Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám

Vándoroljunk ki mindnyájan? -m­kócsi tanító úr a felsőbb osz­­­t­tályba járókat okította nagy türelemmel és hozzáértéssel. Földrajzóráit különös szeretettel hallgattuk. Jó tanítónk csak ak­kor komorult el kissé, ha a kevés­bé figyelmes nebuló egy adott tér­ségről szóló elbeszéléséből még annyit sem tudott megjegyezni, hogy „Mád, Tálya,­­Tárcái, kitűnő bortermő helyek”. Ilyenkor kis ideig merően nézett a felelő sze­mébe, majd elhangzott kedvenc mondata: gondolkozzál, kisfiam! A mindenben állást foglaló, na­ponta új követeléseket megfogal­mazó, avagy társadalmi állapo­tainkat elemző nyilatkozatözönö­­ket hallva és olvasva eszembe jut, bárcsak a nyilatkozók minél nagyobb hányada fordulhatott volna meg Bácsi tanító úr falusi iskolájának a falai között. Aztán rájövök, hogy ez lehetetlen, hiszen az élet rendje szerint a generá­ciók egymást követik, nemcsak az iskolapadban, hanem a katedrán is. A Bácsi tanító urak lassan el­fogynak, helyükbe újabbak lépnek, akiknek rohanó világunkban ma­guknak sincs módjuk a napi gon­dokon felülemelkedni, még kevés­bé arra, hogy tanulóikat rászok­tassák: gondolkodjanak mielőtt felelnek, azaz nyilatkoznak. Ránk férne pedig a figyelmez­tető szó, mert nyilatkozatainkban egyre nagyobb gyakorisággal for­dulnak elő olyan szavak, mint pártállam, felzárkózás Európához és persze demokrácia minden mennyiségben. Hogy az előbbiek alatt mit kell érteni pontosan, azt kevesen tudjuk, míg a demokrá­ciáról legalább annyi közismert, hogy abból meddig nálunk kevés volt, és hogy görög eredetű szó. A demokrácia ábécéjét tanulva, talán nemcsak a szavakat kellene ismételgetni, a gyakorlatot is el kellene sajátítani. Arra pedig úgy tűnik, nincs időnk. Pedig a gya­korlathoz az is hozzá tartozna, amit egyszer az Európa-szerte tisztelt nyugatnémet politikus, Willy Brandt megfogalmazott: egy magát demokratikusnak tekintő társadalomban minden pártnak koalícióképesnek kell lennie a többivel. Meglehet, akadémikus a kérdés, de talán megengedhető arról fan­táziáim, vajon miért ne válhatna valósággá nálunk Willy Brandt tétele. Hiszen mi állítólag egy jobb, emberibb társadalmat aka­runk építeni, amelynek legfőbb alapja a szolidaritás, amit pártok és egyházi képviselők egyaránt hirdetnek. Vagy talán a demokrá­cia nálunk is csak olyan valami lesz, amiből önkényesen kizárha­tunk másokat? Ez ugyan nem ve­zetne semmi jóra, ezért óvni kelle­ne tőle mindenkit, a már meglevő és is még csak ezután alakuló pártokat egyaránt. Ne feledjük, ma még büntetlenül nyilatkozgat­hatunk, de eljön az idő, amikor az ötleteket és a programokat a választók mérik meg, s jaj lesz annak, aki könnyűnek találtatik. Ezért például megfontolásra aján­lanám, milyen tempóban beszéljük rá a számomra igen szimpatikus Zwack urat és sorstársait, hogy vegyék vissza régi üzemeiket, vagy mondjuk, az­­Esterházyakat, hogy műveljék ezután ők )a föld­jüket. Ez ügyben egyébként utóbb autentikus személy — Esterházy Péter — jelentette­­fel: Földet visz­­sza nem veszek! S milyen igaza van. Erre is gondoljunk, és arra is, hogy barátokra egy darabig még szükségünk lesz. Lehetőleg minél többre. Mindenesetre, szövetsége­sekre alighanem szüksége lesz azoknak is, akik ma kormányoz­nak és azoknak is, akik most ké­szülnek erre a könnyűnek egyál­talán nem mondható tudomány­ra. Mert hogy nem könnyű, arról igen egyszerű meggyőződni. Néz­zük csak a sokat emlegetett ame­rikai kormány és az elnök hely­zetét. Bush mindjárt országlása kezdetén két szocialista