Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)

1978-07-02 / 27. szám

Fegyverzetcsökkentés Plafon-viták Bécs: haladási tempó Létszám és csökkentés ! A közép-európai fegyveres erők és fegyverzetek kölcsönös csök­kentéséről szóló bécsi tárgyalá­sok — hogy a bevezetőben fel­idézzük e konferencia nem éppen rövid hivatalos titulusát —, eddig nem kényeztethettek el senkit túl­zottan gyors haladási tempóval. Mindazonáltal most mégis van „új a Nap alatt”. A tárgyalások ötven­­hetedik hónapjában, a tizenötödik forduló 172. ülésén, Taraszov nagy­követ előterjesztette a Szovjetunió, az NDK, Csehszlovákia és Len­gyelország új javaslatát, amely reális lehetőséget nyújthat a holt­pontról való elmozdulásra. Minszki beszédében Leonyid Brezsnyev úgy jellemezte ezt, hogy a szocialista országok „túlmentek a félúton” a megegyezés érdeké­ben. Elvek és érvényesség A közép-európai haderőcsök­kentésről szóló viták lényegében nyolc éve tartanak. Amikor a het­venes évtized­­ elején, a Varsói Szerződés csúcsértekezletének em­lékezetes budapesti felhívása nyo­mán új politikai mozgásfolyama­tok indultak kontinensünkön, a NATO nyíltan nem vethette el az európai biztonság gondolatát, de igyekezett lassítani és fékezni. Az atlanti szövetség Reykjavíkban megtartott tanácsülésén is felve­tődött a kölcsönös és kiegyensú­lyozott közép-európai haderőcsök­kentés, mint az európai biztonság egyik feltétele. A kulcsszó a „ki­egyensúlyozottság” volt, vagyis a katonai előnyszerzés a jól hangzó célkitűzés burkában. A szocialista országok nem elle­nezték a haderőcsökkentésről szóló megbeszéléseket, feltételek szabá­sába és „árukapcsolásba” azonban nem voltak hajlandók belemenni. Ilyen előzmények után, 1973. január 30-án csaknem féléves elő­készítő konzultáció kezdődött Bécs­­ben a tárgyalások alapelveiről, va­lamint érvényességi köréről. Ami az elvi alapokat illeti, megálla­podás született arra vonatkozólag, hogy a tanácskozások során egyik fél biztonsága sem szenvedhet kárt­ a csökkentésnek a kölcsö­nösség, a kötelezettségeknek az egyenlőség elvén kell alapulnia; a megbeszélések eredményeként egyik állam sem tehet szert egy­oldalú katonai előnyökre. A csök­kentés nem a földrajzi értelemben vett Közép-Európára, hanem a közép-európai stratégai térségre áll­t a lengyel, csehszlovák, NDK nemzeti haderőkre, valamint a szerződések értelmében ott állo­másozó szovjet csapatokra, illetve az NSZK, Belgium, Hollandia, Lu­xemburg nemzeti erőire s a terü­letükön található amerikai, brit és kanadai egységekre. Így adódott a tizenegy teljes m­agy­arorsz­ág 1 9 7 8 2 7 joggal s teljes kötelezettséggel ren­delkező résztvevő, míg nyolc má­sik állam (a NATO öt és a Varsói Szerződés három tagja, köztünk hazánk is) más különleges tanács­kozási státusszal bír. Az érdemi tárgyalások ugyan­annak az esztendőnek őszén, 1973. október 30-án vették kezdetüket. Már az első három hét folyamán előterjesztették a két alapjavasla­tot s kirajzolódhatott a szocialista országok, illetve a NATO-hatal­­mak felfogása a szóban forgó kér­désekről. A négyes szocialista in­dítvány lényege abban állt, hogy három év leforgása alatt 17—17 százalékos csökkentés történjék, ez vonatkozzék mind a tizenegy or­szágra s