Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-07 / 1. szám

Franciaország Az új főtitkár Politikai portré I „Nemzeti sors” és stílusjegyek Párizs nagy és népszerű szatiri­kus hetilapja, a Le Canard enchai­­né (A leláncolt kacsa) karácsony előtt a következő elsőoldalas mot­tóval jelent meg: „César Pompi­dou, mésie-toi... des ides de Mar­chais”. (Pompidou Cézár, óva­kodj ... Marchais idusától.) A hagyományos mottó a Canard címbetűinek két oldalán mindig a legidőszerűbb politikai eseményre utal és szokása szerint többértel­­műen s rendkívül szellemesen el­játszik a francia nyelv hajlékony­ságaival. Most például az „ides de Marchais” emlékeztet március idu­sára, amikor messzi évszázadok távolában politikai ellenfelei le­számoltak Cézárral. 1973 tavasza viszont a francia nemzetgyűlési választás második fordulójának időpontja lesz. A március hónap (Mars) nevének kibicsaklása pe­dig Marchais-nak, az FKP-főtitkár nevének helyettesítésével azt idézi föl: éppen a baloldali egység, a kommunisták és szocialisták szö­vetkezése lehet az, amely 1973 március idusát a köztársasági el­nök számára Cézár-sorsú hónappá teheti. Ha ugyanis ez a baloldali egység a szavazatok millióival fö­lülkerekedik a jelenlegi kormány­­többségen, Pompidout ama di­lemma elé állíthatja, hogy kit ne­vezzen ki miniszterelnökké. „Két erő van” A valóságban persze ez nem annyira egyszerű, még akkor sem, ha a legújabb közvélemény-kutatási adatok az egyesült francia baloldal egypontos előnyét mutatják is a mostani kormánykoalícióval szem­ben. A szavazatok többsége a francia választási rendszer ellent­mondásai miatt nem feltétlenül azonos a parlamenti mandátumok többségével. A három párt (a kommunisták, a szocialisták és a baloldali radikálisok) többet ér­hetnek el a Pompidouval kormány­zó három pártnál, de ez még min­dig kevés lehet a nemzetgyűlési többség kialakításához. Két hónap­pal a választások előtt valójában nagyon korai még az esélyek la­tolgatása. Inkább a folyamat az érdekes, amely ide elvezetett. Oda tudniillik, hogy ma a politizáló francia közélet mérvadó szemé­lyiségei a különös aritmetika elle­nére is egyáltalában reális lehető­ségnek tartják a baloldal kormány­képes fölemelkedését. Minden politikai küzdelem per­­szonifikálása félrevezethet, túl­ságosan személyekre irányítja a figyelmet a tömegek széles körű harca helyett. Mégis (miként erre a „Le Canard encharmé” mottója is rámutatott), a baloldali esélyek hirtelen fölszökésében jelentős ré­sze volt Georges Marchais-nak, a kommunista párt új főtitkárának, akit a múlt év decemberének kö­zepén tartott kongresszus emelt az esztendők óta súlyos beteg Wal­­deck Rochet utódául a Központi Bizottság élére. A legmagasabb szintű párttanácskozás ezzel volta­képpen több esztendős gyakorlatot erősített meg. Az előző, XIX. kongresszus 1970 februárjában Georges Marchais-t főtitkárhelyet­tessé választotta, abban a remény­ben, hogy Waldeck Rochet hama­rosan fölépül, és addig helyén ügyvezetőként a fiatalabb munkás­­mozgalmi nemzedék képviselője irányítja a párt ügyeit. A Waldeck Rochet egészségi állapotának ja­vulásába vetett remények sajnos nem váltak be, így következett be most, a XX. kongresszuson a ténybeli megerősítés. Marchais az „átmeneti” két esz­tendőben nem csupán ténylegesen irányította az FKP politikáját a Központi Bizottság élén, hanem egyik fő részese is volt az új mun­kastílus kialakításának. Abban az irányban, amelyet valójában a Maurice Thorez örökébe lépett Waldeck Rochet kezdett el a párt és a francia munkásmozgalom harcának új történelmi