet és Vietnam „A főnök majd kiesett a székből” — mondotta egy Peter Cordetti nevezetű távírász, aki a glassborói rendőrség alkalmazottjaként először olvasta a szalagról a csúcsértekezlet hírét. A rendőrfőnök jó ideig azt hitte, hogy rossz tréfát űznek vele, hiszen hogyan is vehette volna komolyan, hogy a két szuperhatalom vezetője éppen ebben a 14 000 lakosú kisvárosban, (1775-ben német üvegfúvók alapították) találkozik majd. Hasonló gondokat okozott e váratlan hír dr. Thomas E. Robinsonnak, a glassborói főiskola igazgatójának, ezenkívül magának a városkának is, ahol ugyan van vagy négy szövőüzem és egy konzervgyár, de nincs egyetlen szálloda sem. (Ilyen alapon írta a hamburgi Die Welt, hogy a glassborói találkozót rosszul készítették elő (!) és ezért kevés sikerrel (!) kecsegtet.) Nem Camp David A két vezető a diplomáciai szokásoknak megfelelően csaknem feleúton találkozott, Johnson elnök 115 mérföldet, Koszigin miniszterelnök 98 mérföldet utazott a főiskola kapujáig. Glassboro lapos, néhány erdőparcellával borított területen fekszik. (Senki sem sorolja New Jersey állam legszebb vidékei közé). És a választás azért esett a városkára, mert Johnson elnök nem volt hajlandó New Yorkig utazni, szovjet részről pedig Camp Davidot, az Egyesült Államok elnökének hivatalos hétvégi rezidenciáját a jelen helyzetben nem tartották alkalmasnak a találkozóra. A megbeszélés helye korántsem volt olyan lényeges, mint a megbeszélés ténye és a megvitatásra került problémák súlyossága. A jelenlegi világhelyzetben (a közel-keleti válságot megelőzően) senki sem számolhatott komolyan a szovjet miniszterelnök és az amerikai elnök találkozójával. A közvélemény egyébként is ma már realistább szemüvegen keresztül vizsgálja a csúcstalálkozókat, sem a glassborói megbeszélés előtt, sem utána nem lehetett tapasztalni olyan felfokozott reménykedést, mint a megelőző csúcsértekezleteken 1961-ben Bécsben vagy 1959-ben Camp Davidban. A világ közvéleménye ma már tisztában van azzal, hogy a nemzetközi viszonylatok rendkívül összetett és komplex problémáira még a csúcstalálkozók sem hozhatnak látványos eredményeket. Előtérbe nyomult a hasznos részmegoldások kimunkálásának rendszere, az összes kérdésekre kiterjedő, átfogó jellegű megállapodásokkal szemben. A június 23-i és 25-i találkozót mégis örömmel üdvözölte az egész nemzetközi közvélemény. A csúcsértekezlettől nem a legfontosabb kérdések rendezését várta , hanem annak bizonyságát látta a glassborói összejövetelben, hogy a béke fenntartásáért elsősorban felelős két világhatalom a súlyos problémák ellenére is lehetőséget lát a közvetlen eszmecserére. Így is volt: Glassboro alkalom volt a nézetek kifejtésére, a két nagyhatalomnak a világ különféle térségein fennálló kötelezettségei jellegének és természetének megmagyarázására. E szemszögből vizsgálva a glassborói találkozót, általánossá vált a nézet, hogy a csúcsértekezletek tényleges értelme inkább a kapcsolatok fenntartásában, esetleges intézményesítésében van, semmint a konkrét megoldások gyors felkutatásában. Jóllehet a találkozóra elsősorban a közel-keleti zűrzavaros helyzet miatt kerül sor, a megbeszélésen a dolog természeténél fogva áttekintették a világpolitika többi neuralgikus pontját is. Ez aláhúzta azt az igazságot, hogy a közel-keleti agressziót nem lehet helyi konfliktusként a világhelyzet egészéből kiszakítva vizsgálni. A találkozón megvitatott kérdéseket a szovjet közvélemény négy csoportba sorolta: a közel-keleti helyzet, a vietnami agresszió, a nukleáris fegyverek elterjedésének megtiltásáról szóló nemzetközi egyezmény és a szovjet—amerikai viszony. Koszigin miniszterelnök New York-i sajtóértekezletén világosan megmondotta, hogy a közelkeleti helyzetről folytatott véleménycsere keretében nem jött létre egyetértés. A Szovjetunió a közel-keleti helyzet rendezésének két fő feltételét abban fogalmazta meg, hogy egyrészt el kell ítélni Izraelt, mint támadót, hiszen semmi kétség sem fér ahhoz, hogy június 5-én reggel a támadást Izrael indította meg, másrészt, hogy a megszállt arab területekről a demarkációs vonal mögé kell visszavonni az izraeli fegyveres erőket és csak ezután indulhatnak meg az érdemleges tárgyalások a közel-keleti helyzet tartós rendezésére. Vagyis: a Közel-Kelet kulcskérdése az izraeli csapatok visszavonása. Mint Koszigin mondotta, bár jelenleg katonai akciók nem folynak, Izrael jelentős területeket kaparintott meg az Egyesült Arab Köztársaságtól, Szíriától, Jordániától és így a harcok bármely pillanatban felújulhatnak. Az amerikai álláspont ezzel szemben az, hogy a közel-keleti helyzettel kapcsolatos kérdések egész komplexumát kell megvizsgálni. E módszer a gyakorlatban nem jelentene egyebet, mint a tárgyalások végtelen elhúzódását, miközben az izraeli csapatok továbbra is megszállva tartanák