Magyarság, 1934. november (15. évfolyam, 244-267. szám)

1934-11-11 / 251. szám

1934 november 11. vasárnap ШШМ1Г. A TRATTNERHÁZ SIT.*4 Ez a háromemeletes, kétudvaros nagy ház, amely a Petőfi Sándor u ucát a Városház utcával köti össze, most körülbelül százesztendős és ősidők óta Trattner —Károlyi-ház néven ismerték és ismerik a Belváros polgárai. A ház helyét 250 esztendővel ezelőtt Kalcher Márton kőművesmester és szenátor 50 forintért vásárolta a Kamaraigazgatóságtól. Kalchner házat épített a hosszú, nagy telekre és amikor meghalt, az özvegye egy sóhivatali inspektornak adta el a házat. Itt kezdődik ennek a nevezetes helynek a karrierje és megy addig, amíg körülbelül 100 esztendővel ezelőtt a híres pesti nyomdásznak, Trattner Mátyásnak az örökösei vették meg, hogy a helyébe ezt a mai, nagy, háromemeletes, két utcára szóló épületet emeljék. Trattner Mátyás nyomdája addig az Orczy-házban volt, mikor aztán az öreg nyomdász halála után a veje, Károlyi István tabuláris prókátor átvette Trattner üzleteit: a nyomdát az Orczy-házból ebbe az új hajlékba helyezték át. A Trattner-ház azóta történelmi nevezetességű házzá nemesült. írt róla Jókai is, írt róla Vas Gereben is. A legnagyobb nevezetessége azonban mégis az, hogy megalakulása után ez volt az első hajléka a Magyar Tudós Társaságnak. Sőt nemcsak a Magyar Tudós Társaság lakott itt, hanem a Tudós Társaság első pénztárnoka, Helmeczi Mihály. Széchenyi lapjának, a Jelenkornak hírneves szerkesztője is itt lakott, az a Helmeczi, aki 1813-ban a fehérvári kispapok áldozatkészségéből kiadta Berzsenyi Dániel verseit. Nemrégen még csupa öreg lakó lakott ebben a nagy bérházban, de nemcsak a lakók voltak régiek, hanem konzervatív volt maga a háziúr is, aki még 1880-ban sem engedte meg, hogy a gáz- és vízvezetékeket bevezessék az épületbe. Akkoriban jó sokáig szivárványos kutak látták el friss, jó ivóvízzel a lakókat, akik között híres volt Ottenreitter, a kettyűs, meg Paár, az aranyműves. Ott lakott Jeszenszky István közjegyző is, a híres műgyűjtő és amatőr történész, kinek kottagyűjteményét halála után a Nemzeti Múzeum vásárolta meg. Itt nyomták egyidőben Verhovai Függetlenség című híres lapját és itt volt Fodor Károly híres vívóterme, sőt ma is itt van az a vívóterem, egy régi nyomda hatalmas termében. Ma az öreg Fodor fia vezeti. Tisza István, Gajáry Ödön, Dániel Gábor, Beöthy László, Gromon Dezső, Pulszky Károly, mind idejártak „gyakorolni“. Tisza István ebben a vívóteremben vágott bele párbajban Olay Lajos orra hegyébe. — A képviselő úr ne támadjon, mert az orra hegyére mászokt — kiáltotta egyszer oda a képviselőházban Tisza István Olay Lajosnak. A leghíresebb párbaj azonban a Keglevich—Hentz párbaj volt 1905-ben. A képviselőház folyosóján Keglevich a Nemzeti Színház akkori intendánsa, összeszólalkozott a 34 éves Hentz Károllyal, Návay Lajos beszéde alatt. Hentz valamit mondott, mire Keglevich mosolygott. — Ne röhögjön! — szólt rá Hentz az öregúrra. Keglevich valami gorombát felelt, mire Hentz visszavágott. — Kegydíjas szarvasmarha! Párbaj lett belőle, 1905 május 29-én reggel 9 órakor Fodor Károly vívótermében vívták meg súlyos feltételekkel ezt a tragikus végű párbajt. A szúrás is meg volt engedve és a 15 éves intendáns beleszaladt Hentz kardjába, amely átszúrta a szivét. Holtan vitték el a gránátos utcai nagy házból. PETŐFI SÁNDOR. 3. GRABOVSZKI-filIRIA Talán az egyetlen eredeti formájában megmaradt barokkpalota ez a ház, melyet 180 esztendővel ezelőtt építtetett báró Péterffy János kamarai tanácsos. Ma már persze nehéz lenne megálapítani erről a palotáról, hogy valamikor, a Mária Terézia királynő korában Pest egyik legszebb palotája volt, amellyel csak a Grassalkovich Antalé vetekedett, mely a Hatvani-utca és a Gránátos-utca sarkán állott. Félig a földbe csúszott a Péterffyes egykori kastélya, mikor az Erzsébet-híd építése miatt feltöltötték a régi Eskü-teret. A fala szürke és plezáros, de ha öreg is, a formáján meglátszik ma is, hogy valamikor szép lehetett. A vaskosaras ablakok; a faragványos, zöldre mázolt kapuk, fölötte a félköralakban húzódó, kőerkélyt