Mérleg, 1998 (34. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 1. szám

Röser rámutat arra, hogy az egyházi tanácsadó állomások olyan nőknek is tudtak segíteni, akik már el voltak szánva a magzatelhajtásra. Ha az egyházi tanácsadó állomások jövőre (addig dolgozza ki a Német Püspöki Kar illetékes bizottsága az új megoldást) nem igazolják többé a krízisbe sodródott nőnek, hogy részt vett a konzultáción, akkor félő, hogy ezek nem keresik fel többé az egyházi tanácsadó állomásokat, hanem más állami vagy privát állomásokhoz fordulnak. Pont a páni félelem és az idő szorítása miatt kényszerhelyzetben lévő nőktől nem lehet elvárni, hogy az igazol­ványt kiállító tanácsadó állomások előtt az egyháziakhoz is forduljanak, még akkor sem, ha az egyházi tanácsadók kvalitása és kompetenciája a társadalomban minden kétségen felül áll. Ebből az előzőnél még nagyobb dilemma származik. Az egyházi állomások megmentik ugyan az élet védelmének az elvét, de nem a magzatok életét, így nem hangozhat el többé az a vád, hogy emberölésben vétkesek. Az egyházi tanítóhivatal más szempontból mégis vétkessé válik, amennyiben legjobb tudása ellenére lemond az emberélet megmentésének az esélyéről. Az érzületi etika szerint tiszta marad, a felelősségi etika szemszögéből „vétkes”, s a bűn struktúrá­iba még jobban belekeveredik, mint korábban. Franz Kamphaus limburgi megyés püspök drasztikusan kifejtette, hogy ez a morálteológiai probléma lelkileg-filozófiailag a kötelező segítség elmulasztásának jogi bűntényéhez hasonliítható: „Semmiféle olyan megol­dást sem fogok vállalni, amely után erkölcsi tisztaságunkban tündöklünk, miközben emberek, akár megszülettek már, akár nem, tönkremennek. Nem vagyok hajlandó Pilátus szerepébe lépni, aki kezét mossa, és Jézus meghal a kereszten.” (Spiegel, 98/6.) Eberhard Schockenhoff morálteológia-professzor a freiburgi „Szoron­gatott terhes anyák segélycsoport”-jában tartott előadásában hangsúlyozta, hogy az egyházi tanácsadás szidalmazói nem hivatkozhatnak a Pápára. II. János Pál ugyanis méltatta a tanácsadók munkáját és a „gyilkosságra adott engedély” (Johannes Dyba, fuldai püspök) rosszindulatú kifejezését nem tette magáévá. Osztja viszont annak a kisebbségnek a nézetét, hogy az egyházi igazolvány botrányt okozhat és az egyház szavahihetőségét elho­mályosíthatja. A pápai levél nem említi meg azonban azt az újonnan felmerülő, még nagyobb problémát, amelyre Kamphaus utalt — és ez súlyos hiányossága! Ha az állami—egyházi munkabizottságok más megoldást is találnának az igazolásra (pl. átfogóbb tanácsadói levelet, szóbeli értesítést), a kritikusok akkor sem hallgatnának el. Végül csak az maradna, hogy visszavonuljunk az állammal való együttműködésből? — teszi fel cikkében a német egyhá­zak számára súlyos kérdést Röser. Az egyháznak nem az a hivatása, hogy a világ minden nyomorát megelőzze —jegyzi meg a cikkíró. Az eredeti bűn következményeit nem függesztheti fel. Minden keresztény hívőnek a mindenhol tapasztalható jogtalanságok, erőszak, halál láttán megrendülten el kell ismernie, hogy a vélhetően jó isteni teremtésnek olyan határai vannak, amelyek ismételten tehetetlenségünkre figyelmeztetnek. Indokolt lehet ilyenkor a prófétai tiltakozás, de a történelem tanúsága szerint egyedül az sem használ, ha ugyanakkor okosan, bölcsen és mértéktartóan nem cselekszünk is. Az apokaliptikusok fenyegető beszédei és a „bűnös világtól” való elzárkózás nem változtatják meg az emberek szívét, inkább csak megkeményítik. Az 3

Next