Magyarország, 1990. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám
Romániai átváltozások minek itt, Európában — pontosabban annak középső és keleti felén — tanúi vagyunk, az az, amit Budapesten már régóta mondottunk: a régi típusú, sztálinista rendszerek működésképtelenek. A romániai események azonban — eltérően attól a rendszerváltástól, ami Magyarországon, attól a forradalmi átalakulástól, ami Csehszlovákiában és az NDK-ban ment végbe , véresek voltak. Dörögtek a fegyverek, az áldozatok számát még nem tudjuk felmérni, kivégző osztag végzett a diktátorházaspárral. Most, amikor ezeket a sorokat három nappal Nicolae és Elena Ceausescu kivégzése után írjuk, meg kell kísérelnünk legalább néhány tanulság levonását, mint ezt az olvasó is érteni fogja, a teljesség bármiféle igénye nélkül. Mindenekelőtt miért voltak ilyen robbanásszerűek a romániai események, miért folyt oly sok vér? Erre a kérdésre a válasz az, hogy Romániában nem egyszerűen egy sztálinista modellt kellett felszámolni, amelynek már létrejöttek az ellenzéki „árnyékhatalmi szervek” formájában az ellenpólusai is. Nem: Romániában olyan struktúra alakult ki, amely sok tekintetben a fasizmusra emlékeztetett: egyetlen család és szűkebb kiszolgálói véres kezű, önkényes, kegyetlen és emberellenes diktatúrája. Ez a rendszer csak nevében volt szocialista („Román Szocialista Köztársaság”), valóban csak a szocializmus lejáratását szolgálja. Hiszen a szocializmus lényege elválaszthatatlan a demokráciától, az emberi jogok érvényesülésétől, és erről a diktátor Romániájában szó sem volt. Ceausescu bizánci személyi kultuszt teremtett maga körül, s a párt fennmaradását szorosan öszszekötötte saját hatalmának megőrzésével. Ennek alapvető eszköze a Securitate volt, a mindenható biztonsági szolgálat, s a lakosság ellenőrzésére kiépített elhárító szervezet és egyszersmind magánhadsereg is. Az erről szóló, nyugati katonai körök által összeállított dokumentáció (többek közt az amerikai DPI és a nyugatnémet DPA hírügynökség ismertette) a többi közt megállapítja: „Ha eltűnt valaki, aki beszélgetés közben mondott egy-egy szót a rendszerről, vagy még ennyi bűne sem volt, bizonyosan a conducator 50 ezer férfiból és nőből álló magánhadserege vitte el. A legutolsó erdélyi hegyi faluig jól kiépített besúgóhálózat Romániát a félelem és hallgatás birodalmává tette. A világ azonban döbbenten tudta meg, hogy a diktátor a hatalom bármi áron való megtartása érdekében az emberi életet megvető gyilkosokból álló sereget hozott létre, amely válogatás nélkül él és utolsó lélegzetéig küzd. Az északkoreai Kim Ir Szen példájához hasonlóan, szabályos családi dinasztiát teremtett Romániában, rokonságának mintegy negyven tagját helyezte el kulcsfontosságú állami és pártfunkcióban.” S hogy miért nem mondtuk ki ezt eddig? Könnyű lenne erre azzal válaszolni, hogy a mai nap okosabb a tegnapinál. Természetesen ez is igaz: ahogy új ismereteket szerzünk, szinte érthetetlenné válik tegnapi cselekvésünk. A nyíltság hazai tájékoztatásunkban nem tegnap óta érvényesül, de ennek megvannak a maga új dimenziói is. Az új politikai gondolkodásmód, amely nem egyszerűen új, hanem racionális és értelmes is, tagadása a tegnapinak, amely idejétmúlt dogmatikus ideológiai megfontolásokból indult ki. A magyar vezetés — elsősorban az erdélyi magyarságtól érkező jelzések nyomán — már régóta érzékelte a bukaresti uralom brutális elnyomó jellegét, a népcsoportoknak (ugyancsak a fasizmusra emlékeztető metodika szerinti) felsőbb- és alsóbbrendű etnikumokra való felosztását, az erőszakos beolvasztási törekvést, amihez hasonlóra Európában nem volt példa. Kádár János időszakában a magyar vezetés meg is próbált tenni ez ellen, de amikor például a