arányosan építsék le a fegyverzeteket is. Ha akkor elfo­gadják ezt a kezdeményezést, ma már 300 ezer katonával kevesebb állomásozna a közép-európai tér­ségben, s megfogyott volna a pán­célosok, harci repülőgépek, nuk­leáris eszközök mennyisége is. Nyugati részről azonban ezt visszautasították, s beterjesztették a maguk tervét. Ennek értelmében aszimmetrikus, nem egyenlő mó­don történő csökkentésnek kell végbemennie; ennek első szaka­szában a NATO nem hajlandó a fegyverzetek mérséklésére, s a ki­sebb létszám csak a szovjet és amerikai csapatokra vonatkozna. (Ily módon tehát a nyugatnémet Bundeswehr felfuttatását egyelőre nem korlátoznák.) Ami a szám­­beliséget illeti, az volt a sokat idézett atlanti elképzelés, hogy 68 ezer szovjet katona és 1700 pán­célos kivonása, illetve leszerelése ellenében 29 ezer fős amerikai létszámmérséklés történne, a meg­levő fegyverzetek érintetlenül ha­gyásával. Mindez érthetően a szo­cialista országok számára volt tel­jességgel elfogadhatatlan. Megindult a részletekbe menő kompromisszumkeresés, amelyet viszonylag nehezen követhetett nyomon az újságolvasó. Egyrészt a huzavona miatt, másrészt a tár­gyalások bizalmas kezelése követ­keztében. A tárgyalások első három esz­tendejében néhány ponton némi­leg közeledtek egymáshoz a­­ két fél nézetei. A szocialista országok elfogadták azt a nyugati kíván­ságot, hogy a szovjet és amerikai erők létszámcsökkentésével kezd­jék a folyamatot. A NATO-álla­­mok olyan kiegészítést tettek, hogy a Szovjetunió haderőinél sürgetett páncélosleépítés ellentételeként fel­ajánlották ezer, Nyugat-Európába telepített amerikai atom-robbanó­fej, 54 F—4-es típusú harci re­pülőgép és 36 Pershing rakéta visszavonását. Ezután következett az úgyneve-­e­zett létszámvita, amely jó másfél esztendőn keresztül a­ bécsi véle­ménycserék középpontjában állt. Miután a nyugati javaslatok kö­zött szerepelt egy közös felső ha­tár, vagyis egyenlő plafon megál­lapítása, jogos volt a kérdés, mi­lyen adatokat tekintsenek kiin­dulópontként. A NATO azt állí­totta, hogy a térségben mintegy 150 ezer főnyi túlereje van a Var­sói Szerződésnek, tehát változat­lanul aszimmetrikus csökkentés szükséges a közös plafon kialakí­tásához. (Nyugati lapok különben úgy vélekedtek, hogy az atlanti számítások a másik oldalon levő hadosztályok számából igyekeztek a teljes létszámot megállapítani, függetlenül attól, hogy például e hadosztályoknak milyenek a szer­vezési elvei, feltöltöttségük stb.) Milyen fegyverek ? A felesleges viták elkerülése vé­gett a szocialista országok közöl­ték a megfelelő létszámadatokat. Ezek szerint a négy szocialista or­szág 987 300 főnyi haderővel ren­delkezik a bécsi illetékesség alá eső területeken, míg a NATO-ha­­talmak 981 000 katonával. A szá­razföldi hadseregeket illetően 805 000, illetve 791 000 fő a hiva­talos létszámjelentés. (Igaz, olyan atlanti körök, amelyek korábban létszámokat kívántak a szocialista oldalról — a számokat közzététe­lük után kétségbe vonták.) A létszámvita kitérője után is­mét az alapproblémákhoz tértek vissza. A NATO-országok 1978. áp­rilis 19-én, a tizennegyedik for­duló záró-összejövetelén némileg módosították álláspontjukat. (A nyugati sajtóban olyan híreket