az elfoglalt területeket és esetleg az izraeli közigazgatás tartósan berendezkedne a jogtalanul megszerzett területeken. Ezért tarthatatlan az az álláspont, amely szerint csapatok visszavonására csak az általános rendezés elérése után kerülne sor. A tárgyalások szükségszerű elhúzódása lehetővé tenné a katonai akciók kiújulását és így ez a térség továbbra is komoly veszélyek forrása maradna. (A közel-keleti válság megoldásával foglalkozó rendkívüli ENSZ-közgyűlés eddigi munkáját nagyban és egészben pozitívnak lehet minősíteni, mert az államok képviselői többségükben elítélték Izrael agresszióját és követelték az izraeli csapatoknak a fegyverszüneti vonal mögé történő visszavonását.) Szerves vagy nem szerves A Közel-Keletet illetően természetesen szóbakerült az Akabai-öböl és a Szuezi-csatorna hajózási szabadsága, valamint az e területre irányuló fegyverszállítások kérdése. Ezek szintén olyan részkérdések, amelyeknek megoldására mindaddig nem lehet számítani, amíg meg nem történik az izraeli csapatok kivonása a megszállt területekről. Az Egyesült Államok vietnami agresszióját illetően a szovjet közlemény, mint ismeretes, megállapította, hogy „a Szovjetunió és az Egyesült Államok álláspontja gyökeresen eltér egymástól”. Ezzel összefüggésben érdekes epizódra hívta fel a figyelmet James Reston, az International Herald Tribune hasábjain. Az ismert amerikai publicista szerint McNamara hadügyminiszter már éppen útnak akart indulni Saigonba Johnson olyan értelmű felhatalmazásával, hogy Westmoreland tábornok megkapja azokat a csapaterősítéseket, amelyeket szükségesnek tart. A tábornok 100 000 új katonát követelt és McNamara a beleegyező nyilatkozatot vitte volna magával Dél-Vietnamba. A csúcstalálkozó következtében késedelmet szenvedett McNamara útja és talán újabb vizsgálat alá kerül a százezres kontingens kiküldése. Bush külügyminiszternek azzal a kijelentésével összefüggésben, hogy nincs szerves kasolat a vietnami és a közel-keleti probléma közül. Reston azt írja, hogy „szerves vagy nem szerves, a problémák nyilvánvalóan kapcsolódnak egymáshoz politikailag és lélektanilag. Mindkettő egyaránt megmérgezi a világpolitika egészét”. Koszigin félreérthetetlenül annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a vietnami nép nem szünteti meg harcát az idegen agresszorok ellen mindaddig, amíg az agresszor nem távozik Vietnam földjéről Érdekes vélemények hangzottak el a harmadik kérdéscsoportról, a leszerelésről, s ezen belül az atomsorompó-egyezményről. A hivatalos közlemény szerint is mindkét fél aláhúzta, hogy fontosnak tartja a mielőbbi megállapodást a nukleáris fegyverek elterjedésének megtiltásáról szóló nemzetközi szerződés megkötéséről. Koszigin külön hangsúlyozta, hogy a szerződés tekintetében nagy a haladás és mindkét fél tovább munkálkodik avégett, hogy tető alá hozza a probléma megoldását. A Szovjetuniónak érdeke, hogy ne terjedjen tovább a nukleáris fegyver, „feltételezzük — mondta Koszigin —, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak és más államok többségének is érdeke ez”. 60 milliárd dollár James Reston, a már említett cikkében nagy fontosságúnak mondja, hogy ebben a kérdésben az érdekek számos ponton találkoznak. A rakétaelhárító rendszer megteremtése az Egyesült Államoknak 60 milliárd dollárjába kerülne és a fegyverkezési verseny újabb szakaszát indítaná meg. Ezért mondotta Koszigin, hogy nem a rakétaelhárító rendszerek kérdését kell megvizsgálni, hanem a leszerelés egészét. Meg kell semmisíteni mind a támadó, mind a védelmi fegyverfajtákat. A negyedik kérdéscsoport a szovjet—amerikai viszony problémáit ölelte fel. Bár nyilvánvaló, hogy a szovjet—amerikai kapcsolatok megjavítására mindaddig nem lehet számítani, ameddig az Egyesült Államok agressziót követ el Vietnamban, mégis az a tény, hogy megállapodás született a személyes kapcsolatok további fenntartásáról, a rendszeres konzultáció lehetőségét vetíti előre a szovjet—amerikai viszonyban. Johnson azt mondotta: „Kosziginnal egyetértettünk abban, hogy a diplomáciai és más csatornákon, valamint közvetlen érintkezés útján kapcsolatban kell maradnunk egymással”. Az összesen majdnem tízórás tanácskozás Glassboróban annak ellenére, hogy a tárgyalófelek sok kérdésben nem értettek egyet, sőt véleményük merőben eltért egymástól, mégis tükrözte a világhatalmak felelősségét. A párbeszéd a világot egyetlen nagyobb gondjától sem szabadította meg, de a világ közvéleménye előtt demonstrálta azt a készséget, hogy a két szupethatalom vezetői leülnek az asztalhoz és tárgyalnak. Ezt hangsúlyozta a szovjet közvélemény utolsó mondata, amely szerint egészében véve a találkozó hasznos volt. PETHŐ TIBOR FEDORENKO, GROMIKO, KOSZIGIN AZ ENSZ-BEN A közvélemény realistább szemüvegen vizsgálja a csúcstalálkozókat MAGYARORSZÁG1967/27 3