Magyarország, 1975. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-06 / 27. szám

A csúcs után A nemzetköziség „kényszere” Ütem és realitás ! Ma már nehezen hihető, hogy néhány évvel ezelőtt a KGST-n belül a szakosítás­i kooperáció to­vábbfejlesztése körüli tárgyalások során elhangzott nem is laikus ember szájából az a vélemény: nem tanácsos, hogy Magyarország energiaimportra rendezkedik be, mert ebben az esetben hazánk ha­sonló lenne egy olyan háztartás­hoz, melybe bevezették ugyan a villanyt, de a szomszédban van a kapcsolója. Azóta nagyon is nyilvánvalóvá vált, hogy energiaellátásunk e szo­rosabb együttműködés nélkül alig­ha lett volna zökkenőmentesen megoldható. Az ilyen önellátásra törekvő szemléletet tükröző állás­pont elfogadása felmérhetetlen ká­rokat okozott volna. Törvényszerű folyamat Nemcsak a közgazdászok, de a gazdasághoz valamelyest is értő emberek előtt világos, hogy nincs választási lehetőség aközött, hogy egy-egy ország részt vesz-e a nem­zetközi gazdasági együttműködés­ben vagy autarch módon fejlesz­ti gazdaságát. A termelés nemzetközivé válá­sának, illetve annak, hogy a ter­melés immár törvényszerűen lé­pi át az egyes országhatárokat, több oka is van. Az egyik fő ok a termelői és fogyasztói igények rendkívül gyors és igen differen­ciált növekedése, amelyet egy-egy országon belüli termeléssel nagyon nehéz, sőt lehetetlen kielégíteni. A második oka a nemzetközi gaz­dasági kapcsolatok törvényszerű bővülésének, hogy a modern nagy­­ip­ari termelés egyre több szellemi és anyagi eszközt fordít kutatások­ra, kísérletekre, gyártmányfejlesz­tésre, és egyre drágább termelő­berendezéseken folyik a termelés. (Bár ezt talán szükségtelen ada­tokkal is bizonyítani, mégis érde­mes elmondani, hogy például egy­­egy új gyógyszer kutatása, kikísér­letezése néha több millió vagy több tízmillió dollárba kerül, s egy-egy új munkahely létesítése jócskán meghaladja az egymillió forintot is.) A magas kutatási költségekkel a drága termelő berendezéseken csak akkor lehet a termékeket gazdaságosan előállítani, ha az egyes gyártmányféleségekből a ko­rábbinál lényegesen nagyobb soro­zatban, nagyobb szériában állítják elő a termékeket. E gazdaságosan gyártható szé­rianagyság pedig a legtöbb ország­ban többszöröse a belső szükség­leteknek. A közgazdászok számí­tásai szerint a modern nagyüzemi termelés lehetőségeinek kihaszná­lása 3—400 milliós felvevőpiacot igényel. Ilyen nagyságú piac jött létre a KGST megalakulásakor. (De ez az egyik fő oka a tőkés­országok integrációjának, a Közös Piacnak is.) A nemzetközi termékcsere, a gazdasági együttműködés úgy­szólván minden ország számára szükséges. Még fontosabb azonban egy olyan ország számára, mint Magyarország. Egyrészt azért, mert Magyarország kis ország és nemcsak a legnagyobb, de a köze­pes szériák is meghaladják az or­szág belső szükségleteit. De nincs annyi szellemi, illetve anyagi ka­pacitásunk sem, hogy minden ága­zatban lépést tarthasson kutató, fejlesztő munkánk a világon vég­bemenő gyors fejlődéssel. A magyar érdekek Fontos azonban az együttműkö­dés számunkra elsősorban azért, mert köztudott, hogy országunk nyersanyagban szegény ország. A magyar ipar jóformán egyetlen napig sem képes import nyers­anyag nélkül dolgozni. A legfonto­sabb nyersanyagok közül a kőolaj, a vasérc, a színesfém, a nyersfosz­fát, a gumi, a gyapot, a gyapjú, a nyersbőr, a papír és a fa nagy részét — egyes fontos alapanyago­kat teljes egészében — külföldről kell beszereznünk. (A 12 legfon­tosabb fűtő- és nyersanyagok kö­zül Magyarország csupán egyetlen termékben, a bauxitban képes a hazai szükségletet fedezni, illetve ennél többet termelni.) Létérdekünk tehát, hogy a nyersanyagokat minél jobb felté­telek mellett szerezzük be, áruin­kat minél nyugodtabb, biztosabb piacokon értékesíthessük. Ebből a szempontból rendkívül kedvező számunkra, hogy a KGST-orszá­­gokban hosszú lejáratú szerződé­sekben biztosíthatjuk­­a világpiac termelési és áringadozásaiból, te­hát bizonytalanságaitól mentesen) e nyersanyagok folyamatos, zök­kenőmentes szállítását. De az sem közömbös — minthogy e cikke­kért áruval fizetünk —, hogy e hosszú lejáratú szerződések jó előre biztosítják a magyar feldolgozó­­ipar termékeinek elhelyezhetősé­gét, reálissá teszik középlejáratú terveink megvalósítását. A KGST-országok, különösen a Szovjetunió, biztos piacot jelent feldolgozóiparunk számára. Ezt példázza a gépiparunk helyzete is. Amint ez az eddigi tervegyezte­tésekből következik, a következő ötéves tervben a gépiparexpor­tunk például mintegy 45 százalék­kal növekszik. Ez p­edig