Magyarország, 1990. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

Romániai átváltozások minek itt, Európában — pontosabban annak közép­ső és keleti felén — tanúi vagyunk, az az, amit Budapesten már régóta mondottunk: a régi tí­pusú, sztálinista rendszerek mű­ködésképtelenek. A romániai ese­mények azonban — eltérően attól a rendszerváltástól, ami Magyar­­országon, attól a forradalmi át­alakulástól, ami Csehszlovákiában és az NDK-ban ment végbe , véresek voltak. Dörögtek a fegy­verek, az áldozatok számát még nem tudjuk felmérni, kivégző osztag végzett a diktátorházas­pár­ral. Most, amikor ezeket a soro­kat három nappal Nicolae és Ele­na Ceausescu kivégzése után ír­juk, meg kell kísérelnünk leg­alább néhány tanulság levonását, mint ezt az olvasó is érteni fogja, a teljesség bármiféle igénye nél­kül. Mindenekelőtt miért voltak ilyen robbanásszerűek a romániai események, miért folyt oly sok vér? Erre a kérdésre a válasz az, hogy Romániában nem egyszerűen egy sztálinista modellt kellett fel­számolni, amelynek már létrejöt­tek az ellenzéki „árnyékhatalmi szervek” formájában az ellenpólu­sai is. Nem: Romániában olyan struktúra alakult ki, amely sok tekintetben a fasizmusra emlé­keztetett: egyetlen család és szű­­kebb kiszolgálói véres kezű, ön­kényes, kegyetlen és emberellenes diktatúrája. Ez a rendszer csak nevében volt szocialista („Román Szocialista Köztársaság”), valóban csak a szocializmus lejáratását szolgálja. Hiszen a szocializmus lényege elválaszthatatlan a de­mokráciától, az emberi jogok ér­vényesülésétől, és erről a diktátor Romániájában szó sem volt. Ceausescu bizánci személyi kul­tuszt teremtett maga körül, s a párt fennmaradását szorosan ösz­­szekötötte saját hatalmának meg­őrzésével. Ennek alapvető eszköze a Securitate volt, a mindenható biztonsági szolgálat, s a lakosság el­lenőrzésére kiépített elhárító szer­vezet és egyszersmind magánhad­sereg is. Az erről szóló, nyugati katonai körök által összeállított doku­mentáció (többek közt az ameri­kai DPI és a nyugatnémet DP­A hírügynökség ismertette) a többi közt megállapítja: „Ha eltűnt va­laki, aki beszélgetés közben mon­dott egy-egy szót a rendszerről, vagy még ennyi bűne sem volt, bizonyosan a conducator 50 ezer férfiból és nőből álló magánhad­serege vitte el. A legutolsó erdé­lyi hegyi faluig jól kiépített be­súgóhálózat Romániát a félelem és hallgatás birodalmává tette. A világ azonban döbbenten tudta meg, hogy a diktátor a hatalom bármi áron való megtartása érde­kében az emberi életet megvető gyilkosokból álló sereget hozott létre, amely válogatás nélkül él és utolsó lélegzetéig küzd. Az észak­koreai Kim Ir Szen példájához hasonlóan, szabályos családi di­nasztiát teremtett Romániában, rokonságának mintegy negyven tagját helyezte el kulcsfontosságú állami és pártfunkcióban.” S hogy miért nem mondtuk ki ezt eddig? Könnyű lenne erre az­zal válaszolni, hogy a mai nap okosabb a tegnapinál. Természe­tesen ez is igaz: ahogy új ismere­teket szerzünk, szinte érthetetlen­né válik tegnapi cselekvésünk. A nyíltság hazai tájékoztatásunk­ban nem tegnap óta érvényesül, de ennek megvannak a maga új dimenziói is. Az új politikai gon­dolkodásmód, amely nem egysze­rűen új, hanem racionális és ér­telmes is, tagadása a tegnapinak, amely idejétmúlt dogmatikus ideológiai megfontolásokból indult ki. A magyar vezetés — elsősor­ban az erdélyi magyarságtól ér­kező jelzések nyomán — már rég­óta érzékelte a bukaresti uralom brutális elnyomó jellegét, a nép­csoportoknak (ugyancsak a fasiz­musra emlékeztető metodika sze­rinti) felsőbb- és alsóbbrendű et­nikumokra való felosztását, az erőszakos beolvasztási törekvést, amihez hasonlóra Európában nem volt példa. Kádár János időszaká­ban a magyar vezetés meg is pró­bált tenni ez ellen, de amikor pél­dául a