Magyarország, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-02 / 1. szám
Nyugat-Európa Vendégek? Toborzók ! Tőkekivitel Meg kell teremteni az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad mozgását a közösségen belül — a gazdasági integrációnak ez a feltétele. Ebből indult ki a Közös Piac alapítóokmánya, a Római Szerződés. 1969-ben bejelentették, hogy létrejött az egységes munkaerőpiac. Jelenleg tehát az EGK- országokból származó vendégmunkásokat a közösség bármely fogadó államában, elvben, a hazai munkavállalóval azonos jogok illetik meg, velük szemben mindenfajta diszkrimináció a törvény szerint tilos. A brüsszeli bizottság mellett koordinációs iroda is működik, melynek feladata a tagországok munkaerőhelyzetének felmérése, valamint a távlati tervek kidolgozása. Létezik egy pénzügyi szerv is, az Európai Szociális Alap, amely a munkanélküliek átképzésére fordított összeg felét a tagállamoknak visszatéríti. Nagyszámú szakember foglalkozik a betegbiztosítási és szociális jogszabályok egységesítésével, a képzési feltételek harmonizálásával. Az elv persze még nem valóság. Bár megvalósították a Közös Piacon belüli szabad munkavállalást, a Werner-jelentés mégis azt taglalja, hogy a helyzet cseppet sem kielégítő. („A személyek szabad mozgása nincs megfelelő módon biztosítva és nem mutatkozik tényleges előrehaladás a szociálpolitika harmonizálása területén sem.”) Ugyanezt állapítja meg a fentebb említett koordinációs iroda is. Úgy tűnik, a szabad munkaerőpiac elvileg megvan, de a gyakorlatban aligha működik a Hatok kívánságának megfelelően. Átlag: 5 év Az EGK tagállamai között vannak munkaerőhiánnyal küzdő országok (például az NSZK) és adva van a nagy munkaerőtartalékokkal rendelkező Olaszország. Az országok közötti munkaerővándorlás elméletben mindkét fél problémáit megoldja; az egyik helyen a szükségletet kielégíti, míg másutt a munkanélküliséget csökkenti. Ez volt az eredeti koncepció. Annak ellenére, hogy a Hatok többsége toborzóirodákat tart fenn Olaszországban, a valóság — legalábbis eddig — nem igazolta a várakozásokat Nézzük a tényeket: az utóbbi évtizedben a Közös Piacon belüli munkásvándorlás évi 206 000-ről 167 000-re csökkent. Ugyanakkor a harmadik, tehát piacon kívüli országokból származó vendégmunkások száma 126 000-ről 692 000-re nőtt! (összesen mintegy két és fél millió közösségen kívülről érkezett munkavállaló dolgozik ma a Közös Piac területén.) Az integráción kívülről érkező vendégmunkásokat kezdetben kedvezően fogadták a tőkés szakemberek. A különböző dél-európai és észak-afrikai országokból származó dolgozók olcsó segédmunkával látták el Nyugat-Európát, megjelenésük bizonyos fokig a szakszervezetek pozícióit is rontotta. Kialakult az a meggyőződés, hogy a vendégmunkás-rendszer már csak azért is jó, mert a beutazók minden olyan munkát elvégeznek, amelyet született belgának, franciának, hollandnak stb. már „nem illik” felajánlani. Miért nevezték el az ilyen külföldi munkavállalókat vendégmunkásoknak? E bevándorlók csak ideiglenesen tartózkodnak a fogadó országban, szakképzettséget szereznek, tőkét gyűjtenek, majd hazatérnek — csak vendégek Nyugat-Európában. Legalábbis ez volt az uralkodó vélemény a 60-as évek elején, amikor egy vendégmunkás még csak átlagosan 18 hónapot töltött a Hatok valamely országában. A helyzet azóta lényegesen megváltozott. Egyre inkább előtérbe kerültek a vendégmunkás-rendszer hátrányai. Az említett átlagos munkás ma már öt évig él Nyugat-Európában, így tehát nehezen tekinthető továbbra is vendégnek, hiszen lakás- és kommunális szükségletei az állandó lakosokéval azonossá válnak. Új jelenség, hogy a Nyugat-Európában dolgozó déleurópaiak számát ma már nem százezrekben, hanem milliókban mérik: az NSZK kétmillió, Franciaország másfél millió külföldi állampolgárnak ad munkát. Az idegenek nagy száma nagyon sok — a helyi lakossággal való együttéléssel összefüggő — problémát vet fel. A vendégmunkások kulturális, szociális helyzetének megoldatlansága, a nyelvi nehézségek gyakran nehezítik meg a megfelelő viszony kiépítését a fogadó állam polgáraival. Az ilyen politikai-szociális ellenérvek mellett azonban vannak a munkaerőimportnak kritikusai a gazdaság oldaláról is. A külföldi munkaerőt kiképezik, nyelvet tanul, valamilyen lakást kap. Mindezek költségeit valamilyen formában a fogadó állam vagy az alkalmazó vállalat fedezi. Amikor pedig a befektetett összeg már kezdene megtérülni — a munkás elsajátította a nyelvet és teljes értékű dolgozóvá válik — előbbutóbb hazatér. Az eltávozókat ugyan újabbak váltják fel, de ezekkel az egész kiképzési „procedúrát” újra kell kezdeni. Továbbá: a zömében Dél-Európából származó munkások többsége segéd- vagy betanított munkás, általuk tehát Nyugat-Európa szakképzett munkaerőgondjai nem oldhatók meg. Az európai tőkésországok közül elsőnek Svájc áldozta fel gazdasága stabilitását, hogy a vendégmunkás-kérdés megoldására konkrét intézkedéseket tehessen. 