Medgyesi Lapok, 1935 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1935-01-01 / 1. szám

2 a szibériai ólombányák ellen, az hallgatva veszi tudomásul azon kis esetet, hogy még min­dig csoportosan végeznek ki embereket egyszerű politikai felfogásuk miatt. Sok százezer ember vére szárad a terorral dolgozó szovjet lelkéhez, ha ugyan lélekről lehet ott szó. A középkorban mondották „Roma locuta res finita“. Róma szállott S az ügy elintéztetek. Azóta nagyot fordult a világ. Most két Róma van és két Ró­­ma beszél. Ebben az ügyben Róma, a pápa Rómája, a Vati­kán emelte fel szavát. Hogyan ülhet a tanácskozó asztalnál a terror országának képviselője, amikor a terror elítéléséről és megszüntetéséről van szó. Tisz­ta hang csendült fel. Mentes a mindennapi politika fondorlatai­tól. Ha nem is követi a Vati­kán felszólalását eredmény, mé­gis megnyugtató a hang, mert az az emberi lélek hangja, mely szívből jön és keresi az utat a szívekhez, s erkölcsi alapon áll. vásároljon szerencsés szárny sorsjegyet i Medgyesen, A Grünfeld-féle dohánytőzsdében. A munkanélküliség. Azt mondják, hogy nincsen munkanélküli. Nem áll. Igen is van. Csak az idei egészen ki­vételes meleg időjárás az egye­düli oka, hogy a munkanélkü­liek segélyezése nem vált any­­nyira aktuális sürgős problé­mává, mint az elmúlt eszten­­dőkben. Azért korán sem kell azt hinni, hogy nincs munka­­nélküli, vagy lényegesen ke­vesebb azok száma, akik a dol­gozó és kereső társadalom tá­mogatására rászorulnak. Leg­feljebb az idén eddig a gyors­segély nem volt annyira életbe­vágóan szükséges, mint más esztendőkben. Hogy azt mondják, még ille­tékesek is, hogy városunkban nincsen munkanélküli és így egyelőre nincsen semmi szük­ség semmiféle akcióra. Ez rend­kívül jellemző. A társadalom milyen gyorsan el tudja hall­­gatatni lelkiismeretét, ha nem hallja közvetlen közelről a nyo­morgók jajveszékelését. Igen is van munkanélküli. A kétkedők vegyenek maguknak fáradságot és menjenek ki a nyomorgó munkások közé. Ér­ TÁRCA Torelli kapitány A szitál eső kékes fátylat vont a szem elé. A város falai közé betört a hűvös ősz. Az emberek leheletükkel próbálgatták ki a hideg erejét, majd amidőn ez alakot öltött, felhajtott gallérral menekültek a meleg kályhák mellé. Kevesen vannak az utcán és aki kint van, az is siet. Várom a délu­táni autóbuszt. Túl korán jöttem ki. Unalmamban egyik forgalma­sabb helyen a terpeszkedő pocsolyát figyelem. Lépdel, tipeg—topog az embersor felette, mellette és néha bele is lép valaki. Ilyenkor hal­kan felsikoltanak, vagy­­károm­kodás támadja meg a kisváros egy-egy jól ismert alakját. És a pocsolya izeg-mozog egy keveset, majd tovább vigyorog és várja az újabb áldozatait. Most egy pár hatalmas bukkancs közeledik. A ruinált állapotban levőlübbeli recsegve nyomja széj­jel a sárat és az oldalán tátongó luk, minden lépésnél habzsolva tünteti el a lucskot. Ezen érdekes láb felkeltette bennem az érdek­lődést. Lépéseiben volt valami bizonytalan nemtörődöttség, sőt lépteinek távolsága sem volt egyenletes. Izgalommal várom, mert a láb egyre közeledik a pocsolyához. Oda érkezett. A már úgyis maszatos cipő elmerült a sárlében. A káromkodás elmaradt. Érdeklődéssel tekintek fel, ezen hidegvérű nyugodt alakra. Tekin­tetem végig szalad egy elnyűtt lyukas nadrág mély ráncárkain, majd egy kockás kabát követke­zik Mindkettő hatalmas kiterje­désű és ennek a testkoloszusnak a tetejére nehezedik egy ovális, bozontos fej. A hatalmas szakál fölött kikandikál egy merész szög­ben megtörő fasorr. Olyan mintha a magas homlokról egy villám csapna bele a fekete sűrű szakál­ba. Egy fakó vörös villám. A szőrszálak rengetegéből egy fátyo­los mosoly csillan ki. És ez az alak egyenesen felém tart. Hatalmas lendülettel veti fel magát a járdára. A szája már rég jár, de csak közvetlen mellet­tem értem szavait. Révetegen lendülnek fel a hosszú, bütykös ujjak, hogy a sziros sapka kör­nyékén egy bökésszerű mozdu­latban végződjenek. Mély recsegő hang tör utat a sárga fogsor kö­rül és érzem a szesz szagát, amely hozzáláncolva a szavak áradatához, élesen csapódik ar­comhoz. És Torelli kapitány bemutat­kozik. Rendesen, durva eleganci­­ával. Megmondja a nevét és mo­solyog. Egy időre megszakad a mosoly, hogy a torokból felbugy­­gyanó hangoknak utat engedjen... »Torelli