szakaszá­ban. Thorez időszaka, a nagy hősi küzdelmek évtizedei voltak az 1936-os Népfronttól a második vi­lágháborús antifasiszta ellenálláson át jóformán a de gaulleista szemé­lyi hatalom előkészületeinek első megjelenéséig. Waldeck Rochet alig néhány esztendős főtitkársága az új politikai körülmények között a szívós baloldali ellenzék együtt­működésének alapjait teremtette meg, olyan nehéz szakaszban, ami­kor a nyugat-európai kommunista munkásmozgalomra érthető érzé­kenységgel hatottak a szocialista világ belső életében föltárt hibák. A Francia Kommunista Párt, mint ennek a nyugati munkásmozga­lomnak egyik legnagyobb, legbe­folyásosabb és legszervezettebb ereje, Waldeck Rochet vezetésével bátran és nyíltan nézett szembe az ellenséges támadások összpon­tosított tűzerejével. Nemcsak visz­­szaverte a rosszindulatú koholmá­nyokat, hanem meg is szilárdult. Voltaképpen ennek az elismerése volt de Gaulle egyik fő ideológu­sának, André Malraux írónak az a nevezetes tétele, hogy Franciaor­szágban „igazán két politikai erő van: a kommunisták és a degaulle­­isták”. Receptek bukása A Waldeck Rochet által lerakott alapokon dolgozhatott tovább Georges Marchais, az utód, hogy ezt a roppant befolyást és tekintélyt választási győzelemre képes nagy baloldali egységgé alakítsa át. Ha Marchais életrajzi adatait össze akarnánk foglalni, néhány lexi­kális sor tömörségével is kifejez­hetjük pályafutását. Az FKP új főtitkára 1920. június 7-én szüle­tett Calvadosban, most tehát öt­venkét esztendős. Vasmunkás lett a repülőgépiparban, munkásévei­nek java részét a Voisin-gyárban töltötte el, Issy-Les-Moulineaux­­ban. Ebben az üzemben lépett be a CGT szakszervezeti szövetségbe, majd ugyancsak a gyárban lett az FKP tagja 1947-ben, tehát huszon­hét esztendős korában. Elvhűsége, szívós és szervezett munkája ha­marosan kiemelte az üzemből. Há­romesztendős párttagság után a Szajna megyei pártbizottság tagja lett, előbb üzemi bizottsági tag a Voisinnél, majd az Issy-Les-Mouli­­neaux-i vasmunkások szakszerve­zeti titkára. A szakszervezeti funkciók alól 1956-ban mentesítették, mert az FKP Dél-Szajna megyei szerveze­tének titkára lett. E funkciónak az adta a szokásosnál is nagyobb je­lentőséget, hogy korábban ez volt Maurice Thorez pántszervezete. Marchais-t még ugyanebben az év­ben a Központi Bizottság póttag­jává választották, 1959-ben a Po­litikai Bizottság póttagjává, és 1961-től a Központi Bizottság szer­vezési titkára. Ugyancsak 1961-ben, a XVI. kongresszuson a Politikai Bizottság teljes jogú tagja lett, majd 1970-ben a XIX. kongresszu­son főtitkárhelyettes, végül­ most decemberben az FKP főtitkára, a francia politikai élet egyik legte­kintélyesebb személyisége. A száraz életrajzi adatok önma­gukban is sokat mondhatnak: ki­jelölik egy harcos munkásélet főbb szakaszait. Franciaországban azon­ban a „destin national”-hoz, a „nemzeti sorshoz”, pontosabban hivatástudathoz (de Gaulle teremt­ménye volt ez a szóösszetétel) ke­vesek. Ehhez hozzá kell rakni a politikai élet másik új keletű kife­jezését az „image de marque”-ot, a sajátos megkülönböztető egyéni „márkajegyet”. Ebben a tekintet­ben a túlnyomó többségében jobb­oldali polgári tájékoztatás szinte mértéktelenül szubjektív volt az első esztendőkben Georges Mar­­chais személyével szemben. Az antibolsevizmus túlhaladott recept­jei szerint „merevnek és ridegnek” minősítették. Ezt a túlhajtott el­lenséges megjelölést azért érde­mes csupán fölidézni, hogy számot vethessünk az azóta bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulattal. Georges Marchais ma néhány