1970- ben már több mint 660 000 idegen munkásnak adott otthont, így a svájci munkavállalók 28 százaléka volt külföldi. A 6,2 millió lakosú országban a közvélemény az idegen munkaerő további beáramlásának korlátozását követelte. Bár minden józan közgazdasági érv egy ilyen intézkedés meghozatala ellen szólt, az alpesi köztársaság kormánya 1971 márciusában az akkori szinten „befagyasztotta” a vendégmunkások számát. Ez a lépés egy gyorsuló ütemű keresleti inflációhoz vezetett, ma pedig a svájci ipar és idegenforgalom már komoly munkaerőhiánnyal küzd. Szociális problémák Más államok — például az NSZK — a vendégmunkás helyzetét megjavító lépésekkel igyekeznek a beilleszkedést megkönnyíteni. A nyugatnémet belső törvények a hazai munkásokkal azonos jogokat biztosítanak a külföldi munkavállalónak. Arendt munkaügyi miniszter márciusi intézkedései is több területen megkönnyítik a vendégmunkások helyzetét. A rendelet értelmében minden külföldi munkást 8 négyzetméter lakóterület illet meg, különleges iskolák létesültek és létesülnek, hogy a vendégmunkások és gyermekeik a német nyelvet minél gyorsabban elsajátíthassák. Természetesen aligha lehet várni, hogy a kormányintézkedésektől a vendégmunkások minden problémája azonnal megoldódik, beilleszkedésük a „házigazda társadalomba” harmonikus lesz. Ráadásul a külföldről származó munkások helyzetének javítása rengeteg pénzébe kerül a szövetségi költségvetésnek. (Egyedül a Szövetségi Munkaügyi Hivatal nürnbergi kirendeltsége 425 millió márkát költött eddig lakásépítésre.) A kulturális ellátás biztosítása már a küldő és fogadó állam közös feladata. Különösen a vendégmunkások gyermekeire fordítanak nagy figyelmet — az NSZK-ban például a külföldi férfimunkások 58, az asszonyok 90 százaléka családostól él —, a cél annak elérése, hogy hazájukba később visszatérve ne okozzon problémát a beilleszkedés a fiatalok számára. Úgy tűnik tehát, hogy a vendégmunkás-rendszer a 70-es években nem fog Nyugat-Európa munkaerőgondjainak csodagyógyszeréül szolgálni. A konjunktúra fennmaradására alapozott tőkés prognózis arra mutat, hogy Nyugat-Európában a munkaerőhiány ezzel nem fog megoldódni. A jelenlegi helyzethez képest lényeges javulást a Közös Piac kibővítése sem hoz, bár két tagjelölt — Anglia és Írország — munkaerőexportőr lehet. (Anglia már ma is több ezer munkást küld a Rajna- és Ruhr-vidékre.) De a tudományos előrejelzésekből az is kiderül, hogy a jövőben a hagyományos munkaerőforrások kimerülnek, gazdasági fejlődésük következtében Olaszország és Spanyolország munkásexportőr szerepe csökkenhet... Természetesen a munkaerőben szegény nyugat-európai országok számára fennáll az a lehetőség, hogy munkaerőszükségletüket más (például észak-afrikai) országokból fedezzék. Ez a lépés azonban minden bizonnyal jelentős szociális-politikai következményekkel járna. Egy ilyen intézkedés belpolitikai hatása lényegesen csökkentené az egyébként logikusan várható előnyöket. Kétféle megoldás Mi hát a megoldás? A „klasszikus” kiutat a tőkekivitel jelentené. A fejlett ipari ország vállalata, ahelyett, hogy otthon eszközölne beruházást, inkább valamelyik fejlődő országba viszi tőkéjét. (Nem véletlen, hogy a munkaerőproblémákkal küzdő NSZK magánvállalatai 1969-ben már 5,4 milliárd márkát ruháztak be a fejlődő országokban.) A másik megoldás már újabb típusú. Lényege: a munkaerőhiánynyal küzdő ország a kívánt terméket egy másik országban rendeli meg, a termeléshez viszont esetenként alapanyagokat, műszaki szaktudást ad. (A nemzetközi munkamegosztásnak ebben a formájában — a bérmunka-cserében — szocialista országok is részt vesznek.) Gazdasági szakemberek kimutatták azonban, hogy bérmunkával önmagában egy nemzetgazdaság krónikus munkaerőgondjain aligha lehet segíteni. Az ok igen egyszerű : az egyes szektorok termékei iránti növekvő igényt bérmunkával lehetetlen kielégíteni. Végül tehát csak egyetlen megoldás kínálkozik. Azoknak az országoknak, amelyekben a munkaerőhiány a gazdasági növekedés akadályává vált, el kell dönteniök, milyen termékeket tudnak világszínvonalon termelni és exportálni. A döntés meghozatala után a gazdaság minden anyagi és technikai erőforrását ezekre az árucikkekre kell összpontosítani. Az „előnyben nem részesített” szektorok termékei iránt jelentkező keresletet importból kell fedezni. A behozatal ellenértékét a gazdaságosan termelhető cikkek kivitele fogja biztosítani. Ezek a megoldási formák persze mind a zavartalan konjunktúra feltételezésére épültek. Tartós viszszaesés, recesszió esetén ez az önmagában is a fellendülés által szült konstrukció összeomolhat.Ebben az esetben gyökeresen új problémák léphetnek fel; a vendégmunkás-tömeg, amely szükségszerűen elsőként válik munkanélkülivé — a szociális feszültség legrobbanékonyabb elemévé válhat. GONDA GYÖRGY— LŐRINCZE PÉTER EGY SVÁJCI PÁLYAUDVARON Nehezen tekinthető továbbra is vendégnek MAGIARORSZAG 1972/1