Magyarország, 1980. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-06 / 27. szám
Körút-dosszié Carter-kortes Választásra tekintve A NATO „kibővítése” ! A hét vezető tőkés ország velencei csúcstalálkozóját használta föl Jimmy Carter arra, hogy ha már átruccant Európába, hivatalos elnöki minőségében fölkeressen néhány fővárost. Az útvonal megválasztásában a földrajzi megfontolásokon túl (valamennyi mediterrán ország) szerepet játszottak politikai szempontok is. Olyan államok voltak az úti célok, amelyekkel a kétoldalú viszonyban nincsenek komoly ütközések, mélyreható ellentétek, így a közös közlemények megfogalmazása nem támasztott különösebb nehézségeket a kíséret szakember tagjainak. Amint összefoglaló kommentárjában az AFP megfogalmazta: az elnökjelölt Carter lehetőséget keresett, hogy az amerikai választók szemében „a nemzetközi vezető szerepében tetszelegjen”. Kocogás Rómában Június 19. Róma. A kortesszándék nyomban az első állomáson föltűnően kirívó volt. A Le Monde tudósítója megállapította: a választási horogra ezúttal az amerikai olasz közösségnek, és az Egyesült Államok katolikus honpolgárainak szúrtak föl csalétket. Ugyanezt a célt szolgálta, hogy a programban szerepelt a Vatikánban II. János Pál pápa meglátogatása is. A rendezés tökéletesen működött. A Fehér Ház illetékesei arra kérték föl az olasz vendéglátókat, hogy az elnöki szálláshelyen, a Quirinale-palotában, a parkban biztosítsanak terepet Carter szokásos reggeli kocogásainak, odahaza a tengerentúlon megmutatni, hogy az elnök megtartja szokásait. Az olaszok előtt pedig azt reprezentálni: van olyan államférfi, aki reggel hat órakor kel föl. A tárgyalások ezen a csütörtökön egész napon át tartottak Sandro Pertíni köztársasági elnökkel és Cossiga miniszterelnökkel. Az esti díszvacsorán elmondott pohárköszöntőjében igyekezett Carter megfogalmazni, hogy mit vár Olaszországtól, és az egyes közvetett utalásokon keresztül a többi nyugat-európai szövetségestől is. A beszédet különösen heves hangúnak minősítették. Az elnöknek az volt a kulcsmondata: nem szabad abból kiindulni, hogy „az agresszióval csak akkor kell szembeszállni, ha már az ajtón kopogtat”. A Reuter ezt úgy értelmezte, hogy mindenekelőtt azoknak a nyugat-európaiaknak szólt, amelyek nem voltak hajlandók szolgaian követni Washingtont a Szovjetunióval szemben foganatosított szankciók alkalmazásában. Meg is kérdezték Jody Powell elnöki szóvivőt: Carter vajon ezzel Giscard d’Estaing-re és Schmidtre célzott-e? „Nem tudom — volt a válasz —, de az elnök szerint az enyhülés egyetemes és oszthatatlan, ennélfogva a szovjet kapcsolatokban lehetetlen a szokásos módon eljárni.” Június 20. Közzétették az amerikai—olasz közleményt. Kifejti, hogy a nyugati országoknak „globális stratégiát kell kidolgozniuk, elérni a szovjet csapatok teljes kivonását Afganisztánból”. Utaltak rá, hogy a NATO-nak mind nagyobb mértékben kell tudomásul vennie: az Egyesült Államok esetleg kénytelen lesz csapatokat átdobni Délnyugat-Ázsiába és a Perzsa-öböl térségébe, következésképpen végre kell hajtani a közepes hatósugarú rakéták nyugateurópai állomásoztatásából adódó feladatokat. Ez a Pershing—2-re és a cirkáló rakétára volt nyílt utalás. Találkozás a pápával Carter mindent megkapott Cossigától, amit csak kért kiállást az atlanti „eurorakéta”-program mellett, sőt az ígéretet az olaszországi telepítés meggyorsítására; egyetértést Afganisztán ügyében; az iráni amerikai túszok szabadon engedésének a követelését; fokozottabb római szerepvállalást a Földközi-tenger térségében. Mégis óvnak attól, mintha az egyetértést ellentmondásoktól mentesen lehetne fölfogni. Carter még olasz földön volt, amidőn Enrico Manca, a kormány szocialista párti külkereskedelmi minisztere kijelentette: „Nem ismerjük el Washingtonnak azt a jogát, hogy nekünk mindent meg kellene adnunk neki, még érdekeink rovására is. Mi, olasz szocialisták, Schmidt szemével nézzük az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatainkat.” Az Olasz Kommunista Párt azt állapította meg a kétnapos tárgyalásokról, hogy a Cossiga-kormány tüntetően csatlakozott az amerikai állásponthoz, miközben Nyugat-Európa többi részében határozott tartózkodás tapasztalható Washington politikája iránt. Június 21. Carter ezen a szombaton kereste föl a Vatikánban II. János Pál pápát. A katolikus egyház feje arra szólította föl az amerikai elnököt, hogy „Libanonnal és a palesztin kérdéssel kapcsolatban a problémák valamenynyi vonatkozását vegye figyelembe.” A pápa a jeruzsálemi kérdés „harmonikus” megoldását „központi” jelentőségűnek tartja. Egyszersmind arra kérte Cartert, hogy lépjen föl hatékonyan a béke, a nemzetközi megértés, a leszerelés, és az Észak—Dél párbeszéd folytatása mellett. A vatikáni látogatás végén a római politikai körök azon a véleményen voltak, hogy II. János Pál és Jimmy Carter „azonos