Magyarság, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-13 / 9. szám
1921. január 13. csütörtök Budapest, II. évf. 9. (23.) szám Előfizetési árak: /^^^%^Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. «am. «Ä38SSS SfÄSSS Fe,clós “Wk«slt‘4i M.LOTAY Istva#V«|^ Egyes szám ára 2 koron« Megjelenik hettő kivételével mindennap. Kisértetjárás Csaknem másfél esztendeje halljuk a parlamentben és népgyűléseken, olvassuk a keresztény sajtó cikkeiben és a vezérek nyilatkozataiban, hogy a keresztény és nemzeti irányt intézmények és alkotások által kell biztosítani s a napi politika változandó kurzusából átmenteni egy tartósabb jövendőre. Ezek a cikkek, unalomig ismétlődő és visszhangzó nyilatkozatok, a valóság képe előtt úgy hatnak, mint a szakadó novemberi tá-Kor, amely eláztatja a letarolt arázdákat, de cseppjei nyomán nem újul meg a természet, nem frissül föl a levegő s nem hagy maga után egyebet locspocsnál, sáros dágványnál és lelki eltompulásnál. Az intézményes biztosítás? No igen, a jelszó mögé sorakozó igazság a maga tartalma és jelentősége szerint bizonyára többet jelent a politikai és kormányzati hatalom meghódításánál. A mi értelmezésünk szerint az intézményekben és alkotásokban élő keresztény politika jelenti a gazdasági és művelődési felsőbbség eszközeinek visszahódítását, a magyarság önkifejtésének és önszervezésének teljességét, valamennyi igényünk bejelentését és érvényesítését azokra a területekre, amelyekről a magyarság — részben tulajdon hibájából — lecsúszott és amelyeket elvesztett. Ha már most mérlegre vennék a másfél esztendő frázisait és gyakorlati eredményeit, a következő jelenségeket figyelhetjük meg. A keresztény politika, mikor ekéjével végig akart szántani a parlagmezőkön s saját hazájában megkezdte gazdasági és kulturális szabadságharcát, csakhamar oly helyzetbe jutott, hogy meg kellett éreznie azt a tragikus aránytalanságot, amely kitűzött céljainak és rendelkezésre álló eszközeinek viszonyában kiformálódott. A gyenge, szervezetlen és nagy közgazdasági vállalkozásokra be nem idegzett keresztény tőke, amely az állami hatalom bőséges támogatását is megkapta, a liberális tőkekoncentrációval és ennek kitűnő taktikai szimatával és nemzetközi hálózatával szemben nem tudott olyan hatalommá és szervezetté fejlődni, hogy Magyarország talpraállításának és újjáteremtésének gigászi művét a maga erejével munkálja és végezze. A bolsevizmusnak mindent elnyelő, piszkos árvizéből épen, gazdasági szervezetében és anyagi alapjaiban meg , nem rendítve annak a mozgótőkének bástyái merültek fel, amely egy emberöltő óta a gyarmatosítás fölényes és biztos tevékenységével sajátította ki a magyar föld és a magyar munka minden termését és minden verejtékét s amelyet anyagi és kulturális erejében a háborús üzletek szinte Leviathánná hizlaltak. Az erőeltolódás a magyarságra nézve egyre kedvezőtlenebbé és behozhatatlanabbá fejlődött a dupla forradalom óta s a kurzus politikai uralmának kezdetétől változott taktikával, de változatlan hatalommal élt, lélegzett, tevékenykedett és gazdagodott. Ez a hódításra és folytonos térfoglalásra predesztinált mozgótoke másfél esztendő óta sajátságos helyzetbe jutott. Hódítani és gyarapodni akart, mert ez a természete. Viszont az állami hatalom, amely egyre több gazdasági megszorítást igyekezett alkalmazni vele szemben, szinte minden forgalmi és kereskedelmi egyedáruságot összpontosított bürokráciájának kezébe, amelytől