Magyarország, 1976. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1976-07-04 / 27. szám
NATO-fegyverkezés A kétirányú utcai fegyvergyárak érdekei Eurocsoport és EPG Milyen lenne az ideális harckocsi az amerikai hadsereg számára? Washington európai partnerei közül sokan valahogy úgy képzelik el, hogy nyugatnémet gyártmányú lenne, angol páncélzattal, belga toronygéppuskával és francia harckocsielhárító rakétával, esetleg olasz elektroninikus berendezésekkel felszerelve — a felség jelzése lehet amerikai... Persze az amerikai harckocsigyárak nem pontosan így gondolják a jövőt, de annyi bizonyos, hogy a Pentagon már tárgyal a belga Fabrique Nationale-lal a toronygéppuskákról, s a nyugatnémet Leopard—2 típusú harckocsi az ősszel „vizsgázik” az amerikai hadsereg által meghatározott próbákon. A francia rakéták iránt Washingtonban van bizonyos érdeklődés, Nagy-Britannia pedig — két vasat tartva a tűzben — az új páncélzat szabadalmát mind az amerikai, mind pedig a nyugatnémet gyáraknak felajánlotta. Az európai fegyvergyárak szerint ugyanis az amerikaiaknak tudomásul kell venniök, hogy a fegyverkereskedelem „kétirányú utca”, meg kell szüntetniök azt, hogy csupán eladnak fegyvert NATO- partnereiknek, s nem vesznek tőlük szinte semmit sem. Fegyverkonjunktúra A nyugat-európai hadiipar ennek megvalósítására igyekszik szövetkezni egymással, együtt akarja biztosítani az európai piacot s együtt betörni az amerikai piacra is. A keretet ehhez a hatalmas üzlethez a NATO adná meg — nem számítva persze az egyéb fegyvereladásokat, amelyeket főként az olajtermelő országokkal bonyolít le, s ahol az amerikai és a nyugateurópai fegyvergyártás változatlanul koncentrálna egymással. Az európai hadiipar és a komoly fegyvergyártó nyugat-európai NATO- tagállamok kormányai egyre nyilvánvalóbban az amerikai vásárlást szabják feltételül ahhoz, hogy eleget tegyenek a Pentagon óhajának, szabványosítsák a szövetség fegyverzetét, hajlandóak legyenek az „ésszerű munkamegosztásra”. A kölcsönös vonakodás érthető: a fegyver ugyanis igen nagy üzlet. Csupán a NATO tagállamai évente mintegy 30 milliárd dollárt fordítanak a fegyverfajták fejlesztésére, azok kikísérletezésére és beszerzésére. (A katonai kiadások természetesen ennél sokkal magasabbak, de azok magukba foglalják a hadsereg fenntartásának egyéb költségeit is, az illetményektől az élelmezésen át egészen a katonai intézmények fenntartásáig.) Ebből egyedül a NATO hat olyan nyugat-európai tagállama, amely maga is jelentős hadiipar gazdája, több mint 10 milliárdot költ erre a célra, főként saját gyáraitól vásárolva. Ugyanakkor vagy ötmilliárdért exportál is fegyvereket, nem kismértékben az úgynevezett harmadik világ országaiba. A nyugat-európai országokban a hadiipar ennek következtében azon kevés iparágak közé tartozik, amelyet csak kevéssé vagy egyáltalán nem érintett az elmúlt évek súlyos gazdasági válsága, s ha egyes ágazatai, így például a repülőgép- és rakétagyártás nehézségekkel küzd is, ennek jórészt az amerikai konkurencia az oka. (1974-ben az angol, a francia, a nyugatnémet és az olasz hadiipar csaknem ötmilliárd dollár értékű különböző fegyvert szállított más államoknak, több mint kétszer annyit, miint két évvel korábban — holott ez az esztendő már a válság kifejlődésének és elmélyülésének éve volt...) A hadiipart tehátnem elsősorban az eladás nehézségei késztetik Nyugat-Európában az együttműködés keresésére, hanem más okok. A fejlesztés és a kutatás például egyre nagyobb költségeket igényel. Ezt párhuzamosan végezni komoly pénzpocsékolás az amerikai hadiipar komoly előnyökhöz jut, ha az európai versenytárs továbbra is megosztott marad. Másrészt a hadiipar jobb szervezettségét és összefogását sürgetik különböző okból a politikai és a katonai vezetők is, mégpedig mind az „európaiak”, mind az „atlantisták”. A katonai vezetők érvelése elsősorban az, hogy a NATO katonai erejéből, ütőképességéből sokat levon a fegyverzet megosztottsága, különbözősége. Ezen a téren valóban csinos csokrot lehet összegyűjteni az ésszerűtlenségekből. (A Saclant, az Atlantióceáni Parancsnokság hajói együttműködését például nemcsak az akadályozza, hogy hírközlő rendszerük nem egységes, hanem még olyan technikai nehézségek is vannak, hogy a nyílt tengeren vagy a kikötőkben nehéz az üzemanyagpótlás, mert az olajszállító hajók csőcsatlakozása más és más az egyes országok flottáinál!) Más és más a kézi fegyverek szerkezete, űrmérete, más lőszer, más alkatrész kell hozzájuk s ez valóban megnöveli az utánpótlás és az ellátó szakszolgálat feladatait, készletraktárát, szállítási gondjait. A NATO eszerint „ésszerűsíteni”, szabványosítani akar. Ez viszont csak úgy oldható meg, ha az egyes tagállamok hadiipara nem károsodik. A megoldás elvileg kézenfekvő: X fegyverfajtát valamennyi tagállamnak X ország fejleszti ki és gyártja majd, Y fegyverfajtát