Magyarország, 1978. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)
1978-07-02 / 27. szám
A I. kormányzat külpolitikájának fő szóvivője én vagyok, és az én fő külpolitikai szóvivőm Cyrus Vance külügyminiszter .. A New York Times értesülése szerint Carter elnök tette ezt az első hallásra magától értetődőnek tűnő kijelentést. Hiszen az amerikai elnöki rendszerben mi sem természetesebb, mint az, hogy a Fehér Ház mindenkori lakója (alkotmányos meghatalmazásánál és felelősségénél fogva) személyesen és közvetlenül irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját. Ámde, ha a magától értetődőt a Fehér Ház jelenlegi lakójának ilyen különös nyomatékkal kell hangoztatnia, ez már önmagában is rendkívüli helyzetre utal. 30 honatya előtt Az elnöki kijelentés időpontja, színhelye és hallgatósága még inkább aláhúzza a helyzet rendkívüliségét. Carter elnök június 20- án esteVance külügyminiszter, Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó és Brown hadügyminiszter jelenlétében) nyolcvan szenátort és képviselőt fogadott a Fehér Házban, hogy személyes, eligazítást adjon a nyugtalankodó törvényhozóknak a szovjet—amerikai kapcsolatok alakulásáról. A honatyák tájékoztatására a képviselőház külügyi bizottságának kifejezett kérése nyomán — három nappal azután került sor, hogy a Szovjetunió központi, lapjaiban megjelent mértékadó szovjet állásfoglalás figyelmeztetett: ,,Az Egyesült Államok jelenlegi iányvonala komoly veszélyeket rejt magában a nemzetközi kapcsolatok egész alakulására.” Ha nem is ismerjük a fehér há- fi eligazítás részletes tartalmát, egy dologban bizonyosak lehetünk: az elnök, legfontosabb tanácsadói és a legbefolyásosabb örvényhozók annak teljes tudatában tanácskoztak, hogy a szövet—amerikai kapcsolatrendszer fejlődésvonala kritikus ponthoz érkezett. Ha csupán a „félreérthetőség” vagy az ingadozás lenne az amerikai külpolitika egyre markánabban kirajzolódó „új” irányvonalának egyetlen veszélyeket hordozó eleme, még némi vigaszt is ehetne meríteni abból a tényből, hogy az elnök önmagát nevezte meg az amerikai külpolitika főzóvivőjeként, és saját külpolitikai zóvivőjeként a washingtoni bányátok csatározásaiban „galamb” nmkével jelölt Vance külügyminisztert, nem pedig a „héja” néeteiről ismert Brzezinski nemzetbztonsági főtanácsadót. Ez azonban sovány vigasz. Hszen az igazi kérdés nem az, hogy ki a szóvivője az amerikai külpoltikának. Bármilyen zűrzavar isámadjon időnként e körül, ez supán valami másnak, valami mélyebben végbemenő folyamatok a tükröződése. Az igazi kérés az, hogy milyen irányvonalon kialakulóban az Egyesült Állmok külpolitikáját meghatározórdekcsoportok stratégiai nézetzonosságán alapuló különböző iányzatok taktikai csatározásaiés. És ha meg is lehet személyeíteni az irányzatokat (amint azt játszma igazi irányítóinak szarmazásaira roppant fogékony merikai sajtó oly előszeretettel iszi), akkor is csak arra a követeztetésre juthatunk, hogy a fő vamlatok legismertebb képviselői: „galamb” Vance, a „mérsékelt” town és a „héja” Brzezinski egyaránt és egyidejűleg töltik be a kormányzat kulcspozícióit, a látszat szerint köztük ingadozó „középutas” Jimmy Carter elnökletével. Tény, hogy a kormányzat „szólistái” más-más fekvésben játszanak. Mégis, ugyanannak a politikának összecsengő, kontrasztjaiban is egymást erősítő kvartettjét szólaltatják meg. Ami pedig személyi, vagy akár nézetbeli ellentétként jelenik meg a felszínen, az nem annyira egymással szemben álló politikai irányzatok ütközése, hanem sokkal inkább egyazon közös politika belső ellentmondásának tükröződése. Annak a mindmáig feloldatlan (és napjainkban ismét kiéleződő) ellentmondásnak, amely így summázható : az amerikai uralkodó köröknek immár felismert valóságos létérdekük az, hogy akarniuk kell a két világrendszer békés egymás mellett élését (pontosabban: nem akarhatják többé a történelmi küzdelem katonai erővel való eldöntését), ugyanakkor szubjektíve változatlanul „létfeltételüknek” érzik a nemzetközi enyhülés folyamatában kibontakozó társadalmipolitikai-gazdasági változások eltorlaszolását és visszafordítását. Ebben a kettősségben is kifejezésre jut az a történelmi tény, hogy az amerikai vezető körök sohasem tekintették a nemzetközi enyhülést önmagában való jónak és kívánatosnak; eleve negatív megközelítéssel, az „ideálistól” a lehetséges felé haladva kizárásos alapon jutottak el a békés egymás mellett élés elkerülhetetlenségének felismeréséig. Bármennyit is szónokoltak az egyedül üdvözítő béke önmagát igazoló jótéteményeiről, ezen valójában mindig az „amerikai béke”, a Pax Americana „áldásait” értették. A két rendszer békés egymás mellett élésének elkerülhetetlenségét mi sem szemléltette tanulságosabban, mint a legújabb kori amerikai történelem leglátványosabb politikai „pálfordulása”. 