Magyarország, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-02 / 1. szám

Nyuga­t-Európa Vendégek? Toborzók ! Tőkekivitel Meg kell teremteni az áruk, szol­gáltatások, tőke és munkaerő sza­bad mozgását a közösségen belül — a gazdasági integrációnak ez a feltétele. Ebből indult ki a Közös Piac alapítóokmánya, a Római Szerződés. 1969-ben bejelentették, hogy létrejött az egységes munka­erőpiac. Jelenleg tehát az EGK- országokból származó vendégmun­kásokat a közösség bármely fo­gadó államában, elvben, a hazai munkavállalóval azonos jogok ille­tik meg, velük szemben minden­fajta diszkrimináció a törvény sze­rint tilos. A brüsszeli bizottság mellett koordinációs iroda is mű­ködik, melynek feladata a tagor­szágok munkaerőhelyzetének fel­mérése, valamint a távlati tervek kidolgozása. Létezik egy pénzügyi szerv is, az Európai Szociális Alap, amely a munkanélküliek át­képzésére fordított összeg felét a tagállamoknak visszatéríti. Nagy­számú szakember foglalkozik a be­tegbiztosítási és szociális jogsza­bályok egységesítésével, a képzési feltételek harmonizálásával. Az elv persze még nem valóság. Bár megvalósították a Közös Pia­con belüli szabad munkavállalást, a Werner-jelentés mégis azt tag­lalja, hogy a helyzet cseppet sem kielégítő. („A személyek szabad mozgása nincs megfelelő módon biztosítva és nem mutatkozik tény­leges előrehaladás a szociálpoliti­ka harmonizálása területén sem.”) Ugyanezt állapítja meg a fentebb említett koordinációs iroda is. Úgy tűnik, a szabad munkaerőpiac el­vileg megvan, de a gyakorlatban aligha működik a Hatok kívánsá­gának megfelelően. Átlag: 5 év Az EGK tagállamai között van­nak munkaerőhiánnyal küzdő or­szágok (például az NSZK) és adva van a nagy munkaerőtartalékok­kal rendelkező Olaszország. Az or­szágok közötti munkaerővándorlás elméletben mindkét fél problémáit megoldja; az egyik helyen a szük­ségletet kielégíti, míg másutt a munkanélküliséget csökkenti. Ez volt az eredeti koncepció. Annak ellenére, hogy a Hatok többsége toborzóirodákat tart fenn Olasz­országban, a valóság — legalábbis eddig — nem igazolta a várakozá­sokat Nézzük a tényeket: az utóbbi év­tizedben a Közös Piacon belüli munkásvándorlás évi 206 000-ről 167 000-re csökkent. Ugyanakkor a harmadik, tehát piacon kívüli or­szágokból származó vendégmunká­sok száma 126 000-ről 692 000-re nőtt! (összesen mintegy két és fél millió közösségen kívülről érke­zett munkavállaló dolgozik ma a Közös Piac területén.) Az integráción kívülről érkező vendégmunkásokat kezdetben ked­vezően fogadták a tőkés szakembe­rek. A különböző dél-európai és észak-afrikai országokból szárma­zó dolgozók olcsó segédmunkával látták el Nyugat-Európát, megje­lenésük bizonyos fokig a szakszer­vezetek pozícióit is rontotta. Ki­alakult az a meggyőződés, hogy a vendégmunkás-rendszer már csak azért is jó, mert a beutazók min­den olyan munkát elvégeznek, amelyet született belgának, fran­ciának, hollandnak stb. már „nem illik” felajánlani. Miért nevezték el az ilyen kül­földi munkavállalókat vendégmun­kásoknak? E bevándorlók csak ideiglenesen tartózkodnak a fogadó országban, szakképzettséget sze­reznek, tőkét gyűjtenek, majd ha­zatérnek — csak vendégek Nyu­­­­gat-Európában. Legalábbis ez volt az uralkodó vélemény a 60-as évek elején, amikor egy vendégmunkás még csak átlagosan 18 hónapot töl­tött a Hatok