debreceni—nagyváradi ta­lálkozó dokumentumai papíron maradtak, nem tárták a nép elé a Ceausescu-rezsim hitszegését. Még az aradi találkozó után is tapasz­talni lehetett olyan tendenciát, hogy annak eredményeit, kilátá­sait magyar részről eltúlozzák. Tévedés ne essen: a találkozóra feltétlenül szükség volt — a vá­rakozásokat kellett volna némileg mérsékelni. Ma már tisztán látható, hogy az egyszemélyi diktatúrát egy alap­jában véve patologikus személyi­ség irányította, mennél inkább bi­zonyították a körülötte zajló ese­mények — mindaz, ami a szom­széd országokban történt, minde­nekelőtt pedig a Gorbacsov nevé­hez fűződő peresztrojka — azt, hogy a szélirány végképp megfor­dult, annál inkább ragaszkodott a régi kurzushoz. Ez az, amit ide­haza nem érzékeltettünk kellő­képpen, abból kiindulva, hogy Ceausescu „szövetséges”, hogy egy „testvérpárt" feje, harmadrészt attól vezérelve, hogy az erdélyi magyarságnak károkat ne okoz­zunk. A fenti három argumen­tum közül igazában mai szemmel csak a harmadik méltányolható: nem tudjuk, mivel a történelem­ben feltételes mód nincsen, hogy vajon lehetséges lett volna-e még jobban megszorítani az erdélyi magyarságot sújtó csavarokat? ... Nincs kizárva, s ezt a felelősséget senki sem akarta magára venni. Amellett az objektivitás ked­véért mondjuk el azt is, hogy kis-, közép-, nagy- és szuperhatalmak egyaránt az utolsó pillanatig tár­gyalópartnerként kezelték a con­­ducatort. Londonban lovaggá ütötték és Moszkvában alig né­hány hónappal ezelőtt Lenin­­renddel tüntették ki. Valójában megint egy óriási számítási hiba szemtanúi voltunk: mindenki tu­dott a romániai társadalom belső feszültségeiről, románok, magya­rok, németek és szerbek iszonyú megpróbáltatásairól, ám ezeket le­becsülték, a terrorgépezet erejét pedig túlértékelték. Az erő hipno­tizál. Ezért érte Európa politiku­sait az év meglepetéseként az a szinte kozmikus sebesség, amely­lyel a Ceausescu-rezsim összeom­lott. Ha a rendszer bázisát a hitleri SS mintájára kiépített Securitate jelentette, akkor nyilvánvaló, hogy a népellenes szisztéma meg­döntésére csak úgy volt esély, ha egy jól szervezett erő áll oda azok oldalára, akik a nép igazi hatal­mát akarták kivívni. Ezért volt létfontosságú a felkelők számára (akiknek óriási időzavarban kel­lett cselekedni, hiszen csak órák voltak az ellenzék összekovácsolá­sára, ami­t másutt évekbe tellett), hogy az egyetlen szervezett erő támogatását élvezzék, amely az országban működött és a Ceauses­cu család hatalmával felvehette a harcot. Ez a román hadsereg volt. E hadseregnek a Ceausescu-ura­­lom idejében is sikerült — a vi­­­lág minden hadseregére jellemző zártság és szervezeti struktúra ré­vén — megőrizni viszonylagos önállóságát. A hadsereg felső ve­zetésében azok a főtisztek és tá­bornokok voltak túlsúlyban (egyébként a tábornokok 85 szá­zaléka moszkvai vezérkari akadé­miát végzett), akik az ország nem­zeti érdekéből indultak ki. Ezek a parancsnokok, amikor eljött a fel­kelés órája, nem voltak hajlandók tüzet nyitni a népre, majd csapa­taikat harcba vezették a Securi­tate zsoldos osztagai ellen. (Vég­eredményben ez bebizonyította, hogy helyesen járt el a magyar katonai vezetés is, amikor a poli­tikai feszültségek ellenére nem szakította meg a kapcsolatot a ro­mán hadsereg vezetésével a Ceau­­sescu-években...) Romániával kapcsolatban most a legfontosabb egyszerre két té­nyező tudomásulvétele. Az első az, hogy az utolsó önkényuralmi rendszer eltűnése e földrészről visszavonhatatlan és történelmi esemény. A második, hogy a lát­szatnyugalom kora véget ért, és Romániában immáron nyilvános­ságra kerülnek más térségbeli or­szágokhoz hasonlatosan az útvá­lasztás dilemmái. A nemzeti egy­ség látszata mögött — az április­ra kihirdetett szabad választások jegyében — az új hatalom