Magyarország, 1990. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
Szovjetunió A párt hangjai Apparatcsikok fóruma ? Három irányzat harca ! „Elvtársak, a vonat már elment” — ezzel a szóvivői megjegyzéssel vetettek véget a múlt héten Moszkvában a további találgatásoknak: halasztás nem lesz, az SZKP XXVIII. kongresszusa a korábban kitűzött időpontban megkezdi munkáját. A tíznaposra tervezett monstre tanácskozást ezúttal nem kísérte a szovjet fővárosban a hasonló eseményeknél megszokott csinnadratta. Elmaradtak a kongresszusi munkaversenyek, a hűségnyilatkozatoktól csepegő ünnepi nagygyűlések, zászló- éstranszparenserdő sem borította el a várost. Az emberek egyre csüggedtebben bolyonganak a kiürült üzletekben, állnak be a sorba, ha valahol, valamit éppen „osztanak”, s csak fáradtan legyintenek, ha beszélgetés során szóba kerül a peresztrojka ügye. Pedig ez a kongresszus alighanem tényleg kiérdemli a történelmi jelzőt. Hiszen nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy az ország uralkodó, az utóbbi hónapokig két emberöltőn át egyetlen pártja beismeri-e az általa vitt politikai kurzus teljes kudarcát, az általa kidolgozott és egyedül üdvözítőnek hirdetett gazdasági rendszer csődjét, az egyetlen ideológia uralmának tarthatatlanságát, és képes lesz-e e beismerésből levonni a szükséges konzekvenciákat. Platformok, pártok Ez a kongresszus más, mint a többi. Már csak azért is — írja a szókimondásáról híres Moszkovszkije Novosztyi —, mert még elődeinél is kevésbé a tizenkilenc milliós párttagság kongresszusa. „Lehet, hogy úgy vonul be az SZKP történetébe, mint az apparatcsikok fóruma.” Statisztikai adatokkal is szolgál ennek alátámasztására. A küldöttek 48 százaléka függetlenített pártmunkás (a tagság összlétszámában 3 százalékot képviselnek). További 20 százalékot tesznek ki a miniszterek, vállalati igazgatók és egyéb vezetők (lényegében ők is a pártapparátus tagjai, ha más címen húzzák is a fizetésüket). A tagság 50 százalékát kitevő munkások és parasztok közvetlenül megválasztott küldöttei a delegátusi székeknek csupán 7 százalékát foglalhatják el. A fenti számsor által sugalltkövetkeztetést látszik alátámasztani az a közvélemény-kutatás is, amelyet a Szibirszkaja Gazeta szerkesztősége végzett el olvasói körében. Arra a kérdésre, hogy támogatja-e az SZKP KB által előterjesztett dokumentumtervezetben foglaltakat, a munkások 79, a felsőfokú végzettséggel rendelkező szakemberek 76, a középvezetőknek pedig 71 százaléka nemmel válaszolt. Hasonló eredményt mutatnak a másik két kérdésre kapott válaszok is. „Tartalmaz-e a dokumentumtervezet konkrét programot a szovjet társadalom válságából való kilábalásra?” A válaszok 86 százaléka: nem. „Kinek az érdekeit tükrözi az SZKP politikája?” A válaszok, ezúttal részletesebben: az egész népét 97 százalék, a munkásokét — 2, a parasztokét — 2, az értelmiségét — 2, a párttagságét — 11, a pártapparátusét — 76 százalék. A fentiek ellenére ismételten megkockáztathatjuk: ez a kongresszus más, mint a többi. Hiába az apparátusbeliek nyomasztó fölénye, már ez a tömb sem az a monolit tapsoló- és szavazógép, amit a korábbi hasonló rendezvényeken megszoktunk. Az előzetes nyilatkozatdömping és a kongreszszus első napjának benyomásai után az az érzésünk, mintha nem is egy, hanem számtalan, de legalább három párt képviselői zsúfolódtak volna össze a Kreml Kongresszusi Palotájának nagytermében. Még akkor is, ha az egymás torkának ugrani készülő csoportok nem pártoknak nevezik magukat — legalábbis lapzártakor még nem —, hanem csupán platformoknak vagy irányzatoknak. A legöregebb pártloncok sem emlékezhetnek olyan szenvedélyes vitákra, az érzelmek olyan magasra szított hőfokára, mint amilyen a mostani kongresszus előkészületeit kísérte. A diszkussziók során minden esetben a párton, a látszólag egységes, sziklaszilárd elvi alapokon nyugvó SZKP-n verték el a port, olyan „bűnöket” is számonkérve rajta, amelyeket az utókor talán érdeméül tud majd be. A párt égisze alatt meghirdetett, s immár hatodik évébe lépett peresztrojka — s mindenekelőtt annak egyik megnyilvánulási formája, a glasznoszty — katartikus hatást váltott ki az aktív politizálást igénylő lakosság körében, beleértve a párttagság jelentős részét is. A politikai intézményrendszerben és mindenekelőtt a gazdaság területén azonban elmaradtak a várt eredmények. A lakosság életszínvonala tovább csökkent, az ország gazdasági életének mutatói inkább a helyzet romlását, mintsem javulását prognosztizálják. A glasznoszty politikájának köszönhetően egyre többen, egyre gyakrabban és egyre nyíltabban hangoztatják — s ehhez a tömegtájékoztatási eszközök is megfelelő