valamely országában. A helyzet azóta lényegesen meg­változott. Egyre inkább előtérbe kerültek a vendégmunkás-rendszer hátrányai. Az említett átlagos munkás ma már öt évig él Nyu­­gat-Európában, így tehát nehezen tekinthető továbbra is vendégnek, hiszen lakás- és kommunális szük­ségletei az állandó lakosokéval azonossá válnak. Új jelenség, hogy a Nyugat-Európában dolgozó dél­európaiak számát ma már nem százezrekben, hanem milliókban mérik: az NSZK kétmillió, Fran­ciaország másfél millió külföldi ál­lampolgárnak ad munkát. Az ide­genek nagy száma nagyon sok — a helyi lakossággal való együttélés­sel összefüggő — problémát vet fel. A vendégmunkások kulturális, szo­ciális helyzetének megoldatlansága, a nyelvi nehézségek gyakran nehe­zítik meg a megfelelő viszony ki­építését a fogadó állam polgárai­val. Az ilyen politikai-szociális el­lenérvek mellett azonban vannak a munkaerőimportnak kritikusai a gazdaság oldaláról is. A külföldi munkaerőt kiképezik, nyelvet ta­nul, valamilyen lakást kap. Mind­ezek költségeit valamilyen formá­ban a fogadó állam vagy az alkal­mazó vállalat fedezi. Amikor pe­dig a befektetett összeg már kez­dene megtérülni — a munkás el­sajátította a nyelvet és teljes ér­tékű dolgozóvá válik — előbb­­utóbb hazatér. Az eltávozókat ugyan újabbak váltják fel, de ezekkel az egész kiképzési „proce­dúrát” újra kell kezdeni. Továbbá: a zömében Dél-Euró­­pából származó munkások többsé­ge segéd- vagy betanított munkás, általuk tehát Nyugat-Európa szak­képzett munkaerőgondjai nem old­hatók meg. Az európai tőkésországok közül elsőnek Svájc áldozta fel gazda­sága stabilitását, hogy a vendég­munkás-kérdés megoldására konk­rét intézkedéseket tehessen. 1970- ben már több mint 660 000 ide­gen munkásnak adott otthont, így a svájci munkavállalók 28 száza­léka volt külföldi. A 6,2 millió la­kosú országban a közvélemény az idegen munkaerő további beáram­lásának korlátozását követelte. Bár minden józan közgazdasági érv egy ilyen intézkedés meghozatala ellen szólt, az alpesi köztársaság kormánya 1971 márciusában az akkori szinten „befagyasztotta” a vendégmunkások számát. Ez a lé­pés egy gyorsuló ütemű keresleti inflációhoz vezetett, ma pedig a svájci ipar és idegenforgalom már komoly munkaerőhiánnyal küzd. Szociális problémák Más államok — például az NSZK — a vendégmunkás helyzetét meg­javító lépésekkel igyekeznek a be­illeszkedést megkönnyíteni. A nyu­gatnémet belső törvények a hazai munkásokkal azonos jogokat biz­tosítanak a külföldi munkaválla­lónak. Arendt munkaügyi minisz­ter márciusi intézkedései is több területen megkönnyítik a vendég­­munkások helyzetét. A rendelet ér­telmében minden külföldi munkást 8 négyzetméter lakóterület illet meg, különleges iskolák létesültek és létesülnek, hogy a vendégmun­kások és gyermekeik a német nyel­vet minél gyorsabban elsajátíthas­sák. Természetesen aligha lehet várni, hogy a kormányintézkedé­sektől a vendégmunkások minden problémája azonnal megoldódik, beilleszkedésük a „házigazda tár­sadalomba” harmonikus lesz. Rá­adásul a külföldről származó mun­kások helyzetének javítása renge­teg pénzébe kerül a szövetségi költségvetésnek. (Egyedül a Szö­vetségi Munkaügyi Hivatal nürn­bergi kirendeltsége 425 millió már­kát költött eddig lakásépítésre.) A kulturális ellátás biztosítása már a küldő és fogadó állam kö­zös feladata. Különösen a