tartó szakállas titánok; a kiugró timpanon ötágú koronája és címerreliek rémjei. Az oromzat csúcsán nagy virágkosár körül játszadozó amorettek, a cifrálkodó, hatásvadászó barokk szobrászati, építészeti érdekességei adtak csodálatos millent ennek a háznak, amelyben száz esztendő óta a „Budavárosához“ címzett vendéglő lakozik. Pest város egyik legelőkelőbb házhelye volt az a telek már a kor is, mikor 180 esztendővel ezelőtt Péterffy János báró palotát építtetett rá. Mikor a törökök kitakarodtak Budavárából, egy Briand Móric nevű kereskedő foglalta le ezt a háztelket. Házat is épített rá. Mivel azonban redkívül el volt adósodva, adósság fejében a későbbi polgármester, Próberger Jakab sörfőző vette át a házat s abban lakott családjával holta napjáig. Már akkoriban ez volt a legelőkelőbb hely Pesten, mert minden oldalról szabadon állott. Mindössze egy keskeny utca, a mai Galamb-utca választotta el a mai Görög-udvartól, amelyen annak idején a Piaristák első klastroma húzódott meg. Közel volt a Városháza is, melyre később, sokkal később tornyot is építettek. Tornyot, amelyen óra is volt. Ez volt az egyetlen órás torony az egész városban s a plébániatemplom tornyára azért nem tettek órát, mert a Városháza tornyán amúgy is volt. Ahogy a jelekből látszik, nem valami nagyszabású ház lehetett a Próberger uram háza. Dehát ezen kár csodálkozni. Palotákat csak Mária Terézia idejében kezdtek építeni Pesten azok az urak, akik vagy nem voltak elég előkelőek, hogy Bécsben vagy Pozsonyban lakhassanak, vagy pedig azért laktak itt, mert Pesten tartotta őket a hivatal. Ezek közé az urak közé tartozott Péterffy János báró is, aki körülbelül Grassalkovich-csal egyidőben kapta meg a bárói titulust III. Károlytól. Péterffy özvegyének a halála után a Lilien bárók kezére került a ház, majd 1800-ban a Macedóniából jött Macsenka Konstantin vásárolta meg, akinek az özvegye viszont férjhez ment Grabovszky Atanáz kereskedőhöz. Attól fogva nevezték Grabovszky-kúriának ezt az öreg házat, amelynek olyan erős a fundamentuma, hogy az 1838. évi árvíz sem bírt vele. Egyébként a rettenetes árvíz emlékét még máig is egy falba épített emléktábla hirdeti. A múlt század harmincas éveiben a földszintet vendéglőnek bérelte ki Kriszt Ferenc kocsmáros. Azóta a Kriszt-család méri a sört a kocsmában. Kriszták különben 1888-ban örökáron megvásárolták a régi házat vendéglőstől — mindenestől. Valamikor nagyon népszerű volt ez a „Budavárosához“ címzett vendéglő. A legnagyobb előnye mindenesetre az volt, hogy közel esett hozzá a tornyos Városháza és még a hetvenes-nyolcvanas esztendőkben úgy déltájt, friss csapolás idején a városi tisztviselő urak mind lementek sörözni a Bud városába. Ilyenkor persze a Városházán megakadt a munka. Kongtak-kongtak az ürességtől a hivatalok, de ha valamelyik „fél“-nek nagyon sürgős dolga akadt ilyenkor a Városházán, akkor lement őkegyelme a Budavárosához címzett vendéglőbe, ahol egyegy korsó sör mellett „rövid uton“ ki-ki elintézhette a maga dolgát. A legegyszerűbb eljárás az volt, hogy a „fél“ levitte a kocsmába az aktákat is és ott megtárgyalták, sőt letárgyalták az ügyet. Patriárkális módon ment akkoriban az ilyesmi. De ha pecsét is kellett az írásra, akkor persze a „fél“ megvárta, mig a tisztviselő úr kihörpintette a sörmaradékot s felmentek a hivatalba, mert az nem volt szokásban, hogy a hivatalnokok a déli sörözéshez a zsebükben levigyék a pecsétnyomót is. Ma már hatalmas ötemeletes házak , mint erős bástyák veszik körül a Mária Terézia uralkodása idejéből ittmaradt kis barokk palotát, de valamikor még ez a kis palota uralkodott a környékbeli házak fölött. Amikor még nagy bálok, mulatságok estek itt az emeleten. Azóta sok gazdája volt már ennek a háznak, sok előkelő gazda. Mind elmentek. Némelyik famíliának, aki valaha úr volt és parancsolt a régi házban, hírmondója sem maradt. De maga a kis barokképület megmaradt, egyetlen tanújaként a nagy fejlődésnek és nagy haladásnak, amelyet Pest városa 180 esztendő alatt tett meg. Megnőtt, megszépült ez a város Máriát Teréziát kora óta; lakóinak száma megsokasodott. Hatalmas paloták