vál­tozatlanul merev szektásan jobb­oldali kommentátor kivételével (a prímet ebben a de gaulleist a La Nation viszi), a polgári sajtó több­sége számára is felelős államfér­fiú, nagykaliberű politikus, aki a holnap Franciaországának embere. A választások közeledtével a pol­gári heti politikai magazinok cím­lapjukon közüik fényképét, a nagy­hatalmú Hachette tröszt új heti­lapja, a vad konkurrenciába betör­ni kívánó Le Point is. Persze ennek az új „image de marque”-nak a kialakulásához nagymértékben hozzájárultak a gyorsan változó politikai körülmé­nyek. Marchais főtitkárhelyettesi megbízatásáig inkább a belső párt­­élettel foglalkozott, mintsem or­szágos politikával. A megbízatásá­nak végéhez ért nemzetgyűlésnek nem volt tagja. Még sohasem volt képviselő, így a parlament pad­soraiban nem beszélt. Ennek kár­pótlásaként viszont az utóbbi két esztendőben nem néhány száz nemzetgyűlési képviselő, hanem az egész ország ismerte meg. A pá­rizsi televízió nagy népszerűségű politikai műsorában az „A armes égales”-ban (Egyenlő fegyverekkel) Alain Peyrefitte-tel, a de gaulle­­isita UDR főtitkárával mérte össze erejét, igen kemény szócsatában verte vissza de Gaulle egykori tá­jékoztatási miniszterének vad kommunistaellenes támadásait. Az­óta is a televízió többszöri szerep­lője, vitakészségét, elvi következe­tességét, egyszersmind latinos haj­lékonyságát megismerte Francia­­ország politizáló közvéleménye. Vitalégkörben A pártközvélemény és a rokon­szenvezők sokmilliós tömege jó­val hamarabb ismerte ezt meg. A marchais-i „stílusjegyek” igen ha­mar kialakultak. A megyei párt­­szervezetek szervezésében nagysza­bású vitákat indítottak, amelyeken elsősorban Georges Marchais, de a Politikai Bizottság többi tagjai is sajtóértekezlet-szerűen, villám­kérdések és -feleletek formájában válaszoltak az FKP politikájának lényeges vonásait érintő problé­mákra. Rendszeresekké váltak az igazi sajtóértekezletek is, Mar­chais és az újságírók közös politi­kai ebédjei. A párt programját milliós példányszámú könyvecské­­ben adták ki olcsó zsebkiadásban, terjesztették és vitatták. Marchais munkabizottságokat szervezett a Központi Bizottság mellett külső, sokszor párton kívül haladó szak­emberek bevonásával. (így dol­gozták ki például nagy tekintélyű orvosok közreműködésével a párt tudományosan megalapozott állás­pontját a fogamzásgátlásról.) A világhírű építész, Oscar Niemeyer, a „brazil Le Corbusier” tervezésé­ben új beton- és üvegpalotát építet­tek a Colonel Fabien téren a Köz­ponti Bizottság székházául, ez a modern Párizs egyik büszkesége, célszerű, korszerű és nem luxus­­építkezés. Mindez együtt­ tanú­sítja, hogy az FKP ma Franciaor­szág legkorszerűbb pártja, amely a jövőbe néz, és a jövőt, a demok­ratikus változást képviseli. Az „image de marque”-nak per­sze ezek mind külsőséges jelei, hi­szen a lényeget, a politikai tartal­mat a hosszú hónapok fáradságos munkájával kidolgozott közös bal­oldali kormányprogram tartalmaz­za. Egy új Franciaország képe bontakozik ki ebből rengeteg kép­zelőerővel. S ez a program azért tartozik szorosan Georges Marchais személyes portréjához, mert ki­dolgozásában oroszlánrésze volt, még ha a program alapjában nagy közösségek demokratikus alkotása is! Névvel jelölni egy korszakot a munkásmozgalom történetében va­lóban nagyon különös és szokatlan, sőt félrevezető. Mégis: Georges Marchais főtitkársága a közös program jegyében kezdődik, ami egyúttal a francia baloldal nagy esélyeinek jelzőköve is. VÁRKONYI TIBOR WALDECK ROCHET ÉS MARCHAIS A közös program jegyében MAGYARORSZÁG 19 7 3 1

Next