debreceni—nagyváradi találkozó dokumentumai papíron maradtak, nem tárták a nép elé a Ceausescu-rezsim hitszegését. Még az aradi találkozó után is tapasztalni lehetett olyan tendenciát, hogy annak eredményeit, kilátásait magyar részről eltúlozzák. Tévedés ne essen: a találkozóra feltétlenül szükség volt — a várakozásokat kellett volna némileg mérsékelni. Ma már tisztán látható, hogy az egyszemélyi diktatúrát egy alapjában véve patologikus személyiség irányította, mennél inkább bizonyították a körülötte zajló események — mindaz, ami a szomszéd országokban történt, mindenekelőtt pedig a Gorbacsov nevéhez fűződő peresztrojka — azt, hogy a szélirány végképp megfordult, annál inkább ragaszkodott a régi kurzushoz. Ez az, amit idehaza nem érzékeltettünk kellőképpen, abból kiindulva, hogy Ceausescu „szövetséges”, hogy egy „testvérpárt" feje, harmadrészt attól vezérelve, hogy az erdélyi magyarságnak károkat ne okozzunk. A fenti három argumentum közül igazában mai szemmel csak a harmadik méltányolható: nem tudjuk, mivel a történelemben feltételes mód nincsen, hogy vajon lehetséges lett volna-e még jobban megszorítani az erdélyi magyarságot sújtó csavarokat? ... Nincs kizárva, s ezt a felelősséget senki sem akarta magára venni. Amellett az objektivitás kedvéért mondjuk el azt is, hogy kis-, közép-, nagy- és szuperhatalmak egyaránt az utolsó pillanatig tárgyalópartnerként kezelték a conducatort. Londonban lovaggá ütötték és Moszkvában alig néhány hónappal ezelőtt Leninrenddel tüntették ki. Valójában megint egy óriási számítási hiba szemtanúi voltunk: mindenki tudott a romániai társadalom belső feszültségeiről, románok, magyarok, németek és szerbek iszonyú megpróbáltatásairól, ám ezeket lebecsülték, a terrorgépezet erejét pedig túlértékelték. Az erő hipnotizál. Ezért érte Európa politikusait az év meglepetéseként az a szinte kozmikus sebesség, amelylyel a Ceausescu-rezsim összeomlott. Ha a rendszer bázisát a hitleri SS mintájára kiépített Securitate jelentette, akkor nyilvánvaló, hogy a népellenes szisztéma megdöntésére csak úgy volt esély, ha egy jól szervezett erő áll oda azok oldalára, akik a nép igazi hatalmát akarták kivívni. Ezért volt létfontosságú a felkelők számára (akiknek óriási időzavarban kellett cselekedni, hiszen csak órák voltak az ellenzék összekovácsolására, amit másutt évekbe tellett), hogy az egyetlen szervezett erő támogatását élvezzék, amely az országban működött és a Ceausescu család hatalmával felvehette a harcot. Ez a román hadsereg volt. E hadseregnek a Ceausescu-uralom idejében is sikerült — a világ minden hadseregére jellemző zártság és szervezeti struktúra révén — megőrizni viszonylagos önállóságát. A hadsereg felső vezetésében azok a főtisztek és tábornokok voltak túlsúlyban (egyébként a tábornokok 85 százaléka moszkvai vezérkari akadémiát végzett), akik az ország nemzeti érdekéből indultak ki. Ezek a parancsnokok, amikor eljött a felkelés órája, nem voltak hajlandók tüzet nyitni a népre, majd csapataikat harcba vezették a Securitate zsoldos osztagai ellen. (Végeredményben ez bebizonyította, hogy helyesen járt el a magyar katonai vezetés is, amikor a politikai feszültségek ellenére nem szakította meg a kapcsolatot a román hadsereg vezetésével a Ceausescu-években...) Romániával kapcsolatban most a legfontosabb egyszerre két tényező tudomásulvétele. Az első az, hogy az utolsó önkényuralmi rendszer eltűnése e földrészről visszavonhatatlan és történelmi esemény. A második, hogy a látszatnyugalom kora véget ért, és Romániában immáron nyilvánosságra kerülnek más térségbeli országokhoz hasonlatosan az útválasztás dilemmái. A nemzeti egység látszata mögött — az áprilisra kihirdetett szabad választások jegyében — az új hatalom