nőttek ki a földből a földszintes kúriák helyébe. Más az élet tempója, más a divat ma a Belvárosban, mint valamikor volt, de a Grabovszky-kúria, a Péterffy bárók egykori palotája 180 esztendő alatt alig változott. Mikor Péterffy báró házának fundamentumát lerakták, a piaristák régi sárga rezidenciája, melyet közvetlenül a háború előtt bontottak le, már állott. Ez a piarista ház még öregebb volt, mint a Péterffy háza. Azóta eltűnt az öreg piarista ház is, eltűnt a Városház-térről a tornyos Városháza is, de eltűnt maga a Városház-tere is, amelyen ma a piaristák új palotája áll. Sok minden eltűnt. Házak, emberek, famíliák. Csak ez a kis barokk palota áll rendületlenül a maga helyén és bizakodással néz a jövőbe, épúgy, mint kétszáz esztendőn keresztül. Ha egyedül is maradt messze környéken a régi időkből, még ma is — legalább külsőleg — éppolyan, mint akkor volt. 35 ÉK ■ MAROKKÓI CD VAR“ A' Marokkói láz olyan idős, iránt maga a Lipót város. Telkét 1789-ben árverésben vette a várostól Rupp Ká roly pékmester* abban az esztend ben, amikor Pest város magisztrálusa a Váci kapu és a Neugebäude között elterülő homokbucskákat felparcel lázta és értékesítette Pásztor Mihály kutatásai szerint Rupp Károly pékmester 6857 konvenciós forintot és 36 pengő krajcárt fizetett a nagy telekért, ami a mai pénzre átszámítva 16.705 pengő és 12 fillér lenne. Vagyis Rupp uram mai pénzen négyszögösenkint átlagosan 15 pengő és 34 fillért fizetett a telekért, melyre aztán megépítette a „Zum Marokkaner“ nevű házat. Már most érdekes, hogy 40 esztendő alatt, miközben a város nőtt és a nagy, barnára festett kétemeletes házmonstrum körül egyre hatalmasabb és forgalmasabb lett az élet, miképpen nőttek meg a telekárak?! Festetics Antal 1802-ben vette a házat 65.000 konvenciós forintért (158.340 mai pengő). Schams Ferenc Pestről szóló, 1821-ben kiadott könyvében azt írja, hogy a város két legnagyobb bérháza, az Orczyház és a Marokkói udvar. Az Orczy-házban 284 lélek lakik, a Marokkói udvarban csak 201. Az Orczy-ház már 1817-ben 53.000 konvenciós forintnyi bért hozott, ami реп» gépénzre átszámítva 129.108 pengőt tesz ki« Nyilvánvaló tehát, hogy nem sokkal kisebb lehetett a hozadéka a Marokkói udvarnak sem. Közben persze változtak az idők, változtak a gazdasági viszonyok is és 1820-bart már csak 41.000 konvenciós forintot hajtott az Orczy-ház, ami a mai pénzben 99.876 pengőnek felel meg. Mivel pedig a háború alatt, 1917-ben, 277.118 pengő volt az Orczy-ház jövedelme, nyilvánvaló, hogy az Orczy-ház bérjövedelme száz esztendő alatt meglehetős mértékben gyarapodott. De már most lássuk, hogy mi történt ez alatt a hosszú idő alatt a Marokkói udvarral, mely 130 esztendő alatt jóformán alig változott. Néha-néha ugyan megsminkelték, kifestették, tatarozták, de a szobái nem lettek sem nagyobbak, sem előkelőbbek és kényelmesebbek, sőt a bolthelyiségei sem vonzóbbak most, mint régen voltak. A Marokkói udvar értékét 1870-ben hivatalosan felbecsülték és ebből a becslésből kiderült, hogy azt a telket, amely 140 esztendővel ezelőtt négyszögölenkint mai pénzben 15 pengő 34 fillérért kelt el, hatvan esztendővel ezelőtt már 465 pengőre taksálták. Rupp Károly pékmester valamikor régen, konvenciós forintokban, 16.705 pengőt adott a városnak a Marokkói udvar telkéért, míg 1870-ben 503.440 pengőt ért ez a telek. Magát a házat pedig telkestől együtt 379.750 forintra taksálták a becslők 1870-ben, mai pénzben 881.020 pengőt tenne ki. Az is érdekes, hogy 1870-ben 26.388 osztrák értékű forint (60.220 P) volt a bérjövedelme a Marokkói háznak, míg 1917-ben 162.760 aranykorona (188.801 P). Vagyis hatvan esztendő alatt háromszorosára nőtt ennek a nagy bérkaszárnyának a jövedelme. Ezek a numerusok érdekes jelzőszámai Pest város fejlődésének. Generációk menе пек, generációk jönnek ,akik egyre tovább építik ezt a várost és a mozdulatlan régi telkek és régi házak értékemelkedésében tulajdonképpen a növekvő lakosság munkája és produktivitása jut kifejezésre. Ez az értékemelkedés, melyet a közgazdaság tudósai munkanélküli jövedelemnek neveznek. -Г.: VilMOS-CSÁSZÁR u. I 10. M.