1972-ben az a Richard Nixon szentesítette Moszkvában elnöki aláírásával a békés egymás mellett élés alapelveit, aki egész politikai karrierjét „vörösfaló” hidegháborús hitelére alapozta. A közös nevező Amennyire egy olyan, érdekcsoportokra tagolódó és egymás közt szüntelen befolyási harcot vívó uralkodó osztály, mint az amerikai, egyáltalán közös elhatározásra juthat, a békés egymás mellett élés „abszolút létminimumának” (vagyis: a „nukleáris döntés” kizárásának elfogadása — osztályelhatározás volt. A „nukleáris döntés” alternatívájának elvetése gyakorlatilag elszigetelte és kiszorította a hatalomból a legszélsőségesebb háborús szárnyat, ha nem is az ideológiájukat a közéletből. Azóta a „realisták” között folyik a vita, mégpedig nemcsak a békés egymás mellett élés Moszkvában elfogadott alapelveinek gyakorlati alkalmazhatóságáról, hanem magáról az enyhülés fogalmi meghatározásáról, és még inkább ennek valamennyi (külpolitikai, katonai, gazdasági, társadalmi, ideológiai stb.) vonatkozásairól. A „reálpolitikusok” legkisebb közös nevezője azonban ma is csak negatív előjellel fogalmazható meg: pusztán annyiban akarják az enyhülést, amennyiben nem vállalhatják a nukleáris nemzeti öngyilkosság kockázatát. Ennyiben mindannyian akarják az enyhülést, vagy legalábbis a katonai erőn (lehetőleg amerikai erőfölényben) nyugvó „korlátozott enyhülést”, mint a két rendszer egyidejű versengésének és együttműködésének szabályozott nemzetközi rendszerét. Ebben a korlátozott értelemben alighanem még a „héja” Brzezinski is akarja az enyhülést, kiváltképpen, ha a szocialista világrendszer országait rákényszeríthetnék az amerikai játékszabályok elfogadására. Ebben az ellentmondásban, nem pedig Carter személyiségében rejlik az amerikai külpolitika „fő szóvivőjének” ellentmondásos magatartása. Erre, az enyhülés „megfizethető és megfizetendő áráról” vitázó és egyezkedő irányzatokra vezethetők vissza az elnök „ingadozásai”, megnyilatkozásainak váltakozó hangsúlyai és logikai ficamai. Ezek az irányzatok azonban az amerikai külpolitika szerves alkotóelemei, olyannyira, hogy az éppen „megcélzott” hazai vagy nemzetközi hallgatóságtól függően (avagy éppenséggel az amerikai „kedvezmények” fejében elérhető „szovjet engedmények” felső határának kipuhatolására) tudatosan váltogatják a washingtoni zenekar harsányabb vagy lágyabb alaphangjait. Az amerikai kétpárti politikai váltógazdálkodás rendszerében a nagy hatalmú érdekcsoportok, természetesen, nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az állami főhatalom nagydíjáért egyesélyes szelvénnyel játsszanak. És ez nemcsak a pártpolitikára, hanem a külpolitikára is vonatkozik. Richard Nixon és Nelson Rockefeller háromszor csapott öszsze a republikánus elnökjelöltség megszerzéséért. Ámde, sem ádáz küzdelmük, sem pedig egymás iránt érzett kölcsönös utálatuk nem akadályozta meg, hogy kiegyezésük zálogaként Nixon Henry Kissingert (Nelson Rockefeller „felfedezettjét” és pártfogoltját) vegye maga mellé nemzetbiztonsági főtanácsadónak, majd később külügyminiszternek is. Amikor pedig a Rockefeller-pénzcsoport republikánus párti csapatának távoznia kellett a hatalomból, már felkészült a váltásra a demokrata párti csapat, ezúttal az olajdinasztia „pénzügyminisztere” , David Rockefeller összeállításában. Kormány vagy szekció ? Az amerikai nagytőke legbefolyásosabb és nemzetközi olajérdekeltségei révén külpolitikailag hagyományosan legaktívabb pénzcsoportjának feje 1973-ban hívta életre Zbigniew Brzezinski igazgatásával a trilaterális bizottságot, amely a fejlett tőkés országok elitjét tömöríti. Ez a bizottság dolgozta ki Brzezinski szellemi irányításával a „tricentrizmus” koncepcióját a Kissinger-féle amerikai—szovjet—kínai „háromszögdiplomácia” alternatívájaként (a gyakorlatban inkább kiegészítőjeként). A „tricentrizmus” elsődlegesen az USA—Nyugat-Európa— Japán „háromszögre” támaszkodva és a „kínai adu” kijátszásával kívánja az amerikai erőfölényt helyreállítani, hogy hatékonyabb nyomást gyakorolhasson a Szovjetunióra és gátat vethessen világszerte a forradalmi erők térnyerésének. A trilaterális bizottság, saját igazgatóján, Brzezinskin kívül, oly sok kádert adott az amerikai kormányzatnak, hogy manapság egy washingtoni kabinetülés szinte alig különböztethető meg a trilaterálisok egykori amerikai szekciójától. Hogy az alapító tagok közül csupán a nevesebbeket említsük: Carter elnök, Mondale alelnök, Vance külügyminiszter, Brown hadügyminiszter, Blumenthal pénzügyminiszter, Young állandó ENSZ-képviselő stb. (Folytatjuk.) KÖVES TIBOR 5 MAGYARORSZÁG 1978/27 Egyesült Államok Ki a szóvivő? Két Rockefeller-csapat „Héja”, „galamb”, „mérsékelt” MEGBESZÉLÉS A FEHÉR HÁZBAN (YOUNG, CARTER, BRZEZINSKI) Az enyhülés „megfigyelhető és megfizetendő áráról” vitázó irányzatok