iránti bizalmatlanság első jelei is érez­hetőek. A gyanakvás elsősorban a Nem­zeti Megmentési Front összetéte­lének szól. Bár a forradalmi ha­talom vezetője, Ion Iliescu élvezi a közvélemény bizalmát, sokan aggodalmuknak adnak hangot amiatt, hogy — úgymond — túl sok a kommunista vagy az egyko­ri kommunista a hatalomban. Az új hatalom kommunista tagjai — így Iliescu, Dumitru Mazilu, Sil­­viu Brucan, Corneliu Manescu, Alexandre Birladeanu — hasonló sorsban osztoztak: mindnyájan előbb a Ceausescu-rendszer veze­tő beosztású személyiségei, majd később hajótöröttei voltak. Haza­­fiságukhoz, a nemzet érdekeinek képviseletére való elszántságukhoz azonban nem férhet kétség. Doina Cornea — miközben egy televíziós interjúban a szabadság, a demokrácia és az emberi jogo­kat tiszteletben tartó új Románia felépítésére szólította fel honfitár­sait — aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a régi rendszer szá­mos híve „megpróbál beszivárog­ni” a Nemzeti Megmentés Front­jának helyi bizottságaiba. Miközben pedig új törésvonalak bontakoznak ki, kérdéses, hogy ezek miképp hatnak ki a gazda­ság helyzetére, amely külön téma és mindenképpen ellentmondásos. Az országban kétségtelenül látvá­nyos iparosítás indult el, ám a ki­épített petrolkémiai iparág egy­részt az időközben telítetté vált nyugat-európai piacon próbál megélni, másrészt pedig megcsap­pantak az alapanyagként is fontos saját olaj- és földgázvagyon kész­letei. A kitermelés 1977 óta csök­ken: az akkori 14,7 millió tonna olaj jelenleg már évente 9 millióra apadt. Az ország kénytelen kül­földről vásárolt szénhidrogénnel ellátni petrolkémiai iparát, tavaly például Iránból 500 millió dollár értékben importált olajat. Ceau­sescu iráni — s egyben utolsó külföldi — utazása során 5,6 mil­lió tonna olaj vásárlásáról egye­zett meg vendéglátóival. A román gazdaság egyensúlyának megte­remtéséhez nélkülözhetetlenek lesznek a kölcsönök, amelyekre Bukarest vélhetően számíthat. Mint ismeretes, az 1981-ben még 10,1 milliárd dollárra rúgó tarto­zást az életkörülmények szélsősé­ges lerontása árán törlesztették, és most már — nyugati források sze­rint — összesen körülbelül egymil­­liárd dolláros kinnlevőségük is van különböző kereskedelmi ban­koknál. Végül, ami minket illet: őszinte reménységgel tölthet el bennün­ket, hogy az erdélyi magyarság­nak, Európa legnagyobb, az anya­nemzet határain túl élő nemzeti kisebbségének, sorsa jobbra for­dul. Az is felbecsülhetetlen, hogy Magyarországot immár minden irányból baráti országok veszik körül, kiépült vagy kiépülőben le­vő demokratikus rendszerekkel. Ám ne vegye senki ünneprontás­nak a figyelmeztetést: a rendszer­váltások nem oldanak meg egy­szer s mindenkorra automatiku­san minden problémát a nemzetek közti kapcsolatban. Ehhez mind­két részről tudatos erőfeszítésekre, tapintatra van szükség. Hogy ne rébuszokban beszéljünk: volt a vi­haros napokban olyan köztisztvi­selői nyilatkozat, amely azzal bi­zonyította széles körű kapcsola­tunkat, felkészülésünket „minden variációra”, hogy még „Mihály királlyal” is tárgyalunk. (A „volt" szócska az interjúból hiányzott.) Anélkül, hogy az ügynek különös jelentőséget tulajdonítanánk, le kell szögeznünk: károsak az efféle nyilatkozatok. Egyébként minden­kinek szíve joga párbeszédet foly­tatni a volt uralkodóval — ma­gánemberként, de nem kormány­hivatalnokként, s különösen nem azt a látszatot keltve, mintha eb­ben az országban bárki is a mo­narchia variációjára akarna fel­készülni. Mihálynak nincs több esélye ott, mint Habsburg Ottónak itt. A jö­vő feltehetően ott is és itt is a de­mokráciáé, és az új típusú kap­csolatok lehetőségéből akkor lesz valóság, ha a demokratikus szín­képben a baloldal, a szocializmus erői mindkét államban erőteljesen jelen lesznek. MAGYARORSZÁG 19 9 0 1­3

Next