megte­remti nemcsak a gépipari terme­lés növekedését, hanem az egész ipari termelés, sőt a nemzeti jöve­delem fokozását is, ami végső so­ron az életszínvonal növekedésé­nek alapja. A KGST-országok együttműkö­désének hasznát a múlt, a közel­múlt is jól szemlélteti. Ez tette le­hetővé, hogy a tagországok nem­zeti jövedelme a jelenlegi igen kritikus világpiaci körülmények között is állandóan növekedett. A nemzeti jövedelem 1974-ben 1973- hoz viszonyítva 6,4 százalékkal, az ipari termelés pedig 8,5 százalék­kal, míg a fejlett tőkésországok­ban ugyanebben az időszakban a nemzeti jövedelem növekedése vagy stagnált, vagy mindössze 1 százalékkal nőtt. A nemzetközi együttműködés fejlesztésének ma egyik legfon­tosabb ügye az egyes országok népgazdasági terveinek egyezteté­se, az anyag- és fűtőanyag-ellátás hosszú távon való biztosítása. Ezért irányították rá a XXIX. ülésszak résztvevői megkülönböztetett mó­don a figyelmet épp ezen a téren elért eredményeinkre és a továb­bi feladatokra. A KGST-munkában elért ered­mények ma már annyira köztu­dottá váltak, hogy ha a közvéle­mény bírálja is a KGST munká­ját, az korántsem olyan aspektus­ból történik, mint korábban, ami­kor igyekeztek megkérdőjelezni az együttműködés fokozását, hanem azt kifogásolják, hogy miért nem gyorsabb a specializáció és koope­ráció az egyes országok között. E türelmetlenségben kétségkívül van némi igazság is. Távolról sem használtuk ki az együttműködés minden, már jelenleg is rendelke­zésünkre álló lehetőségét. Van azonban e türelmetlenségben indo­kolatlan elem is. Hiszen a fel­adat —, hogy az egyes országok­ban elsősorban az ott gazdaságos termékeket gyártsák, s a gazda­­ságtalanabbul termelhetőket „ad­­ják át” olyan országnak, amelye­ket ott hatékonyan termelnek — igen nehéz. (Gondoljuk csak el: nem több ország között, hanem egyetlen ország egy iparágának két vállalata között is nehéz meg­oldani az optimális kooperációt és specializációt, nehéz elérni, hogy az egyik gyár mondjon le a nála ugyan gazdaságtalanul, de „ha­gyományosan” termelt árucikkek gyártásáról, s adja azt át esetleg az utca másik oldalán levő gyár­nak, hogy ő helyette adottságai­nak megfelelőbb terméket gyárt­son.) A tervek egyeztetése pedig egy szocialista országon belül egyrészt pontosabban meg­állapítható, hol a leggazdaságosabb egy-egy cikk termelése, másrészt szükség esetén a gyár felettes szerve el is rendelheti a termék­­struktúra szükséges változtatását. Nemzetközi méretekben a KGST-n belül ilyen rendelkezés kiadása — éppen e szervezet demokratikus szabályai miatt — nem lehetséges. De bizonytalanabb a gazdaságos­ság megállapítása is, hiszen jelen­leg nem rendelkezünk olyan mód­szerekkel (például az árrendszerek különbözősége, a kalkulációk elté­rő volta miatt), amelyekkel meg­nyugtató módon tisztázható, me­lyik országban gazdaságosabb az adott termék gyártása. Körülte­kintő gondos munkára, nemzetközi elemzésre van tehát szükség ah­hoz, hogy gyorsabb ütemben le­hessen fokozni a minden KGST- ország számára egyaránt hasznos kooperáció és specializáció fokozá­sát. Éppen ezért rendkívül fontos volt Lázár Györgynek a tanácsko­záson elhangzott kijelentése, mely szerint „a kitűzött célok megvaló­sításához ... arra van szükség, hogy megfelelő figyelmet fordít­sunk együttműködésünk közgaz­dasági feltételeire és azokat rend­szeresen hozzáigazítsuk a változó és egyre magasabb követelmé­nyekhez”. A KGST-országok együttműkö­désének nagy előnye, hogy az nem korlátozódik csak kereskedelmi, „üzleti” szempontokra, hanem egymás segítésére is. (A sokoldalú műszaki és tudományos együttmű­ködés keretében 270 olyan problé­ma és önálló téma szerepel, ame­lyek gyakorlatilag felölelik a tu­domány és technika fejlődésének valamennyi alapvető irányát, s le­hetővé teszik, hogy a kisebb orszá­gokban is — a többi országok segítségével — olyan kutatómun­ka folyjék, mely módot ad lépést tartani a világ rohamos műszaki­technikai tudományos fejlődésé­vel.) Jól példázza e segítőkészséget Alekszej Kosziginnak az a kije­lentése, amely szerint a „közösség virágzása és erősödése egyben minden hozzá tartozó ország vi­rágzását és megerősödését jelenti. A szocialista világban nem jöhet létre olyan helyzet, amikor egyes országok saját jólétüket más or­szágok rovására teremtik meg. Ez ellenkezne magának a szocializ­musnak a szellemével, a kollekti­vizmusnak azokkal a nagy esz­méivel, amelyek vezérlik orszá­gaink kommunista és munkáspárt­jait.” GARAM JÓZSEF LÁZÁR GYÖRGY MINISZTERELNÖK BESZÉL A KGST XXIX. ÜLÉSSZAKÁN A KGST-országok, különösen a Szovjetunió biztos piac

Next