országba is ellátogat, amire még nem volt példa az amerikai történelemben. Van már pontos dátum, van me­netrend is. Még csak a tenisz­partner hiányzik a magyarországi programból. Én szívesen ajánla­nám magamat, ha nem tartanék attól, hogy ezt szerénytelenségnek veszik. Ámbár félek, ha el is fo­gadnának, rosszul képviselném a magyar színeket, nem hoznám a formámat, mert­­túl nagy lenne a tét. Félnék, hogy ha nemes ver­senyben győznék, nem kapnánk meg a legnagyobb kedvezményt, ami mint washingtoni kollégám írja, nem is kedvezmény, csak normális elbánás. Mégis ettől hangosak ma az amerikai és a magyar tömegtájékoztatási eszkö­zök. Az amerikai kollégákat én értem, hiszen ők amerikai lapok­ban írnak, amerikai érdekeket képviselnek. De a­­magyar lapok­ban megjelenő írások némelyikét olvasva felmerül a kérdés, mi­lyen mértékegységgel mérhető a nemzeti büszkeség, vagy ezen nem érdemes spekulálni? Esetleg ván­doroljunk ki mindanyájan, hátha akkor megkapjuk a legnagyobb kedvezményt? S ha már a nemzetközi kap­csolatok veszélyes vizeire evez­tem, hadd említsek meg még egy dolgot, ami szerintem legalább annyira érinti nemzeti büszkesé­günket, mint szuverenitásunkat és függetlenségünket, egyszersmind kétségbe vonja, hogy maradt-e még egy csepp józan eszünk, ne­tán az a kevés is elment, ami még volt. Arról a nyilatkozatról van szó, amelyet a hatalmon levő párt alkalmazottja pottyantott el a La Stampában, azt állítva, hogy a veszedelem délkeletről fenyegeti kis hazánkat. Jogosnak tűnhet a kérdés: megváltozott-e straté­giánk, mert ha igen, azt nem szokás mások orrára kötni, ha pedig nem, akkor miért fecse­günk, miért keltünk bizalmatlan­ságot egyik szomszédunk után a másikban is. Vagy ez egy új stra­tégia, mint az, hogy a hatalmon levő párt főtitkárának külföldről üzengetünk: legyen szíves, mond­jon le. Úgy tetszik, nálunk ezt is le­het, Thatcher asszonynál, akire gyakran és előszeretettel hivat­kozunk, nála bezzeg nem lehetne. Ezt abból gondolom, hogy rövid úton megvált a vele nyíltan vitába szálló miniszterétől. A Vas­­lady tudta, hogy az egységbontás nemcsak a pártelnök tekintélyét, hanem pártjáét és kormányáét is aláássa. Az operáció fájdalmas, de következetes volt. A kabinet és az idő őt igazolta. Kanyó András Rádióhallgatás - fáziskésésben Ugatom a Calypso rádiót. Elvis énekel. A jobbnál jobb számok egymást követik. A sírás a kápolnában, a Szeress gyöngéden, a Teddy beer, és más lábmozdító, fergeteges rock and rollok. A számok 30—35 évesek, ma már zenei nosztalgiát képvi­selve forognak a korongon. Egy évben születtem Elvisszel. Amikor IS—20 évesen ő lázba hozta dalaival a tengerentúli és a nyugat-európai fiatalokat, én za­katoltam az iskolaudvaron, csasz­­tuskákat daloltam, később pedig a gólyabálon olyan dalokra tán­coltam, hogy: „Kigyúlt a fény a megszépült új Lánchídon” meg hogy „Sétahajó, lágyan ring a Dunán”. Elvisről azt sem tudtam, hogy a világon van! Mentségemül szól talán, hogy az ötvenes évek derekán sok más irányú elfoglaltságom akadt. Elő­adásokra, vizsgákra, randevúkra jártam, és nagyon szerelmes vol­tam. Úgyszólván egyszerre tanul­tam a politikai gazdaságtant, a marxizmus—leninizmust és a sze­relmet. Bár ez utóbbi csak fakul­tatív elfoglaltságot jelentett, mégis — ki tudja miért —, az előbbi kettőnél mérhetetlenül nagyobb érdeklődést és­­szorgalmat tanúsí­tottam irányában! Többórás csa­vargások csókolózva, összebújva — de szép világ is volt! Természetesen akkor is politi­záltunk. Sőt, egyre inkább. Forró hangulatú DISZ-gyűléseken — fogtuk