függő viszonyba jutott annak a tőkének mozgása és szabadsága, amely ellen az állami hatalom birtokába lépő nemzeti és keresztény tényezők megindították az önvédelem és a felszabadítás harcát. Ez a különös szembenállás valósággal tragikus akcentusban éleződött ki abban a tényben, hogy a lehervadt és lerongyolódott magyar tisztviselőosztályt küldte az első rajvonalba az eszközeiben nem válogató zsidó nagytőkével szemben. A hivatali szobák csöndes vértanúi a gondozásukra bízott anyagi érdekek védelmében egyszerre egy szörnyű kísértés által környékeztettek meg a becsület és az arany keresztútján. Ez a tény, valamint az a jelentőségében és kihatásában még súlyosabb körülmény, hogy a nemzetgyűlésbe is bevonult az üzletes és kijáró politikusok ismert fajtája, a közéleti korrupció új faját és szövevényesebb gépezetét teremtette meg. A hódításra induló s zsíros üzleteket kereső liberális tőke a hivatalnok-szegénység és a képviselői kijárás által vágott erkölcsi réseken tört be s találta meg a maga boldogulásának lehetőségeit. Mindig akad egy »keresztény és nemzeti« strohman, akin keresztül az állami monopóliumot és a kurzus jószándékait kijátszva, a zsidó nagytőke meglelte a maga üzletét és megtalálta a maga számítását. Mindig készen találták a kurzusból azt a felderítő és összekötő keresztény járőrt, aki — ha nehézkesen, gyakran ügyetlenül is — megteremtette a kapcsolatot a nagybankok és a kormányzat között. Ily módon termettek meg és virultak fel azok a fantasztikus üzletek is, amelyekről az utóbbi időben annyi szó esett a sajtóban. Mindebből készen kínálkozikaz a tétel, amelyet vallottunk és hirdettünk, mióta a magyar öncélúságnak szerény apostolaivá felesküdtünk, hogy a kormányhatalom és a parlament külsőséges meghódítása vajmi csekélység ahhoz a roppant munkához képest, amelyet el kell végeznünk, ha élni akarjuk a magunk életét a magunk tűzhelyén. Erkölcsi újjászületés és céltudatos, szívós, inaszakadt munka nélkül a keresztény politika nem egyéb, mint zengő érc éspengő cimbalom. A francia kormány megbukott Négyszázhatvant három szavazattal százhuszontl ellenében leszavazták A francia kormány megbukott. Leagues miniszterelnök beadta a kabinet lemondását a köztársasági elnöknek, Millerand-nak. A francia kormányt nyílt parlamenti ülésen buktatták meg és az ellene fordult szavazatok nagy számaránya feltűnő. Négyszázhatvanhárom szavazattal bukott meg mindössze százhuszonöt bizalmi szavazattal szemben. A Leygues-kormány lemondása, amely hirtelen következett be, annál váratlanabb, mert hiszen a legutóbbi szenátusi választásokon többséget kapott, sőt kabinetjének öt tagja, névszerinti Marsal, Honorat, Breton, Steeg és I.’Hopiteau bejutott a szenátorok közé. Ez a győzelem azonban, úgy látszik, pyrrhusi győzelem volt. Mi több, talán egyenesen a kormány bukását okozta. Néhány nappal ezelőtt ugyanis az a hír járta, hogy a francia kamarában nem nézik jó szemmel, hogy a felsőház befolyása túlteng a kormányban és emiatt Leygues le fog mondani. A lemondás, amelyet akkor megcáfoltak, most bekövetkezett. A francia kormány bukásának közvetetten oka az, hogy, a kamarában három interpellációt terjesztettek elő. Leygues vonakodott a kérdésekre felelni és a válasza elhalasztását kérte. A képviselőhöz nagy többséggel elvetette Leygues halasztó indítványát, mire a kormány természetesen nyomban lemondott. A kérdések,amelyekre a francia miniszterelnöknek felelnie kellett