Magyarság, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1921-01-13 / 9. szám

1921. január 13. c­sü­törtök Budapest, II. évf. 9. (23.) szám Előfizetési árak: /^^^%^Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa­ utca 8. «am. «Ä38SSS SfÄSSS Fe,clós “Wk«slt‘4i M.LOTAY Istva#V«|^ Egyes szám ára 2 koron« Megjelenik hettő kivételével mindennap. Kisértetjárás Csaknem másfél esztendeje halljuk a parlamentben és nép­­gyűléseken, olvassuk a keresz­tény sajtó cikkeiben és a vezé­rek nyilatkozataiban, hogy a ke­resztény és nemzeti irányt intéz­mények és alkotások által kell biztosítani s a napi politika vál­tozandó kurzusából átmenteni egy tartósabb jövendőre. Ezek a cikkek, unalomig ismétlődő és visszhangzó nyilatkozatok, a va­lóság képe előtt úgy hatnak, mint a szakadó novemberi tá-Kor, amely eláztatja a letarolt arázdákat, de cseppjei nyomán nem újul meg a természet, nem frissül föl a levegő s nem hagy maga után egyebet locspocsnál, sáros dágványnál és lelki eltom­­pulásnál. Az intézményes bizto­sítás? No igen, a jelszó mögé sorakozó igazság a maga tar­talma és jelentősége szerint bi­zonyára többet jelent a politikai és kormányzati hatalom meghó­dításánál. A mi értelmezésünk szerint az intézményekben és al­kotásokban élő keresztény poli­tika jelenti a gazdasági és mű­velődési felsőbbség eszközeinek visszahódítását, a magyarság ön­kifejtésének és önszervezésének teljességét, valamennyi igényünk bejelentését és érvényesítését azokra a területekre, amelyekről a magyarság — részben tulajdon hibájából — lecsúszott és ame­lyeket elvesztett. Ha már most mérlegre vennék a másfél esztendő frázisait és gya­korlati eredményeit, a következő jelenségeket figyelhetjük meg. A keresztény politika, mikor ekéjé­vel végig akart szántani a parlag­mezőkön s saját hazájában meg­kezdte gazdasági és kulturális szabadságharcát, csakhamar oly helyzetbe jutott, hogy meg kellett éreznie azt a tragikus arányta­lanságot, amely kitűzött céljainak és rendelkezésre álló eszközeinek viszonyában kiformálódott. A gyenge, szervezetlen és nagy köz­­gazdasági vállalkozásokra be nem idegzett keresztény tőke, amely az állami hatalom bőséges támo­gatását is megkapta, a liberális tőkekoncentrációval és ennek ki­tűnő taktikai szimatával és nem­zetközi hálózatával szemben nem tudott olyan hatalommá és szer­vezetté fejlődni, hogy Magyaror­szág talp­raállításának és újjá­­teremtésének gigászi művét a maga erejével munkálja és vé­gezze. A bolsevizmusnak mindent elnyelő, piszkos árvizéből épen, gazdasági szervezetében és anyagi alapjaiban meg , nem rendítve annak a mozgótőkének bástyái merültek fel, amely egy ember­öltő óta a gyarmatosítás fölényes és biztos tevékenységével sajátí­totta ki a magyar föld és a ma­gyar munka minden termését és minden verejtékét s amelyet anyagi és kulturális erejében a háborús üzletek szinte Le­­viathánná hizlaltak. Az erőeltoló­dás a magyarságra nézve egyre kedvezőtlenebbé és behozhatat­­lanabbá fejlődött a dupla forra­dalom óta s a kurzus politikai uralmának kezdetétől változott taktikával, de változatlan hata­lommal élt, lélegzett, tevékeny­kedett és gazdagodott. Ez a hódításra és folytonos tér­­foglalásra predesztinált mozgó­toke másfél esztendő óta sajátsá­gos helyzetbe jutott. Hódítani és gyarapodni akart, mert ez a ter­mészete. Viszont az állami hata­lom, amely egyre több gazdasági megszorí­tást igyekezett alkalmazni vele szemben, szinte minden for­galmi és kereskedelmi egyedáru­­ságot összpontosított bürokráciá­jának