egymás kezét. Valamikor októberben — ha jól emlékszem, 23-án — volt egy lengyel szim­pátia tüntetés, összekarolva men­tünk az utcán, együtt a többi egyetemistával. Zengtek a jelsza­vak, erőt éreztünk magunkban. Nehéz megfogalmazni, milyen volt, amikor fölzengett a „Kossuth-cí­­mert akarunk!” — és lábunk elé hullott a háromszínű zászlóból ki­vágott régi sarló-kalapács jelkép. A zűrös hetekben kétségbeeset­ten kerestük egymást, össze akar­tunk házasodni, hogy együtt ma­radhassunk. (Akkor még szigo­rúbbak voltak a szülők, a „csak úgy” együttélést nem tűrték.) A tanácsnál azonban 1956 novembe­rében zárva volt az anyakönyvi hivatal. Halottat akkor láttam először. Tizenéves kislány feküdt a földön, kinyílt táskájából szétgurultak a színes ceruzák. Mésszel öntötték le, eltemetni nem volt idő. .Meg­sirattam és tehetetlen szorongást éreztem. És megsírattam azt a ve­lem egykorú orosz kiskatonát is, akinek holtteste a Verseny áruház betört kirakatában hevert, kifor­dult tenyeréhez — sosem fogom elfelejteni — sáros platánlevél ta­padt. Később újra megkezdődött az egyetem. Riadtak voltunk, kese­rűek és kiábrándultak. Nehéz volt megtartani az órákat, mert a diá­kok és a tanárok közül volt, aki elhagyta az országot, más pedig börtönben ült. Itt is, ott is fogadkozások kez­dődtek. „Amíg ebben az ország­ban ...”. „Amíg ebből az ország­ból ...” — i kezdetű mondatok hangzottak el, és a népszerű szí­nésznő nem lépett színpadra, a szomszéd villanyszerelő pedig ki­dobta a borotváját és elkezdett szakállt növeszteni. Volt újságíró is, aki megesküdött: soha egy sort le nem ír — addig! Aztán teltek a hetek, a hóna­pok. 1957-ben már újra működött a tanácsi anyakönyvi hivatal, le­hetett esküvőt tartani. És ki kel­lett fizetni az albérletet, élni kel­lett. Diplomaosztás után már alig vártam az első munkanapot a szerkesztőségben. Új gondok, új örömök következtek. Úgy éreztük — lassan megnyugodott körülöt­tünk világ. Esténként — féltett kincsünkön — a Tavasz !világvevő rádión, a Luxemburg-adót hallgattuk. Ott hallottam először a nevet: Elvis Presley, s a hozzátartozó, elekt­romos töltésű, lüktető, forró ének­hangot. Ki ez? Hol­­volt eddig? Nálunk miért hallgatták el ezt a remek énekest? Tűnődtünk. A Kossuth rádió eközben szerény dalt sugárzott, szövegét akár sze­mélyes sértésnek i­s tekinthettük: „Ne nézd a tökfilkót, hogy mi­lyen szerelmes...” Azóta sok víz lefolyt a Dunán. A régi nagy szerelem elmúlt. Azokra az évekre én úgy emlék­szem: „még az első férjem ide­jén”. Ki így, ki úgy emlékezik. Ma­napság egyre többen — másra. A rég áhított szólásszabadság jó­voltából kemény szavakkal szid­ható a rendszer is, noha ez a rendszer már nem is egészen az a rendszer! Sok most a szó. Sokáig tartott a kényszerű csönd, a hallgatás. A panaszok, a sérelmek sokáig duzzasztott gátja fölszakadt. Hi­szen valóban volt, aki az állását vesztette el, más az otthonát, esetleg a hazáját, a szülőjét, a gyermekét, a társát vagy egysze­rűen csak az életét. Mit kezdjen azonban egy ma­terialista a kézzel megfoghatatlan veszteségekkel? Hogyan kárpótol­ható vajon az az ember, akinek a fiatalsága, a hite, az életkedve roppant össze jóvátehetetlenül? Mit tegyen az, aki évtizedeken át, a megtévesztések olyan sorától roggyant meg, hogy mára már úgy érzi, végérvényesen rászámolt az élet. A megkövetés talán túl késő már, túl sokára kapott fele­letet a hitevesztett. E nemzedék számára kissé késve jött a sza­badság, amely — a maga idejében — a szárnyakat jelentette volna. Bedecs Éva MAGYARORSZÁG 1989/27 3

Next