kapitány nincsen é­s re­csegve felkakag... „Torelli kapi­tány meghalt, rég, még Szibériá­ban, mert tudja ottan nagyon hideg van és Sergej mindig kékre vert a szijjával. A bányában na­gyon rosz volt és... „Ragyog, mosolyog összefüggéstelenül, mint amikor egy kis gyerek egy meg­tekintett mozidarabot mesél el. Néha reszket, néha kiabál, néha meg suttogásba fül a hangja. Régi mese amit elmond. Hadi­fogság, bánya, hideg, jég, éhség, vér és megint vér... Akkadozva indul meg a régi film, sokszor elszakad, szokszor megáll és a végén kibontakozik egy lángcsóva, körülnyaldosva két dátumot : 1916, 1934. Ennyi ideje haldok­lik Torelli kapitány. Aztán hirtelen félbeszakad az elbeszélés. A kapitány öt lejt kér. Úgy áll ott, mint egy iskolás fiú apja előtt, amikor vásárfiáért kö­nyörög. A hatalmas nyak besüp­ped a két váll közé és a fekete szem­ek alázatos lasussággal pis­lognak. Megkapja a pénzt. A ha­talmas állkapocs nagyott csattan, megfelelő zajjal csukódik be a száj. Mintha féltené a testébe felszívódott alkoholállományt a további elpárolgás elöl. Igaz ugyan hogy most van egy pár feje, fel tudja újítani. A pénzt zsebre vágja, arcán újra úrrá lesz a túl­­világi mosoly. Kezei lassú nyu­galommal emelkednek. Most azon­ban nem találta el a sapka zsíros karimáját. Karja, mintha izmait hirtelen átmetszették volna, lezu­han, Torelli kapitány megfordul és elindul a ködben, csoszogó léptei közé néha belevegyül egy­­egy ruganyos lépés. Utolsó ma­radványként az 1916 évben meg­halt Torelli kapitányból. Fényes ingomb a porladozó csontváz mellett. Autó tülkölés. Megérkezett az autóbusz. Új ismerősöm meggyor­sítja lépteit. Már ott tolakszik a hordárok tömegében. Az egyik gyámoltalan utas kezéből kikapja a nagy barna börbözöndőt és me­rész lendülettel felveszi a vállára. Néhai Torelli kapitány mo­solyog bambán, boldogan, imboly­gó alakja megsemmisül a kékes ködben. A pocsolya pedig tovább várja bizonytalan járású áldozatait. És ezek sohasem maradnak el. O. Y. Medgyesi Lapok deklődjenek. Egész bizonnyal meggyőződnek a sajnos és szo­morú valóságról. Vannak, saj­nos, igen számosan, akik önhi­bájukon kívül, keresett lehető­ség alkalmának hiányában nem tudnak maguk és családjuk ré­szére meleg otthont, nem be­szélve meleg ruházatról és ren­des emberhez méltó élelmet biztosítani. Kezdje meg a munkanélküli­ség leküzdésére és segélyezé­sére alakult bizottság a munka­­nélküliek sürgős összeírását és azok sü­gős segélyezését. Ez egyébként is kötelezettsége. Aki gyorsan ad, az kétszere­sen ad. A város vezetőségének fi­gyelmét felhívjuk ezen kérdés égetően sürgős voltára és hisz­­szük, hogy ha a mai gazdasági viszonyok által kitermelt munka­­nélküliség rákfenéjét nem is áll módjában teljesen meggyógyí­tani, célszerű és sürgős közbe­lépésével, a kérdés felkarolásával, enyhítő és gyógyító itt nyújt­hat sok sok jobb sorsra érdemes dolgozni akaró munkásnak és azok didergő és éhező család­tagjainak. Különben le kell szögezzük azt, hogy ha munkát nem tud adni a társadalom, segélyt kell adjon. Törvényes, állami munkanélküli segélyt. 1935 január 1 álom, vagy valóság... Éva! Hát ez az utolsó sza­vad ? Miért vagy oly rideg ? Mit vétettem ? Hagyjad ! Ne kérdezz, úgyis köztünk vége mindennek. Nem ... nem ... ez nem le­hetséges ... kire hallgattál ? Nincs igazad ! Feszült idegzettel, kíváncsiság­tól tágra meresztett szemekkel vártam a választ és lestem Éva mozdulatait, aki gyors léptekkel szelte keresztbe a szobát, a két nagy szárnyas ajtó irányában . .. Hirtelen megállóit előttem és a szemembe kacagott gúnyosan és kacagva folytatta sétáját. Megáll ! Ne tovább . .. kiáltot­tam dühtől eltorzult arccal. .." Hát ez a köszönet, hogy éle­ted megmentettem * * a dühöngő tenger habjai közül . . . Eszemet veszítve, dühös vad­sággal, görcsös kezekkel fontam át Éva bársonyos nyakát és mire magamhoz tértem, Éva angyali teste ott hevert előttem élettele­nül, a szoba tarka szőnyegén. * * * Kegyetlenül üvöltött az Őszi szél. Tehetetlenül hullottak alá a sárguló falevelek a temető sir­­hantjaira . .. Oda vitt a lelkem engem is .. . Egy nő jelent meg feketében öltözve, ott állt egy frissen hantolt sir mellett. Fátylát felemelve, kisírt fekete szemeit törülgette kis zsebkendőjével. Várjon kit sirathat szegényke ? Ki fekszik a hideg hant alatt ?

Next