vendég­­munkások gyermekeire fordítanak nagy figyelmet — az NSZK-ban például a külföldi férfimunkások 58, az asszonyok 90 százaléka csa­ládostól él —, a cél annak elérése, hogy hazájukba később visszatér­ve ne okozzon problémát a beil­leszkedés a fiatalok számára. Úgy tűnik tehát, hogy a vendég­munkás-rendszer a 70-es években nem fog­ Nyugat-Európa munka­erőgondjainak csodagyógyszeréül szolgálni. A konjunktúra fennma­radására alapozott tőkés prognó­zis arra mutat, hogy Nyugat-Euró­pában a munkaerőhiány ezzel nem fog megoldódni. A jelenlegi hely­zethez képest lényeges javulást a Közös Piac kibővítése sem hoz, bár két tagjelölt — Anglia és Ír­ország — munkaerőexportőr lehet. (Anglia már ma is több ezer mun­kást küld a Rajna- és Ruhr-vidék­­re.) De a tudományos előrejelzé­sekből az is kiderül, hogy a jö­vőben a hagyományos munkaerő­­források kimerülnek, gazdasági fejlődésük következtében Olaszor­szág és Spanyolország munkásex­portőr szerepe csökkenhet... Természetesen a munkaerőben szegény nyugat-európai országok számára fennáll az a lehetőség, hogy munkaerőszükségletüket más (például észak-afrikai) országok­ból fedezzék. Ez a lépés azonban minden bizonnyal jelentős szociá­lis-politikai következményekkel járna. Egy ilyen intézkedés bel­politikai hatása lényegesen csök­kentené az egyébként logikusan várható előnyöket. Kétféle megoldás Mi hát a megoldás? A „klasszi­kus” kiutat a tőkekivitel jelente­né. A fejlett ipari ország válla­lata, ahelyett, hogy otthon eszkö­zölne beruházást, inkább valame­lyik fejlődő országba viszi tőké­jét. (Nem véletlen, hogy a munka­erőproblémákkal küzdő NSZK ma­gánvállalatai 1969-ben már 5,4 mil­liárd márkát ruháztak be a fej­lődő országokban.) A másik megoldás már újabb tí­pusú. Lényege: a munkaerőhiány­nyal küzdő ország a kívánt termé­ket egy másik országban rendeli meg, a termeléshez viszont eseten­ként alapanyagokat, műszaki szak­tudást ad. (A nemzetközi munka­­megosztásnak ebben a formájában — a bérmunka-cserében — szocia­lista országok is részt vesznek.) Gazdasági szakemberek kimutat­ták azonban, hogy bérmunkával önmagában egy nemzetgazdaság krónikus munkaerőgondjain alig­ha lehet segíteni. Az ok igen egy­szerű : az egyes szektorok termé­kei iránti növekvő igényt bérmun­kával lehetetlen kielégíteni. Végül tehát csak egyetlen meg­oldás kínálkozik. Azoknak az or­szágoknak, amelyekben a munka­erőhiány a gazdasági növekedés akadályává vált, el kell dönteniök, milyen termékeket tudnak világ­­színvonalon termelni és exportál­ni. A döntés meghozatala után a gazdaság minden anyagi és tech­nikai erőforrását ezekre az áru­cikkekre kell összpontosítani. Az „előnyben nem részesített” szekto­rok termékei iránt jelentkező ke­resletet importból kell fedezni. A behozatal ellenértékét a gazdasá­gosan termelhető cikkek kivitele fogja biztosítani. Ezek a megoldási formák persze mind a zavartalan konjunktúra feltételezésére épültek. Tartós visz­­szaesés, recesszió esetén ez az ön­magában is a fellendülés által szült konstrukció összeomolhat.­­Ebben az esetben gyökeresen új problémák léphetnek fel; a ven­dégmunkás-tömeg, amely szükség­szerűen elsőként válik munkanél­külivé — a szociális feszültség leg­robbanékonyabb elemévé válhat. GONDA GYÖRGY— LŐRINCZE PÉTER EGY SVÁJCI PÁLYAUDVARON Nehezen tekinthető továbbra is vendégnek MAGIARORSZAG 1972/1

Next