szivárogtattak ki, hogy elsősorban a visszavonásra kerülő páncélosok számához ragaszkodnak s nem kívánják többé a legkorszerűbb fegyverfajták kivonását a térség­ből. Erre annál inkább rákénysze­­rültek, mert az általuk felajánlott F—4-esek nem tartoznak már az igazán modern repülőgépek közé s a 7000 robbanófej közül is a leginkább elavult 1000 eltávolítá­sát vették számításba. (A szovjet lapokban megjelent emlékezetes közös külpolitikai állásfoglalás sze­rint a NATO-javaslatok, „habár csekély mértékben, de lépést je­lentettek előre. Így értékelték eze­ket a Varsói Szerződés országai, kijelentve, hogy a közeljövőben, a zsákutcából való kijutás érdeké­ben, ellenjavaslatokat tesznek”. Ez június 8-án meg is történt.) A júniusi terv A szocialista országok új, átfogó tervük kidolgozásánál figyelembe vették a legjelentősebbnek tűnő nyugati ellenérveket. Így lehetsé­gesnek tartják a közös felső szint kialakítását 900—900 000 fős szin­ten, amelyből 700—700 000 fő jut­na a szárazföldi erőkre. Egyetér­tenek azzal, hogy az első szakasz­ban csak a Szovjetunió és az Egyesült Államok csökkentse szá­razföldi erőit, méghozzá egyenlő százalékos arányban. Végül bele­egyeztek abba, hogy a fegyverzet csökkentése a kezdeti szakaszban csak azokra a fajtákra, típusokra vonatkozzék, amelyeket szovjet, illetve amerikai részről megne­veztek, így a Szovjetunió hajlandó egy éven belül három teljes hadosz­tályt kivonni harci technikával együtt, beleértve ezer harckocsit is. Ugyanakkor a szocialista or­szágok hangoztatták, hogy a meg­adott reális létszámadatokból kell kiindulni s a csökkentés későbbi szakaszaiban általános, minden résztvevőre kötelező döntéseket kell hozni. Az új javaslatok, a tárgyalási módszer jól tükrözi, hogy a szo­cialista országok a kölcsönös, egyenlő biztonság, valamint az egyoldalú előnyök kizárásának je­gyében, messzemenően tekintettel vannak a másik oldal elképzelé­seire is. A válasz sora most a nyugati oldalon van, ugyanakkor a már idézett szovjet állásfoglalás joggal utalhatott az amerikai magatartás néhány nyugtalanító elemére. Nem a természetszerű vitákról van szó, hanem az alapvető megközelítési módról, a szándékról, hozzáállás­ról. A NATO például visszautasí­totta azt a varsói javaslatot, hogy a tárgyalások idejére fagyasszák be a létszámokat, s miközben a közép-európai térségben levő szov­jet csapatok szintje nem emelke­dett, az amerikai katonák száma 26 000-rel nőtt. Jóllehet­ az áprilisi nyugati in­dítvány után­ a szocialista oldal jelezte, hogy siet a pozitív vá­lasszal, közben a washingtoni NATO-csúcson különleges helyet foglalt el az atlanti „euro-csoport” igénye a fegyverzetek korszerűsí­tésére. Mindezeket a kedvezőtlen lépéseket pedig hangos kampány kíséri, hogy a szocialista tárgyaló­­partnereket tegyék felelőssé a lassú haladásért. A lehetőség adott, de a várható eredmény egyelőre kérdéses. Az Egyesült Államoknak, ahelyett, hogy az egyértelműen az együtt­működés útját választó Szovjet­uniónak teszi fel a konfrontáció vagy kooperáció válaszátának kérdését, saját igazi szándékait kellene tisztáznia. Bécsben is jó fórum kínálkoznék erre. RÉTI ERVIN BÉCSI KÉP AZ ELŐKÉSZÍTŐ SZAKASZRÓL Az érdemi tárgyalások 1973 őszén kezdődtek .

Next