fórumot biztosítanak —, felesleges újabb reformkísérletekkel fecsérelni az időt, mert a jelenlegi rendszer megreformálhatatlan, mielőbbi gyökeres rendszerváltásra van szükség. A politika szférájában éppúgy, mint a gazdasági életben. Kilépők sokasága A párt, amely magára vállalta ugyan a felelősséget a szocializmus eszméinek a sztálini érában és az úgynevezett pangás időszakában bekövetkezett torzulásaiért — újabban már a peresztrojka éveinek egyes hibáiért is —, képtelen volt levonni a megfelelő konzekvenciákat. Ez is egyik oka volt annak, hogy a tagság tömegesen kezdte elhagyni a párt sorait. Másfél év alatt közel negyedmilliónyian adták vissza tagkönyvüket, a folyamat azonban az utóbbi hetekben — különösen a ultrakonzervatív hírében álló Polozkov megválasztása óta az újonnan megalakult Oroszországi KP vezetőjének posztjára — jelentősen felgyorsult. Gomba módra szaporodnak a különböző frakciók, csoportok, platformok magán a párton belül. A számos irányzat közül a kongresszus megnyitásának napjaiban három markánsan megkülönböztethető platform tekinthető hangadónak. A „Humánus, demokratikus szocializmusért” platform lényegében a központi bizottság körül alakult ki, s a küldöttek fentebb jelzett összetételének ismeretében valószínűleg a legnagyobb tábort vallhatja magáénak. Legalábbis a kongresszusi ülésteremben. A tagság részéről már megalakulása első pillanatától fogva sok bírálat érte, mindenekelőtt ködösen megfogalmazott céljai, nehezen követhető álláspontja miatt. Távlatilag elérendő eszméjét nevében hordozza : egy humánus, demokratikus szocializmus megteremtését. Továbbra is kommunista pártnak vallja magát — a számos javaslat ellenére sem kívánja a párt nevét megváltoztatni —, ugyanakkor szakítani kíván a korábbi dogmatizmussal, a más nézetekkel és eszmékkel szembeni türelmetlenséggel, hajlandó lemondani a hatalmi monopóliumról, az alkotmányban rögzített privilégiumokról (ezt cikkelyt a parlament egyébként is már törölte az alkotmányból), tudomásul veszi a többpártrendszerre való áttérés lehetőségét. Szakítani kíván azzal a gyakorlattal, hogy minden hatalom az apparátus kezében összpontosul. Ennek garanciájául olyan elveket jelöl meg, mint a demokratizmus, az alternatív alapokon történő választások, a beszámoltatási kötelezettség, a kisebbség alárendelése a többségnek az előbbi véleménynyilvánítási jogának fenntartása mellett stb. Mindez bizony eléggé az általánosságok szintjén mozog, s alighanem igazuk volt azoknak, akik a platform kidolgozóit bírálták a ködös, nehezen megfogható, a párt közemberei számára pedig jószerével tartalmatlannak tűnő frazeológia miatt. A választóvonal tőlük lényegesen jobbra állnak — amennyiben a jobb és bal kategóriái a félreértelmezés veszélye nélkül egyáltalán még alkalmazhatók — a Marxista Platform képviselői. Nézeteiket a platform koordinációs tanácsának tagja, Alekszandr Buzgalin közgazdászdoktor így fogalmazta meg: „A párt és a társadalom demokratizálásának kérdéseiben, a korrupció, a bürokrácia, az SZKP törvénytelen privilégiumai elleni harcban mi a «balszárnnyal« tartunk. Ami pedig a nyugati társadalmi modell bevezetésének gazdasági programját és ideológiáját illeti, nézeteink erősen eltérnek a «■baloldalétól« és a kormányétól, amely szocialista jelszavak leple alatt egy burzsoá-liberális gazdasági programot akar megvalósítani. Következetesen fellépünk a marxizmus—leninizmushoz való kritikus, de konstruktív hozzáállás mellett, és tagadjuk, hogy ez az ideológia válságban lenne, és hogy, mint elavult dogmák halmazát, el kellene vetnünk. A többpártrendszert szükségesnek tartjuk, de a jelenlegi körülmények között ez hatalmi harccá fajulhat, ezért valószínűleg keményebb eszközökhöz kell nyúlnunk, hogy a szélsőségesen jobb- vagy baloldali vadhajtásokat lenyesegethessük.” A legradikálisabb és kétségtelenül igen jelentős tábort maga mögött tudható irányzat a Demokratikus Platformé, annak ellenére, hogy mindössze százötven képviselőjüket tudták bejuttatni a küldöttek közé (A vidéki konzervatív apparatcsikok machinációit és betartásait fel is panaszolják minden fórumon, ahol szóhoz jutnak.) A leglényegesebb elvi kérdés, ami éles választóvonalat húz köztük és a centristák között, az a követelésük, miszerint az SZKP mondjon le a kommunizmusról mint tevékenysége végső céljáról, és ebből adódóan változtassa meg a párt nevét. (Néhány az elhangzott javaslatok közül: Szociális Reformpárt, Demokratikus Erők Fóruma vagy egyszerűen: Szocialista Párt. Többen az utóbbit tartanák a legszerencsésebbnek, tekintettel a Fotó: Archiv A KÉZFOGÁS: JELCIN, RIZSKOV ÉS GORBACSOV „Holnap reggel elolvashatják a Pravdában"