kezébe, amelytől függő vi­szonyba jutott annak a tőkének mozgása és szabadsága, amely ellen az állami hatalom birtokába lépő nemzeti és keresztény ténye­zők megindították az önvédelem és a felszabadítás harcát. Ez a különös szembenállás valósággal tragikus akcentusban éleződött ki abban a tényben, hogy a leher­vadt és lerongyolódott magyar tisztviselőosztályt küldte az első rajvonalba az­ eszközeiben nem válogató zsidó nagytőkével szem­ben. A hivatali szobák csöndes vértanúi a gondozásukra bízott anyagi érdekek védelmében egy­szerre egy szörnyű kísértés által környékeztettek meg a becsület és az arany keresztútján. Ez a tény, valamint az a jelentőségé­ben és kihatásában még súlyosabb körülmény, hogy a nemzetgyű­lésbe is bevonult az üzletes és ki­járó politikusok ismert fajtája, a közéleti korrupció új faját és szö­vevényesebb gépezetét teremtette meg. A hódításra induló s zsíros üzleteket kereső liberális tőke a hivatalnok-szegénység és a kép­viselői kijárás által vágott er­kölcsi réseken tört be s találta meg a maga boldogulásának le­hetőségeit. Mindig akad egy »ke­resztény és nemzeti« strohman, akin keresztül az állami mono­póliumot és a kurzus jószándé­kait kijátszva, a zsidó nagytőke meglelte a maga üzletét és meg­találta a maga számítását. Min­dig készen találták a kurzusból azt a felderítő és összekötő ke­resztény járőrt, aki — ha nehéz­kesen, gyakran ügyetlenül is — megteremtette a kapcsolatot a nagybankok és a kormányzat között. Ily módon termettek meg és virultak fel azok a fantasz­tikus üzletek is, amelyekről az utóbbi időben annyi szó esett a sajtóban. Mindebből készen kínálkozik­­az a tétel, amelyet vallottunk és hirdettünk, mióta a magyar ön­­célúságnak szerény apostolaivá felesküdtünk, hogy a kormány­­hatalom és a parlament külsősé­­ges meghódítása vajmi csekély­ség ahhoz a roppant munkához képest, amelyet el kell végeznünk, ha élni akarjuk a magunk életét a magunk tűzhelyén. Erkölcsi újjászületés és céltudatos, szívós, inaszakadt munka nélkül a ke­­resztény politika nem egyéb, mint zengő érc és­­pengő cim­balom. A francia kormány megbukott Négyszázhatvant három szavazattal százh­uszont­l ellenében leszavazták A francia kormány megbukott. Lea­gues miniszterelnök beadta a kabinet lemondását a köztársasági elnöknek, Millerand-nak. A francia kormányt nyílt parlamenti ülésen buktatták meg és az ellene fordult szavazatok nagy szám­aránya feltűnő. Négyszázhatvanhárom szavazattal bukott meg mindössze száz­huszonöt bizalmi szavazattal szemben. A Leygues-kormány lemondása, amely hirtelen következett be, annál várat­lanabb, mert hiszen a legutóbbi szenátusi választásokon többséget kapott, sőt kabinetjének öt tagja, névszerinti Marsal, Honorat, Bre­ton, Steeg és I.’Hopiteau beju­tott a szenátorok közé. Ez a győ­zelem azonban, úgy­­ látszik, pyrrhusi győzelem volt. Mi több, talán egyene­sen a kormány bukását okozta. Né­hány nappal ezelőtt ugyanis az a hír járta, hogy a francia kamarában nem nézik jó szemmel, hogy a felsőház be­folyása túlteng a kormányban és emiatt Leygues le fog mondani. A le­mondás, amelyet akkor megcáfoltak, most bekövetkezett. A francia kormány bukásának köz­vetetten oka az, hogy, a kamarában három interpellációt terjesztettek elő. Leygues vonakodott a kérdésekre fe­lelni és a válasza elhalasztását kérte. A képviselőhöz nagy többséggel elve­tette Leygues halasztó indítványát, mire a kormány természetesen nyomban le­mondott. A kérdések,­­amelyekre a francia mi­niszterelnöknek felelnie kellett volna, érdekesek, mert bevilágítanak a mai francia politika legsürgetőbb kérdé­seibe.