iránti bizalmatlanság első jelei is érezhetőek. A gyanakvás elsősorban a Nemzeti Megmentési Front összetételének szól. Bár a forradalmi hatalom vezetője, Ion Iliescu élvezi a közvélemény bizalmát, sokan aggodalmuknak adnak hangot amiatt, hogy — úgymond — túl sok a kommunista vagy az egykori kommunista a hatalomban. Az új hatalom kommunista tagjai — így Iliescu, Dumitru Mazilu, Silviu Brucan, Corneliu Manescu, Alexandre Birladeanu — hasonló sorsban osztoztak: mindnyájan előbb a Ceausescu-rendszer vezető beosztású személyiségei, majd később hajótöröttei voltak. Hazafiságukhoz, a nemzet érdekeinek képviseletére való elszántságukhoz azonban nem férhet kétség. Doina Cornea — miközben egy televíziós interjúban a szabadság, a demokrácia és az emberi jogokat tiszteletben tartó új Románia felépítésére szólította fel honfitársait — aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a régi rendszer számos híve „megpróbál beszivárogni” a Nemzeti Megmentés Frontjának helyi bizottságaiba. Miközben pedig új törésvonalak bontakoznak ki, kérdéses, hogy ezek miképp hatnak ki a gazdaság helyzetére, amely külön téma és mindenképpen ellentmondásos. Az országban kétségtelenül látványos iparosítás indult el, ám a kiépített petrolkémiai iparág egyrészt az időközben telítetté vált nyugat-európai piacon próbál megélni, másrészt pedig megcsappantak az alapanyagként is fontos saját olaj- és földgázvagyon készletei. A kitermelés 1977 óta csökken: az akkori 14,7 millió tonna olaj jelenleg már évente 9 millióra apadt. Az ország kénytelen külföldről vásárolt szénhidrogénnel ellátni petrolkémiai iparát, tavaly például Iránból 500 millió dollár értékben importált olajat. Ceausescu iráni — s egyben utolsó külföldi — utazása során 5,6 millió tonna olaj vásárlásáról egyezett meg vendéglátóival. A román gazdaság egyensúlyának megteremtéséhez nélkülözhetetlenek lesznek a kölcsönök, amelyekre Bukarest vélhetően számíthat. Mint ismeretes, az 1981-ben még 10,1 milliárd dollárra rúgó tartozást az életkörülmények szélsőséges lerontása árán törlesztették, és most már — nyugati források szerint — összesen körülbelül egymilliárd dolláros kinnlevőségük is van különböző kereskedelmi bankoknál. Végül, ami minket illet: őszinte reménységgel tölthet el bennünket, hogy az erdélyi magyarságnak, Európa legnagyobb, az anyanemzet határain túl élő nemzeti kisebbségének, sorsa jobbra fordul. Az is felbecsülhetetlen, hogy Magyarországot immár minden irányból baráti országok veszik körül, kiépült vagy kiépülőben levő demokratikus rendszerekkel. Ám ne vegye senki ünneprontásnak a figyelmeztetést: a rendszerváltások nem oldanak meg egyszer s mindenkorra automatikusan minden problémát a nemzetek közti kapcsolatban. Ehhez mindkét részről tudatos erőfeszítésekre, tapintatra van szükség. Hogy ne rébuszokban beszéljünk: volt a viharos napokban olyan köztisztviselői nyilatkozat, amely azzal bizonyította széles körű kapcsolatunkat, felkészülésünket „minden variációra”, hogy még „Mihály királlyal” is tárgyalunk. (A „volt" szócska az interjúból hiányzott.) Anélkül, hogy az ügynek különös jelentőséget tulajdonítanánk, le kell szögeznünk: károsak az efféle nyilatkozatok. Egyébként mindenkinek szíve joga párbeszédet folytatni a volt uralkodóval — magánemberként, de nem kormányhivatalnokként, s különösen nem azt a látszatot keltve, mintha ebben az országban bárki is a monarchia variációjára akarna felkészülni. Mihálynak nincs több esélye ott, mint Habsburg Ottónak itt. A jövő feltehetően ott is és itt is a demokráciáé, és az új típusú kapcsolatok lehetőségéből akkor lesz valóság, ha a demokratikus színképben a baloldal, a szocializmus erői mindkét államban erőteljesen jelen lesznek. MAGYARORSZÁG 19 9 0 13