volna, érdekesek, mert bevilágítanak a mai francia politika legsürgetőbb kérdéseibe.Az egyik a kormány pénzügyi politikájáról, a másik Németország lefegyverezéséről, a harmadik pedig a kormány általános politikájáról szólt. Franciaország politikai szemhatárára egyre súlyosabb felhők vonulnak föl. A gazdasági és pénzügyi válságon kívül ott van a Németországgal szemben követendő eljárás. Leygues magatartását a németekkel szemben általában gyöngének, ingadozónak tartották a francia nacionalisták. Mégis az volt még néhány nappal ezelőtt a hit, hogy a Leygues-kormány fogja képviselni a január 19-iki párisi konferencián Franciaországot. A francia kamara azonban, úgy látszik, Leyguest túl gyöngének találta ahhoz, hogy a Németországgal szemben fennálló nagyjelentőségű kérdésekben erőteljesen képviselje a franciák érdekeit. Leygues gyöngesége főként abban nyilvánult meg, hogy a francia és angol ellentét — amelyet Clémenceau és Millerand mindig erélyesen el tudtak simítani — alatta egyre szembeszökőbb lett és több kérdésben (lefegyverzés, Ruhr ,vidék, orosz kérdés) csaknem leplezetlenül jelentkezett. Leygyest általában szürke jelentéktelen politikusnak tartották eddig is kormányzat utasát is, mint francia ellenzéki lapokban olvashattuk, ámnál köszönhette, hogy az erőskezű Milie rand, amikor a köztársaság elnöke lett, nem akart maga mellett erőskezű kormányfőt és a maga emberét Leyguest ültette be a miniszterelnöki székbe. A németországi kérdésen kívül még a bolsevizmus világkérdése is állandóan ott lebegett a francia kormány fölött. Semmiesetre sem használt a kormánynak, hogy a francia szocialista pártban azok jutottak többségbe, akik a harmadik internacionáléhoz akarnak csatlakozni. Igaz, hogy még a túlzó francia munkások többsége is kijelentette, hogy Franciaország mai nehéz helyzetében nem akarja semmiesetre sem a proletárdiktatúrát. Az is igaz, hogy a szenátusi választásokon, mely a radikális szocialisták súlyos vereségével végződött, a francia nemzetnek az az akarata nyilvánult meg, hogy mindenféle radikális túlzással szembehelyezkedjék. De épp ez a törekvés az, amely akarata végrehajtására gyöngének találhatta Leyguest. Bonyolította a kérdést az az angol terv, amelyet Churchill képvisel az angol kormányban és amelyet német részről Ludendorff forszíroz, hogy Németországot fegyverezzék föl a bolsevik Oroszország letörésére. Rá kellett mutatnunk ezekre a dolgokra, mert megvilágítják, milyen fontos és döntő elhatározások előtt áll a francia nemzet. Nem csoda tehát,hogy a Millerand szürke árnyékemberét, Leygues miniszter,elnököt nem találta elég erősnek és alkalmasnak arra, hogy a francia érdekekért helytálljon. Nem fontos, de jellemző tünet Franciaország mai belső válságára, hogy a Leygues-kormány bukásának napján vált nyilvánossá, hogy állítólag Anatole France nyíltan a moszkvai internacionáléhoz csatlakozott. Franciaország ma erőskezű embert akar a kormány élén. Erőskezű és főként erősfejű ember legyen az, aki a mai francia politikában, amely két szélsőség közt ingadozik és hullámzik, szédülés nélkül megállja a helyét. Természetesen fölvetődik a kérdés, ki lesz Leygues utódja. A kombináció ma még nem lehetséges. Csak neveket sorolunk föl, amelyek eddig is fölmerültek, vala-hányszor a gyönge Leygues-kormány lemondásáról volt szó. Poincaré, Charles Dumont, Perret kamarai elnök, Barhou Viviani, esetleg Briand. A francia kormány bukásáról szóló híreink követkoztál.