ideológiai és politikai platformon álló személyiségek eszmecseréjét mutatta”, és a pápa „lényegében áldását adta a Carter—Brzezinski külpolitikára, sőt ideológiailag is alátámasztotta azt”. Június 22-én és 23-án az amerikai elnök Velencében vett részt a hét tőkés ország vezetőinek a csúcsértekezletén, majd a lagúnák városából utazott tovább körútjának a következő állomására, Belgrádba. Belgrádi visszhang Június 24. Belgrád. A jugoszláv lapok már az érkezés előestéjén közölték a véleményeket. A Politika szerint „a világbéke és a biztonság kérdéseiben Jugoszlávia és az Egyesült Államok mindig megtalálta a közös nyelvet, így a két ország mindig egyetértett abban is, hogy a különbségeket békésen kell rendezni”. A Tanjug úgy vélekedett, hogy a látogatás újabb ösztönzést ad a jugoszláv—amerikai kapcsolatok sokoldalú fejlesztésének. A látogatás folytatása annak a politikai párbeszédnek és az állandóan erősödő együttműködésnek, amely a Tito és Carter 1978-as közös nyilatkozatában megfogalmazott alapokon nyugszik. Ezek az elvek a függetlenség, szuverenitás, a kölcsönös megértés és a tisztelet. Az egyes nemzetközi kérdésekben fönnálló nézetkülönbségek nem akadályozzák a kétoldalú együttműködés szilárdságát és fejlődését. A NIN című hetilap azt írta, hogy „a Carter-kormányzat idején jelentős minőségi javulás következett be a kétoldalú kapcsolatokban”. Az AP hírügynökség szerint az amerikai elnök belgrádi útja „tompítja a nyugat-európai bírálatokat amiatt, hogy Carter távol maradt Tito temetéséről, miközben Leonyid Brezsnyev és gyakorlatilag minden más jelentős nemzetközi személyiség jelen volt”. A Száva-parti tárgyalások lényegét Carter úgy foglalta össze a belgrádi televízióban, hogy az Egyesült Államok „támogatja Jugoszlávia függetlenségét és egységét”. Washington — mondotta — „mély érdeklődést tanúsít az el nem kötelezettek mozgalma integritásának és aktív befolyának a megőrzése iránt. Mindaz, amit az el nem kötelezettek tesznek és mondanak, nagyon fontos az Egyesült Államok számára is, miképpen az a Szovjetuniónak is”. Ugyanakkor megjegyzik, hogy a közel-keleti kérdésben nem alakult ki egyetértés a jugoszláv vezetéssel, miközben Afganisztán ügyében sikerült némely véleményt közös nevezőre hozni. Camp Dávidról az a jugoszláv álláspont, hogy nem hozta meg a várt sikereket, ezért sürgősen el kell ismerni a PFSZ-t, és a palesztin nép jogait a nemzeti államra. Problémák mutatkoznak a kétoldalú gazdasági kapcsolatokban is. Az Egyesült Államok 1979-ben az első helyek egyikén volt a jugoszláv külgazdasági ranglistán, az árucsere értéke az 1400 millió dolláros rekordot érte el. A továbbfejlődést azonban gátolja a nagy jugoszláv deficit: az értéke 1979- ben elérte az egymilliárd dollárt, és 1980-ban várhatóan még súlyosbodni fog. Ibériai vizit Június 25. Madrid. Csökkenő időtartamban egyike a legrövidebb látogatásoknak: mindössze huszonkét óra. A tárgyalások tartalmát tekintve az amerikaiak jó előjelnek tartották, hogy a spanyolok egy héttel korábban jelentették be: 1981-ben, de legkésőbb 1983- ban csatlakozni kívánnak a NATO- hoz. Előbb azonban szeptembertől tárgyalásokat kezdenek Washingtonnal a lejáró barátsági és együttműködési szerződés meghosszabbításáról. Carter Madridban sürgette, hogy Spanyolország minél hamarabb csatlakozzék a NATO-hoz és a Közös Piachoz. Ebben bírálatot láttak arra a Giscard d’Estaingállásfoglalásra, hogy egyelőre, amíg a közös piaci belső agrárviszonyok nem tisztázódnak, „szüneteltetni” kell Spanyolország és Portugália tagfelvételi kérelmének az eldöntését. De a spanyol NATO- csatlakozásnak is vannak nehézségei. Oreja Aguirre külügyminiszter azt mondotta, „hacsak a gibraltári kérdés nincs már a megoldás folyamatában (visszaszerezni az angoloktól a sziklát — a szerk.) én nem tudom a NATO ügyének megnyerni a fegyveres erők magas rangú tagjait”. Ugyanakkor János Károly király pohárköszöntője Carter tiszteletére azt mutatta, hogy Spanyolország nagy fontosságot tulajdonít a november 11-én esedékes madridi, immár harmadik európai biztonsági és együttműködési értekezletnek. Spanyolország — mondotta az uralkodó — „továbbra is támogatja az enyhülést, és megkísérli, hogy helyreállítsa a bizalmat a Kelet és a Nyugat között; ennek a viszonynak nem szabad visszatérnie a hidegháborúhoz”. Június 26. Lisszabon. Mindössze hét óra a portugál fővárosban. Különösebb tárgyalási nehézség nincs, hiszen Portugália tagja a NATO-nak, noha nemzetközi elkötelezettségeit hátráltatják belső nehézségei: a közelgő elnökválasztások, és az ezzel összefüggő válság, a pártok harcai egymással és a hadsereggel. A közös közlemény általánosságokat tartalmazott az összehangolt nyugati politikáról. Lisszabonból közvetlenül tért viszsza Carter Washingtonba. A CARTER-KÖRÚT TÉRKÉPE A MEGÁLLÓKKAL Van olyan államférfi, aki reggel hat órakor kel föl MAGYARORSZÁG 1980/27