­­Az egyik a kormány pénzügyi politikájáról, a másik Németország le­fegy­verezéséről, a harmadik pedig a kormány általános politikájáról szólt. Franciaország politikai szemhatárára egyre súlyosabb­ felhők vonulnak föl. A gazdasági és pénzügyi válságon kívül ott van a Németországgal szemben követendő eljárás. Leygues magatartását a németekkel szemben általában gyöngének, ingadozónak tar­tották a francia nacionalisták. Mégis az volt még néhány nappal ezelőtt a hit, hogy a Leygues-kormány fogja képviselni a január 19-iki párisi konfe­rencián Franciaországot. A francia kamara azonban, úgy látszik, Leyguest túl gyöngének találta ahhoz, hogy a Németországgal szemben fennálló nagy­jelentőségű kérdésekben erőteljesen képviselje a franciák érdekeit. Leygues gyöngesége főként abban nyilvánult meg, hogy a francia­ és angol ellentét — amelyet Clémenceau és Millerand mindig erélyesen el tudtak simítani — alatta egyre szembeszökőbb lett és több kérdésben (­lefegyverzés, Ruhr ,vidék, orosz kérdés) csaknem leplezetlenül jelentkezett. Leygyest általában szürke jelenték­telen politikusnak tartották eddig is kormányzat utasát is, mint francia e­l­lenzéki lapokban olvashattuk, ám­nál köszönhette, hogy az erőskezű Milie rand, amikor a köztársaság elnöke lett, nem akart maga mellett erőskezű kormányfőt és a maga emberét Leyguest ültette be a miniszterelnöki székbe. A németországi kérdésen kívül még a bolsevizmus világkérdése is állan­dóan ott lebegett a francia kormány fölött. Semmiesetre sem használt a kormánynak, hogy a francia szocia­lista pártban azok jutottak többségbe, akik a harmadik internacionáléhoz akarnak csatlakozni. Igaz, hogy még a túlzó francia munkások többsége is kijelentette, hogy Franciaország mai nehéz helyzetében nem akarja semmiesetre sem­ a proletárdikta­túrát. Az is igaz, hogy a szenátusi vá­lasztásokon, mely a radikális­ szocialis­ták súlyos vereségével végződött, a francia nemzetnek az az akarata nyil­vánult meg, hogy mindenféle radikális túlzással szembehelyezkedjék. De épp ez a törekvés az, amely akarata végre­hajtására gyöngének találhatta Ley­­guest. Bonyolította a kérdést az az angol terv, amelyet Churchill képvisel az angol kormányban és­ amelyet német részről Ludendorff forszíroz, hogy Németor­szágot fegyverezzék föl a bolsevik­­ Oroszország letörésére. Rá kellett mu­tatnunk ezekre a dolgokra, mert meg­világítják, milyen fontos és döntő elha­tározások előtt áll a francia nemzet. Nem csoda tehát,hogy a Millerand szürke árnyékemberét, Leygues miniszter,­elnököt nem találta elég erősnek és alkalmasnak arra, hogy a francia ér­dekekért helytálljon. Nem fontos, de jellemző tünet Franciaország mai belső válságára, hogy a Leygues-kormány bukásának napján vált nyilvánossá, hogy állítólag Anatole France nyíltan a moszkvai internacionáléhoz csatla­kozott. Franciaország ma erőskezű embert akar a kormány élén. Erőskezű és főként erősfejű ember legyen az, aki a mai francia politikában, amely két szélsőség közt ingadozik és hullámzik, szédülés nélkül meg­állja a helyét. Természetesen föl­­vetődik a kérdés, ki­­ lesz Leygues utódja. A kombináció ma még nem lehetséges. Csak neveket sorolunk föl, amelyek eddig is fölmerültek, vala-­­hányszor a gyönge Leygues-kormány lemondásáról volt szó. Poincaré, Char­les Dumont, Perret kamarai elnök, Bar­hou Viviani, esetleg Briand. A francia kormány bukásáról szóló hí­reink­­ követkoztál.

Next