viszont Y ország. Szavakban elég könnyűnek látszó megoldás, a gyakorlatban annál nehezebb végrehajtani, hiszen komoly „nemzeti érdekek”, pontosabban nemzeti tőkés érdekek ütköznek egymással. A megoldás keresése A politikusok érvei mások. Az „európaiak” szerint Nyugat-Európának „saját lábára kell állnia”. Nem függhet az Egyesült Államoktól fegyverzetben — annál kevésbé, mert most a nyugati fegyverkezésben a hagyományosnak minősíthető fegyverek kerülnek előtérbe. (Az „európai” politikusok szerint a politikai, sőt bizonyos fokig a gazdasági unió felé vezető út egyik legfontosabb állomása a katonai unió, ennek alapja pedig a hadiipar egysége lehet.) Az „atlantiak” érvelése sokban rokon ezzel, ők is sürgetik a nyugat-európai katonai összefogást, de az Egyesült Államok bekapcsolásával, Washington jóváhagyásával azután az ilyen atlanti érvelés meglobogtatja a nyugat-európai hadiipar előtt a „kétirányú utca” tervrajzait: ha elfogadjuk az együttműködést, beleegyezünk az ésszerűsítésbe, megnyílhat előttünk a Pentagon által kínált piac is... (Igaz, egyelőre csak szerényen: a cél az lenne, hogy minden, amerikai fegyverek beszerzésére felhasznált nyugat-európai dollár fejében az amerikaiak húsz-harminc centért vegyenek európai fegyvert.) A megoldás keresése most egyszerre több irányban is folyik. Egyrészt a nagy hadiipari üzemek már maguktól is kialakítanak bizonyosfajta • együttműködést. Az MRCA típusjelzésű, többféle célra felhasználható sugárhajtású gépet angol, nyugatnémet és olasz repülőgépgyárak közösen fejlesztik, a franciák és a nyugatnémetek együttesen dolgoznak különböző harckocsielhárító, illetve légvédelmi rakéták (a Hot, a Roland, a Milan) kialakításán, a franciák és az angolok egyes helikopterek tervezésében és gyártásában működnek együtt. Ennél messzebb megy a NATO úgynevezett Eurocsoportja, különösen ennek „Euronad” nevű albizottsága, amely a hadügyminisztériumok hadfelszerelési igazgatóinak (National Armaments Directors) testülete. Az Eurocsoport igyekszik irányt szabni a fegyverkezésnek, törekszik a szakosításra a fegyvergyártásban, a beszerzésben, a távlati tervek elkészítésében. A francia kérdőjel Az Eurocsoportnak csak egy „baja” van: Franciaország nem vesz részt munkájában, mert annak idején kivonult a NATO valamennyi közös katonai szervezetéből. Márpedig a legnagyobb nyugat-európai hadiipar éppen a francia, s nélküle nehezen lehetne megoldani a szabványosítást, a munkamegosztást. Különben is, a francia kormány az Eurocsoport többi tagjánál jóval nagyobb határozottsággal lép fel a „kétirányú utca” megteremtése, az önálló nyugat-európai katonai program, az amerikaiak nélkül kialakítandó hadiipari együttműködés mellett. Hosszas huzavona után sikerült olyan megoldást találni, amit Párizs is elfogad: az előbb „függetlennek”, majd „európainak” elnevezett hadiipari „tervezőcsoportot” (EPG), amely most már a nyugat-európai hadiipari együttműködés kialakítását szolgáló szerv lehet. A csoportban az Eurocsoport tíz tagja és Franciaország vesz részt. Az új testület idén februárban jött létre, első ülését Rómában tartotta, mégpedig a politikusok részvételével, akiknek az volt a feladata, hogy kidolgozzák, hogyan lehetséges egyáltalán az ilyen együttműködés. A második, áprilisban megtartott tanácskozáson azután már a katonai-hadiipari szakértők vettek részt, hogy kimódolják az együttműködés alapjait. Az Eurocsoport legutóbbi brüszszeli tanácskozásán megelégedéssel nyilatkoztak az EPG kezdeti lépéseiről. Paul Vanden Boeynants belga hadügyminiszter szerint ez igen jól járható útnak látszik s egyúttal alkalmas arra is, hogy kielégítse a „kétirányú utca” szükségleteit. Sokan úgy értelmezik ezt, hogy az európaiak Párizst is részeltetik a közös programokban, ennek fejében viszont a francia hadiipar elfogadja majd azt a fajta „munkamegosztást”, amit Washington kínál. A francia közreműködés ugyanakkor az Eurocsoport pozícióját is megerősíti, nemcsak a valóban jelentős francia hadiipar közvetlen részvételével, hanem azzal is, hogy sikerülhet határozottabban fellépni az amerikai versenytársakkal szemben is. Ez a megerősödött pozíció mindjárt két területen is meglátszik. Az Egyesült Államok európai partnerei például a jelek szerint az eddiginél „keményebb” feltételekhez kötik a Pentagon által javasolt új nagy fegyverkezési program, a radarfelderítő repülőgépek beszerzésének megvalósítását. Ugyanakkor az eddiginél nagyobb erővel lépnek fel annak érdekében, hogy az amerikai hadsereg is több európai gyártmányú fegyvert vegyen. A nyugat-európai hadiipari együttműködés tehát alakulóban van, s aligha téved az a megfigyelő, aki úgy véli, hogy a NATO jelenlegi fegyverkezési programja mögött könnyen megtalálhatóak a hadiipari óriások érdekei. KIS CSABA FRANCIA-NSZK „ALPHA-JET” HARCIREPÜLŐGÉP Más a kézifegyverek szerkezete, más lőszer kell hozzá MAGYARORSZÁG 1976/27